Füstfelhő és liliom

A Vámpírakadémia becsukta mögöttünk kapuit.

Amberwoodé azonban kitárul előttünk.

Új helyszínek, régi kedvencek, vicces helyzetek, parázs viták és pikírt humor.

Megindultak a Vérvonalak.

Gondolatok:

Félelmeim voltak azzal kapcsolatban, hogy ez hogy is fog majd nekem esni. Izgatottan vártam már a megjelenést, hiszen az írónő „beleszerelmesített” a világába. Azonban már nagyon hozzászoktam a pörgő cselekményhez, az élces beszólásokhoz és a nagy dilemmákhoz. Féltem, hogy mi lesz velem, ha elveszítem az idegenvezetőmet Rose-t. Élvezni fogom-e majd ezt az új utat? Szeretni fogom-e a szereplőket, akiket eddig más érzelmeinek rácshálózatán keresztül érzékeltem csupán? Egy szóval mi lesz, ha csalódok? Mi lesz ha „gyengusz házikusz” lesz a könyv?

Idegenvezetőnk a történetben: lőn Sydney Sage.

Foglalkozását tekintve: alkimista és „hobbiokoska”.

Vámpírokhoz való hozzáállását tekintve: fejlődő tendenciát mutat.

Osztályzatai:

Szorgalom: 6

Közösségi élet: 1

Érzelmek ismerete: 2

Felelősségvállalás: 5

Helyzetfelismerés: 3

Nyomozási képesség: 4

Túlélési képesség: 5

Bevezető kötetről lévén szó, nem vártam világrengető, katartikus történetet. Hiszen ezt szépen lassan lehet csak kivitelezni, ahogy a történet folyama szépen töri maga előtt az utat, úgy válik egyre izgalmasabbá, érdekesebbé és megdöbbentőbbé. Ez volt anno a Vámpírakadémiánál is. Mégis, a befejezés arra sarkalja az olvasót, hogy szégyen nem szégyen kulturáltnak nem igazán nevezhető jelző hagyja el az ajkait, esetleg morduljon fel ez a szó a gondolatainak halmából. Majd a következő szó a : Még! Légyszi, így nem lehet vége! Hova tűnt a következő fejezet? Jaj az még meg sincs írva? Ó, hogy nincs kiadva?! Áh, hát látod ez egy hatalmas probléma. Mert tudod kedves, én szeretném már olvasni.

De azért ne vágjunk ennyire előre a folytatás sorsdöntő kézhez kapásának problémájához.

Tehát ott hagytam abba, mielőtt még az elembeteg sorozat függő énem elhatalmasodott volna rajtam, hogy teljesen más szemszögből követjük az eseményeket. Így a történet szálának felkapása sem megy olyan hirtelen, mint ahogy eddig megszoktuk. Sydny ugyanis se nem mora, se nem damphyr, -hála az égnek, hogy nem látja, milyen szövegkontextusban került elő szerény személyének említése- ami kész szerencse, legalábbis szerinte. Éppen száműzetésben van otthon és várja, hogy végül hogyan döntenek sorsa felett ítészei. Tehát nem a megszokott „ez volt az előző  kötet végén, most meg itt tartok, a többiekkel ez meg az történt eddig, jelen pillanatban meg azzal az óriási problémával találtam szembe magam” kezdet. Itt semmit sem tudunk arról, hogy mi zajlott eddig az Udvarban, nem kapunk (fő)mellékszálon - egy másik ember szemén keresztül- plusz információkat, érzéseket. Így teljesen csak a liliomlányra vagyunk hagyatkozva. Ami engem kezdetekben zavart. Annyira anti Rose karakter Sydny, hogy az már sokszor fájt. De mégis sok esetben ezzel tudott megnevettetni. Ugyebár teljesen az alkimista tanításnak/taníttatásnak vetette eddig alá magát, amelynek fő eleme az engedelmesség, a szabályok betartása, fegyelem, felelősségtudat és alázat. Ehhez még hozzákapcsolódik egy csomó komplexus – hála az Apucinak-, a társadalomtól, konkrétabban a korosztálytól való teljes szeparáció, és ennek hátrányos következményei, valamint a tökéletességre való törekvés minden téren. Hát csodálkozik az ember lánya, hogy még azt sem veszi észre, amikor randira hívják?

„- Pont te beszélsz, Sage. – Adrian vádlón rám emelte a mutatóujját. – Én legalább csinálok valamit. Te? Te hagyod, hogy elszaladjon melletted a világ. Csak állsz bambán, miközben az a seggfej Keith úgy bánik veled, mint a lábtörlővel, és csak mosolyogsz és bólogatsz. Nincs benned tartás. Nem harcolsz. Még az öreg Abe is zsinóron rángat. Igaza volt Rose-nak abban, hogy van valamije, amit felhasznál ellened? Vagy csak ő is azok közé tartozik, akikkel nem mersz vitatkozni?”

