L. K. Hamilton – Ragály (Anita Blake 22. kötet)

Honnan:

Igazi bűnös szenvedélyemmé váltak az évek alatt az Anita Blake kötetek. A kezdeti lelkes rajongásom a könyvek, és a történet alakulásának előrehaladtával egyre inkább apadni látszik, azonban a karakterek még mindig rendelkeznek olyan vonzerővel, hogy vissza-visszatérek a Hamilton által megalkotott világba. A nemrégiben kiadott kötetekről szóló értékelések azt sejtetik, hogy az írónő kezd visszatérni a sorozat elején megszokott történetvezetéshez, értsd több a nyomozás és a horrorisztikus szál, mint az erotika. Mézesmadzag ez egy mazochista olvasónak, ami miatt leemeli az utoljára megvásárolt Anita Blake könyvet a polcáról.

Gondolatok:

Amikor még kisiskolás voltam azt tanították nekünk magyar órán, hogy ha fogalmazást írunk, három részre tagoljuk a mondandónkat: bevezető, tárgyaló és befejező részre. A bevezetésnek és a befejezésnek körülbelül azonos hosszúságúnak kell lennie, míg a döntő részt a tárgyalás foglalja el. Már egyetemista koromban vittük tovább a gondolatot, mikor az első saját kútfejünkből írt munkát kellett leadnunk, hogy a bevezetés és a befejezés egymás tükörképei/kiegészítései legyenek. A bevezetésben felvetett kérdések összefoglaló válaszait tartalmazza a befejezés, és a tárgyalásban részletesen kifejtett gondolatok konklúzióját, a kutatásunk eredményét foglalja össze a befejezés. Hát Hamiltonnál valahogy nem léteznek ezek a szerkezeti egységek. Amióta nem szerkesztik rendesen a könyveit, csak úgy terjengnek össze-vissza, mint Cassandra Clare „opuszai”. De nem csak a szerkezeti egységek hiánya volt zavaró, hanem a cselekményt megakasztó beszélgetések, monológok, vagy éppen jellemzések. A logikai bakikról meg inkább ne is beszéljünk.

 

„Vannak dolgok, amik évtizedek múltán is ugyanolyan fájdalmasak, élők. Olyan, mintha valami gonosz, mágikus Tupperware-dobozban tárolnánk őket – örökké megőrzik a frissességüket.”

 

Egy erős bevezető szösszenettel csábulunk vissza Hamilton világába, amiben a főhősnő már tényleg a régi, tökös karaktert idézi, és az író a kezdeti akciódús, természetfeletti furcsaságokkal teli kalandok ígéretével csalogat. Az első jó 50 oldalt követően egy hirtelen váltással azonban visszaesünk olyan elemi dolgokhoz is, mint hogy JC haja milyen mélységesen fekete, felfoghatatlanul örvénylően zafírkék a szeme, mennyire de mennyire csodálatosan csodálatos, mint ahogy az összes többi pasi is Anita életében, aki nem is érti, hogy miért vannak vele, pedig mindannyian azt mondják rá, hogy gyönyörű, pedig ő nem is… Szóval a szokásos cukrosnak nem mondható máz, és töltelék, ami így a 22. kötet környékén már nagyon nem hiányzik, és inkább irritáló, minthogy a megszokott otthonosság pihe puhaságát idézné. Meg amúgy is urban fantasy regényben járunk, és nem egy családregény folyamban… vagy mégsem? Szerintem, aki eddig olvasta a sorozatot már tisztában van vele, hogy melyik pasi hogy néz ki, legalábbis azok tekintetében, akik az első 10 könyvben valamilyen formán szerepeltek. Azok a mazochista olvasók, akik eddig kitartottak már mindenkit ismernek kívülről belülről, olyan szerencsétlen pedig véleményem szerint nem létezik a földön, aki pont a 22. kötettel csapna bele Anita Blake lecsójába. Apropó, az új szereplőknél viszont el kellett gondolkodnom, hogy hoppácska te ki a fene is vagy, honnan jöttél, és mi is a szereped ebben az egész sztoriban? Őszintén nekem úgy a 17-18. kötetig van meg egyben a sztori és az addigi karakterek. Nem mintha addig annyira egyben lett volna a történetszál, de én személy szerint onnantól vesztem el, ami részben annak is köszönhető, hogy kb. ott értem be az évi egy Anita kötetes magyar megjelenést. De nem kellett sokat törnöm a fejem, hogy ki kicsoda, mert szinte minden egyes cselekményt pihentető színben jön egy új, avagy régebbi karakterjellemzés; aki az előző kötetekben parkoló pályán állt, arról most gyorsan lefújták az elhanyagoltság porát, és jól be lett mutatva. Nem is lenne ezzel gond, ha nem akasztaná meg jó darabon a cselekményt, mert a sok szuper pasi, és kapcsolati szál mellett azért van cselekményünk is, ami az előző kötetekhez képest tényleges javulás.

 

„A barátod. Talán az egyik legjobb. Én nem tudom, mit tud és mit nem. Elég vicces volt, hogy Micah Edwardot az egyik legjobb barátomnak nevezi. Csajmércével tutira nem volt az. Soha nem jártunk együtt vásárolni, soha nem dumáltunk pasikról vagy… mondjuk a kapcsolatainkat megdumáltuk, de nem egészen úgy, ahogy az ember pasikról dumál. Az életünket is rábíztuk egymásra… és még mennyi minden mást.”

 

A cselekmény számomra kicsit olyan volt, mint ha Hamilton saját magától emelt volna el gondolati elemeket a korábbi köteteiből, és írt volna egy spinoff sztorit ezek mixéből. Számomra megtalálható benne a Nevető holttest, a Telihold kávézó, az Obszidián pillangó cselekményszálainak zamata, amit ha csak hagy csordogálni az írónő, és jó 150 oldallal összébb szorítja azt a bizonyos derékszíjat rajta még szemöldökhúzogatást sem vált ki az olyan kritikus rajongóból, mint amilyen én is vagyok. Azonban a 150 oldalnyi ömlengés és önvád mellett hiába volt egy izgalmas történetszálunk, amin folyamatosan izgultam, amíg meg nem akasztott az írónő a saját lelki igazolásaival, mint például, hogy a sokszereplős szerelmi kapcsolatok mennyire faszák; vagy, hogy Anita megmaradt annak az egyszerű halandó nőnek, mint aki volt, sőt a világnézete sem változott sokat, egyszerűen csak kiteljesedett. Valahogy számomra a kötet felénél tudatosodott, hogy basszus 6 év telt el azóta, hogy a Haláltánc cselekménye lement (ez a 6. könyv…), Anita összejött JC-vel, és kb. még mindig ott tartunk a sok katyvasz után, hogy aki embert öl az szörnyetegnek számít-e vagy sem… Mi van? Ennyire nem fejlődtünk sehová? A sok lelki kitárulkozás és terápiás tanács mellett pedig olyan, mint ha az írónő a logikai érzékét is feloldotta volna, ugyanis eszméletlenül következetlenné tette a szereplőit. A legkedvesebb sutaságom az volt a könyvben, hogy bár mindenki beszél minden lelki nyavalyáról, sőt az ügyhöz tartozó nyavalyákról is, de a döntő kérdést, tanácskozást Anita nem folytatja le JC-vel, a vámpírokat pedig nem vallatja ki, amiért oldalakon keresztül küzd, hanem 10 oldalon belül az addigi több, mint 500 oldalas cselekményt lezárja egy badass mozdulattal… Ilyen is volt már a 11., vagy 13. kötet táján, vagy nem? Csak akkor a rosszfiú dobbantott… De ki emlékszik már ilyenekre? Míg korábban a hatalmi lánc, a triumvirátusok és a szövetségek építésén volt a hangsúly, most ismét az egyszemélyes erőfitogtatásokon van a hangsúly, cseppet sem szembe menve az eddigi kötethalmokon felépített logikával. Hamilton inkább megmaradt a szem, és hajszíneknél, ami lényegesebb, mint a cselekmény előzményei, amire fűzi a további köteteit.

