Marcipánszívek, vércseppek és smaragdok

Tollas kis jószág a „remény”,
Lelkünk ágára ül,
Fújja szövegtelen dalát,
És sosem némul el.

Emily Dickinson

Honnan: Menthetetlenül beleszerettem a sorozatba!

Gondolatok:

Vannak olyan emberek, akiket a hibáik ellenére is szeretsz, vagy éppen azok miatt maradnak meg örökre a kedvenc ismerőseid. Ez a helyzet a Smaragdzölddel is. Egyszerűen nem lehet nem szeretni, pedig okoz néha szemöldökráncolást, és kisebb viharfelhőket az olvasó feje felett. Amikor elkezdtem olvasni a trilógiát, azt hittem, hogy egy teljesen könnyed hangvételű fantasy történettel találom szemben magam, amiben röpködnek az időben, kalandoznak egy kicsit és el-el táncolnak egy-egy menüettet közben. Ehhez képest egy ármánnyal, és cselszövéssel teli láncolatot kaptam, amiben az írónő akkora csavarral rukkolt elő a végkifejletnél, amire sosem gondoltam volna. Na de erről majd később.

„– Maradjunk barátok! – Ez a mondat volt a legeslegutolsó csepp a pohárban.
– Biztosan mindannyiszor meghal egy tündér, amikor csak valaki kiejti a száján ezeket a szavakat – jegyeztem meg.”

Sok véleményt olvastam a befejező kötetről, ami mindenkit megrázott, közöttük engem is. A legtöbben arra „panaszkodtak”, hogy egyszerűen letehetetlen, magába szippantó, és hiába próbálja a lelkes olvasó valamennyire visszafogni magát ettől a könnyű függőséget okozó utolsó adagtól egyszerűen nem tudja abbahagyni. Hogy mégis mi ennek az oka? Mert fordulatos, vicces, folyamatosan biztosítva van benne fejezetről fejezetre az akció és izgalom. És a legfontosabb állandó figyelmet igényel, sok a visszakapcsolás, és az agymunka, hogy nyomonkövesd a szálak felfejtését, a magyarázatokat és az egyes időpontokat. Az írónő mesterien szőtte meg a történet szőttesét, és nem ejtett hibát, leemelem a kalapom előtte, hogy ennyire frappánsan oldotta meg az idő szálainak össze illetve kibogozását. Hatalmas piros pontot érdemel ezért. A másik briliáns húzása, amit kiemelnék az a jóslatok, és azok szerepe a cselekmény szempontjából. Nem csak Leslie-nek okozott ezzel fejtörést, hanem nekem is, és a megoldás megrázó. Hiába tűnik könnyednek a történet, mint a vattacukor, sokszor érte el, hogy sziklaméretű kövek húzták le a gyomrom a félelemtől, szorították össze a torkom a fájdalomtól és a kétségtől, hogy hogyan is fog zárulni a rész.

„Megfordult a fejemben, hogy nem én lennék az első, aki belehal a szerelmi bánatba, remek kis társaságom gyűlt már össze eddig: a kis hableány, Júlia, Pocahontas, a kaméliás hölgy, Pillangókisasszony – és most már én is közéjük tartoztam, Gwendolyn Shepherd.”

Életveszélyes és tragikus, ami a csipkék és tüllök mögött megbújik. És mégis ez hagy egy kicsi kívánnivalót maga után. Sokszor úgy éreztem, hogy engem jobban megráz egy-egy titok, fejlemény felderülése, mint magukat a szereplőket. Átsiklanak ezek felett a sokszor borzalmas elemek felett, mint ha csak kiderülne, hogy elfogyott a sajt a készülő pizzához. Nem tudom, hogy az írónő így akarta-e kifejezni, hogy ha valakinek drasztikusan megváltozik az élete hetek alatt, akkor az ilyen méretű sorscsapások már nem sokat osztanak vagy szoroznak, ha felsejlenek egyik napról a másikra. Mindenesetre, többször éreztem, hogy én pánikolok, míg a szereplők kellemesen elbeszélgetnek életről és halálról. Ilyenkor legszívesebben jól megráztam volna őket, de hát, mint egyszerű olvasó számára ez kivitelezhetetlen. Lehet, hogy csak én vagyok vele úgy, hogy több dolog is megmagyarázatlan maradt, miközben még több kérdésem is felmerült, és így kicsit hiányérzettel küszködve váltam meg tőle. És bár befejező kötettel van dolgunk, mégis el tudnék még képzelni több Gwen és Gigeon kalandot.

„Fejjel lefele függeszkedett az ajtó fölötti baldachinon, és károgó hangon kántálni kezdett:
– Gidi és Gwendolyn, csókot lát a baldachin, a baldachin recsegett, Xemerius nevetett.”