Ez az összeszedettség teljes egészében szemben áll Adrian szétcsúszott állapotának. Ezekből meg is vannak a parázs viták, amik nem hogy rontanák a történet bukéját, inkább erősítenek rajta. A fiú hozza a tőle megszokott stílust. Az élethez való hozzáállása kezdetekben még mit sem változik. Igazi playboy, aki az élet minden cseppjét kiélvezi, nem hagyja, hogy csak úgy elfusson mellette az élet carpe diem baby, számára minden nap dolce vita. Nekem eddig is meghatározó „színpacák” volt, azonban itt ő jelentette a pezsgőmben a buborékokat, amik megcsiklandozzák a torkomat, pattogva ütköznek a poharam oldalához, elérik, hogy hamarabb mosolyra fakadjon az arcom, és amikor végleg eltűnnek belőle, az ital már elveszíti minden üde, friss hatását így legszívesebben otthagynám egy asztalon. Mivel lassan lépdeltünk előre a történetben minden egyes oldalon már azt vártam mikor jön egy következő Adrienes „egomán” jelenet.

„- A tökéletességhez rengeteget kell próbálkozni. – Kicsit elhallgatott, hogy ezt átgondolja. – Hát, kivéve a szüleimnek. Nekik elsőre sikerült.”

Mikor mond olyat, amitől paprikás lesz a hangulat, mikor nyílnak meg ezekben a veszekedésben a felek, mikor derülnek ki a színfalak mögött megbúvó érzelmek. Mert benne ezt is szeretni kell, ahogyan azt, amikor lehull róla a macsóság máza, és megmutatja a sérülékeny oldalát, vagy ledobja magáról az elkényeztetett úri fiú maszkját és megpróbál póri ember módjára élni. Egyszerűen szeretni kell az ügyetlen próbálkozásaiért. 

„- Fenyő tisztítószert használtál a padlón és a pulton? – kérdeztem. A padlón kerámiacsempe volt; a pult gránitból készült.

Adrian összevonta a szemöldökét. – Igen, és?

Olyan büszkének tűnt arra, hogy konkrétan kitakarított valamit, életében először, hogy nem volt szívem elárulni neki, miszerint a fenyő tisztítószert általában fán szokták használni.”

Kicsit a gimnazista élet miatt előtérbe kerülnek újra a csip-csup ügyek. Mármint, hogy ki kivel flörtöl, randizik, jár etc. Ilyenkor úgy éreztem, mint a kezdetekben, amikor még a történet egyik központi elemeként Lissa és Mia párharca feszített. Bosszúállás követ bosszúállást, ami talán annak is köszönhető, hogy a lányok unatkoznak, mivel nem történik velük semmi.

Mead eléri ismét, hogy az ember a történet elején már elég szépen látja maga előtt a kirakandó képet és be is azonosítja annak elemeit –meg is simogatja érte a saját buksiját-, mégis az utolsó pillanatban veszi észre, hogy biz ám, van ezen egy váza is ott megbújva a sarokban, kopp a fejedre, hogy eddig nem vetted észre. Nem kell azért túl nagy ördöngős csavarokra számítani. Mégis a végén kap az ember egy Mead-i pöccintést az orrára.

Ami nekem nagyon tetszett az a szereplők fejlődése. Főleg Adriané és Sydnyé. Az utolsó áldozatban láttuk, hogy milyen pusztítások mentek végbe az életükben. Sydnynek teljesen át kell gondolnia az életét, mindent újra kell értelmeznie magában, amit ennyi éven át belévertek. Teljesen másképp kezd viszonyulni az „éjszaka démoni lényeihez”, persze szépen fokozatosan. A mágiával nincs teljesen kibékülve, úgyhogy ezen még csiszolnia kell, de már elindult az úton, ami nem azokkal az elvekkel van kikövezve, mint amik eddig meghatározták a mindennapjait. Adrian felnő, vagyis erősen próbálkozik felnőni. Megpróbál felelősségteljes lenni, hiszen egy igen jó mentort kapott maga mellé. Aki a szervezés és az élet minden területének rendbetételével, perceinek beosztásával és magával a mindennapi halandó élet kegyetlenségeivel való napi harc koronázatlan amazonja: Sydny. Persze vele sem minden azonnal történik meg, hiszen az élet értelmének, és életcélodnak a megtalálása nem egy nap leforgása alatt pottyannak az öledbe. Úgyhogy lassan de biztosan lépkedünk előre. A másik két szereplőnkről még nyilatkozni nem tudok. Kevesebbszer szerepeltek, kevés gondolatukkal találkoztunk eddig, úgyhogy ők is folytatásért kiáltanak.

Az új szálak, új szereplők a lassú tempó ellenére is kellemes mellékzöngékkel toldják meg a történetet. Nagyon jó karakterekkel népesítette be Mead a régi, mégis vatta új világát. Rengeteg lehetőség rejlik bennük, amik kibontakozatását reményeim szerint hamarosan olvashatjuk is. Már izgatottan várom, hogy a mágia, mégis hogyan fog utat törni magának, hiszen most még nagyban az ellenállás falaiba ütközik. Érdekes lesz a kutatás részleteiben elmerülni, mint ahogy az utolsó sorok mögött megbúvó galibák előtérbe kerülését, és materializálódását is figyelemmel kísérni.

Egy szóval tudom kifejezni a mostani érzéseimet a történet iránt! MÉG!

A könyvért külön köszönet az Agave kiadónak!

Értékelés: 3,5/5

Kedvenc rész:

Adria és Sydny kontra állásinterjúk

-         Gondolom – mondtam neki, amint visszaültünk az autóba -, nem kaptad meg az állást pusztán a két szép szemedért.

Adrian aki addig a levegőbe meredt, most egy hatalmas mosolyt vetett rám. – Hát, Sage, te aztán tudsz udvarolni.

-         Nem erre gondoltam! Mi történt?

Adrian megvonta a vállát. – Igazat mondtam.

-         Adrian!

-         Komolyan beszélek. Megkérdezte, mi az erősségem. Azt mondtam, hogy tudok bánni az emberekkel.

-         Az nem rossz – feleltem.

-         Utána megkérdezte, mi a legnagyobb gyengeségem. Erre visszakérdeztem, hogy hol kezdjem sorolni.

-         Adrian!

-         Ne ismételgesd már a nevem. Csak az igazat mondtam neki. Amikor a negyedikhez értem, közölte velem, hogy most elmehetek.

-         (…)

-         Arra akarok kilyukadni, hogy jobb, ha nem hagyjátok abba a keresést. Éppen hátul jártam, és hallottam, ahogy az üzletvezetővel beszél. Ő a takarítási munkáról magyarázott, amit Adriennek esténként el kell végeznie. Adrian pedig a kezéről és a fizikai munkáról mondott valamit.

-         (…)

-         Hogyan? – követeltem magyarázatot. – Hogyan sikerült ezt elszúrnod?

-         Amikor bementem, azt mondták, a tulajdonos éppen telefonál, és várnom kellene pár percet. Úgyhogy leültem, és rendeltem egy italt.

Ezúttal tényleg a kormányra borultam. – Mit rendeltél?

-         Egy Martinit.

-         Egy Martinit. – Felemeltem a fejem. – Egy Marinit rendeltél egy állásinterjú előtt.

-         Ez egy bár, Sage. Azt hittem, nem lesz ezzel bajuk.

A várva várt megjelenés! Vérvonalak

Még néhány héttel korábban azon morfondíroztam, hogy ugyan mikor jelenik meg kicsiny hazánkban Richelle Mead Bloodlines-sorozatának az első része. Egyszerűen nem akartam kiszakadni a Vámpírakadémia világából, hiszen annyi befejezetlen mellékszál, mellékíz, és mellékzönge maradt a FŐ mellett. És most ez a sok mellék kerül a fókuszba!!!

Megjelenés: november 17.
 

A történetről:

„A történet szerint Sydney, az Alkimista élete teljesen új fordulatot vesz, amikor kegyvesztett státuszából hirtelen a mora vámpírtársadalom egyik legrangosabb és legféltettebb tagja, Jill Mastrano személyes testőrévé nevezik ki. A vámpírok közelsége miatti viszolygása hirtelen eltörpül egy sokkal ijesztőbb probléma mellett: magántanulóként töltött gyermekkora után Sydney belecsöppen a gimnáziumi élet kellős közepébe. Miközben egy zaklatott lelkivilágú - mellékesen vámpír - kamaszról gondoskodik, és az iskolai klikkek között próbál eligazodni, az Alkimista berkeken belüli ármánykodással is meg kell küzdenie. Sydney hamarosan ijesztő események középpontjában találja magát. A diákok különleges képességeket biztosító tetoválásainak titkát, valamint a vámpírgyilkosságok rejtélyét is kénytelen lesz felderíteni. A tét a szeretett húga jövője, a saját karrierje és az akarata ellenére egyre jobban megkedvelt Jill élete.”

/Forrás: http://agaveblog.hu/

És egy kis ízelítő: 

 

A végső áldozat és a végső utazás

Meghalt a királynő! Éljen a királynő! Csak nem Rose-nak, aki éppen klausztrofóbiás élményekkel válik gazdagabbá, ex barátja ex cellájában. A történet szála két nappal Rose letartóztatását követően kezd utat törni magának az ismeretlenbe. Vagy mégsem annyira az ismeretlenbe? Hiszen a kártyák sok mindent jósoltak utat, segítséget, és… valamilyen véget. De hogy ez mégis milyen? Azt szerintem minden Vámpírakadémia fanatikus saját maga akarja kideríteni. J

Honnan:

Vizsgaidőszakbéli szerelem, ami kiállta az idő próbáját, és nemcsak egy-kétórás enyhe kikapcsolódást biztosít azóta sem, hanem magába szippant és, már csak azért is kell, hogy le ne gyengüljek, mint mora az etetőhiánytól.

Gondolatok:

Ha féltem az előzőektől, akkor ettől egyenesen rettegtem. Hallottam róla hideget, meleget, sokan csalódtak én, pedig álltam, mint az árva kis gyufa áruslány, kezemben a kötettel, és féltem, hogy mi lesz, ha ezt az utolsó gyufaszálat is meggyújtom.

De ahogy elkezdtem, már robbant is a bomba. A szó szoros, és ez eddig ebben a világban nem ismert módon. Hiszen, hogy nyomozzon egy dühös, ártatlanul bebörtönzött örökké duracell nyuszi üzemmódban működő főhősnő? Elkezdődik a nagy kaland, aminek lehetővé tételében minden barát, családtag, és szerelmes hős részt vesz. Útjára engedik a meglepett leányzót, aki nem hitte volna, hogy valaha így a szerettei meg tudják lepni.

Mead megint izgalmasan kezd, és kiszámíthatatlan, hiszen nem tudjuk ki áll még ennek a cseles szöktetésnek a hátterében. Szirmonként nyitja ki a történet virágjának szirmait, szépen lassan szivárognak az információk, kerekedik ki a történet, áll össze a kép, hogy egy csapással ezt követően összetörje az addig összeépített kis darabokat, és hagy minket tanácstalanul. Bár nem sokáig.

Lehet, hogy nekem már „megártott” az a sok A.C. kötet, hiszen Miss Marple hozzáállásához hűen, mindenki az ég egy adta világon gyanús, és azt kell feltételezni, hogy hazudik. Ott tanultam meg, hogy minden mondatnak célja van, minden elejtett megjegyzésnek mögöttes tartalma, mert biztos, hogy azok a szóhalmok fognak a megoldás nyitjáig vezetni minket. Mead kihasználja ezeknek az elejtett gondolatoknak, megjegyzéseknek az erejét, amivel engem megfogott. Tetszett, ahogy felépítette a szálat, és ahogy elvágta azt, majd bogozott rá egy csomót egy másik fonalból, ami addig a háttérben szépen megbújt.

Visszatért végre az, amit már két kötet óta hiányoltam, az, amibe anno annyira beleszerettem, de azért okozott bennem zavarokat is. Így például a morák szenvednek kint a napon, de azért kirakjuk őket egy kicsit sülni, nem baj, hogy eddig mindig valami vaksötét légkondicionált helyen vagyunk velük. Most óra hosszakat, sőt szinte félnapokat kint tudnak tölteni, anélkül, hogy komoly kómák nélkül csak egy kicsi alváshiánnyal küszködve küldje őket ágyba. Vagy éppen az eddig nem használatos emberi harci találmányok használata. A C4-es bombát még megértettem, de a hangtompítós fegyvereket? Hogy jönnek egy olyan világba, ahol a hangsúly a becsületes küzdelmeken van mindig, amit face to face vívnak meg ökölharccal, maximum karót használva. Így csak egyet tudok érteni Rose-al, aki szerint ez csalás. És aki nem kap a csínyéért csokit az pont Mead. Ezért csalódtam benne. Kicsivel több fantáziát vártam tőle ezügyben.

Ami szintén szívfájdalmat okozott nekem, az a már korábbi postban is megírt „konfrontálódásmentesség” a két fő  hű de szeretnivaló pasi között. Én már az előző kötetben is vártam volna valamit akkor, amikor Dimitrij strigaként rátámad Las Vegasban a kicsiny csipit csapatra. Adriantól jó lett volna látni valami, „Jajj Rose de szeretlek téged ezért nem hagyom, hogy a csúnya bácsi csak úgy ukmukfuk rád vesse magát, bár tudom, hogy ellene semmi esélyem, így meg főleg nem, hogy striga és te is alig tudsz ellene küzdeni!”. No ez nekem hiányzott akkor és ott. Mint ahogy itt is hiányzott valami csípős, paprikás Adrianes jó beszólás, akkor amikor a két srác együtt a színre lép, hogy kiszabadítsák a kalitkából Roset. Ezek a momentumok, vagyis ezek hiánya okozott bennem egy kis űrt. Úgy éreztem, mintha az írónő ezekkel, a mondatokkal nem akarta hosszabbítani a történetet. De akkor és itt a következő kicsi tüském, ami irritált, minek kellett az Őrzőknél annyi időt ellébecolni? A történet szemszögéből most jelen pillanatban itt és most nem éreztem fontosnak ezeket, a részeket. Bár még nem tudhatom, hogy a folytatásban mennyire kerül majd előtérbe, vagy fontos pozícióba a mora társadalomtól elhatárolódott kívülállók szerepe, ez még a jövő nagy kérdése. De itt, sajnálom, de én csak felesleges lapfogyasztásnak éreztem.