 

 „- Megint az a „mi van, ha élvezem a gyilkolást, akkor biztosan rossz ember vagyok” pillanat van – mondta Nicky Edwardnak.– Ha élvezzük, hát élvezzük – bólintott Edward, mintha az egész totálisan logikus lenne. – Az ember nem tudja befolyásolni, hogy mitől indul be. A lényeg, hogy ne ítélkezz, Anita, csak fogadd el! Szerettem volna ellentmondani, de az ostobaságnál is ostobább lett volna életem két szociopatájával vitába szállni.”

Mindennek ellenére szerettem ezt a könyvet, jobban, mint az előző 4 kötetet, de nem annyira, mint a 4-10. közötti köteteket. A Ragály végre tele van olyan természetfeletti okfejtésekkel, ami még a kezdet kezdetén merült fel a Szellemirtókkal való közös munka során, mikor Anita Dolph-ot oktatta ki természetfeletti biológiából, vagy éppen a nekromancia hátteréről. Régen, amikor elkezdtem a sorozatot pont az fogott meg benne, hogy mennyire komolyan veszi az általa felépített, bemutatott világot, és mindazt, ami különlegessé, egyedivé teszi azt. Sok kötettel ezelőtt izgultam végig szinte laponként a cselekményt, és szurkoltam a szereplőknek, hogy maximum kisebb sérülésekkel de túléljék az adott kalandot. A Ragálynál ez az érzés is visszaköszöntött. Hogy adok-e még esélyt Anitának és Hamiltonnak? Ha már 22. kötetet elkalandoztam velük, úgy gondolom nem most adom fel, elég kitartó ember vagyok. Sőt az a hír járja, hogy a következő kötetek még inkább passzolnak az alap kötetek cselekményéhez. Edward pedig nemsokára megint megjelenik, lehet, hogy Bernardo és Olaf is követi? Ezt ki kellene derítenem…

Kedvenc idézet:

„Ha én lennék a lány, már rég terhesek lennénk – kottyant közbe Nathaniel.”

 

„A naplemente csodásan rózsaszínre, lilára és sápadtvörösre festett mindent, mintha valami diszkókirálynő kente volna szét a rúzsát a nyugati ég alján, és az ott lángra lobbant.”

 

Értékelés:

Egyszerűen csak Micah

„Halottakat előhívni nem nagy ügy. A szerelem, az ezerszer bonyolultabb. „

Anitát szeretni vagy utálni lehet, mint Dalít. Vagy ezt már mondtam? Hmmm.

Micah-t viszont csak imádni lehet. Őszintén ő az egyik kedvenc pasim Anita háreméből. És az egyetlen, akit már azelőtt imádtam, mielőtt még megjelent volna a Leláncolt Nárcisszuszban. Egy elbűvölő figura, aki jött látott és győzött. Az egyetlen, aki tökéletes harmóniában van főhősnőnkkel, sosem morog, veszekszik, rendez féltékenységi jeleneteket. Csak elmosolyodik és már ettől a helyére kattan a világ, béke szállja meg a lelket, és sóhajt nagyot az olvasó, hogy „Jajj egyelek is meg, miért is kell itt gondolkozni, hogy kit válasszunk? Anita, ha neked nem kell, dobd ide nekem Micha-t!”

Gondolatok:

Az első benyomásom a könyvről tömören miután befejeztem, annyi volt, hogy: Túl rövid! Szerettem volna még olvasni a hétvégéjükről, adni nekik még egy kicsivel több időt együtt, kettecskén. Még arra is vetemedtem volna, hogy kilakoltassam ideiglenesen a szintén szívemnek nagyon kedves Nathanielt a házból, hogy ezek édös kettesben még egy csöpp időt tölthessenek együtt. Pedig nem is nagyon akart beindulni ez a közös hétvége.

„És ez az a pont, ami végképp a legjellemzőbb rám – remek tehetségem van hozzá, hogy darabokra zúzzam az egyébként esetleg jól működő szerelmi életemet az örökös kételyeimmel. Addig piszkálom, addig, amíg szét nem esik minden. Pedig hányszor megfogadtam már, hogy leállok ezzel, hogy ha valami kivételesen működik, akkor egyszerűen örülök, hogy működik, és leküzdöm a kísértést, hogy szétziláljam. Nem egy bonyolult fogadalom, és nekem mégse nagyon sikerül megtartani. Miért van az, hogy mindig épp a legegyszerűbb dolgokat a legnehezebb megtartani?”

Micah mindig egy nagy kérdőjel nem csak az olvasónak, hanem drága vámpírhóhérunknak is. Anita akkor találkozott vele, amikor már igen csak térdig gázolt a bolyhosok világában, vagyis esetében nem ütközött olyan akadályokba, amik a Richarddal való kapcsolata során felvetődtek. Sőt! Ő volt eddig az az egyetlen pasi, aki szupergyorsan került nem csak Anita életébe, hanem ágyába is, anélkül, hogy még csak a szimpla haver kategóriába besorolódott volna. Pedig ennek régebben még nagyon nagy jelentősége volt nekromatánk életfilozófiáját ismerve. Micah a nagy és gyors bizalom ellenére nem sok mindent árult el eddig magáról. Annyit tudtunk, hogy évekig ki volt téve Kiméra rémtetteinek, és a Lidérces álmokban Larryék esküvőjén néhány szomorú, és kegyetlen emlékképet vetített elénk ebből az időszakból, de ezeknek köszönhetően sem ismertük még meg a múltját. Ő volt a tökéletes pasi pont, aki rengeteg pirospontot begyűjtött Anitától, és még egyetlen feketét se, felkiáltójel.

„Micah rám mosolygott, amint meglátott. Az édes mosolyával, ami valahogy elernyeszti bennem azt a legbelső szorítást és keserűséget. Amikor így mosolyog, kicsit mindig könnyebb lesz a világ. Micsoda baromság, hagyni, hogy valaki ennyire fontossá, nélkülözhetetlenné váljon!”

Talán ezért is érezte fontosnak Hamilton, hogy adjon teret, és lehetőséget, nem csak az ő kettősük, hanem Micah múltjának a kibontakoztatására is. Ami nekem személy szerint nagyon tetszett. Persze, hogy ha az ember lánya szeret egy szereplőt, akkor csak pozitívan érinti, hogy többet tudhat meg róla. De mint azt korábbi posztjaimban is írtam, nagyon nehéz eldönteni, hogy tényleg tiszta szívvel kit is szeress a felvonultatott, szinte élő, megfogható szereplők közül, mikor egyes jeleneteknél, abban az adott pillanatban annyira megfognak, hogy csak azt tudod mondani, hogy igen ő az aki kell nekünk. A következő jelenetváltásnál pedig már másként gondoljuk. És ahány jelenet, ahány pasi, annyiszor mondod ezt. Itt a történet szempontjából szinte lehetetlen volt, hogy másra is ráfókuszálj csak Micah vonta magára a figyelmet.

„Mintha az égvilágon semmi nem ingathatná meg, nem zúzhatná össze a végtelen békességét, nem zökkenthetné ki önmagából. A széles víztükör békessége ez. Az én nyugalmam acélnyugalom, az övé eldugott erdei tó. Ha követ hajítasz belé, s az koncentrikus hullámokban felveri a felszínt, csak ideig-óráig él a zavar, elül hamar. Ha az acélhoz vágod hozzá a követ, az nyomot hagy rajta, kicsorbítja mindenképpen.”

