Elmélkedés könyvekről, kiadásról, szokásokról és elszakadásokról

Néhány hete volt egy kellemes délutáni traccspartink Francicával, és mivel rólunk van szó természetes, hogy elmélkedtünk egy keveset könyvekről, megjelenésekről, várólistákról, és úgy mellékesen a könyvkiadásról. Míg ő az olvasási beosztásán ügyködött, én sóhajtoztam, hogy de jó lenne végre úgy leülni olvasni, hogy nem kell az órát néznem, hogy mikor térjek vissza az államvizsga tételeim közé. A sok új, és észbontóan jó megjelenés között csak kapkodtuk a fejünket, miközben számba vettük, hogy melyik kötetnek mégis mi a vonzó ereje, vagy éppen a buktatója. Ez a nyár előtti dömping, sőt inkább hadjárat az olvasó védőbástyái ellen felvetette bennem a kérdést, hogy miért nem lehet a köteteket a nyár folyamán kisebb turnusokban kiadni, és nem okozna ekkora összeomlást az olvasók rendszerében. A vérmes könyvmolyoknak nem kell bemutatnom, az ilyenkor fennálló veszélyeket a hörcsögmódra mindent egyszerre akarok elolvasni „viszketitisz” kialakulását, vagy éppen az egyszemélyes gazdasági válságot, amit maga után vonz egy-egy könyvkiadási tornádó, a hetekig tartó derékfájásról pedig ne is beszéljünk, ami a cipekedést követheti. :)

Erre drága blogger barátnőm közölte velem, - ami elsőre komolyan szíven ütött - hogy nem éri meg nyár közepén kiadni, hiszen alig van valaki, aki ilyenkor könyvesboltba megy. Erre vérmesen szembe akartam szállni vele, hogy de igen is megérné, és igen is járnak, és, hogy ezt alátámasszam, mint minden értelmes ember magamra akartam hivatkozni. Már nyitottam volna a szám, de mégse tettem. Hogy miért nem? Mert igaza van. És magamat mérlegre téve kisebb eszmefuttatásba és vitába kezdtem önmagammal. Remélem, hogy nem vagyok kóros eset még. :)

Szóval, amire jutottam. A néhány évvel ezelőtti üdítő könyvesbolti látogatásaim, amikor már az eladók kinéztek az üzletből, mert csak tapogattam, szimatoltam, simogattam és beleolvastam, de elmenni ugyanúgy üres kézzel mentem, mint ahogy érkeztem enyhén szólva megcsappantak. Az ilyen akciók elsődleges célja a helyzetfelmérés volt. Mégis milyenek az új könyvek? Olvassunk bele, hogy tényleg olyan jó-e mint, amilyennek a fülszöveg mutatja. Tényleg olyan a borító, mint az interneten, vagy a valóságban teljesen más? Mindeközben telítődünk a könyvek illatával és a tudattal, hogy milliónyi gondolat, történet kering körülöttünk, és csak arra várnak, hogy közülük egyet elkapjunk, magunkhoz vonjunk, hagyva, hogy a kis hamis azonnal magába is szippantson. Igen gonosz kis természetűek ezek a könyvek meg kell hagyni. :) Nosztalgikus élmény meg kell hagyni.

Ha a mostani könyves szokásaimat veszem számba körülbelül úgy néz ki, hogy felmérem az online könyvesboltban a várható megjelenések jegyzékét, elolvasom a fülszöveget, rákeresek a kiadó oldalán, ahol már elég sok esetben megtalálni a könyv első 20-50 oldalát, hogy magamba szívhassam a második benyomást is, és eldönthessem, hogy kell-e hosszú távra vagy sem. Ha ennyivel nem elégszem meg, mert nem bízom az előételben, nekem azt is tudnom kell, hogy mi történik a desszert után, és a panaszkönyvért kell-e kiáltani vagy esetleg köszöneetet mondhatok a főszakácsnak, no ezekre az esetekre vannak: A blogok. Az új megjelenések sok bloggertársamnak már „lerágott csont”, hiszen eredeti nyelven nem csak hónapokkal, sok esetben már éves távlatban olvasták a köteteket. Így a tanácstalan moly az általa ízlésben preferált blogger által írt értékelésre is támaszkodhat, annak eldöntésére, hogy vásárol-e vagy sem. Végiggondolva ezt, olyan személytelennek, elgépiesedettnek és kiüresedettnek tűnik, az amúgy életünk kis szegletét érintő procedúra, ilyen vetületben szemlélve. A fontosabb dolgokat nem is említve…

A másik alternatíva, amiben az inputok helyett egy kis vér és élet is lüktet a könyvtári felmérés, becserkészés, vadászat és áldozatejtés. Természetesen ez is csak akkor működik jól, hogy ha az adott általunk látogatott könyvtár követi az „aktuális trendet”, és széles olvasóbázist szolgál ki, nem csak egy-egy meghatározott csoport ízlésének kedvez. Esetemben ez utóbbira nagy szükség van, mert elég szerteágazó az ízlésem, és nem mindig tudni, hogy éppen milyen őrület tör rám, és mit kívánok meg, mint egy félidős terhes nő. Probléma csak akkor akad, mint ahogy egyik kedves könyvtáros barátnőm is említette, hogy ha a könyvtárnak se anyagi forrása, se érdeklődő bázisa nincsen, így nem tudnak beszerezni, amit pedig igen inkább a meglévő bázis kívánságait fedi le ezért nem éri meg nekik az új kötetek beszerzése. Így viszont nincs, ami útján felmérjük a terepet.

Úgyhogy marad a kiadók által üldözött szörnyeteg az „illegális” e-könyvek, és rajongói fordítások. Bevallom bűnöm, sokszor esik meg, velem is hogy előbb felmérek, és utána döntök a hosszú távú viszonyról. Megértem a kiadók álláspontját is, de a magam ellensége se vagyok. Valljuk be őszintén, hogy a könyv mostanra luxuscikké vált. És ha valaki egy jobb sorozatba botlik annak beszerzése, ha azonnal kívánja magáévá tenni igen nagy szívrohamot okoz az ember pénztárcájának. (Nyögjük is őrületünk szelét Francicával, a Szent Johanna Gimi nevű addict után. :)) Egységes, mindenkinek jó megoldás nem létezik, ami mindenki igényeit kielégíti. Sajnos.

Az utazókönyvek rendszere is tökéletes trükk a paraméterek bemérésére, ami viszont egy igazi bizalom játék. Az új, ropogós, és tökéletes köteteikre sokan, köztük én is őrülten vigyázok. Őszintén szinte már betegesen. Úgyhogy számomra egy igazi horror show-nak számítana, ha elkerülne egy szeretett könyvem hazulról, és addig sokkban ülnék egy sarokban, a még meglévő hajam csavargatva, amíg vissza nem kapom épen egészségben. Nevessetek ki, de így igaz.  Szóval maradok ezen a fronton a barátokkal való csereberében, ahol a megkívánt finom falatokat meglepetések nélkül, teljes nyugalomban falhatom be. :)

De hogy visszakapcsoljak a szösszenetem kiindulás pontjához, csak a saját példámon bemutatott vásárlási, és érdeklődési szokásaimat nézve elég elkeserítő, hogy mekkora táptalajt adok többek között én is ahhoz, hogy tornyozzam azok negatív statisztikáját, amire a kiadók a megjelenéseik ütemét tervezik. Összességében csak az elmúlt 3-4 év engem érintő változásait számba véve, bele sem merek gondolni, hogy a még inkább elgépiesedett 21-ik század milyen habitusokat vált majd ki az olvasóközönségből, és erre milyen reakciók érkeznek a kiadók részéről? Lehet, hogy a 22-ik században már csak virtuális nosztalgiautazásokat tesznek egy-egy régi könyvesbolt romjai között? Ki tudja?

Évadzárók: hivatalosan is itt van a nyár Vol.02.

Once upon a time – 2. évad

Kicsivel több, mint másfél éve még arról írtam, hogy milyen kétségbeejtő helyzettel is vágta ketté az OUAT kezdeti lendületét az újév, és annak hozadékaként beköszöntő szünet. Most pedig több mint másfél évaddal később az évadzáró nem a szereplőket, hanem engem taszított kétségbeejtő helyzetbe, vagy inkább tanácstalanságba. Az utolsó rész után meredten néztem a monitoromra, és tettem fel azt a költőinek szánt kérdést, hogy „Mégis ez mi volt?”. Kérdésem nem csupán az utolsó rész fordulattal tarkított endingjére vonatkozott, hanem komplexen az egész évadra.

Az egész második szezonról Mátyás király és az okos parasztlány meséje jut eszembe, aki hozott is valamit, meg nem is, fel is volt öltözve meg nem is. A sorozatra is igaz volt ez a kettősség, izgalmas volt is meg nem is, érdekes is meg nem is. Csak sajnos a „nem is” elemek dominánsabbak voltak, mint a törpicsek IS-ek. Az első évad katartikus, szíveket összezúzó, bőgésre ingerlő, 100-as zsepit fogyasztó befejezését követően egy lendületes, kellően sötét, kegyetlen és fordulatokban gazdag évadot várt az addig zsebből megvett néző. Én személy szerint csökevényes képzeletemnek köszönhetően egy egész nyáron át abban a szent meggyőződésben éltem, hogy a varázslat megszűntével: ad egy mindenki visszatér az Elvarázsolt erdőbe; ad kettő hányódnak egyik világból a másikba, mint ha egy végtelenített Jefferson kalapba estek volna; ad három világok közötti szakadékba kerülnek. Bár utóbbi alternatíva esetén kissé egysíkúvá, és unalmassá alakult volna az évad, ellenben lehet, hogy mégis összeszedettebb lett volna ez az elgondolás ahhoz a kuszasághoz képest, amit kaptunk.

A szezon sem volt mentes a szétbombázottságtól, amit a sokszor több hétig tartó szüneteknek köszönhettünk, –bár az alkotók ezen a területen változtatni szeretnének, úgy mint pl.: a Pretty Little Liars esetében, egy nagyobb szünettel az évad felénél-  mégsem zavart meg senkit, hiszen fontosabb cselekményt, vagy történeti szálat nem szakított ketté.

HELYENKÉNT SPOILERT TARTALMAZHAT! CSAK SAJÁT FELELŐSSÉGRE OLVASS TOVÁBB!

Számomra az évad két körre oszlik, amik éppen hogy csak érintik egymást. Az első az évad néhány első részét öleli fel; az átok megszűnése illetve Emma és Snow visszatérését felölelő időszakban testesül meg. Ezt követte egy köztes állapot (kicsi Cora, kicsi Hook, kicsi zavar az erőben) amit a se itt, se ott jellemezett, majd jön a következő kör, amiben az undok varázslatellenes ellen érkezik meg, viharban, füstcsíkot húzva maga után, kerékcsikorgások közepette, ezzel elindítva a nagy végkifejletet és hozva el a csavaros befejezést. Vagy mégsem.

Valahogy már az első részben nagyobb lelki megmozdulásokat vártam, mint amit kihoztak Emma-Charming-Snow hármasából. A nagy családi egyesülés valahogy nem jött át, ellenben a mesehősök magukhoz térve igazán örültek egymásnak, mégsem tudták ezek a nagy egymásra találások elterelni az előbbi hiányosság érzetét. Pár humoros beszólást és elhullatott krokodilkönnyet pedig követett a bosszú. Regina bosszúja, Snow-ék bosszúja, Mr. Gold bosszúja, majd később Cora bosszúja, meg Hooké stb. stb. Egy idő után elkönyvelhetővé vált, hogy mindenki utál mindenkit, mindenki ki akar nyírni valakit valamiért (többnyire sikertelenül), így indokokat már vajmi kevéssé volt értelme keresni. A véres leszámolások elmaradtak, és megállapíthatóvá vált, hogy a sorozatban senki nem tud tisztességesen elhalálozni.

Az eleddig jól bevált esszencia bevetésétől nem pártoltak el a készítők: a gonosz karakter is érző lélek, csak a mázat kell megkapargatni, utána a lelki bajok billiónyi árja hömpölyög a felszínre kérés nélkül. Ebben a fél mesevilágban ezek az emberi, többrétegű, összetett, nehezen, de mégis könnyen megfejthető karakterek adják azt a lüktetést, és impulzust, amivel a néző unszimpátiájának vékony páncélján áthatolva, annak szívéig hatolnak. Együtt érzünk, szenvedünk vagy esünk kétségbe ezekkel a problémás, szarkasztikus, egomán és a végletekig sérült karakterekkel. Ami pedig meglepő, hogy nem a beskatulyázott jókkal, hanem éppen a közösség által gonosznak kikiáltott szereplőkkel, akiket a megismerésüket követően mégsem lehet egyöntetűen felcímkézni. A sorozat erőssége Regina és Gold, akik nélkül siváran unalmas, és betegesen gej lenne nem csak a sorozat, hanem a többi főhős élete is, akik könnyedén kimúlhatnának nélkülük végelgyengülésben. Ha nem lennének nem lenne harc, amire készülni, ötletelni és gyakorolni kellene, nem lennének problémák, amiket meg kellene oldani, így Charming gyorsan sörpocakot eresztene, Snow pedig elárasztaná a palotát a DIY kreálmányaival. Nem lenne „Dearie”, alku, amiért meg kellene fizetni az árat, pusztítás, ami után lehetne jobbat alkotni, szóval fejlődés, igazi élet, szenvedély és vágy, amik ellentéteik nélkül egyszerűen kiüresednek. A jól bevált eszközt most is kiaknázták, azokat a részeket, és elemeket lehetett még mindig a leginkább élvezni, viszont félő, hogy ha hosszú távon is csak ezekre a színejátszó karakterekre és csíntalan megnyilvánulásaikra építenek mikor roskad össze a torony. Próbálkozások voltak, hogy az eddig „team good” elemeit is tarkítsák, árnyalják kicsit (pl.: Snow gyilkosságtól sötétlő szíve) kevés sikerrel tudták ezt abszolválni. Az új „badass” karakterek csupán rosszul sikerült másolatai az eddigieknek, és ezzel is csak a már ismert repertoárból került elő elem egy kicsit másképp hangolva.

A mindenki által várt titok leleplezésére is sor került, megtudhattuk végre, hogy ki is Henry apja, ami ding dong nem okozott mindenkinek akkora sokkhatást, mint ahogy azt a készítők várták. Kiszámíthatóbbá vált a sorozat, kedves délutáni matinévá és már nem az a főműsor időben közvetíthető ütős, újszerű a család valamennyi tagját a képernyő elé vonzó műsor, ami eredetileg volt. Úgy éreztem, hogy túl sok szálba kaptak bele az alkotók, amelyek nem lettek kellőképpen kibontva, csak fel-fel villantottak azokból néhány fontosabb, kiszakított elemet. Sok új szereplő, sok új és meglepő kalandot ígért, akik és amik átcsúsznak egy következő évadra, így az szintén sablonszerűen szinte ugyanúgy fog indítani mint az előző. Nekem sajnos ez kevés volt, nem tudott lekötni úgy, mint az előző szezon, ahol szinte részről részre vártam a folytatást. Az évad végére olyan szintre süllyedt az érdeklődési indexem, hogy csak fél szemmel és meg megszakítva néztem a finálét. Nem tudott meghatni a szereplők szenvedése, az, hogy néhányan úgy tűnik végleg elvesztek és ez most nagyon de nagyon kellene, hogy fájjon. Jobban megütött Mr. Gold és Belle elválása, valamint annak latolgatása, hogy Rumpelstiltskin megakadályozza-e sorsa beteljesedését, vagy megadja magát a végzetének.

Mint ahogyan most nagyon dívik az OUAT-ból is kinőtte magát egy spin off sorozat, méghozzá az Once upon time in Wonderland, ami csodák csodájára nem Óz, hanem a Bolond kalapos otthonában Csodaországban fog játszódni. A képi világa lenyűgöző, az elgondolás meglepő és izgalmas. Mindeddig az első bepillantások pozitív képet sejtetnek. A kérdés csak az, hogy a beszívott Hernyó szemszögén keresztül kaptunk-e bepillantást ebbe a csodavilágba, vagy bódítószer nélkül is kegyetlenül kellemes perceket fog okozni.

Az évad számomra: 2,5/5

Évadzárók: hivatalosan is itt van a nyár Vol.01.

Vámpírnaplók - 4. évad

Ha röviden kellene bemutatnom a sorozatot, a következő főbb pontokat emelném ki:

-   valaki mindig sír, nincs olyan rész, hogy valaki ne válna szobaszökőkúttá; (Én mondom könnyebb lenne leszerződtetni egy embert külön, csak arra, hogy végig bőgjön. Komolyan! Olykor-olykor csak rá kellene exponálni a kamerával, és kész.)

-    ha valaki meghal, biztos, hogy kap valamilyen formában egy második, egy harmadik, és egy sokadik esélyt is, hogy visszatérjen az élők közé;

-  annyira általánossá vált, hogy valaki valamilyen természetfeletti lény, hogy ezáltal ez a tény másodlagossá, sőt huszadrangúvá válik, mintha csak egy általános szerelmi drámákkal megtűzdelt latin amerikai sorozatba csöppennénk, ahol néha tocsog minden a vérben;

-    mindenkinek tökéletes a sminkje nem csak ébredés után 5 másodperccel, hanem az első pontban már említett szobaszökőkút effekt, vagy egy alapos és mocskos verés után is;

-   tuti, hogy 2 rész múlva lesz egy olyan party/bál/piknik/akármi, amihez kisestélyit, tüllt, vagy selymet kell ölteni, a srácoknak meg szmokingot;

-    a fiúknak jobb a belőtt hajuk, mint a csajoké;

-   már elfelejtetted, hogy mi is volt az eredeti konfliktus. Ohh nem, várj mégsem, mert még mindig ugyanott tartunk!

-   mindig jön egy új nagyon gonosz „főgonosz”, akit jobban megszeretsz, mint a bárgyú, kedves és tündérporral körbeszórt főhősöket.

Amire mindenki várt, végre bekövetkezett az előző évadban. Elena meghalt, amivel véleményem szerint véglegesen el is vághatták volna a szenvedései béklyóit, és le is zárhatták volna a történeti szálát. A tipikus utolsó részekben jól megkavarjuk a sz@rt, hogy az őszi szezonnyitóra odaültessünk minden hitehagyott rajongót a képernyő elé taktikát azonban itt sem tudták kihagyni. Végül a nyugodjon békében megemlékezés helyett, Isten hozott az élőhalottak között partyval nyitott a negyedik szezon. A beharangozásoknak köszönhetően a csöpp reményem erős táptalajra lelt, de már az első rész nyavalygásai után megállapítható lett, hogy attól, hogy Elenánek egyenletes, szépen fehérített fogsorához agyarak is társultak jellemében nem történik messzemenő fordulat. Meghalt a hiszti királynő, éljen a hárpia! A már három évad óta folyamatos huzavona és elcsattanó csókok után a Delena fanok csillogó szemekkel, és reszkető sóhajok közepette élvezhették VOLNA a kedvenc párosuk egyesülését HA közben a Ken baba hajú Stefan és az éppen mások érzelmi problémáira koncentráló Caroline nem csacsogják végig az oly rég óta várt jelenetet. Ilyen kezdettel várható volt, hogy nem minden lesz szép és csillogó az új párosítás körül, és lám-lám jött a kötődés problémája, egy csomó újabb könny, verekedés és dühkitörés. Tehát minden a régi! Nosztalgiázzunk nyugodtan. Az egyetlen kellemes dolog a szenvedések közepette még mindig Damon be-beszólogatása volt, aki bár még mindig dögösen hozza az elveszett, meg nem értett szeretetre éhes bad boy szerepét sajnos a trónról lecsúszott az udvaronci posztra.

Ne aggódj az enyémet is!

Számomra, bár nem meglepő módon az egész évad során egyetlen karakter pumpálta intravénásan a folytatáshoz szükséges elixírt a vénámba, és ez nem más volt, mint Klaus. A mindenki által utált, embereken/vámpírokon/vérfarkasokon/hibrideken vérben tocsogva átgázoló Eredeti nélkül a sorozatban nem lett volna semmi élet, ami vicces, hogy ha azt vesszük, hogy Klaus félig halott. Az ő és Caroline szálának alakulása még kezdetben reménykedésre adott okot, de sajnos az is elsatnyult. És ez nem éppen kedvenc hibridemnek volt köszönhető. Friss, szőke vámpírunk érzéseiről a széria harmadánál meggyőződhettünk, de hol van már az a sekélyes lány, akivel anno megismerkedhettünk, és a saját csillogásán túl nem érdekli senki és semmi (no itt van fejlődés). Caroline lehetne Mystic Falls ügyeletes természetfeletti pszichológusa, aki mindenkit gatyába ráz, a lelkek mélyéig lát, és ahol tud, ott segít. Sajnos a saját háza táján, már nem igazodik ki ilyen jól, ami valljuk be nagyon nagy kár. A leginkább ott siklott ki vagy inkább került háttérbe ez az egész Klaus/Caroline affér, amikor hely kellett, hogy adjon a nagyobb és jelentősebb drámáknak, mint például a gyógyír megtalálása, aminek a megszerzése természetesen megint Elenához kapcsolódik, vagy egy újabb nagyon gonosz, meg nem értett ősi ellenségnek a feltűnése. Az addig oly sok fant a képernyők előtt tartó civódás és „my love”, meg „sweetheartok” után dobva lett a szerelem, és jöhetett az „akció”! Sajnos a spin off szálnak köszönhetően nem hiszem, hogy a közeljövőben kap újra lángra és égeti föl a világot kettejük kapcsolata, de megjegyezném, hogy ennek a lobogó kavalkádnak a hatósugarába kerülő válogatott szereplők is fáklyává válhatnának és véglegesen kiléphetne nem csak Mystic Falls hanem a nézők életéből is.

A szokásos tisztogatásra ezen szezonon belül is sor került. Mint minden egyes évadban most is rengeteg áldozatot követetek magukénak a természetfeletti erők, és természetesen bőséges könnyzápor is kísérte mindezt. Szerencsére olyan szereplőktől szabadultunk, akiknek társasága nem csak számomra, hanem a történet szereplői számára is terhes volt már, még akkor is, ha meg kell hagyni nem is sok vizet zavartak. Mindez a tisztogatás a szokásokhoz híven nem kelt feltűnést a lakosságban. Mindenesetre a körzetben nem szívesen lennék népszámláló, mivel annak óriási a valószínűsége, hogy a titkok elfedésének érdekében ez is egy gyors kihaláson alapuló meló lehet.

Vérmes reményei, miszerint Matt és Jeremy egy Supernatural szerű vámpírhóhér tini brigádot alakítanak, és végigsüvítenek az USA államain egy terepjáróban, felszerelve karókkal, ezüsttel és minden mi jóval nem következett be. Bár lehet, hogy a készítő brigád fantáziája a The Originals után ezen a vonalon szintén meglódul, és még láthatunk valami hasonlót a fiúktól. Mindenesetre a sorozat berkein belül maradva még szabadon kalandozhatnak majd.

Az évad második felét egyszerre bezúzva próbáltam meg gyorsan túlesni minden szörnyűségen, és mi tagadás az utolsó részekre egész felcsigázott állapotba kerültem. Sajnos levonva a konzekvenciát, ez azokon a nézőkön, akik heteken keresztül, sokszor rengeteg ideig tartó megszakítással teletűzdelve követték nyomon az eseményeket vajmi sokat sem segít. Minden elismerésem azoknak az elvetemült nézőknek, akik a több héten át húzódó szenvedést vállalva kitartottak a sorozat mellett, és most egy arcba csapáshoz hasonlatos befejezést követően, egy újabb hónapokon át tartó várakozás lesz osztályrészük. Örülök, hogy helyettük azok csapatát erősítettem, akik tömbszerűen nézték meg, hiszen így is erős asztalcsapkodások között bár, de kibírhatóbbá vált a negyedik évad, és annak minden nyavalyája. A készítők az előző szériához hasonló befejezéssel, és hát kicsit elcsépelten zárták le a sorozatot, ami „Ez-nem-lehet-igaz!” állapotot eredményezett a képernyők előtt ülőknek. Hogy fordulatokat hoz-e az új évad, vannak kétségeim. Karakterfejlődés, hmmm néhány szereplő szerintem a halhatatlanná válásának köszönhetően inkább az állandóságban és nem a változásban hisz. Mindenesetre olyan december környékén vevő leszek az első blokkra az immár (el sem hiszem!) ötödik évadból. Azonban a The Originals esetében szerintem beállok én is a hetente kíváncsian a laptopom előtt ücsörgők táborába. Hiszen a New Orleans+Klaus+jazz+hatalmi harc kombináció kihagyhatatlan. Helyzetjelentés erről a frontról októberben, addig is visszafelé számolok. A VD meg hát, lesz és szerintem, lenni is fog, amíg egyszer mind szépen meg nem halnak, de azért élnek tovább boldogan.

Az évad számomra: 3/5

Papírról széles vászonra

Néhány már a mozikban dübörög, a többi pedig már csak a startpisztoly dördülését várja, hogy célba érjen. Lenyűgöző alkotásoknak tartják őket papír alapon valamilyen magával ragadó tulajdonságuk miatt. Hogy ezt tudják-e hozni széles vásznon is, az az alkotóktól, a színészi játéktól és természetesen a közönség fogadtatásától függ.

Boris Vian: Tajtékos napok

„Íme egy könyv az élet kegyetlen varázslatáról, melyet már több évtizede olvasunk újra és újra, titkon azt remélve, hogy e történetben minden baj csak átmeneti. A szemérmesen félszeg, szerelemre éhes Colin és a kedvesen egyszerű Chloé gátak nélkül beteljesülő kapcsolatának története Boris Vian tollából meghökkentő stílusban, üde frissességgel, pergő ritmusban születik meg. A világot önfeledten habzsoló pár szerelmi történetében az abszurditás humorával, kiapadhatatlanul változatos őrültségeivel támadja a hamis értékek, a pózokkal teli sznobizmus konzerválóit, úgy, hogy a meglepő szófordulatok, szinesztéziák és szürrealista helyzetek mögött azért mégiscsak az alapvető emberi érzések görgetik a szerelmi történet cselekményét. Az olvasó csodálkozó mosolya hamar lesz harsány nevetéssé, ami hirtelen az arcra fagy, mert a szerelmesek szertelen boldogságára váratlanul iszonyú csapást mér az ostoba végzet: a kivédhetetlen tragédia…”

Ami először megfogott a filmben, hogy Omar Sy az egyik központi figura a történetben. Ekkor még nagyon sok mindent nem fogtam fel a történetből, mivel még csak francia előzetes volt, én meg a póri merci és je t’aim kifejezéseken túl nem sokat értek ebből az amúgy csodálatos, sznob nyelvből. A második benyomásom, hogy annyira abszurd és bohém, hogy egyszerűen nem tehetek mást, meg kell néznem! Amikor pedig kiderítettem, hogy könyvből készült, felkerült a várólistámra. Vicces, megkapó, olykor groteszk mégis annyira életszagú, vagy pont ezek miatt lesz élettől lüktető ez a francia alkotás? Romain Duris, Audrey Tautou és természetesen nagy kedvencem Omar Sy garantáltan elvarázsol ebben a nem mindennapi, de a mindennapokról szóló, elferdítetten szép filmben!

F. Scott Fitzgerald: A nagy Gatsby

„Azt mondod, hogy a múltat nem lehet újra élni? Miért ne lehetne?Jay Gatsby, a titokzatos milliomos felemelkedésének, tündöklésének és bukásának története nemcsak a dekadens és túlhabzó „dzsesszkorszakot”, a húszas éveket jeleníti meg művészi tökéllyel, hanem az amerikai mitológia, „az amerikai álom” olyan örök témáit is, mint ambíció, pénz és hatalom bűvölete, a lehetetlen megkísértése és az újrakezdés lehetősége. A szegény sorból származó Gatsby beleszeret egy gazdag lányba, Daisybe; a háború elsodorja őket egymástól, s míg a fiatalember a tengerentúlon harcol, a lány férjhez megy egy faragatlan, ámde dúsgazdag emberhez, Tom Buchananhez. Hazatérése után Gatsby fanatikus akarással (és az eszközökben nem válogatva) vagyont szerez, hogy „méltó” legyen Daisyhez és újra meghódíthassa az asszonyt, akinek még a hangja is „csupa pénz”.”

'20-as évek, oldtimer autók, jazz babies és fantasztikus zenei betét egy zseniális rendezővel megtoldva. Minden egy helyen, amivel meg lehet fogni. Mondanom sem kell, hogy a zenei CD-t már rongyosra hallgattam, mint ahogy annak idején azt a Moulin Rouge esetében is megtettem. Első hallgatásra még nagyon idegennek hatott pedig korunk kedvelt előadói szerepelnek az előadói tabellán, mint például: Lana Del Rey, Beyoncé, JayZ, Sia, Florance and the Machine, Will.I.Am. vagy éppen Fergie. Az első hallósejteket érő sokkhatás után viszont függővé válik az elvetemült zenebolond, még akkor is ha a család nem osztozik ebben a katarzisban. Könnyen levonható a konzekvencia, nem hallgatják elég ideig. Maga a zenei betét már az előzetesben is igen megkapó, ami pedig tovább fokozza az érdeklődést, és ingerli a mutató ujjat az ismétlésre való kattintgatásban minden egyes 2 perc 19 másodpercenként, az a látvány, a részlet gazdag és korhű kosztümök, a rengeteg, néha már-már túlzsúfolt díszlet, és nem utolsósorban Leo mosolya. Bocsánat nem tagadhatom meg női voltomat. Baz Luhrmann és csapata első és folyamatosan ismétlődő ránézésre is önmagát nem megtagadva ismételten maradandót alkotott. A kérdés most már az, hogy Gatsbyhez hasonlóan mindez csak álca, vagy igazság is található a sok máz mögött.

JonathanSmith: Summer in February

Míg itthon még ismeretlen Jonathan Smith neve, addig a britek elkészítették az egyik legsikeresebb művéből készült adaptációt, amelyet június 14-től adnak az angol mozik. A Sir Alfred James Munnings festőművész életének egy rövid, de mégis meghatározó időszakában kalandozhat el a szereplőkkel a néző.  1913-at írunk, az első világháborút megelőző arany évet, amikor még minden öröknek tűnik, és a közelgő borzalmak és gyökeres változások még elképzelhetetlen az angolok számára. A történet három ember életének és sorsának összekapcsolódását, bonyodalmait és végkifejletét öleli fel. Az egyik kedvenc történelmi korszakom, amelyre a jégbe fagyott mozdulatlanság jellemző, amíg egy hirtelen csapástól meg nem reped, és millió apró darabra nem hullik a felszín, hogy ezzel végeláthatatlan hullámot és változást gerjesszen. Olyan színészekkel a főbb szerepekben készült a feldolgozás, mint Dan Stevens, akinek a korabeli angol úriember megformálása már a kisujjában van, hiszen a Downton Abbey sorozatban már megmutatta, hogy tökéletesen képes beleolvadni a korszak sokszor nem éppen angol hidegvérűségről tanúbizonyságot tevő gantlemenjének szerepébe. Emily Browning viszont ismét új arcát mutathatja meg A burok csöppnyi jelenetei, az Álomháború személyiséghasadásos harcos amazonja, és a Sleeping Beauty megrázó, és olykor gyomorforgató drámai alakítása után. Reményeim szerint az itthoni kiadók felfigyelnek az eddig ki nem adott Summer in Ferbruaryra, és hamarosan a magyar olvasóközönség is a kezében tarthatja a filmes élmény után.

 

William Shakespeare: Romeo és Júlia

„Szilaj gyönyörnek vége is szilaj,
Lázába pusztul el, mint tűz s a lőpor,
Mely csókolódzva hal meg.
A méz is csömörletes, mihelyt túlontúl-édes.”

Várj! Nem, ez nem az a történet.

„Ó, Romeo, mért vagy te Romeo?
Tagadd meg az atyád, neved hajítsd el,
S ha nem teszed meg, esküdj édesemmé
És nem leszek Capulet én se többé.”

Igen! Ez már az. Ki ne emlékezne a fiatal kiéhezett veronai fiú, és késő este az erkélyen szívesen magában beszélgető lány szerelmi történetére, amiben folyik a vér, mint a legjobb olasz bor, van ármány és cselszövés, rettentő fordulat, és keserves vég. Kicsit elfogult vagyok Shakespeare sokak által imádott drámájával kapcsolatban, és mint ahogy az a szarkasztikus hangvételből kiderülhetett, nem éppen pozitív értelemben. Gyerekként még kedveltem az Franco Zeffirelli féle 1968-as változatot. A musical a zene és a díszletekkel vett le a lábamról. A Rómeó + Júlia pedig a sajátos értelmezése, és a csöppet sem shakespeari szövege miatt volt tini koromban nagyon megkapó, hiszen az is lázadt a saját maga kötött szabályai ellen, átvitt értelemben. Ezek alapján meglepő tehát, hogy várom a 2013-as remaket, pedig így van. A készítők visszatértek a zefirelli féle hagyományos ábrázoláshoz, mindemellett kiaknázták a kor fiatal titánjainak hatását, első sorban a női nézőkre. Douglas Booth már a Szép remények minjében is igazolta, hogy jól áll neki a múlt század divatja is, kölykös, mégis markáns, és felejthetetlen arcával pedig még az Isten is a kissé bárgyú, de annál delejesebb Romeo szerepébe szánta. Tybalt szerepében pedig a Gossip Girlben már megismert mély lelkű rosszfiú Ed Westwick brillírozik, immár nem extravagáns öltözetben, de annál meghökkentőbb hajzuhataggal. Hogy mi fog belőle végül kisülni? Oktondi, de mégis valahol megkapó szerelem, fortyogó indulatok, frappáns beszólások Mercutiotól és természetesen pusztulás. Hogy a film is az enyészetéé lesz-e vagy az elődhöz hasonlóan évtizedek elkoptathatatlan slágere ez csak a közönség reakcióitól és az alkotók állhatatosságától függ. Nálam pozitívan indít. Ha pedig mégis bukta, hát van az a mondás, hogy: „Több is veszett Mohácsnál”…

Rick Riordan : A szörnyek tengere (PercyJackson és az Olimposziak 2.)

„Percy Jackson új éve az iskolában meglepően nyugodtan indul. Egyetlen szörny sem akarja betenni a lábát New York-i sulijába.
Ám amikor az osztály ártatlan meccse élet-halál harccá válik egy csapat emberevő óriás ellen, a dolgok, hogy is mondjam… kezdenek eldurvulni. Váratlanul érkező barátja, Annabeth is csupa rossz hírt hoz: a Félvérek táborát védő határokat egy titokzatos ellenség lerombolta, és amíg ezeket újra helyre nem állítják, a félisteneknek nincs hová rejtőzniük…”

Egyik kedvenc ifjúsági fantasy sorozatom. Emlékszem annyira beteg voltam, hogy ki sem tudtam szállni az ágyból, amikor figyelemelterelésként felütöttem a könyvet. Becsukni pedig csak az utolsó oldal után sikeredett. Rendkívül izgalmas, gyorsan lüktető a történet, és természetesen nem mellőzi a humort sem, mint ahogyan az Percytől elvárható. Az első kötet filmes feldolgozása olyan jóra sikerült, hogy már vagy egy tucatszor megnéztem, és remélem, hogy ez nem lesz másképp A szörnyek tengerével sem. A „megszokott” bandán túl például Nathan Fillion erősíti a csapatot Hermész szerepében. És bár nem így képzeltem az istenek küldöncét mégis örülök Mr. Castle szereplésének. A görög mitológia szerelmesei biztosan élvezni fogják az új köntösbe öltöztetett Odüsszeusz kalandokat. A látványelemek tekintetében a trailer alapján nem lehet panasz. Ütősnek ígérkező Szkülla és Kharübdisz találkozó, részlet gazdagon kialakított mitológiai lények és hátborzongatóan magukba szippantó akciójelenetekkel tarkított az új Olimposziakkal és félvérekkel teletűzdelt adaptáció.

Az alkotók tettek arról, hogy ne csak a Csontváros hó végi világpremierje miatt várjam az augusztust!

Ingázó molyok – avagy egy utazó könyvmoly idegesítő szokásai

A héten a könyves szekrényem előtt meditálva ötlött fel bennem ennek a bejegyzésnek a megírása. Sokan találjuk magunkat az ingázás kényszerhelyzetében, munkahely, iskola és az otthonunk között, ami sokszor nem csak egy 10-15 perces utat jelent. Lévén könyvmoly én ezt az időszakot általában olvasással töltöm el, és ahogy mostanában megfigyeltem, egyre többen követik a példámat a Szegedre tartó járaton. De mit is vigyen magával egy könyvfaló ingázó moly? Ne foglaljon sok helyet, de ne is legyen unalmas. Novelláskötetet vagy regényt? Olyan kell, amiben annyira nem veszek el, és észreveszem, hogy le kell szállnom. :) Egy ilyen jellegű dilemma közben merült fel az ötlet, hogy számba vegyem a kritériumokat, és összeszedjem a velük kapcsolatos saját őrült szokásaimat.

Aktuális vs. Utazó

Én az a típus vagyok, akinek vannak kifejezetten buszon olvasós könyvei. Ritkán esik meg, hogy az éppen aktuális „otthon olvasós” kötetemet viszem magammal reggelente. Ennek pedig nagyon egyszerű a magyarázata, ritkán esik meg, hogy annyira magába szippantson egy kötet, hogy mindenhova magammal akarjam vinni. Ha pedig ez egy amúgy is buszozós könyvnél esik meg, legalább már az felvillanyoz reggel, hogy nemsokára olvashatom a történetet, és a napi kötelezettségek valamennyire a háttérbe húzódnak.

Kemény borító vs. Puha tábla

Imádom a kemény táblás köteteket, legyenek azok kopott bőrkötésbe bújtatva, vagy a legújabb trend szerint kicsicsázva, ez a merev váz kölcsönöz a könyveknek egyfajta védőpáncélt az idő vasfogával szemben. A kor emberének pedig dilemmát. Mert ugyebár ennek a masszivitásnak köszönhetően nem hajlanak meg az olvasói akaratnak, sem a táskák esetleges térfogatváltozásainak a nap során. Így ezekkel a könyvekkel a nap végére úgy járok, hogy a hátizsák helyett a kezemben cipelem őket és folyamatosan azt lesem, hogy hova pakoljam, hogy ne akadályozzanak engem vagy másokat, esetleg ne hagyjam el őket, miközben valahova csak egy pillanatra leteszem őket. Tehát nálam a puha kötésű könyvek élveznek elsőbbséget utazás során, hiszen női táskák esetébe fő a koncepciókeresés, hogy minden, ami fontos elférjen.

E-book vs. Nyomtatott irodalom

Számomra hangulatosabb a szagolható, tapintható, lapozható nyomtatott könyvek olvasása, buszon, villamoson, mint, hogy folyamatosan az e-book olvasót nyomogatni, ami mellesleg nincs is. Néhány évvel ezelőtt, amikor még nem érték el a hazai piacot a kindlek, én pedig nem bírtam ki, hogy Miss Blake történetét ne tudjam folytatni napközben is, miközben az otthon csücsül a laptopomon vakmerően feltettem az MP4 lejátszómra; mondanom sem kell, hogy kész szenvedés volt. Természetesen a ténylegesen e-könyvek olvasására kifejlesztett gépekkel már nem ilyen faramuci a helyzet. Mégis a lapok susogásának, a könyv tapintásának valahogy misztikus ereje van, és a két párhuzamos utazás - mind a történetben, mind az úton - során megtett lépteit igazolják a hátrahagyott lapok, nem csak egy csúszka az egyik oldalon.

Könyvtári vs. Saját

Borítómániás moly lévén gyűlölöm, hogy ha megsérül egy könyvem fedőlapja. A környezetem idegeire megyek azzal, hogy amikor egy mikroszkopikus sérülést észreveszek, görög tragédiát kerítek az esetből. Ezért sem szoktam magammal cipelni a magán könyvtáram darabjait, helyettük viszek könyvtári darabokat. Sokszor kinevetnek, amikor mondom, hogy amúgy megvan otthon, csak kivettem egy másik példányt a könyvtárból, mert éppen erre a történetre esett gusztusom. Furcsa szokás, hiszen így is mint egy őrült vigyázok ezekre a kötetekre is, hogy ne essen semmi bajuk. Ha egy pszichológus szeretné visszavezetni a baj okát, miközben én egy kényelmes kereveten fekszem, szerintem jó pár órát kellene szánnia agyam ilyetén őrült szokásai kódjának feltörésére.

Novellák vs. Vaskos regények

Mindkettőnek megvan a maga előnye. Egy vaskos kötet jó harci fegyver is lehet, sőt a napi kondit is biztosítja. :) A novelláskötet pedig változatosságot biztosít és bizonyos szempontból időben betervezhetőbb, hiszen ha egy-egy történet épp kiteszi az utazás tartamát, nem kell pont a legizgalmasabb résznél félbehagynunk. Mini történetek tárházát biztosítja számunkra, amivel tetszés szerint tudunk gazdálkodni, és kiválasztani a nekünk éppen aktuálisan tetszőt, ami érzelmi állapotunkhoz illik. Míg a regények esetében kézenfekvően nem lapozhatunk el 100 oldalt, mert pl.: nem annak a szereplőnek a szemszögéből látjuk az eseményeket, akit kedvelünk; ha pedig mégis megtesszük értelmetlen lesz számunkra a cselekmény. Ha minden kötél szakad és mégsem jutunk dűlőre a dolog felett, egy huszárvágással megoldható ez a dilemma is, méghozzá egy verseskötet képében. :)

Bevállalod vs. Rejtegeted

Fontos kérdés, bevállalod vagy sem, hogy mit olvasol? Akaratlanul is megnéznek maguknak az emberek, és nem csak téged, aki olvasol a buszon/villamoson/metrón/trolin, hanem azt is amit a kezedben tartasz. Persze ennek a kiküszöbölésére is léteznek megoldási alternatívák, pl.: egy másik könyv levehető előlapjára cseréled ki az eredetit. Drasztikusabb megoldás, ha becsomagolod a könyvet. De tényleg megfelelő elterelő hadművelet ez? Megesett velem, hogy a mellettem ülő lány könyve CSAK azért vonta magára a figyelmem, mert újságpapírba volt becsomagolva. Persze, hogy kíváncsivá tett, hogy mit olvas ennyire rejtegetve, és nem én voltam az egyetlen, aki bele-bele olvasott a válla felett. És akkor itt jön a következő párosítás a Klasszikus vs. Kortárs irodalom kérdése. A rejtegetés sokadik alternatívája, amikor kiváltjuk azt a kötetet, amit igazán szeretnénk olvasni egy klasszikus, szépirodalmi művel. És mégis miért? Hogy műveltebbnek tűnjünk, okosabbnak, fontosabbnak, mint amilyenek vagyunk? Megmutassuk, hogy nem a napi, populáris, „tömeghányadék bestsellereket” olvassuk, miközben az ágy mellett mégis ezek tornyosulnak? Szerintem legyünk önmagunk, minden téren, még ha az az utazás közbeni olvasás is. bátran vegyük elő a Júlia számokat vagy a Háború és békét, ha arra támad gusztusunk, esetleg azzal szeretnénk bankot rabolni. :)

A 24-es bűvöletében

A Lobo által szervezett Csökkentsd a Várólistádat 2012-es mezőnyében csúnyán megbuktam. A kiszemelt 12 könyvből mindösszesen csupán négyet olvastam el az év folyamán, méghozzá Andrea Cremer - Nightshade – Az őrzők, Janet Evanovich - A szingli fejvadász 2., George R. R. Martin - Kardok vihara és végezetül a kifilézett Sarwat Chadda - Az ördög csókja című „remekművét”. Bukásom okát egyértelműen abban látom, hogy nem készítettem alternatív olvasási polcot magamnak. Nagyon bíztam önmagamban, sajnos nem kellett volna. Pillanatról pillanatra változik, hogy éppen mihez van kedvem, és ez nincs másként az olvasás terén sem.
Így az idén újult pozitív hozzáállással csatlakoztam a Csökkentsd a Várólistád 2013 kihívásához. És most nem bízom magam a Sors Istennőinek és a saját hülyeségeim kényére, kedvére. A fő és alternatív polcomat feltöltöttem két tucat ínycsiklandó túlélő könyvvel a 2013-as évre. Összességében látva a két polcot kicsit nagyra nőttek a szemeim. Miért is? Mert mindkettő zömében fantasy vagy YA kötetet tartalmaz, tisztelet az egy-két kivételnek. Hogy mennyire lesz ez szerencsés? Majd jövő decemberére kiderül. De most nézzük a könyveket és a miérteket?