Többször is megesik, hogy egy történetben vannak felesleges szereplők, akik csak arra szolgálnak, hogy kitöltsék a cselekményben felmerülő kátyúkat, itt azonban egyel sem találkoztam. Mindenkinek rendeltetése van, és ilyen-olyan módon fontos a szerepe. És ami a legfőbb: könnyen a szívébe zárja őket az ember, legyen akár gonosz vagy jó. Már az előző részekben hozzászokhattam ahhoz a kellemes és sajátos humorhoz, amellyel az írónő a szereplők személyiségét megfűszerezte, így nem csoda, hogy folyamatos mosoly ült a szám sarkában, miközben faltam a sorokat. A kedvencem örökre Xemerius marad. Sajnálom a történet szereplőit, hogy Gwenen kívül nem élvezhették sajátos monológjait, csípős megjegyzéseit és szellemes tanácsait. Nagy utat tettek meg főhőseink, és ez a személyiségükön is rajtahagyta nyomát. Fejlődtek a karakterek, bár nem kell pálfordulást várni senkitől sem, a jó megmaradt jónak, a rossz rossznak. És akkor itt térek vissza az elején felvetett fordulatra. Ritkán találkozni ennyire csavaros észjárású, és megdöbbentően rafinált gonosz karakterrel, mint aki itt a szálakat machinálta az évszázadok során. Az ő karaktere is hozzájárul a könyvsorozat erős tartópilléréhez, hiszen egy jó rossz karakter nélkül lapos és üres lenne minden egyes próbálkozás, a szálvezetés és maga a végkifejlet is, ami itt akkora ütés a marcipánszívekbe, hogy azok eldeformálódnak.

„Amikor az okos és felettébb bájos démon reményekkel telve visszatért kirándulásáról, sajnos meg kellett állapítania, hogy a lány időközben sem a pisisárga blúzát, sem az ártatlanságát nem veszítette el…”

Fordulatokban gazdag befejezése ez egy megkapó történetnek, az első szerelemről, családról, időről, halhatatlanságról és önfeláldozásról. Minden egyes sora magával ragad, és oldalról oldalra még jobban a fotelhez bilincsel, ahonnan nem is akarsz szabadulni mindaddig, amíg már egy betű sem marad. :)

A könyvért külön köszönet a Könyvmolyképző kiadónak!

Értékelés:

Kedvenc rész:

„– Jól van. Adja ide azt az izét! – Gideon hagyta, hogy Madame Rossini a nyakába kanyarítsa a gallért. – Úgysem nagyon néz meg magának senki. De ha mégis: nehezen tudom elképzelni, hogy az emberek éjjel-nappal ilyen merev balettszoknyácskát viseltek a nyakuk körül.
– Pedig így volt. Legalábbis asz udvárhban.
– Nem értem, mi bajod. Remekül áll neked – dicsértem meg egy igazán utálatos vigyor kíséretében. – Úgy néz ki a fejed, mint egy hatalmas bonbon.
– Igen, tudom. – Gideon is vigyorgott. – Ennivaló vagyok. A gallér legalább eltereli a figyelmet a buggyos nadrágomról… Remélem.
– Á bujdos nadrhág nágyon is szexi – jelentette ki Madame Rossini, és ezt már tényleg nem bírtam ki kuncogás nélkül.”

„Én majd tartom a frontot – ígérte Xemerius. – Ha valaki jön, és el akarja lopni ezt az izét, kegyetlenül… öhm… leköpöm.”

„A lányok tényleg az emberi faj legfárasztóbb egyedei. Őket csak a nyugalmazott pénzügyi tisztviselők, a harisnyaboltban dolgozó eladónők és a kiskerttulajdonosok egyesületeinek elnökei előzik meg.”

„Eszembe jutott, milyen kár, hogy még nem léteznek pszichoterapeuták traumatizált kísértetek számára. Íme, egy rés a piacon, amelyről érdemes elgondolkodni.”

Vízköpők, soirék, és törött rubin szívek - Kerstin Gier: Zafírkék

Mikor azt hinné az embere lánya, hogy minden szép és jó, azzal, hogy elfogadja a sorsát jön egy fiú, és mindent megzavar. Gwendolynnak épp elég baja van, kiderült, hogy ő örökölte az időutazásért felelős gént a családjában, és nem az unokatestvére, mindenki műveletlennek tartja, mert inkább filmekből szerzi történelmi ismeretei javát, és nem könyvekből, és ami a legfontosabb életét veszélyezteti minden egyes utazással, most pedig még itt van Gideon is a menüettek, pruszlikok és soirék mellé. Mit bír még ki egy fiatal lány, aki életében először szerelmes?

Honnan:

Magába szippantott az első kötet, úgyhogy azonnal folytatnom kellett Gwen kalandjait. :)

Gondoltatok:

Szeretem azokat a könyvsorozatokat, amiknél az egyes kötetek között történetileg nem telik el sok idő. Az írónő a Zafírkékben pont ugyanannál a pillanatnál folytatja, ahol a Rubinvörös abbamaradt. Édes csókban találjuk magunkat, ami nem akar véget érni, és ezt főhősnőnk nem is nagyon bánja. Azonban nem csak Gideon és a fiú iránti érzelmei bonyolítják még tovább Gwen mindennapjait. Először is kap egy új barátot Xemerius személyében, aki nem más, mint egy apró, mókás, de annál vérmesebb vízköpő démon, és időutazó kisasszonyunk balszerencséjére szellem. Így ha eddig nem nézte mindenki furának, ennek esélye exponenciálisan nő, ahogy új „segítőjével” nyilvánosan, vagy otthon eszmecserét vált.