Megerősítést nyer, hogy ő is a roncsolt lelkű főhősök táborát szaporítja. De kit érdekel, mikor annyira vonz a szavaiból ordító nyugalom, ragaszkodás és szeretet. Egyszerűen már azért szeretni lehet a kötetet, mert ő kerül fókuszba. És ha már fókuszba kerülés. Drága Laurell! Nem lehetne másokról is ilyen egyszerű, rövid és könnyed történetet kanyarítani? Én speciel minden nap el tudnám képzelni a reggeljeimet, azzal, hogy a kávém mellé kinyitnám a következő napi Anita Newst, amiben egy meghatározott szereplővel eltöltött egy-két napjáról szóló beszámolót olvashatnám végig. Már ezért megérné felkelni, egy rajongónak. Anita mindennapjai 100 oldal/ nap. De hogy ne legyek ennyire mohó Anita blog bejegyzések is jöhetnének, ha már a Fekete Tőrös srácoknak vannak rövid kis ankétjaik a világhálón. :)

Anita ismét visszatért a gyökereihez, vagyis a halott keltéshez, miután beugrott Larry helyére egy fontos ügyben. Nekem kicsit olyan hangulata volt ennek a résznek, mint Hamilton első Anita novellájának, egy csöppet kiszínezve. Mintha mostanra érett volna meg az ötlet egy másik köntösben tálalva, kicsit megspékelve még több veszéllyel és titokkal, amely egy csipet új tudást is eredményezett. Lehet, hogy csak nekem tűnik így, de az eddigi rövid történetekben mindig a temetőben kötünk ki, és kissé, vagy inkább Anitát ismerve nagyon elfajulnak a dolgok. Ezért egy csöppet sablonos lett a vége, nem lepődtem meg, nem kapkodtam a fejem, mint máskor, hogy Tyű ide meg mégis hogy keveredtünk? Ez az egyetlen momentum, ami rontott számomra a kötet élvezetén.

Rendkívül pozitívan csalódtam benne. Ezen természetesen a főhős partnere is sokat dobott a latban. Micah megerősítette helyét nem csak kedvenc vámpírhóhérom életében, hanem az én ranglistámon is. Tuti befutó, a végkifejletre azonban még várni kell. Remélem jó sokat, mert ez csak azt jelent, hogy minél többször megmártózhatom Anita világában. Amit minden újabb alámerülésnél, valami másért, de egyre jobban szeretek.

A könyvért külön köszönet az Agave kiadónak!

Értékelés: 4,5/5

Kedvenc rész:

„Én nem az ok vagyok, hanem a következmény, világos?”

„- Ha az embernek naponta háromszor-négyszer szexelnie kell, akkor érdemes a pasiját magával vinnie, nem gondolja Franklin ügynök? – néztem rá nagy, ártatlan szemekkel.

- Hú, de vicces – húzta el a száját Franklin, Fox pedig hangosan felkacagott. De legalább nyugton hagyott végre bennünket. Az igazság, ha jól adagolod, pokolian összezavarja az ellenséget.”

„Akadnak pasik, akik boldogan járnak veled, és hoznak rózsát a randikra, akadnak, akik ágyba is bújnak veled, néhányan hajlandóak másodhegedűsként asszisztálni a karrieredhez – de hol találni olyat, aki még a vérét is adná érted? Az ilyenért sokat kell gyalogolni.”

December és Telihold kávézó

„Nem vicc. Én voltam a kompromisszum. A rendőrségben nem bíztak. És ki máshoz fordulhatnának a lunárisan hátrányos helyzetűek segítségért? Hát persze, hogy a kedves helyi halottkeltőhöz.”

Van egy sokaknak idegesítő, nekem viszont nagyon szívet merengető hagyományom így december havában. Méghozzá, az hogy immár négy éve minden egyes Karácsony közeledtével elolvasom L. K. Hamilton Anita Blake sorozatának negyedik kötetét a Telihold kávézót. Hogy miért? Mert nekem ez az ideális Karácsonyi kötet. Sokan most értetlenül rázhatják a fejüket, hogy de hiszen a Karácsony a családról, szeretetről, és békességről szól, nem pedig sorozatgyilkosokról, nyomozásról és vérről. Embere válogatja.

Ha egy egyetemistát kérdeznek számára a december igen is gyilkos hónap, hiszen beindul a mókuskerék a vizsgák, alváshiány és a túlpörgés kombinációjának hava, mikor is mindenki a legmegfelelőbb módon próbálja levezetni feles energiáit. Én a lelki békémet Hamilton világában nyerem el, ahol nem minden rózsaszín és habos babos, inkább kegyetlen és szarkasztikus. Kalauznak pedig ebben a világban keresve se találnánk jobbat, mint drága halott keltő vámpírhóhérunkat Anita Blake-et.

Honnan:

Küzdöttem az első három kötettel mi tagadás, és sorra megfordult a fejemben, hogy nem kell nekem ez, a következőt már nem olvasom el. Azonban jött a Telihold kávézó, ami megerősített abban, hogy érdemes folytatni. Ezzel a jó szokásommal pedig azóta se hagytam fel.

„Egy szipogó női hang hallatszott a vonalban. A következő tizenöt percet azzal töltöttem, hogy megpróbáltam meggyőzni egy zokogó vérfarkast: nem fogom bántani. Egyre furább fordulatokat vett az életem.”

Gondolatok:

Talán a következőképpen tudnám promotálni azoknak a kötetet, akik még nem olvasták.

Meghívlak téged egy fergeteges éjjeli nassolásra a Telihold kávézóba. Ne félj, nem lesz unalmas hiába is gondolod, hogy ez majd egy újabb szokványos egyetemi, füstös, elvont barlang, ahol még a csillárról is az lökött figurák lógnak. Neem, ki van zárva, ugyan egy két végtagot találhatsz itt-ott, de az sem biztos, hiszen egy olyan helyen, ami zsong a likantrópoktól semmi nem mehet veszendőbe. Elvont, természetesen. Haláli, hogy a fenébe ne? Szexi? Hahóóóó, mondtam már, hogy előtérbe kerül a bolyhos népség, akik úgy mozognak, mint ha higanyból lenne a testük, olyan izmokkal rendelkeznek, aminek a létezéséről se tudsz, és az idegenvezető Anita mellé az a Richard, akinek nyitányát az ember lánya sosem veri ki a fejéből. Pajzán képzeletednek köszönhetően örökre az elmédbe égett szorosan a gombos farmer és telihold szavak mellé. Mindent megkapsz, ami csak kell egy jó dark fantasy kötethez: gyilkosság, vér, természetfeletti erő, szerelem, féltékenység, ármány, cselszövés és sötét humor. Megéri, hogy kipróbáld. Utána úgyis rászoksz!

Hogy mi fogott meg ebben a kötetben, ami az elődökben nem volt meg? Hmmm. Sorra vettem a tényezőket, és arra jutottam, hogy jót tett neki a „zombimentesség”. Igazi nyomozós kötet ez, ahol a szálak bár nem is látszik teljesen össze vannak gabalyodva, kisebb szeleteket alkotnak amiket, ha egymás mellé pakolunk kapunk egy ínycsiklandó egész tortát. Az olvasó úgy érzi, hogy az első oldalon elragadta egy ár, ami sodorja, egyre csak sodorja magával. Rengeteg esemény zavarja meg Anita amúgy sem hétköznapi életét, és minden egyes fejezetben újabb és újabb nehézségekkel találja szemben magát. Ami egy egyszerű eltűnésnek indul, kiderül, hogy a likantróp világ berkein belül óriási fennforgásokat okozott. Ami egy hasznos interjúnak ígérkezik, kiderül, hogy kegyetlen és halálos lehet azokra nézve, akiknek elvileg semmi közük nem volt hozzá. És egy egyszerű, ámde meghitt randevú felkavaró változásokat okozhat Anita életében, akinek eddig egy pasival is elég nagy gebasz volt megküzdeni.