A 2013-as fogyókúra Főpolca

Laurell K. Hamilton: Haláltánc
Miért? Mert itt akadtam el a sorozatban. A Lidérces álmok nem csak hosszúsága miatt, hanem a benne lévő erotika és töménytelen szex miatt is sokáig megülte a gyomromat. Főleg úgy, hogy másodszori nekiugrásra gyűrtem le, így a két kötet ¾ részét kétszer olvastam. Sok volt na! Az előrejelzések alapján viszont ez a kötet nem a töménytelen hancúrtól, hanem az érzelmektől lesz terhes. Fel kell készítenem erre a lelkem, hiába szeretem Anitát és a fiúkat annyira.
Ally Condie: Matched Egymáshozrendelve
Miért? Tavaly karácsonykor a disztópiás karácsonyom részét képezte ez a kötet, és még azóta is a polcomon árválkodik. Külsőre vonzó, az őt ért kritikák alapján viszont ugyan ilyen erővel taszít is magától a kötet. Nagyobb nyomásra kicsivel jobban teljesítek, úgyhogy ő is felkerült a fogyókúrás listámra.
Kerstin Gier: Rubinvörös
Miért? Már régóta szemezünk egymással, de mindig jön valaki más, aki elcsavarja a fejem. Könnyen elcsábulok sajnos. Viszont most nagyobb fokozatba kapcsolt a könyv, nő a csábereje, köszönhető ez a megfilmesítésének, ami jövőre várható remélhetőleg a hazai mozikba is.
GailCarriger: Soulless – Lélektelen
Miért? Mert viktoriánus, kékharisnyás, tele többfunkciós kütyükkel, zord vérfarkasokkal és otromba kalapokkal, kényelmetlen krinolinokkal és fűzőkkel. Sziporkázó párbeszédeket, pikírt humort és csípős beszólásokat ontanak magukból a könyvből származó idézetek. Már egy nyár óta csak rám vár a polcról verdesve bájosan a szempilláit felém, de eddig még nem került a kezeim közé. Sajnos.
Stephenie Meyer: A burok
Miért? Mert az idei csökkentésen is szerepelt, de mégsem sikerült elfogyasztani. Szomorú, igen-igen szomorú.

Rick Riordan: Csata a labirintusban
Miért? Az egyik legjobb ifjúsági könyv, amihez az utóbbi időben volt szerencsém. Az író annyira jól kezeli a mitológiát, és ülteti a huszonegyedik századi rohanó Amerikájának egy eldugott szegletébe, hogy tényleg elhisszük, hogy az Olimposz az Empire State Building tetejére költözött, és ha valaki diszlexiás az csak azért van, mert félvér. A sorozat ezt megelőző darabjaihoz már kétszer is volt szerencsém. Ideje lenne már folytatni és befejezni az utazást ifjú főhősünkkel. Talán ez is az oka, hogy még nem került sorra ez a kötet, mert egy lépéssel még közelebb visz a befejezéshez. Azt meg nagyon nem akarom!!!
Maggie Stiefvater: Linger – Várunk
Miért? Őszintén már az idén hozzákezdtem, de félbehagytam. Nem voltam ráhangolódva ahhoz az érzelmi miliőhöz, amiben a történet mozog. Mindenkinek van valami baja, hatalmas veszteségek, érzelmi torzulások, mély depressziók és újabb, még rosszabb érzelmi sokkokkal van tele a könyv. Persze ez nem baj. Csak nem akkor kell olvasni, amikor valami kis könnyed tingli-tangli történetre vágyik az ember lánya. Eljön még a mi időnk, remélhetőleg jövőre.
Yann Martel: Pi élete
Miért? Amióta láttam a filmet még jobban megerősített abban, hogy nekem el kell olvasnom ezt a történetet. Brutális, kegyetlen, megkapó és csodálatos látványvilággal dolgozik Ang Lee, hogy átadja a könyv érzéseit, ami működik is. Kíváncsi vagyok, hogy a kötet mennyire mélyíti el ezt az élményt.
Lauren Oliver: Delírium
Miért? Mert egyszer már csak kicsivel több, mint 100 oldal választott el, hogy befejezze, ami, azóta sem történt meg. Szégyellem is magam érte. Nem volt annyira rossz, de annyira jó sem, hogy ledöntsem seperc alatt a 100 oldalas akadályt és csukjam be a fedőlapot. Ezt a hiányosságomat remélem, nemsokára pótolom.
Charlaine Harris: Lidércfény
Miért? Mert szeretem Sookie kalandjait. Másabb, és gyakran jobb, mint a sorozat. Azonban itt megfeneklettem, és azóta se kapott a hajóm akkora szelet, amitől a vitorlák életre keltek volna, és csak száguldanék a cél felé. Hajtó erőként kellene szolgálnia annak, hogy már jócskán van folytatás, amibe belemerülhetnék. Nyárra tervezem, hogy visszatérek Bon Tempsbe.
Jeaniene Frost: Félúton a sírhoz
Miért? Mert nagyon szimpatikus Bones és Cat, és idén még nem jutottam odáig sem, hogy messziről intek nekik, pedig ők is szerepeltek a 2012-es listámon.
J. Goldenlane: Isteni balhé
Miért? Mert imádtam azt a részletet, amit immár vagy 7 éve olvastam belőle az egyik volt osztálytársam hatására. És a listán szereplő két kötethez hasonlóan ő is szerepelt azon a bizonyos listán, amin megbuktam…

Alternatív polc
SimoneElkeles: PerfectChemistry – Tökéletes kémia
Miért? Szimpatikus karakterek, megkapó, szexi történet, ami nem csak arra épül, hogy meglátlak, és megszeretlek, hanem a két főszereplő kapcsolata mély, és szilárdan megalapozott hátteret kap. Szeretném, és kész!
George R.R. Martin: Sárkányoktánca
Miért? Mert imádom a sorozatot, és szívem szerint kihagytam volna a Varjak lakomáját, és vele folytattam volna inkább a Kardok viharát. De szabálytisztelő leány lévén nem hágtam át a sorrendet, így most megakadtam a negyedik kötettel. Sajnálom, de tele van olyan szereplőkkel, akiket már rég kardélre hánytam volna, vagy még jobban örültem volna annak, hogy ha Martin bácsi rájuk küld egy rakat Mást. Addig is csillogó szemmel nézegetem a polcon, és gyűjtöm az erőt, hogy megküzdjek a varjakkal.
LaurellK. Hamilton: Árnyakcsókja
Miért? Mert nagyon, de nagyon szeretem az írónőt, és szeretnék belekukkantani egy olyan világba, amelyik nem Anitás, ahol nem a vámpírok és a vérállatok állnak a középpontban. És így a Tündérkrónikák után igen rám férne, ha nem is ugyan olyan, de egy kicsit hasonlóan jó tündéres történet!
Andrea Cremer: Wolfsbane – A keresők
Miért? Mert azt hallottam, hogy az első kötettel szemben ez jó. Nem játszódik iskolában, aminek én már az első részben sem nagyon értettem az értelmét. A főhősök kikerülnek a való világba, ami tele van harccal és versenyfutással a saját és a szeretteik életéért is. Remélem a szereplők itt már értelmesebbek lesznek, és átlátják az amúgy is átlátszó szituációkat. Kap egy sanszot.
RachelVincent: Stray –Kóborok
Miért?  Mert még akkor kinéztem magamnak, amikor még szóba sem került az itthoni kiadása. Tetszik, hogy végre nem vérfarkasokról szól, akikkel már tömve a piac. Másik jó pontja, hogy nem éppen a fiatal korosztályt célozza meg. A borítója pedig… hmmm… borítómániás molyt csábító!

Nicholas Sparks: Szerelmünk lapjai
Miért? Évek óta tervezem, hogy olvasok Sparktól valamit. Aki ismer, tudja nagyon jól, hogy nem vagyok annyira romantika párti. Csak a klasszikus és a történelmi regényekben tűröm meg, vagy ha bő fantasy, vagy nyomozási szál is kapcsolódik hozzá. Azonban itt leadok az elveimből. Barátnőm pedig volt olyan kedves és kölcsön adta, most már csak a táncrendembe kell beillesztenem.