„Véleményem szerint a mozik az újkor szénakazlai. „

Gideon egyre inkább megnyílik Gwennek, és ennek köszönhetően jobban belopta magát a szívembe. Már nem csak, mint Mr. Fontoskodó, és Mindent Tudok Úrra tudtam személyében gondolni, hanem egy jövőjétől megfosztott fiúra is, aki legszívesebben beutazná a világ legérdekesebb helyeit, amit küldetése miatt sohasem tud majd megtenni.  Mindeközben Miss Shepard is megmutatja, hogy nem csak egy üres fejű liba, mint ahogy mindenki más gondolja, aki önfeledten beszélget egy üres kiszögelléssel az iskolában, hanem kiforrott, ámde szerteágazó irodalmi érdeklődésű leányzó, akivel el lehet beszélgetni, nem csak kinevetni s viccek kereszttüzébe állítani. Egyre jobban megismerjük a főhősök személyiségét, nyitnak felénk, mi pedig ezért nyitottá válunk.

Megismerhetünk több új szereplőt is Xemeriuson kívül, akit szószátyár, cseppet sem lacafacázó stílusa miatt azonnal a szívembe zártam. Megjelenik Gideon csöppet sem konzervatív kisöccse, aki francia élénkséget és könnyedséget hoz magával, és több mint egy csinos arcocska. Az egyre zavarosabb, csavarosabb szál pedig csak még inkább bogozódik nekik köszönhetően. De sosem maradhat nyugodt az olvasó, hiszen nem tudni kiben is lehet bízni, sem a jelenben, sem a múltban.

Egyre többet tudunk meg morzsánként a múltról, és annak szereplőiről, illetve azok szerepéről. Édes bús jeleneteket kapunk, az időutazásoknak köszönhetően, és megtudjuk, hogy nem minden igaz, mint amit a történelemkönyvek és a túlfontoskodó tánc és illemtanárok tudnak.

„- El leszel ragadtatva, ha meglátod, mit varrtam neked. Giordano majdnem sírt, amikor megmutattam neki a ruháidat, olyan szépek.

- Elhiszem – bólogattam. Giordano biztosan azért sírt, mert nem vehette fel a ruhákat ő maga.”

Az írónő kellemes egyvelegét használja a humornak, a romantikának és a fondorlatos cselekményszövésnek, tele gonosz és még gonoszabb érdekekkel. Kíváncsivá tett Lord Alastair-el és a titkos társaságával kapcsolatban, akik a „démoni ivadékok” kiirtásával próbálnának keresztbe tenni a grófnak. Azonban felmerül a kérdés, hogy mégis kik képezik a jó és kik a rossz oldalt. Lucy és Paul is érdekes fordulatokat rejtenek még magukban, bár most úgy tűnik, hogy még ők sem tudnak mindent, így sok esetben csak találgatnak. Nagyon izgalmas a kötet, tele meglepetéssel és fordulattal, gyönyörű ruhákkal, menüettekkel, becsípett és éneklő időutazókkal. Kicsit rózsaszínes, de nem esik át a giccsesség és túlcukrozottság oldalára, megmarad egy kicsit lányregénynek, mégis magában hordozza a jó kaland és fantasy könyvek sajátját is, méghozzá azzal, hogy soha sem unalmas. 

 „Furcsa, de épp arra gondoltam, mennyire örülni fogok azoknak az unalmas elapszáló estéknek 1953-ban – jegyezte meg Gideon. – Csak te és én, és Kanapé kuzinod… „

Még mindig várnék egy kis magyarázatot a kronográffal kapcsolatban, hogy mégis ki készítette, milyen célzattal, hogyan alakult ki az időutazó vérvonal, milyen érdekek vezérlik a grófot?  Ezekre a nyitottan maradt kérdésekre azonban még magyarázatokat tartogathat –és remélem így is lesz- az utolsó kötet. Már most izgulok hőseinkért, akik a jelek szerint még nagyobb veszélyben vannak, mint ahogyan azt először hittük. Kíváncsian várom, hogy a jövőből kik mozgatják a szálakat. Összeáll-e az ördögi terv? És végezetül mi lesz a szerelmes párjainkkal?

Értékelés:

Kedvenc rész:

„A villanykörte megint felvillant. Nyilván hiányoztak neki az Abba-slágerek.”

„Lehet, hogy Gideon az a fajta szadista, aki csak akkor képes mosolyogni, ha előtte teljesen kiakasztott? „

„– Nem is tudom. Nem szoktam alkoholt fogyasztani – felellem habozva. Egyetlen tapasztalatomat az alkohollal kapcsolatban két évvel korábban szereztem. Egy pizsamapartin történt Cynthiánál. Egy teljesen ártalmatlan partin. Fiúk nélkül, chipsszel és High School Musical DVD-kkel. És egy salátástállal tele vaníliafagyival, narancslével és vodkával… A vodkában az volt a durva, hogy a vaníliafagyi teljesen elnyomta az ízét, és a kotyvalék nyilvánvalóan mindenkire más hatást gyakorolt. Miközben Cynthia három pohár után feltépte az ablakot, és egész Chelsea hallhatta, amint azt ordítja: „Zac Efron, szeretlek!”, Leslie a vécékagyló fölé hajolva hányt, Peggy szerelmi vallomást tett Sarahnak („Ollyan séép vagy, vegyél felességül!”), Sarah pedig sírógörcsöt kapott anélkül, hogy tudta volna, mitől. De a vodka rám volt a legrosszabb hatással. Cynthia ágyán ugráltam, és végtelenített szalag módjára ordítottam, hogy Breaking free. Amikor Cynthia apja bejött a szobába, odatartottam elé Cynthia hajkeféjét, mintha az egy mikrofon lenne, és ezt kiabáltam: – Énekelj velem, kopasz! Riszáld a csípőd! – Másnap képtelen voltam megmagyarázni a történteket. „