„Visszanéztem rájuk. Richard továbbra is az ajtónál állt. Ruha nélkül, hívogatóan. Jean-Claude mozdulatlanul várt a kanapé mellett. Az erotikus fantázia három dimenziós megtestesülése. Csillagászati méreteket öltött a szexuális energia a szobában. Szinte elszomorodtam, hogy semmi nem fog történni.”

Anita egyre inkább elmerül a bundások világában, köszönhető ez Richardnak, a nagyon szexi nagyra nőtt kiscserkész vérfarkasnak, akivel épphogy elkezdett randizgatni. Mivel eddig távol állt tőle a bolyhosok élete rengeteg új dolgot ismer meg új pasijának, és annak falkájának köszönhetően. Az annyira könnyűnek tűnő életfelfogás pedig megbomlani látszik, miszerint Anita nem randizik szörnyetegekkel, hiszen ő az, aki levadássza őket. Most pedig nem csak egy, hanem két szörnyeteg is a kegyeiért küzd. Miközben őt magát ki kívánják szorítani J. C. életéből, aminek még nem is tudja, hogy a részese akar-e egyáltalán lenni, folyamatosan küzd magával, hogy el tudja fogadni Richardot annak bolyhos felével. Ennél a kötetnél indul be igazán az a szerelmi kavalkád -még nem káosz, mert attól még messzebb vagyunk-, ami a későbbiekben már mindennaposnak számít majd. Olyan jó olvasni, azokat a jeleneteket, amik nem Richard és Anita veszekedéseitől hangos. Még csak most kezdjük megismerni a trónbitorló alfát, aki szerethető naivitása és erkölcsössége miatt, és a tökéletes pasi jelölt lenne, ha nem vonyítana minden egyes hónapban a holdra. Eleinte még csak a likantrópia a baj, majd egyre inkább szembe találja magát a két ellentétes életfelfogás, vagyis az Élni és életben maradni a Meghalni, de élni hagyni-val.

„Na és? Tehát Richard nem ember. Senki sem tökéletes.”

Hamilton gyönyörű láncolatban építette fel Blake világát, és nem ömlesztette azonnal az olvasóra mindazt, amit az ajtók mögé gyűjtött. Szobáról szobára haladva egyre többet nyújt nekünk, és minden egyes ajtó mögött egy újabb szeglet nyílik meg az olvasó előtt, ami magában is érdekes, de a korábbiakhoz rakva egy gyűjtőnek való kollekciót kapunk. Ez az egész pedig egy olyannyira könnyen érthető, és átélhető társadalmi szerkezetet, ok-okozatokat eredményez, hogy elhiszed, hogy ha holnap felkelnél a könyvbeli világban, eligazodnál, nem találnál semmit furának, vagy különcnek, egyszerűen csak tovább élnéd benne az életedet, színesebben, de mégis minden megszeppenés nélkül. Egyre jobban gazdagodik általa a rajongó, nem csak élményben, hanem tudásban is. Szinte egy túlélési határozót kapunk a kezünkbe kötetről kötetre, hogy minél jobban megértsük, és egyúttal tovább éljük az ottani életet a főhősnővel együtt. Páratlanul gazdag mitológiát és mágia történelmet használ fel az írónő, ami bámulatba ejt még ma is, pedig már jóval túl vagyok a negyedik köteten, mégis jó újra és újra látni azokat az elhintett magvakat, amik majd később érnek be, és segítenek ki minket, és Anitát is a legnagyobb bonyodalmakból.

 „– Kérsz valamit a szobaszerviztől, mielőtt elkezdjük?

– Jól jönne egy kóla.

Elmosolyodott.

- Mindig is nagyon finom ízlésed volt, Anita.”

Minden egyes olvasással nem hogy megkopna az élvezet, hanem egyre inkább fokozódik. Izgatottan várom a következő fejezetet, mert tudom, hogy melyik jelenet fog következni, és már alig várom a szellemes összecsapásokat, az izgalmat és a meghökkentő fejleményeket. Mások számára érthetetlen, hogy egy agyon rágott kötetben mi izgalmat találok még, de ők nem látják, vagy még nem élték át ezt az élményt. Mindenesetre ajánlom a kétkedőknek, hátha számukra is ilyen maradandó szenvedélyt okoz, mint számomra. :)

Értékelés: 5*/5

Kedvenc rész:

„– Minden kutya így viselkedik a közeledben?

– Nem, csak a domináns hímek.

Erre fel kellett néznem.

– Puding feletted áll?

– Ő azt hiszi.

– Nem egészséges – mondtam.

Elmosolyodott.

– Nem eszem kutyát.

- Nem úgy értettem.”

 „– Ugye az én steakem nem véres?

- Dehogyis. Te mindent úgy szeretsz, ha az nagyon halott.

- Ha-ha.”

„Edward a földön ült. Rám nézett a szoba másik feléből, és láttam az arcán, hogy ha valaha kikerülünk innen, akkor mindannyiunkat kinyírja.”

Laurell K. Hamilton: Flirt

„- Azért jöttem, hogy feltámassza a feleségemet, Ms. Blake.”

Ezzel a mondattal kezdődik L. K. Hamilton legújabb Anita kötete, amivel azonnal magába szippantja a rajongókat, akiknek már tényleg nagyon hiányzott kedvenc Hóhérjuk. Hogy mit is kapunk ettől a falat történettől? Egy kis régit és egy kicsi újat: halát, szexet és sötét humort.

Honnan:

Jó ideje tart már nálam, hogy Anita Blake mindig szerepel az aktuális olvasások polcán. Hosszú kapcsolat a miénk. Elég döcögősen indult, majd nagy fordulatot vett, és azóta hullámvölgyeket, és hegyeket élünk meg mi ketten. Ő a saját életében, én meg abban, hogy átélhetem vele ezeket az epizódokat. Sokszor meglep, van, amikor már idegesít, utána elgondolkoztat, megnevettet, majd teljesen paff leszek tőle ismét. A lényeg, hogy sohasem unatkozom mellette.

Pro:

Hogy én mikor szerettem meg Anita Blake-et? Mi tagadás, nem a legelső kötetekben. Olvastam, izgultam, nevettem, de a katartikus élmény valahogy elmaradt. Vártam rá, ami végül megérkezett a Telihold kávézóban, és így a kedvencemmé is vált, majd következett az a bizonyos fordulat, ami miatt sokan elpártoltak. Nekem merőben új volt és meglepő, hogy mekkorát váltottunk, viszont ez a fajta  váltás eddig nem okozott számomra akkora nagy gondot. A.B. sorozatát nézve van egy „habos fürdő” előtti és utáni időszak, amiket lehet szeretni és utálni felváltva vagy egyszerre mind a kettőt. Személy szerint én mindkettő szakaszt szeretem. És hogy egy kötetben megkaptam őket egyszerre… Fergeteges!

Anita tanul. Méghozzá flörtölni. És nem is akárkitől, hanem Nathanieltől. Édesen, kalimpálva, itt-ott megtorpanva és ebbe-abba megkapaszkodva, zavarba esve történik a leckevétel, mint ahogy egy baba sétálni tanul. Mégis ezek a csetlések botlások teszik még szerethetőbbé a karaktert, akinek bár számos pasija van, mégsem tud mit kezdeni az erősebbik nemmel flörtügyileg. A helyzet pikantériáját az adja, hogy az írónő az alapötletet saját megesett történetéből vette, amit ki is bontott az utolsó oldalakon. Rendkívül tetszett, hogy bemutatta, hogy is született meg a történet alapja, milyen helyzet szülte azt, még ha nagyon is bizarr dolog elképzelnem az írónőt, amint az egyik hímnemű barátjával azon mesterkedik, hogy melyikük tudja jobban összezavarni szerencsétlen pincérfiút. J

„Tény, hogy sose volt erősségem a tetszés kifejezése. Ha valakivel járni akartam, akkor kipréseltem magamból valahogyan, de most, hogy Nathaniel kitanított, és már én is képes vagyok erre a tágabb értelemben vett flörtre. Ettől kellemesebb ember vált belőlem. Az is tény, hogy nehezen válhattam volna még annál is kellemetlenebbé, mint amilyen voltam. Szóval felfelé könnyebb volt elindulni, mint lefelé lett volna. De ez már az én szocproblémám.”

A kötet első fele nagyon gyorsan pörgött, miközben újra úgy éreztem, hogy még abban az időben járunk, amikor csak simán halottakat keltegettünk, és vitatkozgattunk Berttel, hogy melyik ügyet fogadjuk el és melyik az, ami már minden határt átszakít. Vagyis kellemes, otthonias hangulat vett körül a történet elején. Majd a közepe táján jöhetett a zaklatottság, a fenyegetés, zsarolás és a halál ígérete, ami ugye semelyik történetből nem maradhat el. És a végén jött a szex, a tényleges halál és egy kis természetfeletti, hogy megfűszerezze a történéseket. Vagyis szép ívet járt körbe nemcsak a főhősünk, hanem az események láncolata is.  Nekem ez a „novella” felölelte egymagában az egész eddigi sorozat vonalát, amivel Hamilton néni nagy nagy piros pontot érdemel tőlem.

És mindez azoknak is teljesen érthető formába öltötte testbe, akik még nem érték utol kedvenc vámpírvadászunkat, mint ahogyan én sem. Eddig 12 kötetet végeztem ki így mondhatnák, hogy biztosan nem élveztem a 18-ast. Nem érthetem, hogy mi zajlott le eközben, milyen sorscsapások érték a hősöket, hol, s mint áll Anita élete. Avagy magyarán: biztos lelövök magamnak bizonyos spoilereket. Jelentem az érzékeny lelkűeknek, semmi ilyen nem történet. Amennyi spoilerszerű van a történetben, azokat a fülszövegek elolvasásával is eldurrogtathatja magának az embere lánya, úgyhogy nem okoz álmatlan éjszakákat, hogy „Jajj én ezt nem szerettem volna tudni, nem lehetne visszacsinálni?” Nyugodt szívvel ajánlom minden egyes Anita kedvelő, szerető, rajongó embernek ezt a kis gyöngyszemet, mindazoknak, akik legalább 10 kötetet elolvastak. A 10-es szám azért fontos, mert egyik szereplő úriemberünk Micah a Leláncolt Nárcisszuszban jelenik meg, úgyhogy azért mégsem árt bizonyos szintű előismeret, azonban csak ennyi kritériumot írnék elő az olvasáshoz.

Kontra:

Anita mint anyaoroszlán védi meg a szeretteit, a szó szoros és átvitt értelmében is. Ami megérthető, de mégis bennem hagyta a tüskét. És ezért nem lett öt pontos a könyv. Valahogy ez a szintű ridegség taszított. Értettem, felfogtam és logikusnak is tartottam. De mégsem tudtam tőle elfogadni. Sajnálom, de ez van és pont.

Tudom, hogy a történet rövidsége miatt nem lehet minden egyes karaktert felvonultatni, és örülnöm kellene, hogy a két kedvencem szerepelt benne Micah és Nathaniel, de annyiraaaaaa hiááááááááányzott JC és Asher!!!!!!!  Nem tehetek róla az a fajta lány vagyok aki a feles megoldásokkal nem teljesen lesz elégedett, de hátha egy következő ilyen kis szösszenet csak róluk fog szólni. Had olvadjon az én pici szívem is teljesen el!

És ha már hiányok. A kötet elején teljesen bezsongtam, hogy juhééé lesz a végén az írónőtől is pár gondolat, meg még képregényt is kapunk. Három az egyben egy könyvön belül! Wow!!! De csalódottan lapoztam tovább, a könyvismertetőkön és Hamilton bióján át, mikoris a borító hátulja köszönt rám, HELLO!! és ismertette, hogy mit is rejt magában az, amit én már kivégezetem. Ráztam a könyvet, pörgettem a lapokat, és nem kattogott vagy csörrent semmi, mint a Kinder tojás, sajnos nem rejtett további meglepetést magában.

Összességében remek kis történet. Az egy pontot pont kedvenc főhősnőm személyével lőtte le a pálcikáról a vurstliban, amivel bár ő nyert én viszont kisebb veszteséggel zártam. Viszont nem kedvtelenített el annyira, hogy ne merüljek bele újra szörnyekkel teli világába, és bonyodalmakkal teli életébe újra és újra.

A könyvért külön köszönet az Agave kiadónak!

Értékelés: 4/5

Kedvenc részek:

 „Persze, gondolom, ha a jóisten nem hallgatja meg a könyörgésed, akkor mással kezdesz alkudozni, a mennyeknél valamicskét alacsonyabb régiókban. Ha isten nem vesz tudomást rólad, már az ördög se tűnik annyira visszataszítónak.”

 „- Átlagosan elismert igazság, hogy a legényembernek, ha vagyonos, okvetlenül kell feleség.

- Ez a Büszkeség és balítéletben van, nem? – meresztett nagy szemeket Jacob.”

Új Anita kötet!! Laurell K. Hamilton: Fogat fogért

A  június 2-6 között megtartandó82. Ünnepi Könyvhét és 10. Gyermekkönyvnapokon megjelenik az Agave kiadó több könyvújdonsága is. Köztük L.K.Hamilton 16.-ik Anita Blake kötete is.

A borító nem nagyon nyerte el a tetszésemet első látásra. Valahogy nekem túl zöld. Olyan mint egy túlburjánzott esőerő, amiben még a "cica" sem tud meglapulni a világító aurája miatt. Bár még a sorozattal mindig le vagyok maradva, így azonnal nem tudom a kezemben tartani, mégis jó érzés, hogy eggyel több kötetre vethetem magam nyáron.:o)

A történet:

"Anita Blake-nek St. Louis-ból ezúttal az egészen távoli, 2600 kilométerre fekvő Las Vegasba kell repülnie szeretett vámpírjai és vérállatai mellől, hogy eleget tegyen egy meghívásnak. A szívélyes meghívó postán érkezett egy levágott fej képében, feladója a sorozatgyilkos vámpír: Vittorio. Melyik nő tudna ellenállni ilyen ajándéknak, pláne, ha szövetségi rendőrbíró? Anita nem is habozik, bár gyomra eléggé émelyeg a repülőúton, három kollégájával a Bűnös Város táncosait és rendőreit tizedelő vérszívó nyomába ered. Az ő nyomában viszont ott liheg Minden Sötétségek Anyja, valamint Belle Morte, vámpírerejének origója."

Anita a férfiakról az Égkék bűnökben

Egyre több férfi jelenik meg Anita életében, és egyúttal ágyában is. Választani nagyon nehezen lehetne, és hát igen az olvasó is (legalábbis Én) úgy van vele, hogy az éppen aktuális a legszimpatikusabb, igen, most őt szeretem! Mindegyikben van valami különleges, édes, szerethető dolog. Sokszor pedig még ez az egy dolog sem nevezhető meg bennük, az egész lényük megfogja az embert, köt rá pár csomót, és nem engedi többet elszakadni magától.

