Minden felnőtt életében előfordult már legalább egyszer, hogy szertett volna újra gyerek lenni. Ne tagadd! Te is. Én szinte állandó jelleggel visszasírom gyerekkorom felhőtlen perceit azokban a pillanatokban, amikor a felnőtt élet rosszabbik fele felém fordítja arcát. Ki nem szeretne visszatérni azokhoz a napokhoz, amikor Anyu keltett reggel, álomittasan, kissé csipásan, és még a párnánk lenyomatával az arcunkon kikászálódtunk meleg kicsiny vackunkból meginni a reggeli meleg kakaónkat. Közben beszámoltunk arról, hogy este megharcoltunk egy csapatnyi óriással, elfoglaltunk egy birodalmat, esetleg táncoltunk a szőke herceggel éjfélig a bálon. Legnagyobb problémánkat az oviban az jelentette, ha Peti meghúzta a copfunkat, vagy Böbike elvette a kisautónkat. Majd jött az ebéd, utána a délutáni csicsi és természetesen jobb helyeken a mese. Mint, ahogyan esténként is lefekvés előtt.
Bármikor szóba kerül a Hófehérke és a hét törpe története nekem azonnal az első este jut eszembe költözködés után, amikor ezzel az esti történettel „avattuk” fel a szobámat. Akkor 5 éves voltam. Most 22, mégis szeretem a meséket, és nem csak a moziban vagy a tv-ben, hanem írott formában is. Hiába gondolnak „túlkorosnak” már az ilyen jellegű történetekhez engem nem zavar, ha néha a régi mesekönyvem társaságában találnak olykor-olykor a szobámban, ha még ezzel mosolyt is fakasztok a család arcára. Megmaradok örök gyereknek.
Az ilyen örök gyerekeknek, akik még hisznek a csodákban, bár már meglegyintette őket többször is az élet kegyetlen szele – vagy pont ezért hisznek, még erősebben- készülnek azok a filmek, sorozatok, amelyek valamilyen klasszikus mesét dolgoznak fel. A Once upon a time nem feldolgozásként debütált, hanem magát a mesék világát repítette egy kicsiny városba, miközben kiszívott belőle minden mesébe illőt.
Egyszer volt hol nem volt, volt egyszer egy fiatal lány, aki óvadékügynök(nő)ként dolgozott és egy este, amikor a huszonnyolcadik születésnapi muffinjának egy szál gyertyáját fújta el kívánt valamit. Méghozzá azt, hogy ne töltse ezt a napot egyedül. Miután a gyertya kihunyt, csöngettek az ajtón. A lány először megijedt, majd izgatott lett, talán… talán a kívánsága valóra vált? És amikor kinyitotta az ajtót, a küszöbön nem más állt, mint… a 10 éves fia, akit örökbe adott.
Hát nem pont így kezdődik egy mesebeli hősnő története. Azonban hősnőhöz illőn egy próbatétellel találja szemben magát, ami, vagy inkább, aki nem más, mint Henry a fia, a kaland részt pedig az ő hazajuttatása képezi. És itt indul meg a cselekmény egyszerre két síkon. A történet e világi része a rusztikus kisvárosban Storybrooke-ban játszódik, a másik részének a mesék birodalma ad otthont. Hősnőnk Emma szent meggyőződése, hogy fia valamilyen pszichózisban szenved, de legalábbis egy képzeletbeli világban él, mivel össze-vissza hadovál megmentőről, gonosz boszorkányról és boldog befejezésekről. Pedig az egyetlen ép elméjű karakter pont a „pszichomókushoz” járó kisfiú. Henry örökbefogadó anyja, mint időközben kiderül a városka polgármestere, aki nem túl szívesen látja „imádott” fia szülő anyját a portáján huzamosabb ideig. Ezt különböző módokon, és eszközökkel próbálja Emma értésére adni, aki veszi az adást, csak baromira nem érdekli. Ha már így hozta a sors meg akarja ismerni a fiát, ehhez a legnagyobb löketet pont a bűbájos polgármesterasszony személyisége adja, aki a mézes mázos álarcával nem tudja átverni a minden hazugságot kiszimatoló óvadékügynök hölgyet. Ugyan már, neki ez a foglalkozása, hogy a hazugokat lefülelje! Szóval Emma beilleszkedik, ami könnyen megy, mert szinte mindenki megszereti – na ki lehet a kivétel?-, beköltözik a bűbájos tanítónőhöz Mary Margarethez és egy idő után Graham a helyi seriff mellett kezd el dolgozni, mint helyettes. És közben próbálja nem szétrombolni Henry „képzelt világát”, amivel törést okozhatna gyermek életében. Ezzel az alap sztorival egy jó kis családi sorozatot kapnánk, de minden fantázia és varázslat nélkül.