Ami viszont nagyon de nagyon tetszett, hogy Lissa fejlődött, és kaptunk tőle nagyon sok újat, amiről eddig nem is hittük volna, hogy képes rá. Ahogyan ő maga sem. Nekem nagyon tetszettek a próbák. A másodikat még meg is könnyeztem, pedig nem vagyok egy könnyen és gyorsan elérzékenyülő típus. Bátran vette az akadályokat, és jó volt látni, hogy milyen jól fel tudja magát találni segítség nélkül is. Voltak olyan pillanatok, amikor jobban szerettem vele lenni, mint Rose-al, sőt többször már vártam is, hogy ugyan csusszanjunk már át az elméjébe. Pedig nem hittem volna, hogy így fogok érdeklődni, hogy mi is lesz a kis Dragomir lánnyal.

Ami szintén meglepő, hogy Rose felnőtt. Komoly lett, és ha nem is olyan megfontolt, mint a volt mentora de azért több lépcsővel közelebb került ahhoz a szinthez. Már nem teljesen csak és kizárólag az érzelmei vezérlik, az, hogy a számára megfelelőt tegye. Figyelembe vesz rajta és a többieken is túlmutató érdekeket, így képessé válik most már nemcsak az életének, hanem a boldogságának, és az érzelmeinek a feláldozására is. Valahogy észrevétlenül, de lezajlott ez a folyamat, amit még a kezdetek kezdetén mindenki, beleértve Rose-t is lehetetlennek vélt.

Őszintén, én nagyon örülök, hogy a történet nincs véglegesen lezárva, és még visszalátogathatok a Mead által megalkotott világba, még ha más szereplők szemén keresztül látva is azt. Az írónő tett arról, hogy őket is megkedveljük, és közelebb kerüljenek hozzánk, ha még nem is annyira, mint ahogy majd a későbbiekben fognak.

Szökés, összetartás, nem várt kísérők, titkok és hosszú utazás, aminek a végén valamilyen end vár, de hogy ez kinek mit tartogat? Derítsd fel magad. És a végső áldozat? Nekem a szívem, hogy elválok a kedvenceimtől, ebben a formában örökre.

A könyvért külön köszönet az Agave kiadónak!

Értékelés: 4,5/5

Kedvenc rész:

Spoiler…

 „ Ó, az én kislányom – mondta. – Alig tizennyolc, és már gyilkossággal vádolják, börtönszöktetést rendezett, és többet ölt, mint a legtöbb testőr valaha fog. – Elhallgatott. – Nem is lehetnék büszkébb rá.”

„- Adrian az.

- Még egy ok arra, hogy ne nyisd ki - jegyezte meg Christian.

Lissa ezt elengedte a füle mellett, és kinyitotta, és valóban, az én nemtörődöm fiúm állt ott. Lissa mögül meghallottam Christian hangját. - Minden idők legrosszabb időzítése.

Adrian végigmérte Lissát, majd a lakosztály túlsó végén lévő ágyon heverő Christianre pillantott. - Hű - mondta, miközben belépett. - Szóval így akarjátok megoldani a családi hátteret. kis Dragomirok. Jó ötlet.

Christian felült, majd feléjük indult. - Igen, pontosan erről van szó. Hivatalos kormányprogramot szakítottál félbe.”

„ Abe-et nem lehet sok mindennel meglepni, de az „apa” szó spontán használatával sikerült ezt elérnem. Végigpillantott a termen, a tekintete ráesett valakire, és megrántotta a fejét. Pár másodperccel később az anyám nyomakodott át a tömegen hozzánk. Remek. Apám füttyentett; anyám ugrott. Az utóbbi időben nagyon jóban vannak. Reméltem, hogy Lissa az egyetlen, akinek hirtelen testvére lesz.”

„Az arcán olyan búbánat tükröződött, ami szinte komikus volt. Razziák, golyók, bűnözők... nem probléma. Egy elveszett bőrkabát? Krízis.”

Spoiler….

„- Mi… mióta? – sikerült végül megkérdeznem.

-         Örök időktől fogva.”

Richelle Mead: Örök kötelék

„ És találkozni fogunk. Az érettségi után kiraknak az akadémiáról, és ahogy kikerülsz a védett környezetből, megtalállak. Nincs olyan hely ezen a világon, ahova elbújhatnál előlem. Figyellek.