A következőkben néhány idézettel jellemezném, ezeket a karizmatikus, széles palettán mozgó férfi egyedeket, némelyiket humoros aspektusban á’la Anitásan. :o)

Jean-Claude:

 

„Jean-Claude karcsún és egyenes derékkal állt mellettem, ragyogón mosolygott rám, és én imádtam ezt a mosolyt. Őszinte volt, vagy majdnem, nem az a tanult, udvari gesztus, amivel évszázadok alatt feltankolta a repertoárját, hogy egy pillanatra se essen ki soha a szerepéből. Általában minden mozdulata kiszámított volt, a spontán reakciót még hírből se nagyon ismerte.”

„Visszafogtam magam, és nem ugrottam a nyakába. Pedig még a lélegzetem is elállt: pattanásig szűk bőrnadrágot viselt combközépig érő csizmával, első pillantásra fel sem fogtam, meddig tart a csizma, és hol kezdődik a nadrág. De ezt már megszoktam, ahogy az inge fazonját is, azt a rengeteg fodrot meg zsabót az ujján meg a galléron, ilyesmit hordhattak a tizenhetedik században. Vagy legalábbis mindig így képzeltem. Csak a színe volt más, mint amit megszoktam. Ezt a szemkápráztatóan élénkkék árnyalatot még sosem láttam rajta, olyan szinten hangsúlyozta szemei kékjét, hogy beleborzongtam. Arca hibátlan és észvesztő. A megtestesült álomsrác, akit csak nő megteremthet magának éjjel, álmában, hogy aztán hajnalra izzadtan, szétrandalírozott ágyneműben ébredjen zihálva. Jean-Claude túl szép volt, hogy igaz legyen. Érzékisége ve-szedelmesebb, mint egy légikatasztrófa. „

Jean-Claude és Asher:

„Jean-Claude orgánuma az örömöt és a kéjt fejezte ki érzékletesebben, Asher a komorabb érzelmekben vitte a prímát.”

„Mindketten a hátukon hevertek, de amíg Asher a pusztulás bukott istenére emlékeztetett, addig Jean-Claude valami egészen másfajta istent idézett rengeteg fekete haja ébenkeretbe vonta a sápadtabbnál is sápadtabb arcát, ajkai enyhén elnyíltak, szempillája meg mint valami fekete csipke. Akárha valami nagy szenvedély után egyszerűen csak álomba merült volna, még a lába is fel volt húzva kissé, mintha szánt szándékkal kitárulkozna, hogy az ő nagy gyönyörével hetvenkedjen. Csak Jean-Claude tudott még meghalni is ilyen szemrevalóan. „

Damian:

„Igaz, hogy fegyvertelen volt, a hatás azonban így is gyilkos: égővörös haja selymesen hullott le a vállára, mintha vérbe mártották volna. Szeme lehetetlenül zöld, egy macska is büszkén bevállalta volna, és annak ellenére, hogy vagy hatszáz éves is elmúlt már, istentelenül jóképű volt. Még ha nem is élt. Zöld pólója csak kiemelte villogó szemeit, fekete szövetnadrágja és a lakk félcipő pedig nem a különleges alkalomnak szólt, így érezte jól magát. Az Európából bevándorolt vámpírok zömének nem jött be a laza amerikai módi, a farmer és edzőcipő. Jobban bírták a kopogóst. „

„Finoman szólva halálra rémisztett a tény, hogy a hobbiállatom egy vámpír.”

Jason:

„– Honnan a fenéből tudjam? És különben is, rég voltam bilincs nélkül társaságban.

– Tessék, használhatod az enyémet – húzott elő egy bilincset Jason a dzsekijéből.

­- Mi a francnak mászkálsz te bilinccsel a zsebedben? – ráncoltam a homlokom.

Aztán gyorsan kapcsoltam. – Jajj, ne, inkább nem akarom tudni. Meg ne mondd! – Táncos vagyok, Anita – vigyorgott. – Vetkőzöm a színpadon, tudod. És mindenféle segédeszközt használok a műsorban. Egyrészt örömmel hallottam, hogy nem a privát szerelmi élete miatt hurcol magával mindenhova egy bilincset; másrészt viszont mit művel egy sztriptíz-táncos bilincsekkel? Miféle holmikat vetnek be ezek a Bűnös Vágyakban a színpadon? Vajon mivé fajult a műsor? Jajj, stop, inkább ezt sem akarom tudni!”

„Olyan ártatlannak tűnt, mint egy ma született kisfiú. De csak megjátszotta. Nagy show volt az egész. Jason már évek óta maga mögött hagyta az ártatlanságát, több puncit fogott már, mint kilincset. „

Micah:

„Vele csókolózni olyan volt, mint levegőt venni, ösztönös, kivédhetetlenül szükséges az életben maradáshoz. Micah annyira más volt, mint a többi férfi az életemben: kivárnom sem kellett, hogy vajon kívánom-e, magától értetődően tapadtam a testére, amint a közelembe ért. A Nimir-Raj-jom volt, ami többet jelent bármilyen felszentelt köteléknél, házasságnál, papíroknál, oltárnál, eskünél. Egy életre szól, megmásíthatatlanul. „

„Általában Micah karja elegendő otthonos meleget biztosít, és a plüssök mehetnek szabadságra, lent szoktak bulizni a nappaliban a kanapén, de most szükségem volt Sigmund szeretetére is. Egy plüss állat elvégre feltétel nélkül szeret, nem hányja a szemedre, hogy túlságosan is vérszomjas vagy, esetleg, hogy ma azért eléggé meggondolatlanul cselekedtél. Jó, eddig még Micah sem tett soha ilyesmit, de vele bármikor számítani kell rá. Az nem lehet, hogy egyszer ne nyissa ki a száját.”

„De most itt van nekem Micah. Vele kezdem megtanulni, hogy az embernek igenis időt kell szakítania arra, ami fontos. Nem hagyom magam, kinyesem az életből azt a kis boldogságot, amivel szolgálhat, mert ha nem ragadok meg mindent, akkor a mindennapok taposómalma bedarál. „

Richard:

„A tekintetünk összeakadt egy röpke sóhaj erejéig, amivel igyekeztem valahogy palástolni, mennyire a híve vagyok még mindig. Legszívesebben csak bámultam volna, annyira eszeveszetten jóképű volt még ezzel a töketlen hajjal is. Aminek mellesleg annyi előnye azért volt, hogy nem vonta el az ember figyelmét a met-szett arccsontokról és a kis gödröcskéjéről az állán, ami olyan helyesen meglágyította a nagy macsó összképet. Válla széles, mint egy bokszolóé, csípője ha nem is karcsú, de keskeny. Richardra amúgy sem illett volna a karcsú jelző. Robosztus volt, mint egy görög isten. Vagy mint egy amerikai focista. „

Micah kontra Richard:

„Micah nem vitatta. Soha nem próbált meggyőzni vagy vitázni, amikor tudta, hogy igazam van, vagy esetleg nincs, de neki sem. Richard bezzeg... Richardnak a vita volt a lényege, rögeszméje szerint a világot már azzal egy szebb és jobb hellyé teheti, ha sokáig mondogatja, hogy szebb és jobb. És nagyon akarja. Sajna, a dolgok nem így működnek, a makacsság a világon vajmi keveset változtat. Ahogy a düh és az öngyűlölet sem. Egyszer talán majd ő is belátja. Egyszer. Talán. És egyszer még akár önmagát is elfogadja végre. Csak épp sanszos, hogy én akkor már sehol sem leszek. Mármint az ő szempontjából. „

Zerbrowski:

„Az üzenet vége azért meghökkentőre sikeredett: NYUGI, NEM HALT MEG SENKI, DE HA VAN IDŐD, HÍVJ. DOLPH SZABIRA MENTKÉT HÉTRE. SZERETLEK, ZERBROWSKI. A szeretlekre nyilván felszaladhatott a szemöldököm, mert. Caleb szinte mentegetőzésbe fogott.