Ami megédesíti a történetet az az átok. Hiszen a városka minden egyes lakója az átok hatása alatt áll, no jó van egy-két kivétel is, de ez a cselekmény és a szálak gabalyodása szempontjából lényeges. Ezek az elátkozott lakók egyszer mindannyian mesehősök voltak, élték szépen világukat és a boldogan éltek, amíg meg nem haltak részt. Mindaddig, amíg a gonosz királynő be nem rágott Hófehérkére és bosszút nem esküdött. Megesküdött arra, hogy mindenkitől elveszi azt, amit a legjobban szeret az életében és eltörli a boldog befejezéseket. És az átok beteljesedéseként mindenkit egy szörnyűséges helyre küld, ahol rajta kívül senki nem fog emlékezni, hogy ki is volt korábban. Hát nem szép fogadalom? És a legszebb az egészben, hogy az átok szerint a legszörnyűségesebb hely, ahova hőseink kerülhetnek nem más, mint egy kisváros a Földön a huszonegyedik században. Egyszerűen mesés! Vagy éppen antimesés! Egyetlen reményük maradt csak arra, hogy megtörjön az átok, méghozzá, hogy Hófehérke és Daliás herceg gyermeke visszatér, és újra megindítja az időt. A fáma szerint huszonnyolcadik születésnapja után tér vissza gyökereihez és szépen lassan megtöri a Királynő átkát.
És itt térjünk vissza Henryre. Neki pont ez a történet képezi az úgynevezett „képzelt világát”, mivel meggyőződése, hogy minden városlakó egy mesehős, a polgármester a gonosz Királynő és az édesanyja, Emma az átoktörő Fehérke leszármazott. Aki kevésbé hisz ebben a teóriában és szerepének jelentőségét sem látja ennyire drasztikusnak a városka életében.
A történet szála megindul, majd részről részre újabb és újabb történeteket ismerünk meg párhuzamosan. Találkozunk Hófehérkével és Daliás herceggel, aki mellesleg James és nem is herceg, hanem kecskepásztor. Megismerjük találkozásuk történetét, ami nem csak annyiból állt, hogy a férfi megcsókolta a halott lányt, aki erre kiköpte az almát és az ismeretlen karjába vetve magát már azonnal szerelmet rebegett, papért kiáltott és ásó kapa nagyharanggal a nyakában lépett a boldogan éltek selymesen sima göröngyöktől mentes útjára. Mellette látjuk tényleges és átokvert amnéziában szenvedő huszonegyedik századi valójukat, Mary Margaretet és John Doe-t, akiről később kiderül, hogy Davidnek hívják és tényleg amnéziás. Beigazolódni látszik, hogy akik összetartoznak, azokat nem lehet szétválasztani. Kivéve, hogy ha városka polgármestere egy gonosz banya. Mellettük még több lakó igazi és párhuzamosan átokvert életével ismerkedünk meg pl.: Hamupipőke, Tücsök Tihamér. A váltások nemhogy unalmassá, vagy érthetetlenné tennék a történetet, hanem pont jókor pont kellő izgalmat kiváltva váltogatják egymást. A szereplők nagyon jól adják vissza az egyes karaktereket. A cselekmény izgalmas és előre láthatóan még több izgalomban fog bővelkedni. Egyes lakók fejtörést okoznak pl.: Rumplestiltskin akit még nem tudok hova tenni, mivel úgy tűnik, hogy a sötét oldalon áll, de valahogy mégsem. Az ő személye számomra még rejtély. Vicces jelenetek is vannak bőven. Nekem az egyik kedvencem, mikor Ruby (alias Piroska) veszekszik az első részben a Nagyival, vagy amikor éppen a farkasos kabalájáért aggódik. Régi nagy kedvencem volt a Tizedik királyság. Bár nagyon olyan szájízzel lett anno vége, hogy folytatása fog majd következni, és egy másik történetben megismerjük, milyen is egy farkasnak a Central Park mellett élni egy pincérlánnyal, erre sajnos nem került sor. Most viszont vigaszképp így több mint 10 év távlatból megkaptam ezt a sorozatot, aminek nagyon örülök. Bár még csak 7 rész jelent meg és gyorsan le lehet igázni ezt a párat, mégis csak ajánlani tudom. Kirángat a mindennapi élet szürkeségéből. Elhiteti velünk, hogy varázslatok és csodák még létezhetnek, attól, hogy nem látjuk őket az orrunk előtt, ha a valóságban nem is úgy, mint a sorozatban. Megkapja itt mindenki amit szeretne. A sorozatfüggő az újabb adagját, a családi filmkedvelő a mindennapi kisvárosi hangulatot, a mesebolond meg a minden jóra fordulhat érzést. Bár segítő Tündérkersztanyákat nem tudok beígérni a sorozat mellé, viszont a jó hangulat és a kellemes utóérzés fix. Bár én a hetedik rész után inkább kétségbeesést érzek, valamint, hogy mikor lesz már új rész, ez azonban az én bajom. Nem lennének ilyen problémáim, ha megvártam volna az egész szezont és úgy álltam volna neki. Így az eddigi legizgalmasabb rész után nem kapott volna el keringőre a sóvárgás. De még szerencse, hogy van a műfajban másik fogás is a terítéken. Úgyhogy irány! Vessük rá magunkat a Grimmre!
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése