Csillaghullás

Számomra minden egyes még nem olvasott kötetet misztikus köd vesz körül. Ahányszor csak meglátom őket, vagy hallok róluk szárnyalni kezd a képzeletem és megtöltöm varázslatos kalandokkal, utazásokkal és érdekes figurákkal az ismeretlent. Egzotikusak ezek a történetek, fel nem fedezett földrészek, amik csak rám várnak, hogy minden egyes négyzetcentiméterüket megismerjem, és minden egyes pillanatban meglepetésekkel és nem várt fordulatokkal kápráztassanak el.

Ez a misztikum azonban olvasás után megtörik és a varázs sok esetben darabjaira hull. Ezt követően már nem tudok rá úgy tekinteni, mint egy bűvös dobozra, ami megannyi ismeretlent és csodát rejteget. Csak egy könyv lesz és nem a misztikum tárháza. Mégis átalakul valami nagyon mássá. Egy szerethető dologgá, élménnyé, kedvenccé, esetlegesen „többé a kezembe sem veszlek” kategóriává.

Számomra Neil Gaimantől a Csillagpor is megfoghatatlan könyvélménynek számított. A film arra sarkalt, –köszönhető ez a több százszori megnézésnek- hogy várólistára rakjam a könyvet, ami csak csücsült a polcon, és várt és várt közben pedig porosodott. Majd jött egy esemény a molyon, és rávett, hogy kézbe, majd elolvasásra kerüljön.

Az eredmény pedig: megint nem azt kaptam, amire számítottam.

Gondolatok:

Mint mondottam rám nagyon pozitív benyomást tett a film. Bájos volt és szerethető. Egy igazi tündérmese, nem csak gyerekeknek, hanem a már korosabb közönségnek is. Lépésről lépésre bontakozik ki egy igaz szerelem –hiába tartom én elcsépeltnek ezt a kifejezést, mégis így van- az orrunk előtt, és válik férfivá az a kis tökfilkó aki a történet elején útnak indult.

Hasonló csodát vártam a könyvtől. Ami annyit jelentett volna, hogy kinyitom, ő meg bekebelez, és nem is enged el, amíg nem végeztünk egymással. Hát nem így lett. Általában a filmfeldolgozások lerövidítik és könnyebben emészthetővé teszik azt amit a könyv oldalakon keresztül taglal. De miközben a sorokat faltam, azon kezdtem el morfondírozni, hogy mégis, hogyan eshetett meg az, hogy a könyvnél –számomra legalábbis- ezerszer jobb feldolgozást vittek vászonra?

„- Falva falvából jöttem, ahol él egy Victoria Forester nevű fiatal hölgy, kinek nincs párja a nők között, és én neki adtam a szívem, csak neki. Az arca…

- A szokásos bókok jönnek? – szólt közbe a kis lény. – Szem? Orr? Fog? A szokásos?

- Természetesen.

- Akkor ugorhatunk – mondta a szőrös kis ember. – Vegyük úgy, hogy elmondtad.”

Egyik kedvenc jelenetem a történetben az az időszak, amit Shakespeare kapitány hajóján töltenek. Hogy miért? Mert nagyon izgalmas és bohém szereplőt személyesít meg Robert De Niro. Vártam és vártam, hogy végre valahára azok a jelenetek következzenek, ami Tristan és Yvaine kapcsolata tekintetében is fordulópontot hoz, erre azt kapom, hogy ez volt a fiú utazásának legizgalmasabb időszaka, felszálltak, utaztak és utána elköszöntek? WTF?

Sőt ha már itt tartunk, ugyan humoros volt a két „szerelmes” párbeszéde, civódása, azonban nem éreztem azt az érzelmi építkezést, amit csodák csodájára a filmtől megkaptam. Lehet, hogy az én gyermeki énemben van a hiba, de bizonyos esetekben szeretem a bár kissé unalmas és klisészerű, de mégis ismerős ízt maga után hagyó „Boldogan éltek, míg meg nem…” befejezéseket. Vagy éppenséggel a szintén hagyományos, de megnyugtatóan szokványos a „Gonosz elbukik, és a jó győzedelmeskedik” tanulságot. Itt viszont vakartam a fejemet az utolsó oldal után, hogy, ezek tényleg szerelmesek lettek, vagy csak egy szarkazmus kedvéért került össze a két főhős.

„Jól tudom, hogy a szerelem feltétlen, de azt is tudom, hogy lehet kiszámíthatatlan, páratlan, irányíthatatlan is, és elviselhetetlen, és könnyen összekeverhető a gyűlölettel. Olyan, mintha a szívem nem férne meg a mellkasomban, mintha már nem is az én részem lenne, hanem már a tiéd, és hogyha szeretnéd, én nem kérnék cserébe semmit. Nem kell ajándék vagy bizonyíték az érzéseidre, csak az, hogy tudjam, hogy szeretsz. A szíved kell az én szívemért.”

Voltak üresjáratok, és voltak benne hiányok. Szerettem volna többet megtudni Lamiáról és a testvéreiről, hiszen az lenne az ésszerű, ha a könyv többet adna, mint a film. Megtudni, hogy a tükör végül is hogyan működik, hiszen rendkívül felcsigázóan jelent meg ez az elem a könyvben, így egy kicsit nagyobb kitérőt is tehettünk volna a bemutatására.

Valahogy hiányérzettel váltam el a történettől és a szereplőktől, űrrel a szívemben. Gaiman bácsi nem ezt vártam magától, annyi jó után, mint amit hallottam önről! Lehet, hogy nekem kell még a nőnöm a maga művészetéhez és világához, vagy nem a műveinek remek feldolgozásaira alapoznom, de most ez nem jött össze nekünk. Megmosolyogtatott olykor, és végre megmutatta, hogy a főhősök is emberek és vannak emberi szükségleteik, és nem tartják vissza az egyes kisebb nagyobb dolgaikat egész utazásik alatt, de sokkal gazdagabb élményekben nem lettem. Sajnálom. Majd még próbálkozok, hogy ha hagyja más időben, más művével. Természetesen, ha hagyja és nem lesz ezek miatt durcás rám. Köszöntem a lehetőséget.

Értékelés: 3/5

Kedvenc részek:

„Nekem nem vagyon kell. Inkább egy ígéretről van szó, amit az említett hölgynek tettem. Én… beszélgettünk, és megláttunk egy hullócsillagot, és én megígértem, hogy elviszem neki. Arra… – intett egy hegység felé valahol a napnyugta irányában – arra esett le.
A szőrös kis ember megvakarta az állát. Vagy a pofázmányát, lehetett a pofázmánya is.
– Tudod, a helyedben mit tennék?
– Nem. Mit? – kérdezte Tristran ébredő reménnyel.
A kis ember megtörölte az orrát.
– Megmondanám ennek a hölgyeménynek, hogy dugja az arcát a disznó seggibe, én meg elmennék keresni olyat, aki egy csókért nem az egész világot kéri rögtön. Hidd el, van ilyen.”

„Utállak. Már eddig is mindenért utáltalak, de most még jobban utállak.”