Khalepa ta kala - Cassandra Clare: A herceg

Tessa egyik napról a másikra nem csak földrészt váltott, hanem egy teljesen más világba csöppent. Minél több időt tölt az Árnyvilág titkos szegleteinek megismerésével, az annál jobban magába burkolja és már szinte elképzelhetetlennek tűnik, hogy volt élet London, az Intézet és az Árnyvadászok előtt. Vagy éppen Will előtt, aki megalázta, vérig sértette, kinevette és befészkelte magát minden egyes gondolatába, és ami a legrosszabb, úgy tűnik, hogy a lány szívébe is. Vagy mégsem? Tessa eddig csak úgy tekint Jemre, mint a levegőre, aki láthatatlanul, de mindig jelen van, és nélküle elképzelhetetlen az élet. Minél több időt tölt vele, a fiú annál nélkülözhetetlenebbé válik Tessa számára. Vajon megosztható egy női szív, vagy törvényszerűen ketté kell hasítani? Megéri-e szenvedni, amikor közeleg a vég? És akar-e egyáltalán fél szívvel élni, ha még túl is éli az utolsó összecsapást?

Honnan:

IMÁDOM a Cassandra Clare mondatainak szövetéből a fejemben kibontakozó képeket, érzéseket és a sebeket is, amiket szavaival ejteni tud az olvasója lelkén.

Gondolatok:

Ami már első olvasásnál is szembeötlő volt az a lassú kezdés, ami után az írónő a történet folyamán jó sokáig nem is akart sebességet váltani. Fokozatos intenzitás jellemzi a kötetet, amihez természetesen jól felépített cselekményváz társul. Claretől megszokhattuk, hogy átgondolja a történeteinek minden egyes jelenetét, és általában nem használ üres, vakjáratokat. Ez sajnos már nem igazán mondható el a Bukott angyalok városánál, vagy az Elveszett lelkeknél :(. Jobban karakterizáltak a szereplők, több érzelem jelentkezik a részükről a cselekményváz elvesztése nélkül. A karakterek beszélgetései, érzelmi vasútjai nagyban sodorják előre az eseményeket, bár nem azt a fajta eseményszálat ami az Árnyvilágot fenyegető erőket mozgatja, de életük alakulásában mindenesetre igen jelentős változásokat eredményeznek ezek az apró jelenetmorzsák. Ami személy szerint még mindig nagyon zavar, és sok esetben ki is taszít a kellemes téblábolásból Tessa világában, az a kornak nem megfelelő szleng alkalmazása. Olyan sokszor használ pl.: Magnus olyan szavakat, amiket egy Aleck-el való szóváltás közben még elviselnék, de egy Willel folytatott mélyenszántó értekezés közben annyira nem odavalónak érzek, mint húslevesben a csokoládét.

„- Egy másik ember szerepét kell eljátszanom nap mint nap reggeltől estig. Egy keserű, gonosz és kegyetlen emberét...

– Én bírlak ilyennek. És ne mondd, hogy nem élvezed te is legalább egy kicsit, amikor az ördögöt alakítod, Will Herondale.”

És bár sok esetben lehet az ilyen baleseteket a fordító számlájára írni, Kamper Gergelyt inkább a precizitásáról és pontosságáról ismerjük, nem pedig a banális hibák nagymesterét látjuk benne. A könyv értékében számomra ezek a botlások okozzák a legnagyobb csalódási faktort.

Clare mélyebben bevezet a maga alkotta viktoriánus és mágikus világba, a korábbi előkészítésen táptalajt fogtak, most a folytatásban az eddig meg nem ismert részletekbe kalauzol el. A korábban részletezett elemeket csak utalásképp említi, nem merül el bennük ismételten, inkább az újdonságok dominálnak hála az Angyalnak.

„Érzem, hogy feloldódom, hogy beleolvadok a semmibe, mert létezik-e egyáltalán az ember, ha egyáltalán senki sem törődik vele?”

Sajnálatos dolog, hogy megmarad az érzés, mintha más könyveket írna át az írónő, és abba a cselekményvázba illesztené be a szereplőit. Gondoljunk csak a Két város regényére, amire még számtalanszor utal is, és hoz párhuzamot annak egyes szereplői és saját maga alkotta karakterei között. Ez sajnálatos dolog, hiszen megerősödik az érzés, hogy fogytán van a kreativitásnak, amit az Elveszett lelkek városában végérvényesen megerősített bennem. És itt van a kérdés, ami nem hagy nyugodni: Hogy mégis mit szeretne elérni??? Mert jelen állás szerint ezt megállapítani nagyon nehezen tudom. Lehet, hogy az általa kialakított világból nem mer kiszakadni, hiszen másik közegben nem tudna ilyen komfortosan mozogni, mint az óvodások, akik a hazafele vezető beléjük vert, monoton, egysíkú útvonalat ismerik, de ha azt elveszik tőlük összetörnek, és zokogva az útpadkán ülve mondogatják, hogy máshogy nem tudnak hazajutni. Talán Clare is inkább vállalja, hogy az általa ismert úton termeli ki a középszerűre redukálódott történeteit, ahelyett, hogy a bizonytalant választva talán elbukjon… Ez a kérdéskör, még Az angyal olvasásakor merült fel, az Elveszett lelkeknél pedig kicsúcsosodott, miközben A herceg nagy kedvencemmé lett a kisék ellenére.

„– Beszélj egy kicsit mandarinul!

Jem gyorsan mondott valamit, amiben egy csomó levegős magánhangzó és mássalhangzó mosódott össze, miközben dallamosan emelkedett és süllyedt a hangja: – Ni hen piao liang.

– És ez mit jelent?

– Azt, hogy bomlik a hajad.”

Bár nem vagyok romantikus alkat, akik közelebbről ismernek, minden ilyenfajta irományt eltávolítanak a kezeim közül, nehogy spontán meggyúljanak, mint szentségtörő mini máglyák, mégis a legjobban Jem és Tessa jelenetét élveztem. Igen, elérte az én zsémbes szívemet is az a kedves jelenet, ami közöttük zajlott le. Mindemellett pedig megerősödött bennem a Team Jem életérzés, aminek magja az első kötetnél megvetemedett a lelkemben. Willt mindenki bánatára nem szerettem meg még mindig, engem zavar, sokszor too much, akármilyen poén herold nagyon ritkán tud megnevettetni, és szívtelenség Inka a neved, de meghatni is ritkán tud.

Clare belekóstol két lehetséges szálba és viszonylag le is zárja azokat, nem hagyva kérdéseket vagy mégis? Mindenesetre érdekes és személy szerint jobban is örülök neki. Jobban elvarázsolt, és megvett magának. És ami a fő felkerült a kedvencek közé! Kell ennél több?

LEG-EK:

A legjobban szeretem: a fejezetek elején lévő verstöredékek

A legédesebb jelenet: Tessa és Jem a fiú szobájában

A legkifacsartabb ötlet: Will átka

A legviccesebb jelenet: Magnus bevallja Camille-nak, hogy „szerelmes” Willbe

A legundorítóbb szereplő: Benedict Lightwood

A legjobban a szívembe zártalak páros: Gideon és Sophie

A legkevésbé szeretett szereplő: Will

A leginkább olvastam volna még rólad szereplő: Henry

A leg”nemvártabb” jelenet: Tessa vs. piszkavas

A legszebb kapocs: Will és Jem kapcsolata

A legátütőbb mondat: „Jem az én nagy bűnöm – felelte Will.”

Értékelés:

Kedvenc rész:

„Démonhimlő, ó, démonhimlő

Vajon hogyan kaptad el?

Elmentél a rosszhírű negyedbe,

Ahonnan mindenki elszelel.

Démonhimlő, ó, démonhimlő,

én végig tudtam, emberek,

Azért írtam ezt a kis dalt, mert

Igazam volt: ti tévedtetek!”

Föld pora s árnya leszünk – Cassandra Clare: Az angyal

Tessa Gray mit sem sejtve utazik testvére után Londonba, hátrahagyva egy átlagosan szegényes élet romjait, egy jobb jövő reményében. De ami Londonban várja minden elképzelését felülmúlja. Nem csak egy új országba, hanem egy új világba érkezik, annak is a kellemetlenebb zugába. A világról, a múltjáról és még saját magáról alkotott képe is darabjaira hull, mikor kiderül, hogy alakváltó, aki az Alvilágiak népes sorába tartozik. A hosszú rabságból egy árnyvadász menti ki, de megbízhat-e a titokzatos Intézet lakóiban? Mi történt a bátyjával? Ki a Magiszter, és mit akarhat tőle? Mit szolgálnak a titokzatos automatonok? És a legfontosabb kérdés ki is az igazi Tessa Gray?

Honnan:

IMÁDOM a Cassandra Clare mondatainak szövetéből a fejemben kibontakozó képeket, érzéseket és a sebeket is, amiket szavaival ejteni tud az olvasója lelkén.

Gondolatok:

Cseresznye. Ez az első dolog, ami eszembe ötlik, ha gondolati vagy verbális síkon előkerül Az angyal. Talán annak is köszönhető, hogy Tessa kalandjai és a viktoriánus Londonban való kóborlása közben, én a cseresznyetermésünk nagy százalékát majszoltam el. Mindenidők legegészségesebb könyvvel nasizós kalandom volt. De komolyabbra fordítva a szót, első olvasásra nem hagyott bennem olyan mély érzéseket Clare „előzmény” kötete, mint a Végzet ereklyéi sorozata. Érzelmileg mérhető, hogy míg a Csontváros után azonnali folytatásra vágytam, annak hiányában pedig hihetetlen gyorsan újraolvastam Clary bevezetését az Árnyvilágba Tessa esetében nem vonzott egyik eshetőség sem. Hogy miért? Mert gyengécske tükrözésnek éreztem, amit Clare elkövetett a szereplők személyének megalkotásával. Első olvasatra hasonló karaktereket hozott életre, akik a kor elvárásaihoz próbálva igazodni, kissé butácskábbak, és ártatlanabbak, mint a már megismert szereplőgárda. Amit láttam, egy mit sem sejtő lány, akinek felborul az élete, amikor megtudja, mi is ő valójában. Találkozik egy érdekes, szemtelenül pimasz, és már túlzottan is szemet kápráztatóan szexi sráccal, aki megmenti az életét. Bekerül egy Intézetbe, ahol megismeri a múltját, miközben egy nagyon csúnya bácsi mesterkedik a háttérben. Közben erős érzelmi befolyásoltság alá esik a már említett helyes srác irányában, aki folyamatos élcek kereszttüzébe állítja a lányt. Megjelenik egy segítőkész barát, akinek érzései érezhetően nem csak barátiak, persze hősnőnk csak a kedvességet veszi észre. Halál, rettegés, vér megspékelve egy kis múlt századi angol modorossággal, mágiával, fogaskerekekkel, automatonokkal és csomó kétséggel. A végét leszámítva egy másik színpadra helyezett már látott darabnak éreztem, ahol átvette a szereplést a másodosztály, mert az első éppen wellness hétvégéjét tölti. Ilyen érzések nyíltak a szívemben első olvasatra. Majd jött A herceg, ahol már kicsit hozzá voltam szokva a közeghez, kevés elvárás motoszkált bennem és naivan nem vártam tőle semmit, csak pár kellemes órácskát. Helyette az egyik kedvencem lett Clare történetei közül, mindamellett Az angyal újraolvasásával is átalakult Tessáról, a londoni világról, Jemről, a felmerülő eseményekről és Willről… nos nem róla nem, még mindig nem tudtam megkedvelni.

„– Néha – jelentette ki Jem – olyan gyorsan megváltozik az életünk, hogy a szívünk meg az agyunk nem tudja követni a történéseket. Azt hiszem, ilyenkor érezzük a legintenzívebb fájdalmat, amikor minden átalakul körülöttünk, de még vágyakozunk a régi életünk után. Viszont tapasztalatból mondom neked, hogy ezt is meg lehet szokni. Meg fogod tanulni, miként éld az új életedet, és hamarosan emlékezni sem fogsz rá, milyen volt azelőtt.”