„Az idő szerteszéled, a Rubiné a kezdet s mind vele ér véget.”

Mit szólnál hozzá, hogy ha egyik napról a másikra az addigi életed gyökeresen megváltozna, pedig épphogy kezdesz megbékélni vele?

Gwendolynnal ez történik. Nem szeretne semmi rendkívülit az élettől. Csak tűrhető jegyeket kapni az iskolában, lehetőleg a legkevesebb erőkifejtéssel, élvezni a barátnőjével és a családjával töltött szabadidejét, és minél távolabb kerülni a mindenben tökéletes unokatestvérétől, akihez oly sokszor hasonlítják bánatára, másoknak viszont elégedettségére. Egy átlagos lány, aki egy nem éppen átlagos családban él. És ez a hétköznapiság egyik pillanatról a másikra egy szédüléssel megváltozik…

Honnan:

Korábban már olvastam az írónőtől a Halálom után felbontandó című írását, amivel megnyer magának. Humorosan, mégis a kellő komolyságot megtartva írt egy reményvesztett nőről, és annak elkeseredett utolsó kísérletéről, hogy megszabaduljon az őt annyira megkeserítő életétől, mindeközben pedig ténylegesen el kezd élni. Kíváncsi voltam, hogy a fiatalabb generációt hogyan tudja megfogni magának, és a fantasy szállal is olyan virtuozitással tud-e bánni, mint sajátos riposztjaival.

Pro:

Eleinte féltem tőle, hogy egy butácska tini románcot kapok majd a kezembe Gier könyvének formájában. Hiszen Gwen csak 16 éves, nem volt még barátja azon a pár „nyakrágáson” kívül pedig, amit el kellett szenvednie semmilyen romantikus kalandban nem volt része. Meg van a könyvben az első szerelem hevülete, természetesen a rajongás, nyálcsorgatás és álmodozás több fronton is, de nem olyan giccses és túl gej módon, mint ahogy az a kortárs ifjúsági irodalomban megjelenik. Humoros és kedves köntösbe burkolva vonultatja fel előttünk az írónő, és ennek köszönhetően az olvasó is újraéli az első fellángolások emlékeit és a középiskolás éveket.

„Mégis mi a rosszabb? Ha az ember megőrül, vagy ha tényleg egyik időből a másikba ugrál? Feltehetően ez utóbbi, gondoltam. A másikra legalább írnak fel gyógyszert.”

Tetszett, hogy Gwen személyében nem egy olyan álmodozó karaktert kapunk, aki világmegváltó gondolatokkal hajtja álomra a fejét, és folyamatosan elrugaszkodik a valóságtól, mindig többet akarva. Meghagyja ezt a szerepet másnak a családban, akinek már előre meg van jósolva ez a megváltó jövőkép. Nem cserélné le a megszokott, rendezett és egyszerű életét, sőt szánja is unokatestvérét, hogy ennyire kikerül a normál életből. Így, mikor kiderül, hogy ő örökölte az időutazó gént a családban, és nem a sok éve erre a posztra felkészített Charlotte nem csoda, hogy kiakad. Gwennek nem erőssége a történelem, őszintén nem is nagyon érdekli, hiszen, ami elmúlt, azon nem lehet változtatni. Általában a dolgozatait és általános ismereteit a nagy történelmi alakokról és az egyes korszakokból a legjobb barátnőjével együtt töltött filmnézések során szerzi. Ezekből az ismereteiből pedig a későbbiekben igen humoros megjegyzések hagyják el a gondolatait, amik még inkább fokozzák a könyv hangulatát.

Lisa személyében egy nagyon pozitív legjobb barátnőt kapunk, aki mindenben Gwen mellett áll, még akkor is, amikor az az üres lépcsőfordulóhoz beszél, vagy este azzal hívja fel, hogy éppen időutazott a boltba sétálás közben. Vicces, segítőkész és önfeláldozó szereplő, aki nagyon könnyen a szívünkbe lopja magát, ami köszönhető főhősnőnk megnyilatkozásainak, érzéseinek és gondolatainak olyan érzékletes átadásának, aminek köszönhetően mindenkit szeretünk, akit ő, és mindenkire fújunk, akire ő is.

„-Amikor rám néz azzal a nagy, barna szemével, mindig úgy érzem, mogyorót kellene adnom neki – mondta egyszer Leslie. Ez a késztetés odáig fajult, hogy a parkban szaladgáló, mogyoróért kuncsorgó mókusokat többé már nem mókusoknak nevezte, hanem „Mr. Whitmaneknek” .”

