B&B a CW jóvoltából

Újra gyereknek érezhetjük magunkat és ennek átéléséhez nem kell Pán Péter szindrómásnak lennünk. Bűntudat nélkül élhetjük újra gyerekkoruk klasszikus történeteit felnőtt fejjel, új köntösbe burkolva; köszönhetően az amerikai tv csatornáknak. Korábban is megesett, hogy egy-egy mesét feldolgoztak élő szereplős filmben, majd rákattantak a filmgyárosok a mesevilág és az írók találkozásának, magyarázatot találva arra, hogy a mesealkotók honnan is merítették az ötleteiket (gondoljunk csak a Grimm című filmre, amiben a két testvér kalandjait nézhetjük meg a később általuk megalkotott mesehősök között, de rájuk való utalást találhatunk a Tizedik királyság című mini sorozatban is). Napjainkban ezekkel a történetekkel egyre inkább felnőtt korosztályt célozzák meg, két fajta üzenetet közvetítve feléjük: 1. attól, hogy kinőttél az oviból és az bedtime storykból még érezheted most is gyereknek magad, 2. kifogytunk gyerekek ez a helyzet, nem nő új fű a nap alatt, nem tudunk mást csinálni, csak újrahasznosítani, úgyhogy elégedjetek meg azzal, amit kaptok.

Be kell vallanom, nem rossz üzletpolitika, amit a külföldi csatornák és filmgyárosok művelnek. Egyre nagyobb réteget tudnak megvenni maguknak, vagy hogy stílszerűek legyünk mint a kisgömbőc gyere gyere, hamm bekaplak szisztémát gyakorolni a nézőkön. De ha már itt tartunk az olvasókon is egyaránt. Jött a Beastly- A szörnyszívű, először könyvben, majd filmben, szintén ezzel a szisztémával a Lány és a farkas (annak PR-járól már korábban írtam a  könyv horrorélménye kapcsán). Őket pedig követte az Once upon a time és a Grimm című sorozat, túllépve a könyvek kereteit szabad folyást engedve a rendezőknek.

Persze tudom, hogy több másik példát is hozhatnék, de most csak azokat említem, amikben magam is érintett vagyok. Az elmúlt év végén kapott el a láz az OUAT-al ami azóta sem csitult le. Most pedig elkapott egy újabb szenvedély, méghozzá a CW csatorna jóvoltából. Már több, mint egy hónapja dübörög az USA-ban a Beauty and the Beast, vagyis a Szépség és a szörnyeteg 21-ik századi újragondolása.

A világszerte nagy felháborodást keltett tavasszal a nézőkben a csatorna azon partizánakciója, amely egy kecses vágással megszűntette az akkor már a végső részeit rúgó L.J. Smith neve által fémjelzett Secret Circle (Titkos kör) szériát –ne feledjük az írónő felelős a Vámpír naplókért is-. Mindenesetre én jót vidultam a felháborodáson, mivel számomra eme filmes próbálkozás nem hogy adott volna hanem inkább elvett az életemből, méghozzá 22 borzalmas résznyi időt. Őszintén az egész adaptáció legizgalmasabb része az utolsó 30 másodperc. Ennyivel érte el nálam legalábbis, hogy kíváncsi legyek a folytatásra. Csöpögős volt, nyálas, sokszor érthetetlen és értelmetlen. Komolyan, ha csak azzal tudják elérni, hogy egy szereplő rossz útra térését átadják a nézőnek, hogy sötétítik a sminkjét, mivel a színésznő képtelen az egysíkúságán túllépni, arra kár időt, illetve szót fecsérelni. A goromba kommentek és átkozódó megjegyzéseket olvasva –amelyek a csatornát illették, alaptalanul azért, hogy szünetelteti a sorozatot (megjegyzem halkan inkább azért kellett volna kárhoztatni, mert leadták)- megakadt a szemem egy „kedves” üzeneten, ami azt taglalta, hogy „bla bla bla… remélem, hogy a helyette induló új sorozatotok a Beauty and the Beast jó sz@r lesz és a süllyesztőben végzi, és helyette inkább ezt az igényes …bla bla bla”. Ugye nem csoda, hogy megakadt rajta a szemem? Mármint nem a leminősítésen, hanem magán a címen. Nem titok, hogy gyerekkorom, mit nekem gyerekkor életem kedvenc meséje a Szépség és a Szörnyeteg! Egyszerűen imádom, és még ma is képes vagyok bekucorodni elé, és nevetni, sírni és egyszerűen jól érezni magam, miközben nézem. Ugyanez a hatás a történet feldolgozásai során azonban hiányoztak eddig.

