Évadzárók: hivatalosan is itt van a nyár Vol.02.

Once upon a time – 2. évad

Kicsivel több, mint másfél éve még arról írtam, hogy milyen kétségbeejtő helyzettel is vágta ketté az OUAT kezdeti lendületét az újév, és annak hozadékaként beköszöntő szünet. Most pedig több mint másfél évaddal később az évadzáró nem a szereplőket, hanem engem taszított kétségbeejtő helyzetbe, vagy inkább tanácstalanságba. Az utolsó rész után meredten néztem a monitoromra, és tettem fel azt a költőinek szánt kérdést, hogy „Mégis ez mi volt?”. Kérdésem nem csupán az utolsó rész fordulattal tarkított endingjére vonatkozott, hanem komplexen az egész évadra.

Az egész második szezonról Mátyás király és az okos parasztlány meséje jut eszembe, aki hozott is valamit, meg nem is, fel is volt öltözve meg nem is. A sorozatra is igaz volt ez a kettősség, izgalmas volt is meg nem is, érdekes is meg nem is. Csak sajnos a „nem is” elemek dominánsabbak voltak, mint a törpicsek IS-ek. Az első évad katartikus, szíveket összezúzó, bőgésre ingerlő, 100-as zsepit fogyasztó befejezését követően egy lendületes, kellően sötét, kegyetlen és fordulatokban gazdag évadot várt az addig zsebből megvett néző. Én személy szerint csökevényes képzeletemnek köszönhetően egy egész nyáron át abban a szent meggyőződésben éltem, hogy a varázslat megszűntével: ad egy mindenki visszatér az Elvarázsolt erdőbe; ad kettő hányódnak egyik világból a másikba, mint ha egy végtelenített Jefferson kalapba estek volna; ad három világok közötti szakadékba kerülnek. Bár utóbbi alternatíva esetén kissé egysíkúvá, és unalmassá alakult volna az évad, ellenben lehet, hogy mégis összeszedettebb lett volna ez az elgondolás ahhoz a kuszasághoz képest, amit kaptunk.

A szezon sem volt mentes a szétbombázottságtól, amit a sokszor több hétig tartó szüneteknek köszönhettünk, –bár az alkotók ezen a területen változtatni szeretnének, úgy mint pl.: a Pretty Little Liars esetében, egy nagyobb szünettel az évad felénél-  mégsem zavart meg senkit, hiszen fontosabb cselekményt, vagy történeti szálat nem szakított ketté.

HELYENKÉNT SPOILERT TARTALMAZHAT! CSAK SAJÁT FELELŐSSÉGRE OLVASS TOVÁBB!

Számomra az évad két körre oszlik, amik éppen hogy csak érintik egymást. Az első az évad néhány első részét öleli fel; az átok megszűnése illetve Emma és Snow visszatérését felölelő időszakban testesül meg. Ezt követte egy köztes állapot (kicsi Cora, kicsi Hook, kicsi zavar az erőben) amit a se itt, se ott jellemezett, majd jön a következő kör, amiben az undok varázslatellenes ellen érkezik meg, viharban, füstcsíkot húzva maga után, kerékcsikorgások közepette, ezzel elindítva a nagy végkifejletet és hozva el a csavaros befejezést. Vagy mégsem.

Valahogy már az első részben nagyobb lelki megmozdulásokat vártam, mint amit kihoztak Emma-Charming-Snow hármasából. A nagy családi egyesülés valahogy nem jött át, ellenben a mesehősök magukhoz térve igazán örültek egymásnak, mégsem tudták ezek a nagy egymásra találások elterelni az előbbi hiányosság érzetét. Pár humoros beszólást és elhullatott krokodilkönnyet pedig követett a bosszú. Regina bosszúja, Snow-ék bosszúja, Mr. Gold bosszúja, majd később Cora bosszúja, meg Hooké stb. stb. Egy idő után elkönyvelhetővé vált, hogy mindenki utál mindenkit, mindenki ki akar nyírni valakit valamiért (többnyire sikertelenül), így indokokat már vajmi kevéssé volt értelme keresni. A véres leszámolások elmaradtak, és megállapíthatóvá vált, hogy a sorozatban senki nem tud tisztességesen elhalálozni.

Az eleddig jól bevált esszencia bevetésétől nem pártoltak el a készítők: a gonosz karakter is érző lélek, csak a mázat kell megkapargatni, utána a lelki bajok billiónyi árja hömpölyög a felszínre kérés nélkül. Ebben a fél mesevilágban ezek az emberi, többrétegű, összetett, nehezen, de mégis könnyen megfejthető karakterek adják azt a lüktetést, és impulzust, amivel a néző unszimpátiájának vékony páncélján áthatolva, annak szívéig hatolnak. Együtt érzünk, szenvedünk vagy esünk kétségbe ezekkel a problémás, szarkasztikus, egomán és a végletekig sérült karakterekkel. Ami pedig meglepő, hogy nem a beskatulyázott jókkal, hanem éppen a közösség által gonosznak kikiáltott szereplőkkel, akiket a megismerésüket követően mégsem lehet egyöntetűen felcímkézni. A sorozat erőssége Regina és Gold, akik nélkül siváran unalmas, és betegesen gej lenne nem csak a sorozat, hanem a többi főhős élete is, akik könnyedén kimúlhatnának nélkülük végelgyengülésben. Ha nem lennének nem lenne harc, amire készülni, ötletelni és gyakorolni kellene, nem lennének problémák, amiket meg kellene oldani, így Charming gyorsan sörpocakot eresztene, Snow pedig elárasztaná a palotát a DIY kreálmányaival. Nem lenne „Dearie”, alku, amiért meg kellene fizetni az árat, pusztítás, ami után lehetne jobbat alkotni, szóval fejlődés, igazi élet, szenvedély és vágy, amik ellentéteik nélkül egyszerűen kiüresednek. A jól bevált eszközt most is kiaknázták, azokat a részeket, és elemeket lehetett még mindig a leginkább élvezni, viszont félő, hogy ha hosszú távon is csak ezekre a színejátszó karakterekre és csíntalan megnyilvánulásaikra építenek mikor roskad össze a torony. Próbálkozások voltak, hogy az eddig „team good” elemeit is tarkítsák, árnyalják kicsit (pl.: Snow gyilkosságtól sötétlő szíve) kevés sikerrel tudták ezt abszolválni. Az új „badass” karakterek csupán rosszul sikerült másolatai az eddigieknek, és ezzel is csak a már ismert repertoárból került elő elem egy kicsit másképp hangolva.

A mindenki által várt titok leleplezésére is sor került, megtudhattuk végre, hogy ki is Henry apja, ami ding dong nem okozott mindenkinek akkora sokkhatást, mint ahogy azt a készítők várták. Kiszámíthatóbbá vált a sorozat, kedves délutáni matinévá és már nem az a főműsor időben közvetíthető ütős, újszerű a család valamennyi tagját a képernyő elé vonzó műsor, ami eredetileg volt. Úgy éreztem, hogy túl sok szálba kaptak bele az alkotók, amelyek nem lettek kellőképpen kibontva, csak fel-fel villantottak azokból néhány fontosabb, kiszakított elemet. Sok új szereplő, sok új és meglepő kalandot ígért, akik és amik átcsúsznak egy következő évadra, így az szintén sablonszerűen szinte ugyanúgy fog indítani mint az előző. Nekem sajnos ez kevés volt, nem tudott lekötni úgy, mint az előző szezon, ahol szinte részről részre vártam a folytatást. Az évad végére olyan szintre süllyedt az érdeklődési indexem, hogy csak fél szemmel és meg megszakítva néztem a finálét. Nem tudott meghatni a szereplők szenvedése, az, hogy néhányan úgy tűnik végleg elvesztek és ez most nagyon de nagyon kellene, hogy fájjon. Jobban megütött Mr. Gold és Belle elválása, valamint annak latolgatása, hogy Rumpelstiltskin megakadályozza-e sorsa beteljesedését, vagy megadja magát a végzetének.

Mint ahogyan most nagyon dívik az OUAT-ból is kinőtte magát egy spin off sorozat, méghozzá az Once upon time in Wonderland, ami csodák csodájára nem Óz, hanem a Bolond kalapos otthonában Csodaországban fog játszódni. A képi világa lenyűgöző, az elgondolás meglepő és izgalmas. Mindeddig az első bepillantások pozitív képet sejtetnek. A kérdés csak az, hogy a beszívott Hernyó szemszögén keresztül kaptunk-e bepillantást ebbe a csodavilágba, vagy bódítószer nélkül is kegyetlenül kellemes perceket fog okozni.

Az évad számomra: 2,5/5