– Szó szerint írtam. Eskü, hogy ezt mondta az a zsaru.

- Oké, tudom. Zerbrowskinak fura a humora. Már ha humornak lehet ezt nevezni”

Laurell K. Hamilton: Égkék bűnök

„Vagy így, vagy úgy nem vagyok elég jó nekik. És mindig olyan dolgok ezek, amin esélyem sincs változtatni, ha meggebedek is. Hát azt mondom én ezeknek az embereknek, hogy dugják fel maguknak. Jó mélyen, dugják fel! „

Had mutassam be Anita Blake-et azoknak akik nem ismernék még. Tüzes a szó szoros, és átvitt értelmében is. Könnyen eldurran az agya, bármin, ami éppen megpiszkálja lelke sötét bugyrait. Apró termetű, amit könnyedén kompenzál csípős stílusával, élesre töltött fegyvereivel, és csuklóra szíjazott nagy késeivel. A hátára pányvázott „kard”-ról pedig jobb nem is beszélni. Kávéfüggő, bögrefüggő, pingvinfüggő halottkeltő. Akire nemcsak a hullák, félhullák, csinos több százéves matuzsálemek ragadnak, hanem a magas hőfokon izzó alakváltók, meg természetesen, a hétköznapi jelentéktelen humanoidok is. És hát ezekből adódik, hogy nem mindenki kooperál becses személyével. Vagy éppen nem úgy, ahogy ő szeretné.

Honnan:

Jó ideje tart már nálam, hogy Anita Blake mindig szerepel az aktuális olvasások polcán. Hosszú kapcsolat a miénk. Elég döcögősen indult, majd nagy fordulatot vett, és azóta hullámvölgyeket, és hegyeket élünk meg mi ketten. Ő a saját életében, én meg abban, hogy átélhetem vele ezeket az epizódokat. Sokszor meglep, van amikor már idegesít, utána elgondolkoztat, megnevettet, majd teljesen paff leszek tőle ismét. A lényeg, hogy sohasem unatkozom. A hosszú, két kötetet felölelő Leláncolt Nárcisszusz után, nagy intenzitással vetettem bele magam ismét L.K.H. briliánsan kivitelezett világába, hogy újabb magaslatokat, és mélységeket éljek meg, nagyszájú kedvenc Hóhérommal. A lelkesedés, volt amikor lelohadt, és sokszor újra szikrát vetett, majd közepes hőfokon tovább égett, és ez ismétlődött folyton folyvást…

VIGYÁZAT, A BEJEGYZÉS, HELYENÉNT SPOILEREKET TARTALMAZ!

Gondolatok:

Volt egy Anita Blake, akit megszerettetett az írónő, mindenkivel, aki kapható, a fantsyra, gyilkosságokra, nyomozásokra, akciódús, izgalmas harcokra, és jól felépített, sokszínű, árnyalt karakterekre. Most van egy másik Anita Blake, aki a korábbi elveit, mint egy-egy feles ruhadarabot szépen fokozatosan levetette. És hát igen, sok rajongónál ez tette be a kulcsot, mármint a vetkőzés, és az ami azután jön. Már a korábbi kötetben is volt, néhány megejtett pásztoróra, ezzel azzal, és sokan, már ezzal sem szimpatizáltak, hiszen teljes mértékben kifordította az író a szeretett szereplőt önmagából, hiszen, ez már nem is az, aki a kezdetekben, a szívünkbe lopta magát, ecetera…

„Régebben, ha idejöttem, vámpírok hullottak. Most bérelt helyem volt a személyzeti VIP részlegben. Így múlik el a világ dicsősége.„

Én úgy vagyok vele, mint a kávéval –hogy stílszerűek legyünk- kettőt az egyben kaptam. És a történetben volt olyan is, hogy hármat az egyben. De mielőtt előreszaladnék, én szeretem látni Anitának ezt az oldalát is. Hiszen, egy folyamatos fejlődésnek, változássorozatnak az eredményeként született meg a zöldfülű nekromatából, a szörnyek között vígan ellavírozó még tökösebb csajszi. És ezen az úton nemcsak tudást és egy-két pasit szedett fel magára, hanem plusz képességeket, jegyeket, nem kívánt mellékhatásokat, vagy nem kívánt személyek lelkének maradványait, és hát a púpnak sem kellő bajokat. Több magánélet kerül előtérbe, és a munka, vagyis, a hajsza, a nyomozás, és minden egyéb gebasz, hátrakerül sokszor a sunyiba. De valahogy nem zavar, sőt nagyon is élvezetes. És azt is tegyük még hozzá, hogy drága Anitánk se már az, aki az elején volt, több benne a mágia, és a likantrópokra jellemző sajátos jegy. Szóval már kevésbé emberi, mint ahogyan kevésbé szűzies is. Viszont a pirulóssága megmaradt…

Asher

Bizonyos szempontból előtérbe került egyik kedvenc szereplőm Asher, a történetben, és hát igen ő is részt vesz abban az ominózus 3in1 jelenetben, ami konkrétan nem úgy zajlott, ahogy a szemérmes publikum elképzelte. Vagyis az amerikai mércét, csak félig meddig tudta elérni, ez a kis légyott. Francia szemmel viszont mmmmmm, mondja ezt a „drága” Belle. A kezdetek óta szeretem Asher mély fájdalommal teli személyét, akit a századok alatt ide oda dobáltak, kihasználtak, kínoztak, csúfoltak, és megvetettek. Játékszere volt mindenkinek, és addig nem érezte újra, soha, hogy emberszámba, bocsánat vámpírszámba veszik, amíg, nem találkozott nagyszájú főhősnőnkkel. Akinek, ha azt akarja, hogy a nehezen megszerzett szabadságát megtarthassa, sajátjának kell vallania őt. Meg is kezdődik újra a tili-toli, az elvekkel, és természetesen, a sokszor fafejű, konok, mindent a szívére vevő Asherrel.

„– És nem vagyok túlérzékeny.

Ezen nem terveztem vitát nyitni. Asher túlérzékeny, és pont. Mindig is az volt .„

És, hogy mindez miért? Mert újra megjelent a Tanács, méghozzá, a „drága” Belle, szoknyaszéltartója Musette és díszes kompániája kíséretében, ahogy azt az előző kötet végé megígérték meg is tartották. Már a korábbi hasonló látogatás, és látogatók sem voltak piskóták, viszont az is biztos, hogy őket sem sírjuk vissza egyhamar. Ezért is szeretem annyira még Hamiltont. Olyan szinten utálatos figurákat tud megalkotni, és szavakat adni a szájukba, hogy az ember lánya is szívesen megfogná, a hatlövetűt, és csak had szóljon, hulljon a férgese. Irritáló, gonosz, kegyetlen, brutális, és embertelen alakok, ami nem is csoda, hiszen, már rég elvesztették emberi mivoltukat. Egyszerűen, eszméletlenül jó karaktereket tud megteremteni, akik már szinte élnek, és azon kezdünk csodálkozni, hogy nem pattannak ki a lapok közül, hús vér alakban.