Hogy a CW 2012-es feldolgozása miben más, mint a korábbiak? Míg az elődök  inkább a tini és a YA korosztályt célozták be itt inkább a YA keményebb magja és a középkorúak korai sávját veszi célkeresztbe. Szintén a saját nézőpontomat hangoztatom, nem zárom ki, hogy tinik is szívesen fogják nézni, vagy éppen a 60-as nagymamák. De el tudok képzelni egy harmincas nőcikét, vagy egy húszas éveiben járó paintball őrült srácot is a tv előtt ülni, miközben ez a sorozat megy a képernyőn. És hogy miért is?

Mert nem csak csöpögős szerelem, hanem mély lélektani dráma, akció, humor, génmanipuláció, nyomozás és mindezek mellett mese egyvelege, amitől dögös, pörgős és megunhatatlan. Mindezek felsorolása után körülbelül a család összes generációja megtalálja benne a számításait, amivel az előző állításaimat már ki is pukkaszthatom mint a lufit.

A történet 9 évvel ezelőtt indul, mikor is a jogi felvételijére készülő Cat Chandlerrel találkozunk, aki pultosként dolgozik, hogy legalább a könyveire legyen pénze. Haza indulna a munkából, amikor észreveszi, hogy lemerült a kocsi aksija, és az édesanyját hívja fel, hogy fuvarozza haza. Minden a tervek szerint megy, kivéve, hogy édesanyja érkezését követően egy másik kocsi is érkezik két férfival, akik nem mondok meglepő dolgot, nem az Autó Klubbtól érkeztek. Cat édesanyját lelövik, a lányt pedig üldözőbe veszik az erdőben. Az utolsó percben egy ismeretlen lény menti meg az életét, akiről később az orvosok azt állítják, hogy csak a poszttraumás stressz és az agyrázkódás hatására képzelte, a gyilkosokat pedig valamilyen állat támadta meg. Catre édesanyja „kivégzésszerű” meggyilkolása akkora hatást gyakorolt, hogy pályatervet módosított és detektív lett New Yorkban. Megrögzötten keresi, hogy kik állhattak édesanyja meggyilkolásának hátterében, és mi volt a kiváltó ok, ami miatt meg kellett halnia. Ő képviseli a történet egyik szálát.

A másikat Dr. Vincent Keller, volt iraki katonaorvos volt. 2001. szeptember 1. és testvérei elvesztését követően lépett be a serege, bosszúszomjjal fűtve. Gyorsan lecsaptak rá, nemcsak tudása, hanem hozzáállása miatt is. Beleegyezett, hogy részt vesz egy kísérletben, amelyről kezdetekben csak annyit tudtak, hogy olyan vitaminok és gyógyszerek keverékét kapják, amelytől gyorsabbak, és ellenállóbbak lesznek. Azonban a kísérlet félresiklott, mert nem csak erősebbek lettek az alanyok, hanem harag és stressz hatására dühöngő fenevadakká változtak. Végül a vezetés úgy döntött, hogy több káruk származik belőlük, mint hasznuk, így az összes alanyt megsemmisítették. Vagy legalábbis úgy hitték, hogy mindet. Vincent New Yorkban bujkál. Miközben harcol saját démonaival és az emberiekkel is. Áldozatokon próbál segíteni több, kevesebb sikerrel, így hozza össze a jó szerencse vele Catet is. Egy gyilkosság áldozata mellett találják meg Vincent ujjlenyomatát. Később kiderül, hogy a férfi volt ott 9 évvel ezelőtt, amikor Cat édesanyját megölték, és valamit tud arról, hogy miért is kellett a nőnek meghalnia. A nyomozónőt fellelkesíti, hogy végre forró nyomra lelt a férfi személyében, Vincent pedig őrlődik, mert segíteni is akar, de fél a majd egy évtizednyi rejtőzést követően, hogy megtalálják, mindez mellett Catet is kivégezhetik, ha túl sok információ jut a birtokába. A kettejük együttműködését, barátságát és vonzódását követhetjük végig, megtűzdelve izgalmas bűncselekményekkel, összeesküvésekkel, államtitkokkal és kedvelhető figurákkal.