CeliaRees: Farkasszem
Miért? Mert már évek óta szeretném olvasni a folytatást, de valahogy csak nem jött össze. Mostanra beszereztem, úgyhogy bármikor neki lehet fogni. Előtte viszont le kell vadászni a könyvtárból az előzményt!
KamiGarcia – Margaret Stohl: Beautiful Creatures – Lenyűgöző teremtmények
Miért? A múltkori posztomban már írtam, hogy talán azért vonz, mert ennyire megosztja az olvasóközönséget. Kíváncsi vagyok, hogy melyik táborba fogok esni? Ha most kellene megsaccolnom… szerintem csúnyán megbukna, mint én a 2012-es csökkentésben…
CatherineFisher: Incarceron
Miért? Annyira, de annyira újszerű, érdekes és izgalmas. Steampunk, tele ketyerékkel, mütyürökkel, egy elképzelt disztópiás kis csoda, amit nagyon szeretnék nem csak olvasni, hanem itthon a polcomra is feltenni.
LaurenKate: Torment – Kín
Miért? Mert kínzás helyett végig akarom röhögni ezt a könyvet. Molyra írtam nem is olyan régen a következő kis karcot, aminek köszönhetően felkerült a kötet az alternatív listámra. Szerintem nem kíván több magyarázatot.
„Nagyban olvasgatok goodreads-en, és voltam olyan mazochista, hogy elolvastam ennek a „csodálatos” irodalmi „alkotásnak” a fülszövegét, majd az értékeléseket róla.
Ezen megakadt a szemem, és azóta is könnyeket potyogtatva röhögök:
"Luce: So, Daniel, why did we ever fall in love in the first place? What ever happened with the first me and you? How'd we meet?
Daniel: Oh, you know, just…stuff. This thing happened; you know, the thing with me and you and all the…love. Then everyone was like, „aaahhh!” and I was like, „nooooo!” and God was like „hmmm” then you were all like „aaahhh! It burns! It burns!” and that's it!
Luce: Oh.
Daniel: Yeah, like always and forever and destiny and all that stuff."
Annyira értelmesek ezek a szereplők! Eddig úgy voltam vele, hogy elég volt nekem az első kötet és nem kínzom magam vele. De ha ennyire röhejes az egész, feldobom vele a most amúgy is vacak hangulatomat!”
TonyaHurley: Szellemlány
Miért? Először is: szép a borítója. Másodszor: *miután kupán vágtam magam az első kijelentésem miatt* mert szeretnék már egy igazán jól megírt „problémás” könyvet. Az idén a 13 okom volttal kicsit befürödtem, azon olvasók hosszú sorát erősítem, akiknek nem tetszett. Úgyhogy lehet, hogy kicsit nagy elvárásokkal indulok ennek a kötetnek, és majd kiderül, hogy tudja-e hozni az elvárásokat.
AnnBrashares: Négyenegy gatyában
Miért? Tipikusan az a könyv, ami azért kerül fel az olvasandóid listájára, mert szeretted a belőle készült filmet. Remélem ezt a formát is nagyon fogom!

A nagy zűr Dublinban… megoldódott

A magyar Moning rajongók hetekig kétségek között őrlődött, hogy kedvenc fantasy sorozatukat folytatja –e a Kelly kiadó vagy sem. A probléma abból adódott, hogy bár szeretik olvasni a kiadó könyveit, megvenni nem akaródzik az embereknek, inkább az ingyenes gyorsan terjedő e-book formában gyűjtik be és olvassák el őket. A sorozat folytatásának megoldásra felmerült olyan alternatíva is, hogy előrendelésben felmérik mekkora az igény a könyvekre és csak annak megfelelő példányszámban nyomják ki. De a jövő csak „ha”-kal és „talán”-okkal volt tele.

Azonban az aggódásnak innentől vége. Ugyanis a CorLeonis kiadó átvette a Tündérkrónikákat a Kellytől.  A negyedik kötet Rossz hold kelt fel címmel várhatóan a június 7-ei könyvhétre már meg is érkezik a kiadó gondozásában. Én személy szerint nagyon örvendek a hírnek, mivel az írónő a második és harmadik kötetével véglegesen magához láncolt. Így fájó szívvel vettem volna a többi rajongóhoz hasonlóan, ha pont az utolsó két kötet nem jelent volna meg magyarul. Most viszont már csak párat kell aludni, hogy beszerezhessük Mac és Barrons újabb történetét, ami az előző rész befejezéséből kiindulva biztos izgalmakat, meglepő fordulatokat és szenvedélytől sistergős oldalakat hoz.

Mindezek után már csak egy dologgal tartozom: KÖSZÖNJÜK CORLEONIS KIADÓ!!!

Olvass és hallgass!

Mindig akad könyv, amihez társul egy zene és akárhol is van az ember amikor meghallja a számot rögtön a kötet jut eszébe, vagy ahogy elkezd beszélni az irományról halkan zümmög a fejében a dallam. Ilyen kapcsolat áll fel esetemben Audrey Niffenegger: Az időutazó felesége című könyve és La Roux - Bulletproof  száma között. Bárhol meghallom, a zenét azonnal visszaröppenek arra a helyre, ahol olvastam Henry és Clare történetét és megállás nélkül hallgattam újra és újra a számot. Most is született két elválaszthatatlan párocskám. Az egyikük George R. R. Martin: Kardok vihara című fantasy eposza és Florence+The Machine - Seven Devils melódiája, a másik pedig Cassandra Clare: Hamuvárosa és Natalia Kills – Wonderland szerzeménye között kötődött véd és dac szövetség lett. Senki se lepődjön meg ezentúl, hogy ha említésre kerülnek a kötetek vagy kopogom, vagy hümmögöm a dallamot a beálló percnyi csöndekben.  ^^

Florence+The Machine - Seven Devils

Holy water cannot help you now
A thousand armies couldn't keep me out
I don't want your money
I don't want your crown
See I have to tell you
I've come to burn your kingdom down

Holy water cannot help you now
See I've had to burn your kingdom down
And no rivers and no lakes can put the fire out
I'm gonna raise the stakes, I'm gonna smoke you out

Seven devils all around you!
Seven devils in my house!
See they were there when I woke up this morning
And I'll be dead before the day is done

Seven devils all around you
Seven devils in your house
See I was dead when I woke up this morning
And I'll be dead before the day is done
Before the day is done

And now all your love will be exorcised
And we will find you saints to be cannonized
And it's an even sum
It's a melody
It's a final cry
It's a symphony

Seven devils all around you
Seven devils in my house
See they were there when I woke up this morning
And I'll be dead before the day is done

Seven devils all around you
Seven devils in your house
See I was dead when I woke up this morning
And I'll be dead before the day is done
Before the day is done
Before the day is done
Before the day is done

They can keep me high
'Til I tear the walls
'Til I save your heart
And to take your soul
What have we done?
Can it be undone?
In the evil's heart
In the evil's soul

Seven devils all around you
Seven devils in your house
See I was dead when I woke up this morning
I'll be dead before the day is done
Before the day is done

Natalia Kills – Wonderland

I'm not Snow White,
but I'm lost inside this forest.
I'm not Red Riding Hood,
but I think the wolves have got me.
Don't want your stilettos!
I'm not, not Cinderella..
I don't need a knight,
so baby take off all your armor!
You be the beast,
and I'll be the beauty beauty.
Who needs true love,
as long as you love me truly?
I want it all,
but I want ya more!
Will you wake me up boy
if I bite your poison apple?

I don't believe in fairy tales..
I don't believe in fairy tales..
I don't believe in fairy tales,
but I believe in you and me!

Take me ta' wonderland!
take me ta' take me ta'
take me ta' wonderland!
take me ta' take me ta'
take me ta' wonderland!
take me ta' take me ta'
take me ta' wonderland!
Wonderland wonderland!

When I lay my head down
to go to sleep at night..
My dreams consist of things
that'll make you wanna hide.
Don't let me in ya your tower.
Show me your magic powers!
I'm not afraid to face
a little bit of danger, danger!
I want the love,
the money and the perfect ending
You want the same as I, I.
So stop pretending!
I wanna show you how
good we could be together..
I wanna love you through the night,
we'll be a sweet disaster!