Főhősnőnket nem arra nevelték, hogy az időben ugrándozzon, tudja, hogyan kell megülni egy lovat női nyeregben, vagy hogyan kell vívni és ezt folyamatosan meg is kapja a többiektől. Mégis annyira bravúrosan oldja meg a helyzeteket, öniróniával és hóbortos természetességgel, hogy nem csak kritikusait és saját magát, de az olvasót is gyakran meglepi. Az írónő mindeközben eléri sokakkal ellentétben azt, hogy nem tűnik fel, hogy az egész történet csak pár nap alatt játszódik le. Nem túlzsúfoltak az egyes jelenetek, mindeközben megmarad a folyamatos pörgése és pulzálása a szálnak, ami hol új utakra nyílik, hol pedig bezárul a főhősök körül. Kifejezetten elnyerte a tetszésemet az egyes fejezetek előtti idézetekkel is, amik odafigyelést követelnek az olvasótól, mivel olyan apró, de fontos információkat bújtattak el bennük, amikre a későbbiekben még igen nagy szükségünk lehet. Ezért hatalma piros pont jár az írónőnek.

„Üdv, Gwendolyn vagyok, és a jövőből érkeztem. Bizonyítékként nézze meg ezt a cipzárt! Fogadni merek, hogy még fel sem találták, igaz? Mint ahogyan a lökhajtásos repülőgépet, a televíziót és a hűtőszekrényt sem…”

Hogy mi teszi olyan édesen könnyeddé és szájsarkakat felfelé tornászóvá a történetet mindezek mellett? Gideon és Gwen kapcsolata. A beképzelt Én Mindent Tudok Úr és a cserfes, kosztümös filmeken és magazinokon felnőtt Gwendolyn egymás teljes ellentétei, és ezért annyira kézenfekvő a köztük lévő elektromos bizsergés, ami sziporkázó riposztok, tombolások és pirulások között zajlik le. Nem túlerőltetett a száluk, és bár kicsit a „meglátlak és megszeretlek” elemre épít, mégsem érezzük erőltetettnek.  Kellemes meglepetéseket okoznak még nekünk az biztos.

„Valami keménynek ütköztem a vállammal. – Aú!
– Fogja már meg a kezét, Gideon, maga faragatlan fickó! – mondta Mr. George kissé méltatlankodva. – Nem bevásárlókocsit tol!”

Kontra:

Kicsit átlátszónak éreztem a történet vázát minden erénye mellett. Gyorsan rájövünk a háttérben mozgó szálakra, természetesen a fő madzag rejtve marad, de a segédfonalak nagyon hamar és gyorsan felfedezhetők, akár milyen jól megpróbálta eldugni őket az írónő.

Másik szívfájdalmam maga Gideon. Sajnáltam, hogy keveset szerepelt a történetben és annak is a 80 százalékában nem nyert meg magának teljesen. Tudom, hogy itt is a tipikus torta effektus dominál, vagyis, hogy a külső bevonó alatt bizonyosan nem az lapul, amire számítunk, mégis rövid megismerése alatt én csalódtam a karakterében. Míg Gwent és „csapatát” könnyen a szívembe zártam Nagyszájú Uraságnak még kell néhány kört futni a kegyeimért. Mindenesetre magába szippantott a történet, a befejezés pedig azonnali folytatásért kiált!

Értékelés:

Kedvenc rész: 

„- A jelszó?
- Qua redit nescitis – felelte Gideon.
- Gwendolyn?
- Igen?
- A jelszó!
- Miféle jelszó?”

„Leslie azt is felvetette, hogy be kellene vezetni a „csókolózás” tantárgyat, méghozzá a hittan helyett, arra úgysincs szüksége senkinek.”

„A fiú azt tanácsolta, vegyenek Apple részvényeket, bármi legyen is az.”

Elolvasni és megnézni, vagy megnézni és elolvasni?

Örök dilemma egy olyan könyv tekintetében, amelyet még nem olvasott az ember és idő közben megfilmesítésre kerül, hogy előbb elolvassam, vagy nézzem meg a filmadaptációt? Hogy miért? Mert sokszor a film ütősebb, mint a könyv. Vagy éppen a kötet tökösebb, mint a megfilmesített verzió. Csokorba szedtem azoknak a könyveknek a sorát, amikhez még nem volt szerencsém, viszont időközben leforgatták őket.

David Mitchell: Felhőatlasz

„Egy zaklatott életű ifjú zeneszerző az ihlet pillanatában ráérez az örökkévalóságra. Sorsszerű viszonyok, cinikus érzelmek és látnoki szerelmek motívumaiból hat történet rajzolódik ki, melyek mindegyike túlmutat önmagán – egy leírhatatlan harmónia felé. Ez az átkozottul tökéletes összhang szólal meg a Felhőatlasz olvasóiban.
David Mitchell bravúros felépítésű, virtuóz nyelvezetű művében az összefonódó életek minden időbeli és térbeli határt átlépve hatnak egymásra. A lelkek korokon és kontinenseken át vándorolnak, akár az égbolton átvonuló felhők. De ki irányítja sorsunkat: mi magunk vagy valamilyen külső erő? Képesek vagyunk-e tanulni a múltból, az előző életekből, vagy az emberiség újra és újra elköveti ugyanazokat a hibákat?
A regényből a Mátrix-trilógia és A parfüm rendezői forgattak vibrálóan szellemes filmet.”

Először csak fél szemmel és fél füllel figyeltem a filmelőzetest. Csöppet sem érdekelt. Még néhányszor elsuhant mellette, és még mindig nem fogott meg magának. Majd erőt vettem magamon, időt szántam rá, és nyugodtan, teljes odafigyeléssel megnéztem a bemutatót és utána olvastam, hogy akkor miről is szól a történet. Mondanom sem kell, hogy megnyert. Sokadik látásra, de beleszerettem. Most pedig dilemmázok, hogy nézzem vagy olvassam, melyik lenne a jobb élmény először? A könyvről csak jót lehet olvasni, a film pedig igen ígéretesnek látszik csupa jó színésszel, akcióval és szerelemmel. Nagyon szeretem, amikor egy történetet több szálon ismerünk meg, és közben több idősíkon is mozog, mindezt itt pedig megkaphatom. Másrészt maga a téma is nagyon csábító. Azt hiszem mégis először  a könyvnél maradok.

Bemutató dátuma: 2012. november 22.

Yann Martel: Pi élete

„Pi Patel különös fiú. Egyesek szerint (közéjük tartoznak a szülei is) bogaras. Tizenhat évesen elhatározza, hogy nemcsak hindu akar lenni (születésénél fogva az), hanem keresztény és moszlim is. És keresztül is viszi az akaratát: nemcsak hogy megkeresztelkedik, de beszerez egy imaszőnyeget is. Hősünknek már a neve is furcsa: keresztnevét – Piscine Molitor – egy párizsi uszodáról kapta. Iskolatársai persze Pisisnek csúfolják, mire ő lerövidíti a nevét, és a gyengébbek kedvéért felírja a táblára: π=3,14. Az is furcsa, hogy egy állatkertben lakik Pondicherry városában, amelynek apja a tulajdonosa és vezetője. És éppen itt kezdődnek a bajok: az állatkert nem jövedelmező – a család úgy dönt, hogy eladja az állományt, s átköltöznek Kanadába. Az Észak-Amerikába szánt példányok egy része velük utazik a Cimcum nevű teherhajón. A hajó egy éjszaka valahol a Csendes-óceán kellős közepén elsüllyed. Az egyetlen túlélő Pi Patel – valamint egy mentőcsónak-rakományra való állat: egy zebra, egy orangután, egy hiéna – és egy bengáli tigris! Kezdetét veszi a jámbor, vallásos és vegetáriánus Pi több mint kétszáz napos hányódása a végtelen vizeken. Vajon mennyi és miféle leleményességre van szükség ahhoz, hogy egy kamasz gyerek meg egy két és fél mázsás tigris kialakítson valamiféle békés egymás mellett élést? S ha ez sikerül is, honnan és hogyan szereznek ételt-italt ilyen hosszú időn át? Egyáltalán: mivel telhet ilyen hosszú idő a végtelen, de korántsem kihalt tengeren? Milyen kalandok, milyen élmények várnak rájuk? Meg lehet-e úszni ép ésszel az ilyesmit? „

A könyvborító fogott meg, még a filmes előtti. Utána kicsit utánajártam a történetnek. Elolvastam a szerző beszámolóját az alkotói válságáról, és egyben élete nagy válságáról, amikor úgy tűnt, hogy befuccsolt a hivatásában. Majd jött a sorsdöntő fordulat, és egy ember életének története. Szívbemarkoló, megdöbbentő és csodálatos történet a túlélésről, hitről és kitartásról. A filmet az Oscar díjas Ang Lee rendezte, aki az egyik kedvenc könyvem az Értelem és érzelem feldolgozását is elkövette. Megfogott magának, úgyhogy decemberre már bejegyeztem magamnak a naptáramba a bemutató napját. Az esetek 90%-ában inkább a könyvet választom elsőnek a filmmel szemben. Most viszont a film élvez prioritást. Köszönhető talán annak is, hogy Pi kalandját 3D-ben élhetem át.

Bemutató dátuma: 2012. december 20.

J. R. R. Tolkien A hobbit

„Ha megmozgatják a fantáziádat az oda és vissza történő utazások, amelyek kivezetnek a kényelmes nyugati világból, a Vadon szegélyén túlra, és érdekel egy egyszerű (némi bölcsességgel, némi bátorsággal és jelentős szerencsével megáldott) hős, akkor ez a könyv tetszeni fog, mivel épp egy ilyen út és utazó leírása található benne. A történet a Tündérország kora és az emberek uralma közti réges-régi időkben játszódik, mikor még állott a híres Bakacsinerdő, és a hegyek veszéllyel voltak tele. Az egyszerű kalandozó útját követve útközben megtudhatsz (ahogy ő is megtudott) – ha még nem ismernéd mindezeket a dolgokat – egyet s mást a trollokról, koboldokról, törpökről és tündékről, s bepillantást nyerhetsz egy elhanyagolt, de lényeges időszak történelmébe és eseményeibe. Mert Zsákos Bilbó úr számos jelentős személynél járt; beszélt a sárkánnyal, a hatalmas Smauggal; és akaratán kívül jelen volt az Öt Sereg Csatájánál. Ez annál is inkább figyelemre méltó, mivel ő egy hobbit. A hobbitok fölött a történelem és a legendák mind ez idáig átsiklottak, talán mert rendszerint többre tartják a kényelmet, mint az izgalmakat. Ez a személyes visszaemlékezések alapján készült beszámoló, amely Zsákos úr egyébként csendes életének egy izgalmas évét írja le, azonban képet adhat erről a becses népről, akik (úgy mondják) manapság megfogyatkoztak. Mert nem szeretik a zajt.”

Néhány évvel ezelőtt a lelkes Gyűrűk ura fanok úgy érezhették, hogy eljött a világ vége, és Mordor tüze mindent elpusztított, amikor a trilógia harmadik része is lement a mozikban. Peter Jackson azonban nem tudott nyugton ülni a fenekén, és megmentette, ha nem is a galaxist, de a rajongó tábort biztosan a Megyétől és Tolkien világának hiányától. Amit várok az a szokásos gyönyörű látványvilág, a legapróbb részletekig kidolgozott díszletek és az átütő jelenetek. Akik pedig igazán elvetemültek a majd 3 órás filmet 3D-ben is végigizguhatják – ahogy én is szándékozom megtenni-. Mielőtt rávetném magam a könyvre megvárom mit ad a filmes élmény.

Bemutató dátuma: 2012. december 13.

Stephenie Meyer: A burok

„A Földet elfoglalta a világűrből érkező idegen faj, amelynek tagjai irányításuk alá vonják az emberek elméjét, miközben testüket érintetlenül hagyják. Az emberiség túlnyomó része feladta, az ő testük már csak egy burok. A betolakodók magukkal hozták a rák ellenszerét, megszüntették a háborúkat, a Földet paradicsommá változtatták. Saját maguk számára.
Amikor egy nagyhírű, különc, világról világra vándorló lélek érkezik a bolygóra, az utolsó lázadók egyikének testét kapja ittlétéhez. A Vándor, aki Melanie Stryder testébe költözik, ismeri a nehézségeket és kihívásokat, amelyekkel szembe kell néznie egy emberi burokban élve. Tud a mindent elsöprő érzelmekről és a mindennél erősebb emlékekről. Egyvalamire azonban nem készült fel. Arra, hogy új testének előző lakója nemhogy nem költözött ki a burokból, de egyenesen visszaköveteli a tulajdonát. Melanie nem hajlandó feladni, nem hajlandó eltűnni.
Ő egy kőkemény lány, aki a végsőkig küzdeni fog a testébe betolakodó idegen létforma ellen.
Melanie megtölti a Vándor elméjét az emlékeivel és képekkel a szerelméről, aki egy távoli helyen bujkál, és még mindig nem adta fel a harcot az idegenek ellen. Mivel a Vándor képtelen ellenállni a rátörő érzelmeknek, vágyakozni kezd a férfi után, akivel még soha nem találkozott. Aztán egy váratlan fordulatnak köszönhetően Melanie és a Vándor szövetségesekké válnak, és a két lélek ugyanabban a burokban vág neki az arizonai sivatagnak, hogy megtalálják a férfit, akibe mindketten szerelmesek…”

Meyer néni a szerelmi háromszögek nagymestere. Végigszenvedhettünk, akarom mondani végigizgulhattuk a ma már epikusnak mondható Twilight Saga során Jake/Bella/és Edward szenvedését, csókjait és dilemmáit. Magamban elkönyveltem az írónőt az egy durranásos szerzők között Rowling mellé. Egyszer sikerült egy nagyot robbantaniuk, aminek meglovagolása szinte képtelennek tűnik. Most viszont jön a The host vagyis A burok, ami újszerű dinamizmusával robban 2013-ban. Hogy csak a negyedik Alkonyat mozi utórezgéseit tudja csak meglovagolni vagy önállóan is képes cunamit okozni számomra még kérdéses. Akik olvasták már a regényt csak pozitívan tudtak róla nyilatkozni. Az én 2013-as várólista csökkentésemre is felkerült. Érdekel, hogy mit művelt az írónő, úgyhogy a filmmegjelenés előtt még ki szeretném végezni. Remélem nem örökre. Utána meg jöhet a film.

Bemutató dátuma: 2013. március 29. USA

Kami Garcia · Margaret Stohl: Beautiful Creatures – Lenyűgöző teremtmények

„Gatlin megyében ritkán érték meglepetések az embert. Legalábbis azt hittem. Kiderült, nagyobbat nem is tévedhettem volna.
Volt egy átok.
Volt egy lány.
És a végén
Ott volt egy sírgödör.