Meg kell vallanom azért féltem tőle. Maga a szereposztás már rettegéssel töltött el, hiszen Cat szerepében a Smallville örök Lana Langjét köszönthetjük, akit meg kell, hogy valljam, nem kedveltem. A történet során több most futó vagy éppen befejezett széria szereplőivel is találkozhatunk, szóval filmnézés közben azzal is játszhatunk, hogy fejben listát készítünk a vendégszereplőkről.

Amikor megnéztem az első promot megfogott magának az egész szőröstől, bőröstől. Kicsit húztam ugyan a számat az erős jelenet után, amikor a sötét, rothadó erdőben megjelent a félig árnyékba vesző arcú idegen. Majd jött a sablon szöveg az állat támadásról, és poszttraumás stresszről. Itt kissé elbizonytalanodtam, mivel elég állattámadást élhettünk át a Vámpír naplókban, és abból sem sült ki sok jó… De erről talán majd egy másik posztban. Kicsit klónozott sorozatra számítottam a csatorna eddigi allűrjei után, de pozitívan csalódtam. Nem csak a film és a színészek leptek meg, hanem a zenéért felelős kollégák is. Egy kis Snow Patrol és Florence & The Machine fogadott kezdésként, és a színvonal nem adott alább a  későbbi részeknél sem. Hétről hétre jobban bontakoznak ki mondatokból, gesztusokból és tettekből a két főszereplő egymás iránti fokozott érzelmei. Mellékszálként jönnek a bűncselekmények, és a háttérben megbújik a rettegés, mivel nem tudni, hogy mit akar a szervezet, miért fejlesztette ki ezt a brutális hatóanyagot, mikor likvidálják főhőseinket. Szívszaggató, ahogy Vincent az emberségéért küzd, Cat pedig támogatni próbálja, miközben neki is meg kell küzdenie a saját ördögeivel, a kíváncsisággal és a bosszúvággyal, ami detektívvé tette őt. Folyamatos kétségek között őrlődnek, feláldozzák magukat, az érzéseiket és közben a hitüket is próbára teszik. Ha valami igazán izgalmasra vágysz, és eleged van az agytágító műsorokból, amiket az itthoni csatornák ömlesztenek magukból megtaláltad azt, amit kerestél! Téged is magával ragad és nem ereszt a huszonegyedik századian irreálisan reális sorozat, ami akár meg is történhetne, mint a mesékben. :) 
Előzetes:

 

Misfits / őrült szuperhősök Londonban

Vannak azok a sorozatok, amiket egyszerűen nem tehetsz mást csak szeretsz. Hogy az őrült humoráért, magukért a szereplőkért vagy a szituációk abszurditásáért? Minden mellékes, a lényeg az, hogy észre sem veszed és már vége egy évadnak, majd még egynek a következőre pedig tűkön ülve várakozol. Ez volt a helyzet velem és a Misfitsel. Még tavaly tavasszal szerettem bele ebbe az abszurd sorozatba, aminek a harmadik évadára őszig kellett várni. Nyolc rész. Nyolcszor 45 perc humor, komikus jelenetek halmaza. Ez az a sorozat, ahol a nénik és a bácsik nagyon, de nagyon csúnyán tudnak beszélni. Előnye, hogy profin megtanulsz angolul káromkodni anélkül, hogy valamelyik puccos nyelv suliban ki kellene csengetni egy vagyont. Mellette a hallás utáni szövegértésed is javulhat. Hiszen Kellyt hallgatva igencsak ki kell, hogy nyisd a hallójárataidat, mivel még az ekte angolok szerint is rémes a kiejtése. Itt szinte nincsen olyan rész, hogy ne akadna egy hulla hol az öltözőben, hol a kocsiban, vagy esetleg ne éppen hőseink keze ügyében. Nem meglepő ugyanis, hogy véletlenül kinyírnak valakit. Újra és újra. Ember legyen a talpán ugyanis az a felügyelő, aki bevállalja a brigádot és életben is marad legalább két rész erejéig.

A sorozat:

A Misfits nem máshonnan, mint Nagy Britanniából érkezett az E4 jóvoltából. Tehát nem egy dögunalmas amcsi science fiction drámával van dolgunk. Az angolok megmutatják, hogy a szokásos Batman és Pókember mellett igenis vannak mai huszonegyedik századi szuperhősök is, ha nem is olyan színvonalon űzik az ipart, mint a nagyágyú amerikai rokonok. Az angolok kelekótyák, lököttek és sok esetben elmeosztályra valók, de ez mellékes. Nem rontják ugyanis vele a sorozat minőségét, SŐT ez az, ami imádnivaló benne.

