L. K. Hamilton – Ragály (Anita Blake 22. kötet)

Honnan:

Igazi bűnös szenvedélyemmé váltak az évek alatt az Anita Blake kötetek. A kezdeti lelkes rajongásom a könyvek, és a történet alakulásának előrehaladtával egyre inkább apadni látszik, azonban a karakterek még mindig rendelkeznek olyan vonzerővel, hogy vissza-visszatérek a Hamilton által megalkotott világba. A nemrégiben kiadott kötetekről szóló értékelések azt sejtetik, hogy az írónő kezd visszatérni a sorozat elején megszokott történetvezetéshez, értsd több a nyomozás és a horrorisztikus szál, mint az erotika. Mézesmadzag ez egy mazochista olvasónak, ami miatt leemeli az utoljára megvásárolt Anita Blake könyvet a polcáról.

Gondolatok:

Amikor még kisiskolás voltam azt tanították nekünk magyar órán, hogy ha fogalmazást írunk, három részre tagoljuk a mondandónkat: bevezető, tárgyaló és befejező részre. A bevezetésnek és a befejezésnek körülbelül azonos hosszúságúnak kell lennie, míg a döntő részt a tárgyalás foglalja el. Már egyetemista koromban vittük tovább a gondolatot, mikor az első saját kútfejünkből írt munkát kellett leadnunk, hogy a bevezetés és a befejezés egymás tükörképei/kiegészítései legyenek. A bevezetésben felvetett kérdések összefoglaló válaszait tartalmazza a befejezés, és a tárgyalásban részletesen kifejtett gondolatok konklúzióját, a kutatásunk eredményét foglalja össze a befejezés. Hát Hamiltonnál valahogy nem léteznek ezek a szerkezeti egységek. Amióta nem szerkesztik rendesen a könyveit, csak úgy terjengnek össze-vissza, mint Cassandra Clare „opuszai”. De nem csak a szerkezeti egységek hiánya volt zavaró, hanem a cselekményt megakasztó beszélgetések, monológok, vagy éppen jellemzések. A logikai bakikról meg inkább ne is beszéljünk.

 

„Vannak dolgok, amik évtizedek múltán is ugyanolyan fájdalmasak, élők. Olyan, mintha valami gonosz, mágikus Tupperware-dobozban tárolnánk őket – örökké megőrzik a frissességüket.”

 

Egy erős bevezető szösszenettel csábulunk vissza Hamilton világába, amiben a főhősnő már tényleg a régi, tökös karaktert idézi, és az író a kezdeti akciódús, természetfeletti furcsaságokkal teli kalandok ígéretével csalogat. Az első jó 50 oldalt követően egy hirtelen váltással azonban visszaesünk olyan elemi dolgokhoz is, mint hogy JC haja milyen mélységesen fekete, felfoghatatlanul örvénylően zafírkék a szeme, mennyire de mennyire csodálatosan csodálatos, mint ahogy az összes többi pasi is Anita életében, aki nem is érti, hogy miért vannak vele, pedig mindannyian azt mondják rá, hogy gyönyörű, pedig ő nem is… Szóval a szokásos cukrosnak nem mondható máz, és töltelék, ami így a 22. kötet környékén már nagyon nem hiányzik, és inkább irritáló, minthogy a megszokott otthonosság pihe puhaságát idézné. Meg amúgy is urban fantasy regényben járunk, és nem egy családregény folyamban… vagy mégsem? Szerintem, aki eddig olvasta a sorozatot már tisztában van vele, hogy melyik pasi hogy néz ki, legalábbis azok tekintetében, akik az első 10 könyvben valamilyen formán szerepeltek. Azok a mazochista olvasók, akik eddig kitartottak már mindenkit ismernek kívülről belülről, olyan szerencsétlen pedig véleményem szerint nem létezik a földön, aki pont a 22. kötettel csapna bele Anita Blake lecsójába. Apropó, az új szereplőknél viszont el kellett gondolkodnom, hogy hoppácska te ki a fene is vagy, honnan jöttél, és mi is a szereped ebben az egész sztoriban? Őszintén nekem úgy a 17-18. kötetig van meg egyben a sztori és az addigi karakterek. Nem mintha addig annyira egyben lett volna a történetszál, de én személy szerint onnantól vesztem el, ami részben annak is köszönhető, hogy kb. ott értem be az évi egy Anita kötetes magyar megjelenést. De nem kellett sokat törnöm a fejem, hogy ki kicsoda, mert szinte minden egyes cselekményt pihentető színben jön egy új, avagy régebbi karakterjellemzés; aki az előző kötetekben parkoló pályán állt, arról most gyorsan lefújták az elhanyagoltság porát, és jól be lett mutatva. Nem is lenne ezzel gond, ha nem akasztaná meg jó darabon a cselekményt, mert a sok szuper pasi, és kapcsolati szál mellett azért van cselekményünk is, ami az előző kötetekhez képest tényleges javulás.