Szeretlek,

                                                                                              Dimitrij”

Honnan:

Már több mint egy éve, hogy megfertőződtem Rose Hathawayjel. Kapcsolatomat vele csak és kizárólag a véletlennek köszönhetem. Merengésem a könyvek között hozzá vezetett. Majd annyira a bűvkörébe vont konokságával és vad temperamentumos természetével, hogy menthetetlenül folytatásra vágytam. Ezt a mérhetetlen vágyakozást gyorsan tudtam is pótolni, viszont ezt követően egy kicsi megvonás következett, amit viszont a történet színvonalának magasabb planétákra emelkedése kárpótolt. Viszont ezt követően már bajban voltam. Olyan érzésem volt a negyedik kötettel kapcsolatban, hogy ezt a csúcson kellett volna abbahagyni, mert ez a negyedik kötet valahogy nem gyere be. Állóvíz volt az egész az utolsó fejezetekig. Nem tudtam, hogy mit is lehet ezek után kihozni a történetből, ami nyúlik, mint a rétestészta, és a befejezés még várat magára. Így végül kicsit bizalmatlanul vettem a kezembe az ötös kötetet, hogy barátkozzunk össze. Hátha kisül még ebből valami jó.

Gondolatok:

Mint említettem, nekem katartikus élményeket a hármas kötet okozott, amit úgy éreztem, hogy nem lehet túlszárnyalni. Kedvenc könyvé is vált a sorozaton belül. Majd jött a negyedik, mikor is felvetődött bennem, hogy most mi van? Vontatott volt, kevésbé dramatikus még az elején új hely, és új szereplők is jöttek. Voltak kellemes részek, és egy két jelenet még izgalmasnak is érződött, főként azok, amikor Dimitrij mint striga jelenik meg. De mégis sajnos olyan érzésem volt, hogy Mead olyan játékot játszik a főhősével, amiben minden rémálma és viszolygása a napjai átlagos monotonitásává válnak, és már nem is izgul mi lesz vele, biztos valami rettenetes. Fél, hogy elveszíti a számára fontosakat, viszolyog a vérszajháktól és attól is, hogy neki kell végeznie azokkal, akiket szeret.

Én személy szerint sűrű akciókra vártam Oroszországban, rettegést, sok vért és csattanós beszólásokat Á la Rose. Hát nem ezt kaptam, így már akkor felmerült bennem, hogy rendben megint azt az írói trükköt vetjük be, mint általában a könyv eleje bájos kis édelgés, egy kicsi rettenettel megfűszerezve, majd az utolsó fejezetekkel elérjük a katarzist. Rendben ezt megkaptam, de akkor minek kellett annyira elnyújtani az elejét. Sajnálom, hogy ezt kell mondanom, de mikor befejeztem arra gondoltam, hogy hagyni kellett volna ezt három kötetesnek és nem tovább folytatni. Csak a harmadikat megtoldani egy kicsivel, és rendben is van az úgy. A csúcson kell abbahagyni, mint ahogy már így visszagondolva a Twilightot is az elsőnél kellett volna abbahagyni. Két pasi és egy kicsiből idézve ezt onnantól már csak elrontani lehetett.  Így féltem, mit is követett el az írónő az ötös kötetben.

A történet onnan folytatódik, hogy Rose nemrég tért vissza az Szent Vlagyimirba, és éppen az érettségi vizsgájára készül, de persze közben nem feledkezik meg oroszországi útjáról, kalandjairól, és természetesen Dimitrijről sem. Aki tesz is arról, hogy ne felejtsék el egykönnyen. Mindenesetre nagyon jól kezd Mead. A „Szerelmes levél”, a vizsga, majd a tervezgetés. De egy idő után megint valahogy áll körülöttünk a világ, bár jönnek gondolatok, új információk, azonban olyan mintha megint nem történne semmi. Majd hirtelen váltás és újra katasztrófa következik be, vagy inkább fogalmazzunk úgy újabb és újabb katasztrófa.

Innen csak azok olvasták, akik a kötetet is, valamint akik úgy érzik, kibírja kicsi szívük a Spoilereket, ha nem görgessenek lejjebb.

Szóval én kicsi naiv kislány azt hittem, hogy ebben a kötetben csak tervezgetik a strigák, és ezen belül is az orosz dampyr isten megmentését. Vagyis információkat szerzünk, tervezzük a szöktetést, és próbálunk tenni valamit a megmentésére. Én naiv azt gondoltam, hogy majd az utolsó kötetben kerül a megmentésre sor, és élnek vagy boldogan, amíg meg nem haltak végelgyengülésben, csatában, szerelmi bánatban etc. Vagy egymástól távol sínylődnek, esetleg nem jön össze a törekvés, egyszóval, nem lesz happy end. De hát mint írtam naiv voltam, hiszen szinte a kötet elején már megtörténik a nagy csoda és egy alternatív jövőkép, de ezt nem ragozom, olvassa el mindenki, vagy hagyja a képzeletére. Mindegy, igen hamar bekövetkezik ez az esemény, majd pedig keringünk tovább az Udvar ármánykodásai körében. Nem tudom, hogy Mead azért választotta -e ezt a taktikát, mert szóltak, hogy az először langyos víz majd a végén katarzis hangulat nem jön be a kedves olvasóknak. Nekem személy szerint tőle ez nagyon nem. Bár ezt az eszközt megtartotta, mégis azzal az elemmel színesítette, meg, hogy a történet folyamába, ami kellemesen vándorol csörgedezik, beledob egy-egy nagy sziklát, ráhozva a szívinfarktust nemcsak a főhősökre, hanem a kedves olvasóra is. Jobb a történet, mint amilyen a negyedik volt. Jobban a korábbi Vámpírakadémia hangulatot hozza, és fel is ismerjük a szereplőinknek az addig megszokott stílusát. Természetesen minden szereplő fejlődik nemcsak izomzatában, strigaölő szúrás per másodperc átlagában, hanem mentálisan is.

Spoiler vége.

Azonban még mindig vannak olyan szereplők, akiket nem tudok hova helyezni, mert annyira semmitmondóak, és érzelmeket kiváltani képtelenek bennem. Én nem tudtam még mindig rájönni eddig, hogy Rose és a többiek mit csodálnak annyira Lissában? Szép az egyértelmű, és a lélek miatt többször is képes megdöbbentő dolgokat csinálni, bár ebben barátosnéjának még a nyomába sem érhet, akinél az alap őrültségek olyanok, mint Vaszilissza esetében a nagy meggondolatlan cselekedetek. Roseban tudom, hogy mit szeretek a vadságát, a meggondolatlanságát és az őrült ötleteit. Vagyis, hogy egy izgalmas karakter, aki mellett nem unatkozik az ember. Ezért is mondatja vele el Mead a történetet, mert komolyan, ha Lissa lenne a narrátorunk, szerintem ott aludnánk el. Elég az, hogy Rose szemén keresztül látjuk őt. Így nekem ő ebben a történetben sem adott sokkal többet, mint korábban. Rendben részt vett a börtönbe való betörésben, majd megtette azt a nem mindennapi nagy tettet, de Rose-hoz képest... Tudom, tudom mora a lelkem, de mégsem látok még mindig benne olyan fokú egyéniséget, és önállóságot, amit egy ilyen kaliberű szereplőtől várna az ember.

Azonban vannak, akiket egyre jobban kezdek megszeretni, így Adriant, aki mókamesterkedése és csípős beszólásai mellett megmutatja, hogy a léha elkényeztetett úri fiú álarca mögött érző szív és szenvedélyes szerelem lapul meg. Szerettem azokat a részeket, amikor együtt szerepeltek Roseal, pedig mint Dimitrij párti személynek helytelenítően kellett volna csóválnom a fejemet, hogy no-no ez így nem jó. Azonban a léha elegancia, a másnapos cigarettafüstös aura rám is megtette a hatását. Szeretem na! És ha Rose helyében lennék…. Hát… Mondjuk nekem a legjobban a striga Dimitrij tetszik a veszélyes érzéketlen modorával, amiben még meglehet találni a régi személyiség fenhangjait, de hát ízlések és pofonok. Azonban hiányoltam a két srác közötti konfrontálódást, amikor közös jelenéseik voltak. Valahogy több érzelmet vártam volna mindkét oldalról.

Mead egyre jobban kiépíti az Udvar felépítését. Nagyobb bepillantást kaphatunk a mora kormányzat működésébe. Beleshetünk a védelmi vonalak mögé, ami nekem nagyon szimpatikus, hiszen nagyra értékelem a jól felépített hátteret. Tetszik, hogy attól függetlenül, hogy egy fiatal felnőtteknek szóló fantasyról van szó arra is hangsúlyt fektetett, hogy felépítse a jogrendszert, a döntések meghozatalának menetét, és ezekkel még élőbb, „valósabb” világot alkosson meg.

Azonban vannak benne hihetetlen momentumok így például az, hogy néhány éppen nagykorúvá vált suhanc, nagyon könnyen be tud törni egy szigorúan védett fegyházba, és ami még hihetetlenebb, ki is tudnak jönni, és végig nem kerülnek gyanúba. De ez már csak az én egyéni szőrszálhasogatásom.

Azonban tetszik a történet szövése, és azok az utalások, amik a következő történet szőttesének fő szálait támasztják, és segítik az olvasót abban, hogy ő is detektívest játsszon Rose-ékkal együtt. Nekem egy csomó ötletem támadt hirtelen, ahogy becsuktam a könyvet. Hogy ezek mennyire helytállóak. Majd kiderül A végső áldozatban.

Értékelés: 4/5

Kedvenc rész:

„Nagy meglepetésemre, a dolgok… jól alakultak kettőnk között. Sőt, remekül. Adrian írt nekem egy listát arról, hogy miért éri meg vele járnom. Olyan dolgok voltak benne, mint például, hogy „akkor nem gyújtok rá többet, kivéve, ha nagyon-nagyon szükségem van egy cigire”, és „romantikus meglepetésekben lesz részed minden héten, mint például egy spontán piknik, rózsa vagy egy párizsi út – de nem konkrétan ezek, mert ezek most már nem lennének meglepetések”.”

„- Tudja, jobban kellene öltöztetnie.

- Én nem ráadni akarom a ruhákat - kiáltott vissza Adrian, miközben elhúzódott onnan.

- Vigyázz a szádra - csikorgattam a fogamat-, különben te kapsz majd egy borospoharat az arcodba.”

"– Rendben – mondta fesztelenül Adrian. Kezét lazán az asztalon pihentette. – Nem igazán van szükségem munkára, vagy plusz pénzre. Miután Rose és én összeházasodtunk, a gyerekek és én majd az ő testőri fizetéséből fogunk élni."

„- Hathaway - mondta a fél szemöldökét felhúzva, miközben fölénk tornyosult. - Te és én nagyon másképp definiáljuk a "büntetést".

Igaza volt. Az én fejemben a büntetés könnyű dolgokról szólt, mint például a korbács és az éheztetés. Nem a papírmunka.”

Spoiler...

„Én már lemondtam rólad. A szerelem elmúlik. Az enyém elmúlt.”

Begyűjtő bűbáj

 

Túlságosan is Harry Potter világban élek, már megint, de mégsem mondhatom azt, hogy gyűjtögetek, mert ez nem lenne teljesen igaz. VÉGRE megszereztem azokat a köteteket, amiket már tavaly szerettem volna megkaparintani, de már nem lehetett beszerezni őket sehonnan sem:( 

 Szóval így karácsony környékén, bár most már egy petákom nem maradt (legalábbis könyvre szerintem nem elegendő 150 ft-os összeg) a jegyzettámogatásomból, de beszereztem a két kedvenc Anita Blake kötetemet, és a Vámpírakadémia 4.-ik kötetét.

Borzalmas szokásaim egyike, hogy ha könyvsorozatról van szó, akkor elsődlegesen a kedvenceket akarom begyűjteni, és általában ez nem az első kötettel kezdődő birtokbavételt jelenti. Így történhetett az is meg, hogy L. K. Hamiltontól az első saját könyvem nem volt más, mint a Telihold kávézó, a sorozat 4. kötete. De hát mit tegyek, még kezdő Anita olvasóként az volt a kedvenc könyvem, és az első 3 nem tett bennem akkora nyomot, hogy azokat is azonnal megvegyem. Persze, a cél csak az, hogy az egész sorozat meglegyen. 

Ezt követte a Gyilkos táncnak, és az Égő áldozatoknak a kedvenccé érése, és hát nagyon viszketett a kezem azért, hogy beszerezzem őket olvasás után. Akkor ért a kopp, amikor megpróbáltam megrendelni, és éppen nem volt kapható egyik sem. Helyettük előrevásároltam a még nem olvasott könyveket, hogy legalább fizikai valójukban olvashassam, amikor, már túljutok majd a 10. köteten. Odáig azóta se jutottam el, azóta sem.

Megtorpantam a 10. sokak szerint vízválasztó kötetnél, ami nem mondom, hogy nem tetszik, de néha sok, hogy egyszerre 5-6 ember van egy ágyban, egy időben, egymáson.  Nem mindig van az ember tömegszex hangulatban, így csak hangulatonként kerül kezem ügyébe manapság az egerem, és esek neki az e-booknak, lehet, hogy ez is lassít, meg az, hogy dupla kötet???? Pedig Anita sziporkázik, meg minden, de mégsem haladok vele, és közben jönnek egyre másra más írók, más hangulatok, és újraolvasások. Például Harry Potter hátulról előre.... Igen -igen 7. kötettel kezdve, folytatva a 6.-al és így tovább. Igen érdekes, hogy egyik pillanatban szinte minden közeli szereplőt elvesztettünk, a következőben, pedig újra körülvesznek bennünket.

Tehát begyűjtő hadjáratom eredménye lett az előbb említett két íromány, valamint Richelle Mead könyvsorozatának legújabb kicsiny hazánkban megjelenő kötete. Pont egy éve ismerkedtem meg, az írónővel, és Rose Hathaway temperamentumával. Jónak ígérkezik vizsgaidőszak vége felé újra felvenni a történet szálát, főleg azok után, hogy a megelőző kötet, nagy kedvencé vált. Izgalmas lesz olvasni egy másik Dimitrijről, aki mohóbb, fékezhetetlenebb, és szenvedélyesebb lesz, mint valaha.

Szóval polcra fel, majd onnan le, egy jól irányzott Invito könyv felkiáltással!