Lena Duchannes-hoz fogható lányt még nem láttak Gatlin városában. A középiskola új diákja mindent megtesz azért, hogy különleges képességeit és a családját sújtó évszázados átkot eltitkolja a városka vaskalapos polgárai és diáktársai előtt. Azonban az elfeledett Dél vadon burjánzó kertjeiben, borongós mocsaraiban és romos temetőiben nincs az a titok, ami örökre titok maradhatna. Ethan Wate számolja a napokat az érettségiig. Azon a napon nem csak a középiskolának, de Gatlinnek is búcsút akar mondani. Hónapok óta egy gyönyörű lány kísért az álmaiban. Amikor Lena beköltözik a város legrégebbi, egyben leghírhedtebb ültetvényére, Ethan megmagyarázhatatlan vonzódást érez iránta. Elszántan kutatni kezdi a kettejük közötti titokzatos kapcsolat eredetét.
Egy városban, ahol ritkán érik meglepetések az embert, egy titok mindent megváltoztathat.”

A könyv, ami megosztja az olvasókat. Van, aki egyszerűen imádja, más pedig ugyanekkora erővel gyűlöli. Hogy én melyik tábort fogom erősíteni teljes mellszélességgel még talány. Azonban érdekel, hogy miért kavart ekkora port ez az elsőre szabvány YA fantasy könyv. Van, aki unikumnak és epikus műnek titulálja, ami őszintén engem inkább elrettent, mint meggyőz. Általában azok a könyvek, amiket néhányan magasztalnak, mások pedig szidnak előbb utóbb kiderül, hogy nem lesznek a kedvenceim. Hogy kivételt képez-e ez alól a kötet még a jövő zenéje. A film trailere azonban nagyon tetszetős, főleg, hogy az egyik kedvenc zeném szól alatta a Seven devils. Nyitott vagyok, úgyhogy jöhet a könyv és a film is, vagy fordítva.

Bemutató dátuma: 2013. február 14.

Kerstin Gier Rubinvörös

„Olykor tényleg nagy terhet jelent egy rejtélyekkel teli családban élni. A 16 éves Gwendolyn legalábbis meg van győződve erről. Amíg egy napon egyszerre – mint derült égből a villámcsapás – a 19. és 20. század fordulóján nem találja magát, és világossá nem válik számára, hogy ő maga a legnagyobb rejtély a családban. Amit viszont még csak nem is sejt: az időutazások alatt kerülendő a szerelem. Mert ettől aztán tényleg a feje tetejére áll minden!
Kerstin Gier bestseller-szerző utánozhatatlan érzékkel kelti életre a legcsodálatosabb érzést a világon!
Éld át te is Gideon és Gwen kalandjait, akik szerelmükkel áttörnek az idő korlátain!”

Az első gondolatom a könyvvel kapcsolatban az volt, hogy gyönyörű. Borító mániás könyvmoly lévén természetes, hogy először a külcsín fog meg majd később a belbecsre is kíváncsi leszek. Végre egy német írónő, és végre időutazás. Már az Időutazó felesége óta vágyom valami jó kis időben röpködős, könnyedebb történetre és lám meg is kaptam. Mivel trilógiáról van szó úgy gondoltam, hogy nem kapkodom el, és majd akkor esek neki, amikor már mind megjelent itthon. Ez a pillanat pedig most érkezett el, jövőre pedig már a mozikban tarol a film. Én pedig kapható vagyok egy kis időutazásra kedves Gwen és Gideon!

Bemutató dátuma: 2013. március 14. Németország

Isaac Marion: Warm Bodies (Hevülő testek (?))

R egy egzisztenciális válságokkal rendelkező fiatal fiú- egy zombi. Nincsenek emlékei, nincsen személyisége és nincs pulzusa, de vannak álmai. A képessége arra, hogy kapcsolatot teremtsen a külvilággal kimerül néhány elmormogott szótagban, azonban a belső élete sokkal mélyebb, tele csodával és vággyal. Miután átéli egy tizenéves fiú emlékeit miközben elfogyasztja annak agyát, R egy váratlan választást tesz, amely elindítja a feszült, kínos és furcsán édes kapcsolatot közte az áldozata emberi barátnőjével. Julie egy színrobbanást jelent az amúgy sivár és szürke környezetben, ami körülveszi R-t. A fiú választása, hogy megvédje őt nem csak R-t változtatja meg, hanem Halott társait is, és talán az egész élettelen világot. Ijesztő, vicces és meglepően szívbemarkoló történet, a Warm bodies bemutatja, hogy mi történik, amikor az emberi szerelem melege elcsábítja egy zombi hideg szívét.

Húúúúúú. Nem tudtam, hogy sírjak vagy nevessek, amikor megnéztem az előzetest. Ez most komoly? A Summit Entertainment erre vetemedik? Majd megtudtam, hogy az igencsak a Twilightra hajazó plakáttal promotált film könyv alapján készült, és igen egy szerelmes zombiról szól. Kicsit őrült és abnormális Rómeó és Júlia szerelmi történet, ami először sokkol, majd megnevettet. Hogy mikor jelenik meg magyarul a kötet? A filmnek köszönhetően véleményem szerint minél előbb. Elviekben a Libri Könyvkiadó vásárolta meg a jogokat. Őket ismerve pedig lásd például az Éjféli cirkuszt egy roppant igényesen kiadott könyvet fogunk kapni tőlük. Már várom a  szerelmes angyalkák helyett melegszívű zombikat hozó februárt. :)

Bemutató dátuma: 2013. február 1. (USA)

/Forrás: http://moly.hu//