Az alaphelyzet, hogy néhány fiatal közmunkára van fogva, vagyis viselik az undorító narancssárga kezeslábasukat és szedik a szemetet, festik a padokat, és pesztrálják az időseket. Mindezt egy felügyelő árgus tekintete alatt. Már ameddig ki nem purcan. Hőseink egy furcsa vihar következtében szuper képességeket kapnak. Kelly a nagyszájú, kibogozhatatlan kiejtésű csajszi, akinek mindenki közül a „legmocskosabb” a szája hallja mások gondolatait, kár, hogy pont szex közben a pasija nem túlbíztató gondolataival kezdődik meg szuperhősnő karrierje. Curtis a drogbirtoklás miatt eltiltott hosszútávfutó, az időben tud visszautazni, kezdetben legalábbis szigorúan csak vissza a múltba. Alisha a gyorshajtásért lefülelt, a rendőröknek természetben is fizetni kész leányzó mindenkit begerjeszt a képességével. Hátrányos következménye, hogy a pasik nem nagyon emlékeznek az aktusra, és az sem biztosan elkönyvelhető, hogy eredetileg kívánták -e a lányt. Hát nem egy szuper képesség, az már biztos. Vagyis nézőpont kérdése. Simon alias Barry a magába zárkózott „pszichopata” láthatatlanná tud válni, bár ha materializálódott alakban van akkor is tudja hozni a láthatatlan figurát. És hát Nathan. Ő sem maradhat ki a sorból természetesen. Az eszement Nathan, akin már attól nevetőgörcse van a nézőnek, ahogy felhúzza a szemöldökét, és egy egész évadon keresztül mindennel próbálkozik, hogy rájöjjön ördögi erejére, aminek nyitjára csak a halála után jön rá, ugyanis halhatatlan a gyerek. Szuper erők szuper hatalom és szuper baklövések követik sorban egymást.

Időközben egyre másra hullanak a felügyelők, egyikük, másikuk jóvoltából. Esetleg kipurcannak az új fiúk, új kislányok, és ezen még Curtis ereje sem tud mindig segíteni, hiába utazik vissza a múltba számtalan alkalommal. Az első két évad alap hangulatát Nathan adja meg, nem vitás. Humor heroldnak képzeli magát, és legtöbbször hozza is a szerepét, de leginkább a próbálkozásain, és siralmas kudarcain lehet a legtöbbet nevetni. Vagy éppenséggel az életszemléletén, mint pl.: járna ő egyszerre tíz nővel is, de most komolyan ilyen vacak névmemóriával, mint ami neki van, milyen lenne már az, hiszen sose tudná, hogy éppen kivel van együtt, így ez számára kivitelezhetetlen.

Éppen ezért féltem én a harmadik évadtól, mivel Robert Sheehan (akit többek között a Boszorkányvadászatban és a Killing Bonoban is láthatott már a nagyérdemű) elhagyta a sorozatot. Lezárásként és elszakadásként még szerepelt egy kis kilenc perces szösszenetben, ami a második és harmadik évadot köti össze és egyúttal megmagyarázza az eltűnését, azonban a Vegas baby nem kárpótolta azokat, akik nagyrészt miatta kedvelték meg a sorozatot.

Helyette a csapat új tagjaként megjelenik Rudy. Aki kisebb nagyobb érzelmi gondokkal bajlódik. Nagyobbakkal hiszen, ha érzelmileg labilissá válik, kiválik belőle érzelmileg túlcsordultabb önmaga, vagyis facet to face tud énjének 75 kilós megtestesülésével vitázni. Ő lenne az ügyeletes humorzsák, azonban csak mérsékelten tudja hozni a szerepet. Nem mondom, hogy nem mosolyogtat meg, vagy kapok tőle néha nevetőgörcsöt, de hát Nathant nem tudja helyettesíteni.

Hőseink a korábbi évad végén elveszítették erejüket így most az erőkereskedő Seth jóvoltából új erőkre tettek szert. Kelly tudós lesz, csak senki nem hiszi el róla, hogy az. Lehet, hogy ennek van egy kis köze az öt centis vérvörös körmökhöz, a kivágott toppokhoz, a kihívóan kifestett szemekhez? Nem is tudom… Curtis sajnos utoljára maradt, és csak a maradék jutott neki, vagyis képes nővé változni, ami még sok humoros epizódot okoz majd az életében. Alisha képes másokba invesztálni magát, és így az ő szemükön keresztül látni a világot. Simon előre látja a jövőt, de nem tud látomásokat generálni, csak indirekt módon villan be neki egy-egy esemény. Nathan pedig bár csak kis ideig csodálhatjuk új képességét, varázsolni tud –kár, hogy a dobókockákon nincsen hetes szám-. Így múlik el a szuperhősök dicsősége.

Ez a széria sem szűkölködik abszurd helyzetekben, vagy éppenséggel hullákban. Bár nem szándékosan mindig közbeékelődik egy-egy gyilkosság a szürke hétköznapokba. Van, itt kérem minden, időutazás a náci birodalomba, majd vissza egy eléggé érdekes jövőbe, ahol német világuralom van. De szerencsére visszaáll a jól ismert jelen helyzete. Holtaiból feltámasztott szerelem. Akivel csak egy baj van, hogy meg akar enni csókolózás közben, mivel már zombi így nem a szenvedély, vagy kéjvágy, hanem a hús utáni marcangoló éhség vezérli. Valamint megvalósuló képregény rajzok, terhes férfiak, leeső hímtagok csak azért, hogy ne legyen unalmas a közmunka követi egymást az évadban. És mindez a teljesség igénye nélkül. Mindezek mellett hihetetlen, de a főhőseink is alakulgatnak, formálódnak és ugyanígy bonyolódnak a kapcsolataik. Kelly és Seth bimbódzó románca ne kis félreértésekkel és feszültségekkel van tarkítva. Amit szintén elmondhatunk Alisháról és Simonról.

Eszement évad, mint mindig olyan befejezéssel, amitől megint kaparja az ember a falat, hiszen tudja jól, hogy csak ősszel jön az újabb szezon. Mégis megint kissé keserű szájízzel várom az őszt. Hiszen jó dolog ez a negyedik évad, viszont a bejelentés után, miszerint elkezdik a forgatás jött a hír, hogy Antonia Thonas (Alisha) és Iwan Rheon (Simon) már nem szerepelnek benne. Így Nathan után újabb általam kedvelt karakterekkel kevesebben térnek vissza az év végén. Nem tudom ez egy tipikus angol szokás, hogy a kezdő felállás a végére teljes egészében megszűnik, mint a pop csapatoknál? Vagy Martin bácsi keze is benne van a sorozatban, és mint a Jég és tűz dalában itt is irtja a jónépet?

Mindenesetre azoknak, akik a „régi bandát” kedvelik, megmarad az ismétlés öröme.  Akik eltökélt szerelmesei a sorozatnak ezek után is nézni fogják. Akik meg nem látták még -ejnye bejnye- gyorsan pótolják!:)

Once upon a time – mert a mese az életünk része

Minden felnőtt életében előfordult már legalább egyszer, hogy szertett volna újra gyerek lenni. Ne tagadd! Te is. Én szinte állandó jelleggel visszasírom gyerekkorom felhőtlen perceit azokban a pillanatokban, amikor a felnőtt élet rosszabbik fele felém fordítja arcát. Ki nem szeretne visszatérni azokhoz a napokhoz, amikor Anyu keltett reggel, álomittasan, kissé csipásan, és még a párnánk lenyomatával az arcunkon kikászálódtunk meleg kicsiny vackunkból meginni a reggeli meleg kakaónkat. Közben beszámoltunk arról, hogy este megharcoltunk egy csapatnyi óriással, elfoglaltunk egy birodalmat, esetleg táncoltunk a szőke herceggel éjfélig a bálon. Legnagyobb problémánkat az oviban az jelentette, ha Peti meghúzta a copfunkat, vagy Böbike elvette a kisautónkat. Majd jött az ebéd, utána a délutáni csicsi és természetesen jobb helyeken a mese. Mint, ahogyan esténként is lefekvés előtt.

Bármikor szóba kerül a Hófehérke és a hét törpe története nekem azonnal az első este jut eszembe költözködés után, amikor ezzel az esti történettel „avattuk” fel a szobámat. Akkor 5 éves voltam. Most 22, mégis szeretem a meséket, és nem csak a moziban vagy a tv-ben, hanem írott formában is. Hiába gondolnak „túlkorosnak” már az ilyen jellegű történetekhez engem nem zavar, ha néha a régi mesekönyvem társaságában találnak olykor-olykor a szobámban, ha még ezzel mosolyt is fakasztok a család arcára. Megmaradok örök gyereknek.

Az ilyen örök gyerekeknek, akik még hisznek a csodákban, bár már meglegyintette őket többször is az élet kegyetlen szele – vagy pont ezért hisznek, még erősebben- készülnek azok a filmek, sorozatok, amelyek valamilyen klasszikus mesét dolgoznak fel. A Once upon a time nem feldolgozásként debütált, hanem magát a mesék világát repítette egy kicsiny városba, miközben kiszívott belőle minden mesébe illőt.

Egyszer volt hol nem volt, volt egyszer egy fiatal lány, aki óvadékügynök(nő)ként dolgozott és egy este, amikor a huszonnyolcadik születésnapi muffinjának egy szál gyertyáját fújta el kívánt valamit. Méghozzá azt, hogy ne töltse ezt a napot egyedül. Miután a gyertya kihunyt, csöngettek az ajtón. A lány először megijedt, majd izgatott lett, talán… talán a kívánsága valóra vált? És amikor kinyitotta az ajtót, a küszöbön nem más állt, mint… a 10 éves fia, akit örökbe adott.

Hát nem pont így kezdődik egy mesebeli hősnő története. Azonban hősnőhöz illőn egy próbatétellel találja szemben magát, ami, vagy inkább, aki nem más, mint Henry a fia, a kaland részt pedig az ő hazajuttatása képezi. És itt indul meg a cselekmény egyszerre két síkon. A történet e világi része a rusztikus kisvárosban Storybrooke-ban játszódik, a másik részének a mesék birodalma ad otthont. Hősnőnk Emma szent meggyőződése, hogy fia valamilyen pszichózisban szenved, de legalábbis egy képzeletbeli világban él, mivel össze-vissza hadovál megmentőről, gonosz boszorkányról és boldog befejezésekről. Pedig az egyetlen ép elméjű karakter pont a „pszichomókushoz” járó kisfiú. Henry örökbefogadó anyja, mint időközben kiderül a városka polgármestere, aki nem túl szívesen látja „imádott” fia szülő anyját a portáján huzamosabb ideig. Ezt különböző módokon, és eszközökkel próbálja Emma értésére adni, aki veszi az adást, csak baromira nem érdekli. Ha már így hozta a sors meg akarja ismerni a fiát, ehhez a legnagyobb löketet pont a bűbájos polgármesterasszony személyisége adja, aki a mézes mázos álarcával nem tudja átverni a minden hazugságot kiszimatoló óvadékügynök hölgyet. Ugyan már, neki ez a foglalkozása, hogy a hazugokat lefülelje! Szóval Emma beilleszkedik, ami könnyen megy, mert szinte mindenki megszereti – na ki lehet a kivétel?-, beköltözik a bűbájos tanítónőhöz Mary Margarethez  és egy idő után Graham a helyi seriff mellett kezd el dolgozni, mint helyettes. És közben próbálja nem szétrombolni Henry „képzelt világát”, amivel törést okozhatna gyermek életében. Ezzel az alap sztorival egy jó kis családi sorozatot kapnánk, de minden fantázia és varázslat nélkül.

Ami megédesíti a történetet az az átok. Hiszen a városka minden egyes lakója az átok hatása alatt áll, no jó van egy-két kivétel is, de ez a cselekmény és a szálak gabalyodása szempontjából lényeges. Ezek az elátkozott lakók egyszer mindannyian mesehősök voltak, élték szépen világukat és a boldogan éltek, amíg meg nem haltak részt. Mindaddig, amíg a gonosz királynő be nem rágott Hófehérkére és bosszút nem esküdött. Megesküdött arra, hogy mindenkitől elveszi azt, amit a legjobban szeret az életében és eltörli a boldog befejezéseket. És az átok beteljesedéseként mindenkit egy szörnyűséges helyre küld, ahol rajta kívül senki nem fog emlékezni, hogy ki is volt korábban. Hát nem szép fogadalom? És a legszebb az egészben, hogy az átok szerint a legszörnyűségesebb hely, ahova hőseink kerülhetnek nem más, mint egy kisváros a Földön a huszonegyedik században. Egyszerűen mesés! Vagy éppen antimesés! Egyetlen reményük maradt csak arra, hogy megtörjön az átok, méghozzá, hogy Hófehérke és Daliás herceg gyermeke visszatér, és újra megindítja az időt. A fáma szerint huszonnyolcadik születésnapja után tér vissza gyökereihez és szépen lassan megtöri a Királynő átkát.