Mint mindig most is jól körülhatárolható, ismertetőjegyeiben unikális figurákat alkotott meg az írónő. Míg Clary az angyali oldalt, addig Tessa a „démonit” képviseltetve vezettetik be az Árnyvilágba. Mégis sokkal szimpatikusabb számomra, mint Clary. Más kor szülötteként sokkal komolyabban gondolkozik, és míg Clary a regények folyamában tökös hősnőből egy hormonzavaros, nyafogó kislánnyá változott, Tessa az érzelmi örvényekben is bizonyos higgadtságot tanúsít. Furcsa úgy olvasni egy történetet, hogy az olvasó többet tud a világról, mint a főhős, mégis ez a másfajta, a korra jellemző fenntartásokkal megtűzdelt látásmód pozitívan hat a történetre. Míg sok apróságában az írónő követi a Viktória korabeli hagyományokat és divatot, többször böködi az olvasó szemét oda nem való zavaróan 21-ik századi elemekkel, amik kibillentik az egyensúlyából a történetet, az elmerülésből pedig az olvasót. Will karaktere szinte másolata Jacenek – persze ennek is meg kell, hogy legyen az oka-, de mégsem érzem vele azt a komikus, érzelmi és megtört testvériességet, mint ahogy a szöszke árnyvadásszal. Will nem szórakoztat, hanem zavar a történet 80%-ában, amivel 95%-ban eléri nálam, hogy legszívesebben felképelném. Sajnálom, hogy ebben a kötetben Jem nem mutat annyit magából, mint a következőkben fog, mégis már itt érezhető volt számomra, hogy még nagyon belopja magát a szívembe. Furcsa egy teljesen más környezetben találkozni Magnussal, aki halhatatlanságának éppen egy újabb hullámvölgyével birkózik meg.

„A jóságnak, a valódi jóságnak valami kegyetlenségféle is a része – felelte Jem, és tekintete a semmibe meredt a lány mellett.”

Amit eddig csak elbeszélésekből ismerhettünk most szépen tálalva kerül a szemünk elé. Látjuk a vámpírok még tündöklő kolóniáit, a békétlenséget a teljes elfogadás előtt, ami az Alvilágiak és az Árnyvadászok között feszül. Míg a Végzet ereklyéiben a fő ellenséget a démonok jelentik, itt szinte csak a két „faj” közötti csatározásokat olvashatjuk. És ha azt hittük, hogy a jelenkori Klávé őrült, hogy nem nyit az Alvilágiak felé láthatjuk, hogy már egy „fejlett” és „elfogadó” közösség jött létre a néhány évszáddal korábbi állapotokhoz képest is. Lehet, hogy Clare ennek ábrázolására nem is koncentrált olyan erővel, mint ahogy ez az állapotváltozás számomra kirajzolódik, mindenestre ügyesen vetíti a régi viszonyok elmaradottságát, és az ezekhez képesti előrelépések nagyságát.

A folytatás ismeretében jobban élveztem magát a történetet, mégis még mindig óriási orrhosszal A herceg vezet a Pokoli szerkezetek versenyében.

Értékelés:

Kedvenc rész:

„(…) Reménykedjünk benne, hogy mocskon kívül mást is hagytak maguk után. Egy új címet a postásnak, néhány levágott végtagot, egy-két prostituáltat…

– Tényleg. Ha mázlink van, talán még szifiliszt is kaphatunk.

– Vagy démonhimlőt – vetette fel vidáman Will, és megpróbálkozott a lépcső alatt nyíló ajtóval. Azonnal kitárult, ezt sem zárták kulcsra. – Arra mindig lehet számítani.

– A démonhimlő nem is létezik.

– Ó, te kis hitetlen – jegyezte meg Will, és már el is tűnt a lépcső alatti sötétségben.”

„(...)Árnyvadász vagyok. Ez nem csak amolyan foglalkozás, ez a lényegem. Nem élhetek nélküle.

– Mármint nem akarsz.”

„Jem vágyakozva nézett Tessára. – Muszáj menned? Azt reméltem, maradsz, és az őrangyalom leszel, de ha menned kell, hát menj! – Majd én veled maradok – szólt morcosan Will, és levetette magát a karosszékbe, amit Tessa éppen most szabadított fel. – Angyalian tudok őrködni.

– Azért nem vagy túl meggyőző. És ráadásul közel sem vagy annyira csinos, mint Tessa – mondta Jem, és lehunyt szemmel a párnának dőlt.

– Milyen goromba vagy! Akik eddig rám néztek, azt állítják, olyan élményben volt részük, mintha egyenesen a napba néztek volna.

Jem továbbra sem nyitotta ki a szemét. – Ha úgy értették, hogy Megfájdult a fejük, akkor igazat beszéltek.”

Cassandra Clare: City of Lost Souls

Amikor már úgy tűnik, hogy minden rendben van, na olyankor üt be a krach. Clary és Jace azt hitte, hogy most már tényleg minden túlestek. Újra, félelem nélkül tudnak szeretni, őszintén bevallják egymásnak a legnagyobb félelmeiket és úgy tűnik, minden visszatér abba a szörnyűségesen lélekemelő pillanatba, amikor minden a helyére került. Ezután a fiú eltűnik, a lány egyedül marad, párban a hiánnyal és az űrrel. Clarynek minden erejére, vakmerőségére, és képességére szüksége van, hogy megküzdjön azokkal, akik feladták Jace keresését. Ezer teória, rémkép cikázik a szeme előtt ébren és álmok között hánykódva is. De a valóság mindennél kegyetlenebb. Valósággá válhat egy elejtett rémkép? Megtörténhet az elképzelhetetlen? Méregbe mártott igazság, vagy csak kifordított hazugság a Tündérek udvarában elhangzó mondat, miszerint: „Gyakran megtörténik, hogy mire valami értékes, amit elvesztettünk, előkerül, már nem olyan, mint amikor utoljára láttuk.”

Honnan: Cassandra Clare az egyik kedvenc íróm! ^.^

Kontra:

Hagy kezdjem a problémáimmal, és utána térjünk át a kellemesebb dolgokra. A legjobb hasonlatot erre a kötetre az animék világából tudnám hozni, mert mint ahogy Clary és Simon én is egy anime, manga fan vagyok. Van egy kedves, a vérfertőző szálával a Csontvárossal rokon lelkületű animém a Vampire Knight. Ennek a második évadával számomra párhuzamos szálon mozog az Elveszett lelkek városa. Hogy miért is? Mind a kettőnél az előzményt imádtam, a folytatás azonban már hagyott némi kívánni valót maga után. Ha az előzmény színes, akkor a folytatás fekete-fehér. Miért? Mert tele van visszaemlékezésekkel, a korábbi részekből átemelt részekkel, elmerengésekkel, párhuzamokkal és utalásokkal. Az animénél ennek az oka a költségvetési hiány volt –mellesleg tényleg az évad 2/3-a szürke az átvágott jelenetektől-, Clare esetében ezt a nyomás és a megrekedés számlájára írom. A nyomás hatalmas, hiszen olvasók tömegeit győzte meg, tette rajongójává, és kápráztatta el három köteten keresztül. Perzselt, robbantott, tört és gyilkolt. Ezzel pedig korunk egyik legjobb YA fantasy írójává vált. A folytatástól féltem és bár nem hozta a számomra megszokott színvonalat, még mindig teljes szívvel szerettem. Most viszont, - én sajnálom a legjobban - nem tudtam tiszta szívemből szeretni a könyvet.

Picit, mintha megrekedt és kiüresedett volna az írónő, lehet, hogy ezért éreztem erőltetettnek néhol a történetet. Mintha előtte lett volna egy számláló, és minden egyes megírt oldal után ütött volna rajta egyet, hogy biztos meglegyen a kvóta. Míg a Bukott angyalok városa vékonyabb, de tartalmilag korrektebb, addig Elveszett lelkek városa, terjengősebb és szétcsúszottabb lett, bár tartotta az eddig megszokott limitet. Olyan mintha Clare erői máshol lennének lekötve, mintha valami elvonná a figyelmet az elsőszülöttjének terelgetésétől, és így nem tudná hozni a saját maga által magasra rakott mércét. A kötet rengeteg elemében rokona a kezdő írói korszakában közzétett Harry Potter fanfictionjének, amit itt fordulatokkal, és átfedésekkel színesít, és kuszál össze, mégis az eddigi írásait ismerőket összezavarja vele. Elkezdtem aggódni, hogy valami baj van, hogy már elfogyott a muníció, amiből az írónő dolgozik, és áttér a sablonosságra az egyediség kárára. Milyen rossz is ilyen gondolatokkal megküzdeni olvasás közben, igaz? Ez a terelő erő, ami elvonta a figyelmemet, eddig soha nem volt jelen olvasás közben, mégis a könyvből szivárgott ki, és tett kételkedővé, passzívvá, nem olyan nyitottá, mint máskor, mikor kedvencem írását tartom a kezeim között.

„- Clary? – Jace félrebillentett fejjel tanulmányozta a lány arcát. – Ugye… ugye, szeretsz még?

- Én Jace Lightwoodot szeretem – felelte Clary. – Azt nem tudom, te ki vagy.”

Mindezek mellett az is furcsa volt, hogy folyamatosan olyan érzésem volt, mintha mindent, aminek nem hagyott folyást az előző kötetekben szabadon engedi, és fékezhetetlenül ad neki utat. Így szabadultak ki palackjukból a hormonok, okozva nem kevés csókcsatát, perszelő vagy éppen lángoló jelenetet, az olvasóban meg üzemzavart, ezek felfogásában, értelmezésében és megértésében.  A megszokott könnyedség viszont valahol gúzsba kötve, elzárva maradt.  Talán ez hiányzott a legjobban. 

Pro: 

És ahogy ígértem térjünk át a jó dolgokra, hiszen a kételyek útja mentén egy csomó csoda is körülvett, amikről nem lenne szép megfeledkeznem. A cselekmény lelassul, és jobban a karakterek kerülnek a középpontba. A történetvezetés helyébe az egyes szereplők kapcsolatai, életükben bekövetkezett szakadások, drámák és lelki törések kerülnek előtérbe. Az emberi életre nyíló számtalan ablakot tár ki az írónő. Van itt: egymásra találás, bimbózó vonzalom, elveszettnek hitt szerelem, szakítás, halál, reménykedés, fájó csalódás, mérhetetlen veszteség. Az írónő játszadozik a szereplői érzelmi skáláival, és közben borzolgatja az olvasó idegeit is. Lélektanilag rendkívüli hatással bírt eddig is, most a mini történések a történetben szálakkal még inkább finomított, és csiszolt a technikáján. Még jobban árnyalja a szereplőit, olyan oldalakat mutat meg a figurákból, amit eddig még nem láthattunk, ettől lesz még meglepetésszerűbb és meghökkentőbb a hatás. Mindenkinek szembe kell néznie a maga démonaival, és sokszor nem éppen győztesen kerülnek ki a viadalból. Furcsa volt látni Claryt, mint a legdominánsabb karaktert a történetben, ahogy kiemelkedett még Jace mellett is, mikor máskor inkább, mint egyenlő fél jelent meg. De a többiek is okoznak szemöldökráncolásokat, grimaszokat, mosolyokat, és könnyeket.

„A fiúból csak üres héj maradt, amit Clary vágyakkal, álmokkal, szerelemmel töltött meg.”

Imádtam, hogy kettévált a nagy csapat, és osztódtak „jók” és „rosszak” táborára. A leginkább Clary és Sebastian jeleneteit élveztem. Hogy miért? Mert Clary amúgy is roncsolódott lelke folyamatos kétségeknek, meglepődéseknek és játszmáknak volt kitéve. A két testvér kapcsolatának formálódását élvezet volt olvasni. Clare Sebastian alakjával annyi kérdést, fejtörést, bosszúságot, gyűlöletet, szánalmat és még sorolhatnám mennyi érzést vált ki, hogy már ezért egy fogalom a srác. Nem osztályozható, gonosz, és üres, de makacs, hisztis, úgyhogy nem egy igazán vezető, bad ass fő gonosz. Szeretetéhes és vágyódó, közben pedig nagyon, de nagyon beteg. Talán ő a legösszetettebb és legösszetörtebb szereplő, aki senkinek sem kell, mégis tartozni akar valahova és inkább a könnyebb utat választja. Számomra még mindig megfoghatatlan, úgyhogy végső ítéletet majd csak a hatodik kötet után tudok róla mondani. Apró dolgokkal fogott meg magának Clare, a töretlen gyönyörű leírásával, amik a színeikkel magukba szippantanak, és sodornak szavakon, mondatokon és lapokon keresztül. A világgal, amiből nem tudok szabadulni, és nem is akarok, még ha a folytatások olyannak érződnek is mintha erős fanfiction alkotások lennének. Megmarad a kedvenc írómnak, és mint eddig mindig, most is töretlenül várom a következő alkotását.

„- És mi van, ha én ölöm meg?

- Az én szívem a te szíved – felelte a fiú. – Az én kezem a te kezed.”

Összefoglaló a számomra „LEG…” pillanatokról és szereplőkről. FIGYELEM! SPOILER VESZÉLY! TOVÁBBOLVASÁS CSAK SAJÁT FELELŐSSÉGRE!

A legkétségbeesettebb veszekedés: Alec és Magnus között a kapcsolatukba befészkelődő harmadik félről: a  hallhatatlanságról

A legfájóbb jelenet(ek): folyamatos szembesülés a kiüresedett Jace-el

A legfeszültebb jelenet: Sebastian és Jocelyn találkozása

A legédesebb jelenet: Simon esti meséje Izzynek

A legviccesebb jelenet: Izzy részegen

A leg „de behúznék egyet” jelenet: Sebastian és Clary véres, verekedős jelenete

A legmeghökkentőbb jelenet: Magnus és Alec szakítása

A leg ” nem döbbentem meg” jelenet: Jace életben marad

A leg „nem tudom hova tenni” jelenet: Maureen ténykedése, és bejelentése

A legátütőbb mondat: „Azt kérdezted, kié vagyok.”

A leg feleslegesebb páros: Maia és Jordan

A legsemlegesebb szereplő: Maryse

A leg „de megszottyongatnálak, mert olyan szerencsétlen vagy” szereplő: Alec

A leg „nem tudlak hova tenni” szereplő: Sebastian

A leg „nem szeretlek” szereplő: Jocelyn, a Tündérek udvarának királynője

A leghiányoltabb karakter: Luke, Church

A leginkább „együtt szeretnélek látni” páros: Simon/Izzy, Sebastian/Clary

A könyvért külön köszönet a Könyvmolyképző kiadónak!

Értékelés:

Kedvenc rész:

„- Simon?

- Igen?

- Mesélsz nekem valamit?

A fiú pislantott egyet.

- Mit meséljek?

- Olyat, amiben a jófiúk győznek, a rosszfiúk meg veszítenek. És halottak is maradnak.

- Aha, szóval valami hagyományos mesére gondolsz? – kérdezte. Kutatott az emlékeiben. A klasszikus meséknek csak a Disney-féle változatát ismerte, és először a kis hableány jelent meg előtte a kagylóból készült melltartójával. Nyolcéves korában kicsit bele volt zúgva Arielle-be. Nem mintha ez lett volna a legmegfelelőbb pillanat, hogy erről említést tegyen.

- Nem. – Isabelle hangja alig volt több sóhajtásnál. – Azokat tanuljuk az iskolában… A varázslatból sok minden valódi… mindegy. Olyat szeretnék, amit még nem ismerek.

- Értem. Tudok egy jót. – Simon megsimogatta Isabelle haját, a lány pillái a nyakát csiklandozták, ahogy becsukta a szemét. – Réges-régen, egy messzi, messzi galaxisban…”