Persze a misztikus világ etikettjei, találkozói háttérben meglapult egy kis nyomozás is. Ami megint kicsit undira sikeresett. A 9.-ik kötetet persze, nem tudja semmi sem überelni (kop kop), viszont ez a gyilkosságsorozat is belekerülhetne, a top ötbe. Tetszettek a szövevényes szálak, a kapcsolódási pontok. Kevésbé, a dicsőséghajhász nyomozó. Végre visszatért, és nagyobb szerepet kapott kedvenc sötétben-öltözködök,-és-kocsiban-kajálok zsarum Zeb, aki a szokásos stílusát hozta. Viszont Dolph, és az indulatkitörése, vitte a pálmát, még Richardot is megelőzte vele. Persze mindenkinek lehet idegösszeomlása, és dühkitörése, ami nem maradhat megtorlások nélkül. Én örülnék neki, ha hosszabb ideig is elvikkendezne, és relaxálgatna Dolph, valahol vidéken, és helyette, mindig-leeszem-magam nyomozó vezetné a nyomozásokat, valahogy sokkal szívderítőbb alak, mint „tüsihaj”, akiről már van sejtésem, hogy miért is került a R.E.T.E.K.-hez.

És hát ha már a dühöngésnél tartunk, itt van Richard. Akiről kérdésem, csak annyi Anitásan, hogy:

 „Vajon mikor fogom elkezdeni megutálni Richardot? „

Sokszor kihúzza nálam is a gyufát, felhúzza bennem a pumpát, amiről nem tudom eldönteni, hogy jó vagy rossz -e? Az biztos, hogy nem közömbös személy, de hogy pozitív, vagy negatív irányba fordul a mérlegnek az a bizonyos nyele, minden mondata után kétségessé válik. Nem a kedvenceim közé tartozik az biztos, viszont, beszólogatásai, kóstolgatásai miatt vannak a legparázsabb viták, és hát igen, sokszor az idegesítő beszólásai okozzák, hogy elnevetem magam, a tantóbácsira amúgy korábban oly nem jellemző stíluson.

„– Valamit nagyon tudsz te, Anita, hogy mindenki téged akar megdugni. – Na, ez Richard volt.

Jó kis esténk lesz, ha már a dugni is kijön a száján! De ezt már többször megtapasztaltam, ha Richard agya elborult, hihetetlen nagy szemétségeket volt képes kimondani. Pedig nem a rusnya, gonosz vámpírok előtt kellene egymás nyakába hajigálni a szarainkat. Shang-Da szemében ugyanazt a rosszallást láttam, amit a sajátoméban is éreztem, de én nem pampoghatok egy ilyen mondatra. Mindenesetre behajoltam, hadd higgye csak a begőzölt Richard, hogy már a testőrével is smacipartizgatunk, és úgy suttogtam. „

Akiben pozitívan csalódtam, és Micah-hoz hasonlóan jó helyen volt jó időben ebben a kötetben, az Jason. Eddig csak a dzsigoló, humorzsák oldalát lehetett látni, ami itt megdől, és rájövünk, hogy van ész is a szőke fürtök alatt, és a kék szemét sem csak a csábításra használja. Remek megfigyelő, és eszméletlenül jó következtetéseket von le. Anitának mostantól nem is kellene tépnie magát, hogy megoldja ügyes bajos dolgait. Egy két ilyen mindenről-lerántom-a-leplet beszélgetés, és semmi baja sincsen.

Belopta a szívembe magát a prüntyőkéző, és madam-ozó Bobby Lee is, aki úgy tűnik mostantól szintén állandó szereplővé válik.

„– Eldobja a fegyvert – üvöltötte Bobby Lee a következő pillanatban, és Claudiával az élen mindenki elhajította a pisztolyát. – Kibaszott pisztolyt kibaszottul eldobja a kibaszott földre! „

A családi hármas, viszonylag háttérbe szorult, de remélem, hogy ez a következő kötetben kompenzálódik. Nathanielről nagyon szívesen olvasok ugyanis. A végén kaptunk egy kicsiny ízelítőt, a hárman vagyunk egy pár, effektusból, és a tündéri esti-mese-minden-este pillanatól.

Ami zavart a kötetben, az az, hogy folyamatosan úgy éreztem, hogy már egy hét eltelt, a történetben, mert annyi minden történt. És nem, még mindig ugyanazon a napon vagyunk, még ennyi idő hátra van, és hát igen, még mi minden lesz itt estig. Egyszóval túlzsúfolt volt. Sokat vett el a történet vonzerejéből, és így többször is könnyedén rávettem magam, hogy lerakjam, mert tudtam, hogy úgysem maradok le semmiről, történni fognak itt a dolgok, mint egy brazil szappanoperában. Bár vakság, és amnézia nem esett meg, viszont voltak világszerte körözött bűnözők, előjött, Minden Vámpírok Anyja, volt idegösszeroppanás, öngyilkossági kísérlet, hajkopasztás, szóval minden, ami majd 500 oldalba belefér. Kicsit olyan hangulatom volt, mint mikor az első könyvet olvastam, és az írónő, annyi mindent be szeretett volna mutatni nekünk a kicsiny felépített világából, hogy az a bizonyos pohár túlcsordult. Túl sok lett, ami erre a kötetre is elmondható.

Viszont a kedvemet nem vette el a sorozat továbbolvasásától!

Értékelés: 3,5 /5

 

Kedvenc rész:

Csörög a telefon de ki veszi fel?

„Aztán meghallottam. A telefonom volt, de szinte egy másik dimenzióból érkezett a tompa csörgése. Felülni pedig hiába próbáltam, a kezek és lábak az ágyhoz szögeltek.

Valaki hörgött, és a karcsú kar Micah lábáról beszippantódott a takaró alá. Morgás, nyögés, hosszas kaparászás és némi bizonytalan átkozódás következett.

– Iigeen – hallottam Cherry bizonytalan hangját, ahogy az az illető is, aki a vonal másik végén várakozott. Aztán csend. – Nem, bocs, nem Anita vagyok, de adom, egy pillanat.

Másik keze megböködött egy kupacot a takaró hozzám közelebb eső vidékén, ami felmorrant.

– Mi van?

– Telefon.

– Halló – röffent bele Zane a kagylóba, mielőtt egy szót is szólhattam volna. – Várjon egy pillanatot, itt van valahol. Adom.

Egy másik, szintén sápadt, de valamivel férfiasabb kar jelent meg a takaró felett, kezében a telefon, de nem értem el. Még a karomat sem bírtam mozdítani. Végül nagy nehezen letaszigáltam magamról Micah-t, hátha valahogy fel sikerülne ülnöm.

– Menj arrébb kicsit, Micah, fel kellene vennem a telefont – dörmögtem a fülébe. Nagyot nyögve fordult le rólam, át a másik oldalára. Végre felülhettem, de Nathaniel gyorsabb volt, már a füléhez tartotta a

kagylót.           

– Mit mondhatok, ki keresi? – szólt bele szinte ébren.

– Kérem a telefont – nyújtottam a kezem.

– Zerbrowski az – suttogta, és átadta a kütyüt.

Hát igen, ez nagyon kellett. Mély levegőt vettem, nyeltem kettőt, és a fülemhez emeltem a kagylót. Gyanítottam, hogy mire számíthatok.

– Helló, Zeb, mi van?

– Hány taggal alszol te egy ágyban, Blake?

– Közöd?

– Jól hallottam, hogy az egyik lány volt? Nem is tudtam, hogy mindenevő lettél!

– Zerbrowski, alig két órát aludtam – nyögtem, miután az órám világításgombját megnyomtam, és végre láttam, milyen istenverte korán van. – Ha csak azért hívtál, hogy lecsekkold a nemi életemet, leteszem.

– Jó, bocs, csak váratlanul ért – kuncogott. – Én esküszöm, igyekszem nem szétpoénkodni az életed, de olyan ritkán szolgáltatsz ennyire jó témát. Muszáj volt ráugranom.„