És itt térjünk vissza Henryre. Neki pont ez a történet képezi az úgynevezett „képzelt világát”, mivel meggyőződése, hogy minden városlakó egy mesehős, a polgármester a gonosz Királynő és az édesanyja, Emma az átoktörő Fehérke leszármazott. Aki kevésbé hisz ebben a teóriában és szerepének jelentőségét sem látja ennyire drasztikusnak a városka életében.

A történet szála megindul, majd részről részre újabb és újabb történeteket ismerünk meg párhuzamosan. Találkozunk Hófehérkével és Daliás herceggel, aki mellesleg James és nem is herceg, hanem kecskepásztor. Megismerjük találkozásuk történetét, ami nem csak annyiból állt, hogy a férfi megcsókolta a halott lányt, aki erre kiköpte az almát és az ismeretlen karjába vetve magát már azonnal szerelmet rebegett, papért kiáltott és ásó kapa nagyharanggal a nyakában lépett a boldogan éltek selymesen sima göröngyöktől mentes útjára. Mellette látjuk tényleges és átokvert amnéziában szenvedő huszonegyedik századi valójukat, Mary Margaretet és John Doe-t, akiről később kiderül, hogy Davidnek hívják és tényleg amnéziás. Beigazolódni látszik, hogy akik összetartoznak, azokat nem lehet szétválasztani. Kivéve, hogy ha városka polgármestere egy gonosz banya. Mellettük még több lakó igazi és párhuzamosan átokvert életével ismerkedünk meg pl.: Hamupipőke, Tücsök Tihamér. A váltások nemhogy unalmassá, vagy érthetetlenné tennék a történetet, hanem pont jókor pont kellő izgalmat kiváltva váltogatják egymást. A szereplők nagyon jól adják vissza az egyes karaktereket. A cselekmény izgalmas és előre láthatóan még több izgalomban fog bővelkedni. Egyes lakók fejtörést okoznak pl.: Rumplestiltskin akit még nem tudok hova tenni, mivel úgy tűnik, hogy a sötét oldalon áll, de valahogy mégsem. Az ő személye számomra még rejtély. Vicces jelenetek is vannak bőven. Nekem az egyik kedvencem, mikor Ruby (alias Piroska) veszekszik az első részben a Nagyival, vagy amikor éppen a farkasos kabalájáért aggódik. Régi nagy kedvencem volt a Tizedik királyság. Bár nagyon olyan szájízzel lett anno vége, hogy folytatása fog majd következni, és egy másik történetben megismerjük, milyen is egy farkasnak a Central Park mellett élni egy pincérlánnyal, erre sajnos nem került sor. Most viszont vigaszképp így több mint 10 év távlatból megkaptam ezt a sorozatot, aminek nagyon örülök. Bár még csak 7 rész jelent meg és gyorsan le lehet igázni ezt a párat, mégis csak ajánlani tudom. Kirángat a mindennapi élet szürkeségéből. Elhiteti velünk, hogy varázslatok és csodák még létezhetnek, attól, hogy nem látjuk őket az orrunk előtt, ha a valóságban nem is úgy, mint a sorozatban. Megkapja itt mindenki amit szeretne. A sorozatfüggő az újabb adagját, a családi filmkedvelő a mindennapi kisvárosi hangulatot, a mesebolond meg a minden jóra fordulhat érzést. Bár segítő Tündérkersztanyákat nem tudok beígérni a sorozat mellé, viszont a jó hangulat és a kellemes utóérzés fix. Bár én a hetedik rész után inkább kétségbeesést érzek, valamint, hogy mikor lesz már új rész, ez azonban az én bajom. Nem lennének ilyen problémáim, ha megvártam volna az egész szezont és úgy álltam volna neki. Így az eddigi legizgalmasabb rész után nem kapott volna el keringőre a sóvárgás. De még szerencse, hogy van a műfajban másik fogás is a terítéken. Úgyhogy irány! Vessük rá magunkat a Grimmre!