 

„A barátod. Talán az egyik legjobb. Én nem tudom, mit tud és mit nem. Elég vicces volt, hogy Micah Edwardot az egyik legjobb barátomnak nevezi. Csajmércével tutira nem volt az. Soha nem jártunk együtt vásárolni, soha nem dumáltunk pasikról vagy… mondjuk a kapcsolatainkat megdumáltuk, de nem egészen úgy, ahogy az ember pasikról dumál. Az életünket is rábíztuk egymásra… és még mennyi minden mást.”

 

A cselekmény számomra kicsit olyan volt, mint ha Hamilton saját magától emelt volna el gondolati elemeket a korábbi köteteiből, és írt volna egy spinoff sztorit ezek mixéből. Számomra megtalálható benne a Nevető holttest, a Telihold kávézó, az Obszidián pillangó cselekményszálainak zamata, amit ha csak hagy csordogálni az írónő, és jó 150 oldallal összébb szorítja azt a bizonyos derékszíjat rajta még szemöldökhúzogatást sem vált ki az olyan kritikus rajongóból, mint amilyen én is vagyok. Azonban a 150 oldalnyi ömlengés és önvád mellett hiába volt egy izgalmas történetszálunk, amin folyamatosan izgultam, amíg meg nem akasztott az írónő a saját lelki igazolásaival, mint például, hogy a sokszereplős szerelmi kapcsolatok mennyire faszák; vagy, hogy Anita megmaradt annak az egyszerű halandó nőnek, mint aki volt, sőt a világnézete sem változott sokat, egyszerűen csak kiteljesedett. Valahogy számomra a kötet felénél tudatosodott, hogy basszus 6 év telt el azóta, hogy a Haláltánc cselekménye lement (ez a 6. könyv…), Anita összejött JC-vel, és kb. még mindig ott tartunk a sok katyvasz után, hogy aki embert öl az szörnyetegnek számít-e vagy sem… Mi van? Ennyire nem fejlődtünk sehová? A sok lelki kitárulkozás és terápiás tanács mellett pedig olyan, mint ha az írónő a logikai érzékét is feloldotta volna, ugyanis eszméletlenül következetlenné tette a szereplőit. A legkedvesebb sutaságom az volt a könyvben, hogy bár mindenki beszél minden lelki nyavalyáról, sőt az ügyhöz tartozó nyavalyákról is, de a döntő kérdést, tanácskozást Anita nem folytatja le JC-vel, a vámpírokat pedig nem vallatja ki, amiért oldalakon keresztül küzd, hanem 10 oldalon belül az addigi több, mint 500 oldalas cselekményt lezárja egy badass mozdulattal… Ilyen is volt már a 11., vagy 13. kötet táján, vagy nem? Csak akkor a rosszfiú dobbantott… De ki emlékszik már ilyenekre? Míg korábban a hatalmi lánc, a triumvirátusok és a szövetségek építésén volt a hangsúly, most ismét az egyszemélyes erőfitogtatásokon van a hangsúly, cseppet sem szembe menve az eddigi kötethalmokon felépített logikával. Hamilton inkább megmaradt a szem, és hajszíneknél, ami lényegesebb, mint a cselekmény előzményei, amire fűzi a további köteteit.

 

 „- Megint az a „mi van, ha élvezem a gyilkolást, akkor biztosan rossz ember vagyok” pillanat van – mondta Nicky Edwardnak.– Ha élvezzük, hát élvezzük – bólintott Edward, mintha az egész totálisan logikus lenne. – Az ember nem tudja befolyásolni, hogy mitől indul be. A lényeg, hogy ne ítélkezz, Anita, csak fogadd el! Szerettem volna ellentmondani, de az ostobaságnál is ostobább lett volna életem két szociopatájával vitába szállni.”

Mindennek ellenére szerettem ezt a könyvet, jobban, mint az előző 4 kötetet, de nem annyira, mint a 4-10. közötti köteteket. A Ragály végre tele van olyan természetfeletti okfejtésekkel, ami még a kezdet kezdetén merült fel a Szellemirtókkal való közös munka során, mikor Anita Dolph-ot oktatta ki természetfeletti biológiából, vagy éppen a nekromancia hátteréről. Régen, amikor elkezdtem a sorozatot pont az fogott meg benne, hogy mennyire komolyan veszi az általa felépített, bemutatott világot, és mindazt, ami különlegessé, egyedivé teszi azt. Sok kötettel ezelőtt izgultam végig szinte laponként a cselekményt, és szurkoltam a szereplőknek, hogy maximum kisebb sérülésekkel de túléljék az adott kalandot. A Ragálynál ez az érzés is visszaköszöntött. Hogy adok-e még esélyt Anitának és Hamiltonnak? Ha már 22. kötetet elkalandoztam velük, úgy gondolom nem most adom fel, elég kitartó ember vagyok. Sőt az a hír járja, hogy a következő kötetek még inkább passzolnak az alap kötetek cselekményéhez. Edward pedig nemsokára megint megjelenik, lehet, hogy Bernardo és Olaf is követi? Ezt ki kellene derítenem…

Kedvenc idézet:

„Ha én lennék a lány, már rég terhesek lennénk – kottyant közbe Nathaniel.”

 

„A naplemente csodásan rózsaszínre, lilára és sápadtvörösre festett mindent, mintha valami diszkókirálynő kente volna szét a rúzsát a nyugati ég alján, és az ott lángra lobbant.”

 

Értékelés:

Karen Marie Moning: Rossz hold kelt fel

Honnan: Újraolvasás, mert most Apokalipszis és Moning hangulatban vagyok. A történet: MacKayla Lane O’connor már sok mindent túlélt. A testvére elvesztését, az élete alapjainak romba dőlését, egy halálosnak tűnő összeütközést N-nel és bandájával, egy még halálosabb találkozást külön bejáratú Kaszásával, és természetesen minden nap elviseli ÁS Barronst. Mit veszíthet, és mit kaphat még a megszállás alatt álló Dublintól, ami mit sem sejt megszállottságáról? Állnak-e még a falak Halloween után, és marad-e még Mac életének olyan darabja, amitől nem foszthatják meg? 

Gondolatok:

A fantasy könyvekkel kapcsolatban az elvetemült olvasóknak hatalmas elvárásaik vannak. Elvárjuk, hogy már az első szavak elsodorjanak egy különleges világba, amely tele van mágiával, varázslatos lényekkel, villámsebhelyes kisfiúkkal, halálos küldetésekkel, Mordor tüzével, dimenzióváltó ruhásszekrényekkel, lovagokkal, trónokért vetélkedő többszörösen sérült karakterekkel, akikkel azonosulni tudunk, vagy nem. Mindent elvárunk a könyvtől, azt is, ami a képzeletünk határán túl létezik. Mindent akarunk, és ha hasonlóságot vélünk felfedezni szarkasztikus hangon duruzsolni kezd egy hang a fülünkben, olyan bűnre hívva fel a figyelmünket, ami már évezredek óta minden írott, és íratlan törvény szerint bűn: lopás. Nehéz újszerű történettel találkozni, egy olyan korban, amikor már minden lerágott csontnak tűnik, ahol az ember úgy érzi, hogy a filmrendezők nem tudnak új, komplex, a család minden tagját becsábító filmeket alkotni, csupán könyveket/képregényeket visznek széles vászonra, amiket a szerzők innen-onnan összeollóztak. Szkeptikusak vagyunk az újjal szemben, főleg akkor, amikor a legtöbb író fantasyt alkot, valljuk be, hogy teszik ezt kisebb nagyobb sikerrel. Karen Marie Moningban többek között azt szeretem, hogy tudja, mikor kell valamit abbahagynia, legalábbis az eddigi hazai megjelenései alapján tudok ezzel a véleménnyel élni. Még nem érzem azt a fajta taszító érzést vele kapcsolatban, amit Cassandra Clare olyan hat éve elért nálam a szerkesztést nem látott könyvmonstrumaival, amelyek egy olyan világban játszódnak, ahonnan maga az író nem tud kiszakadni, miközben már nem találja azt a fajta pusztító írói erőt, ami az alap – és véleményem szerint folytatást nem igénylő – három kötetében még fellelhető (értem ezalatt a Végzet ereklyéi 3+3 kötetének utóbbi hármasát, a többiről meg ne is beszéljünk…). Egy szóval Moning nem egy kifulladt író, aki már nem érti, sőt mi több, elfelejtette karakterei mozgatórugóit, és eredeti jellemét. Továbbá, nem az olvasók megkopasztására hajt, újabb és újabb mondathalmaz raktárakkal (kiemelem még egyszer az itthon jelenleg magyarul kiadott köteteiről beszélek).

„Csak egyetlen kérdés számít, Ms. Lane, és ez az, amit soha nincs ideje megkérdezni. Az emberek különböző mértékben képesek viselni az igazságot. A többségük azzal tölti az egész életét, hogy hazugságok bonyolult hálóját szövögeti, lemond a szabadságáról, és bármit azért, hogy biztonságban érezze magát. Az az ember, aki igazán él, csak ritkán részesül a biztonság értékes pillanataival, amelyre hidegen tekinthet, ez teszi azzá, aki. Ez teszi gyengévé vagy erőssé, élővé vagy halottá. Lássuk, hogy maga melyik. Mennyi igazságot képes elviselni Ms. Lane?” 

 

Nincsen új, „szuperfurcsa” világteremtés, csak a mi megszokott mindennapi életünket csapkodja meg egy kis szenvedéssel, mágiával, kétségbeeséssel, különleges fajokkal, önutálattal és pszichologikus, monológokba oltott ön/útkerséssel. Egy újabb Eat, pray, love mondhatnánk, mikor a hős életében történik valami borzalom, amivel meg kell birkóznia és közben egyúttal felfedezi magát, helyét a világban, amivel megalapozza a jövőjét. Csak annyi a különbség a két sztori között, hogy Moningnál kapott egy kis mágikus beütést. Azt is szeretem a Tündérkrónikákban, hogy nincs időben behatárolva. Mac naplóját olvasva azt is hihetem, hogy ezek az események pont most történnek a világunkban, vagy pedig még meg sem történtek, és csak egy Teleportáló Ezüstön keresztül kerültek a múlt Világ lakóinak kezébe, hogy figyelmeztessék őket a veszélyekre, azért, hogy tudjunk tenni ellenük. Egy kézikönyv a jövőhöz, a Shiede látók könyvtárának értékes kötetei. 

„Fura, hogy amikor minden a legsötétebbnek tűnik, a legváratlanabb helyeken jelenik meg a szépség.”

 

Aki olvasta az előző három kötetet, tisztában van már az írónő briliáns stílusával, Mac karakterfejlődésének folyamatosságával, Barrons zord eleganciájával, és az Unseeliek sötét, komor éhségével. A harmadik kötet vége azonban az elevenünkbe vág. Észveszejtően nyers, minket, olvasókat is zsigerileg felkavar és kétségek közé hajít. Tipikus „Holafolytatásmertazonnalolvasniakarooom!” érzéssel hagytuk abba az utolsó oldalt és ejtettük le a könyvet, majd kaptuk fel újra, hogy ellenőrizzük nem lapul-e még valahol egy kósza szikra, vagy egy lapok közül kirázható Árny. 

„A testhez hasonlóan a lélek is küzd, hogy regenerálódjon. Ahogy a sejtek is harcolnak a fertőzések ellen, legyőzik a betegségeket, úgy a lélek is figyelemre méltó ellenálló képességgel rendelkezik. Tudja, mikor éri sérülés, tudja, meddig lehet elviselni a károkat. Ha túl komolynak ítéli a sérülést, burkot von a seb köré, ahogy a testben is ciszta jelenik meg a fertőzés körül, egészen addig, amíg el nem érkezik az idő, hogy foglalkozzon a problémával. Néhány ember esetében ez soha nem következik be. Néhányan sérültek maradnak, örökre megtörnek.”

 

Ez a fajta brutalitás és erő a negyedik kötetben is folytatódik. Az írónő nehéz témába nyúlt, amire kíváncsi voltam, hogy hogyan kezeli, miként élteti meg a hősével és mit fog közvetíteni az olvasóknak. A kötetben a tagadás, a dolgok távolról szemlélése, és válaszfallal való elzárása váltakozik, hiszen ezek az érzések uralják Mac-et is az őt ért brutalitással, és megfosztottság érzésével szemben. Az olvasó tisztában van azzal, hogy egy idő után Mack is, és a történet is robbanni fog. Szükséges hosszabban foglakozni a történtekkel, azonban ennek is ülepednie kell, időnek kell eltelnie. Tisztelem Moningot, hogy bevállalta a karakterének fizikai és pszichés szétcincálását, amit korábban már enyhén sejtetett. Már önmagában azzal, hogy ennyire véresen brutálissá, és sebekkel tarkítottá teszi hőseinek életét látható, hogy ugyanolyan kegyetlenül ír, mint, amilyen kegyetlenül és fordulatosan bánik velünk az élet. Ettől is valóságosabbá teszi a világát, és mi olvasók még inkább azonosulhatunk karakterei dilemmáival, fájdalmával, vagy éppen őrületével. És ha azt hisszük, hogy már mindent láttunk, minden szenvedésen, kínon túljutottunk csak áltatjuk magunkat. Barossosan az illúziók haszontalan képeivel fárasztjuk magunkat. A Rossz hold kelt fel csak a kezdete Mac őrült utazásának a betetőzése Az új nap virrad-ban köszönt ránk. És a legyőzött olvasó nem tehet mást, kénytelen felnyúlni a polcra, leemelni a befejező kötetet és beleveti magát. 

Kedvenc idézet:

„Te hagysz el engem, szivárvány lány.”

 

„Mindegy, hány ember vesz körül minket, mindegy, mennyi barátunk és családtagunk szeret bennünket, és mindegy, hányan szeretnek viszont, a születésünk és a halálunk pillanatában egyedül vagyunk. Senki sem jött velünk, és senki sem megy velünk. Ez egyszemélyes utazás.”

 

„Már nem vagyunk állatok. Van „nevünk”.” „Én azt mondom: válassz jobb filmeket, edd meg a zöldséget, használj fogselymet, és tiszteld önmagadat, mert ha te nem teszed, más sem fog tisztelni.”

Értékelés: