L. K. Hamilton – Ragály (Anita Blake 22. kötet)

Honnan:

Igazi bűnös szenvedélyemmé váltak az évek alatt az Anita Blake kötetek. A kezdeti lelkes rajongásom a könyvek, és a történet alakulásának előrehaladtával egyre inkább apadni látszik, azonban a karakterek még mindig rendelkeznek olyan vonzerővel, hogy vissza-visszatérek a Hamilton által megalkotott világba. A nemrégiben kiadott kötetekről szóló értékelések azt sejtetik, hogy az írónő kezd visszatérni a sorozat elején megszokott történetvezetéshez, értsd több a nyomozás és a horrorisztikus szál, mint az erotika. Mézesmadzag ez egy mazochista olvasónak, ami miatt leemeli az utoljára megvásárolt Anita Blake könyvet a polcáról.

Gondolatok:

Amikor még kisiskolás voltam azt tanították nekünk magyar órán, hogy ha fogalmazást írunk, három részre tagoljuk a mondandónkat: bevezető, tárgyaló és befejező részre. A bevezetésnek és a befejezésnek körülbelül azonos hosszúságúnak kell lennie, míg a döntő részt a tárgyalás foglalja el. Már egyetemista koromban vittük tovább a gondolatot, mikor az első saját kútfejünkből írt munkát kellett leadnunk, hogy a bevezetés és a befejezés egymás tükörképei/kiegészítései legyenek. A bevezetésben felvetett kérdések összefoglaló válaszait tartalmazza a befejezés, és a tárgyalásban részletesen kifejtett gondolatok konklúzióját, a kutatásunk eredményét foglalja össze a befejezés. Hát Hamiltonnál valahogy nem léteznek ezek a szerkezeti egységek. Amióta nem szerkesztik rendesen a könyveit, csak úgy terjengnek össze-vissza, mint Cassandra Clare „opuszai”. De nem csak a szerkezeti egységek hiánya volt zavaró, hanem a cselekményt megakasztó beszélgetések, monológok, vagy éppen jellemzések. A logikai bakikról meg inkább ne is beszéljünk.

 

„Vannak dolgok, amik évtizedek múltán is ugyanolyan fájdalmasak, élők. Olyan, mintha valami gonosz, mágikus Tupperware-dobozban tárolnánk őket – örökké megőrzik a frissességüket.”

 

Egy erős bevezető szösszenettel csábulunk vissza Hamilton világába, amiben a főhősnő már tényleg a régi, tökös karaktert idézi, és az író a kezdeti akciódús, természetfeletti furcsaságokkal teli kalandok ígéretével csalogat. Az első jó 50 oldalt követően egy hirtelen váltással azonban visszaesünk olyan elemi dolgokhoz is, mint hogy JC haja milyen mélységesen fekete, felfoghatatlanul örvénylően zafírkék a szeme, mennyire de mennyire csodálatosan csodálatos, mint ahogy az összes többi pasi is Anita életében, aki nem is érti, hogy miért vannak vele, pedig mindannyian azt mondják rá, hogy gyönyörű, pedig ő nem is… Szóval a szokásos cukrosnak nem mondható máz, és töltelék, ami így a 22. kötet környékén már nagyon nem hiányzik, és inkább irritáló, minthogy a megszokott otthonosság pihe puhaságát idézné. Meg amúgy is urban fantasy regényben járunk, és nem egy családregény folyamban… vagy mégsem? Szerintem, aki eddig olvasta a sorozatot már tisztában van vele, hogy melyik pasi hogy néz ki, legalábbis azok tekintetében, akik az első 10 könyvben valamilyen formán szerepeltek. Azok a mazochista olvasók, akik eddig kitartottak már mindenkit ismernek kívülről belülről, olyan szerencsétlen pedig véleményem szerint nem létezik a földön, aki pont a 22. kötettel csapna bele Anita Blake lecsójába. Apropó, az új szereplőknél viszont el kellett gondolkodnom, hogy hoppácska te ki a fene is vagy, honnan jöttél, és mi is a szereped ebben az egész sztoriban? Őszintén nekem úgy a 17-18. kötetig van meg egyben a sztori és az addigi karakterek. Nem mintha addig annyira egyben lett volna a történetszál, de én személy szerint onnantól vesztem el, ami részben annak is köszönhető, hogy kb. ott értem be az évi egy Anita kötetes magyar megjelenést. De nem kellett sokat törnöm a fejem, hogy ki kicsoda, mert szinte minden egyes cselekményt pihentető színben jön egy új, avagy régebbi karakterjellemzés; aki az előző kötetekben parkoló pályán állt, arról most gyorsan lefújták az elhanyagoltság porát, és jól be lett mutatva. Nem is lenne ezzel gond, ha nem akasztaná meg jó darabon a cselekményt, mert a sok szuper pasi, és kapcsolati szál mellett azért van cselekményünk is, ami az előző kötetekhez képest tényleges javulás.

 

„A barátod. Talán az egyik legjobb. Én nem tudom, mit tud és mit nem. Elég vicces volt, hogy Micah Edwardot az egyik legjobb barátomnak nevezi. Csajmércével tutira nem volt az. Soha nem jártunk együtt vásárolni, soha nem dumáltunk pasikról vagy… mondjuk a kapcsolatainkat megdumáltuk, de nem egészen úgy, ahogy az ember pasikról dumál. Az életünket is rábíztuk egymásra… és még mennyi minden mást.”

 

A cselekmény számomra kicsit olyan volt, mint ha Hamilton saját magától emelt volna el gondolati elemeket a korábbi köteteiből, és írt volna egy spinoff sztorit ezek mixéből. Számomra megtalálható benne a Nevető holttest, a Telihold kávézó, az Obszidián pillangó cselekményszálainak zamata, amit ha csak hagy csordogálni az írónő, és jó 150 oldallal összébb szorítja azt a bizonyos derékszíjat rajta még szemöldökhúzogatást sem vált ki az olyan kritikus rajongóból, mint amilyen én is vagyok. Azonban a 150 oldalnyi ömlengés és önvád mellett hiába volt egy izgalmas történetszálunk, amin folyamatosan izgultam, amíg meg nem akasztott az írónő a saját lelki igazolásaival, mint például, hogy a sokszereplős szerelmi kapcsolatok mennyire faszák; vagy, hogy Anita megmaradt annak az egyszerű halandó nőnek, mint aki volt, sőt a világnézete sem változott sokat, egyszerűen csak kiteljesedett. Valahogy számomra a kötet felénél tudatosodott, hogy basszus 6 év telt el azóta, hogy a Haláltánc cselekménye lement (ez a 6. könyv…), Anita összejött JC-vel, és kb. még mindig ott tartunk a sok katyvasz után, hogy aki embert öl az szörnyetegnek számít-e vagy sem… Mi van? Ennyire nem fejlődtünk sehová? A sok lelki kitárulkozás és terápiás tanács mellett pedig olyan, mint ha az írónő a logikai érzékét is feloldotta volna, ugyanis eszméletlenül következetlenné tette a szereplőit. A legkedvesebb sutaságom az volt a könyvben, hogy bár mindenki beszél minden lelki nyavalyáról, sőt az ügyhöz tartozó nyavalyákról is, de a döntő kérdést, tanácskozást Anita nem folytatja le JC-vel, a vámpírokat pedig nem vallatja ki, amiért oldalakon keresztül küzd, hanem 10 oldalon belül az addigi több, mint 500 oldalas cselekményt lezárja egy badass mozdulattal… Ilyen is volt már a 11., vagy 13. kötet táján, vagy nem? Csak akkor a rosszfiú dobbantott… De ki emlékszik már ilyenekre? Míg korábban a hatalmi lánc, a triumvirátusok és a szövetségek építésén volt a hangsúly, most ismét az egyszemélyes erőfitogtatásokon van a hangsúly, cseppet sem szembe menve az eddigi kötethalmokon felépített logikával. Hamilton inkább megmaradt a szem, és hajszíneknél, ami lényegesebb, mint a cselekmény előzményei, amire fűzi a további köteteit.

 

 „- Megint az a „mi van, ha élvezem a gyilkolást, akkor biztosan rossz ember vagyok” pillanat van – mondta Nicky Edwardnak.– Ha élvezzük, hát élvezzük – bólintott Edward, mintha az egész totálisan logikus lenne. – Az ember nem tudja befolyásolni, hogy mitől indul be. A lényeg, hogy ne ítélkezz, Anita, csak fogadd el! Szerettem volna ellentmondani, de az ostobaságnál is ostobább lett volna életem két szociopatájával vitába szállni.”

Mindennek ellenére szerettem ezt a könyvet, jobban, mint az előző 4 kötetet, de nem annyira, mint a 4-10. közötti köteteket. A Ragály végre tele van olyan természetfeletti okfejtésekkel, ami még a kezdet kezdetén merült fel a Szellemirtókkal való közös munka során, mikor Anita Dolph-ot oktatta ki természetfeletti biológiából, vagy éppen a nekromancia hátteréről. Régen, amikor elkezdtem a sorozatot pont az fogott meg benne, hogy mennyire komolyan veszi az általa felépített, bemutatott világot, és mindazt, ami különlegessé, egyedivé teszi azt. Sok kötettel ezelőtt izgultam végig szinte laponként a cselekményt, és szurkoltam a szereplőknek, hogy maximum kisebb sérülésekkel de túléljék az adott kalandot. A Ragálynál ez az érzés is visszaköszöntött. Hogy adok-e még esélyt Anitának és Hamiltonnak? Ha már 22. kötetet elkalandoztam velük, úgy gondolom nem most adom fel, elég kitartó ember vagyok. Sőt az a hír járja, hogy a következő kötetek még inkább passzolnak az alap kötetek cselekményéhez. Edward pedig nemsokára megint megjelenik, lehet, hogy Bernardo és Olaf is követi? Ezt ki kellene derítenem…

Kedvenc idézet:

„Ha én lennék a lány, már rég terhesek lennénk – kottyant közbe Nathaniel.”

 

„A naplemente csodásan rózsaszínre, lilára és sápadtvörösre festett mindent, mintha valami diszkókirálynő kente volna szét a rúzsát a nyugati ég alján, és az ott lángra lobbant.”

 

Értékelés:

Alma Katsu: Halhatatlan

„Mindenféle kifogással előállhatnék, mint például, hogy akkoriban így mentek a dolgok, hogy a feleségek számítottak arra, hogy a férjük félrelép. Vagy hogy Jonathan ilyen típus volt, és nekem ezt el kellett fogadnom. De nem ez az igazi oka... Nem tudom, hogy magyarázhatnám el. Mindig is azt szerettem volna, ha úgy szeret, ahogy én őt. Szeretett engem, tudom, hogy szeretett. Csak nem úgy, ahogy én akartam. És nem különbözik annyira azoktól az emberektől, akiket ismerek. Az egyik partner soha nem szereti eléggé a másikat ahhoz, hogy

felhagyjon az ivással, a szerencsejátékkal vagy a nőügyeivel. Az egyik fél mindig az, aki ad, a másik az, aki elvesz. Aki ad, azt kívánja, bárcsak ne vennének el tőle többet.”

Honnan:

Nagyon megtetszett a történet ismertetője, a kötet borítója pedig rendkívül kifejezőre sikerült. Annyira bele lehet feledkezni a fedlapba, elmerengeni a felvillanó gondoltok között, belegondolva számos felkapott ötletbe a cselekménnyel és a szereplőkkel kapcsolatban, hogy közben megfeledkezünk, arról a puszta tényről, hogy egy könyvet fogunk a kezünkben, és ha lapozunk párat megfejthetjük azt, ami annyira magával ragadta a képzeletünket. Csodálatos.

Gondolatok:

Megfoghatatlan. Ez az a szó, ami folyamatosan motoszkált a fejemben, miközben róttam a sorokat, faltam a betűket, mígnem mind elfogyott. Megfoghatatlan, az az erő, esszencia, ami az olvasót magához vonzza, leköti, és nem engedi el, amíg be nem fejezte. Miközben a kötetnek vannak hibái, taszító részei, gyengeségei és még személyisége is, amit nem biztos, hogy mindenki megszeret.

„Határozottabban kellett volna harcolnom ellene, de talán az sem segített volna, mert az ember igaz természete mindig győzedelmeskedik.”

Érdekesek a történetben felvillanó nézőpontváltások, hiszen míg Lanny nem kezd el mesélni élete történéseiről, mint kívülállók E/3-ban követjük nyomon annak az estének a történéseit, amikor Luke megismerkedik a sokkos állapotban lévő lánnyal. Lanny meséjével viszont mint valami ködszerzetet magával ragadja az olvasót a múltjába, hogy kövesse minden lépését, gondolatát és érzését. Azonosulni a szereplővel szinte lehetetlen. Számomra az a fajta megszállottság, amit Jonathan felé táplált életidegen, mégis kifejezi az emberi érzéseknek végtelenített tárházát. Egy halhatatlan szerelmi történet, ami minden csak szerelemtől mentes. Lanny az a karakter, aki hallgat az érzéseire, és nem engedi, hogy bármi vagy bárki is azoknak a beteljesülésének útjába álljanak. Azért, hogy azt elérje bármire képes, és itt a bármit szó szerint értelmezhetjük. Mindeközben az érzései, az a fajta mély ragaszkodás, amivel gyermekkori szerelme iránt táplál, annak botlásai ellenére is teljesen, és végérvényesen viszonzatlanok. Ezt az olvasó már Jonathan bemutatásánál érzékeli, és valahogy Lanny is tisztában van mindezzel, mégsem engedi el sem a fiút, sem a reményt. Nem egy tipikus szerelmi történet. Inkább egy történet ahol az egyik fél teljesen feláldozza magát, mindenét feladja azért, hogy a másik kedvére tegyen, vagy annak életében felbukkanó bukkanókat elsimítsa, miközben nem kap és nem is fog kapni semmit. Lanny élete sodródás a normalitásból az abnormalitás felé. És talán ez adja a történet kulcsát, hiszen az olvasó az emberi érzések alfáját és omegáját megélheti.

„Hinnem kellett abban, hogy az én szerelmem legyőzi Jonathan irántam érzett szerelmének minden tökéletlenségét; a szerelem, végtére is, hit, és a hitet próbára kell tenni.”

A másik vonzó és egyben taszító tényező Adair. A rengeteg kritika után egy komplex de tébolyult személyiségű, titokzatos, szadista szörnyeteget vártam, aki kéretlenül is beköltözik a gondolataim közé játszadozni az agysejtjeimmel, amíg kénye kedve úgy tartja. És bár igen, tébolyult, megszállott, perverz és szadista, mégsem hagyott bennem olyan mély nyomokat, mint hasonlóan önhitt és ego-hatalommán karaktertársi, akikkel eddigi könyvélményeim során találkoztam. A könyv gyengesége számomra az Adair mítosza körüli titok volt, pontosabban annak egyszerűsége. Így még mielőtt elnyomó vendéglátó gazdánk ki tudta volna villantani foga fehérjéjét hősnőnk felé én már mérlegre állítottam magamban, és bukásra ítéltettem. Hab a tortán, hogy Adair meséje körülbelül a könyv felénél veszi kezdetét, így a történet második felében a korábbi izgatottságot, és szóhabzsolást felváltotta a szkepticizmus, és az olyan mondatok hajtogatása, mint pl.: „Ha tényleg igazam van, hatalmasat csalódok az íróban!”. És igen megtette. És igen csalódtam. A könyv ezt követő brutalitásai, játszadozásai már nem tudtak mélyen érinteni, hiszen nem kellett törnöm a fejem a karakter összetettségén, mozgatórugóin, vagy azokon a megbújó pszichés fantomok árnyékain, amik kiváltották belőle ezt a fajta ősi kegyetlenséget. Így míg az olvasóközönség hőzöng, fújol, én tényszerűen kezelem azt, amit az írónő tényszerűen közölt, akárhogy is próbálkozott beburkolni színes fátylak kavalkádjába azt.

„Mert nem megtenni nehéz a szörnyűségeket... hanem együtt élni velük.”

Hibája ellenére viszont mélyen érintett a történet mondanivalója. Az pedig még módfelett simogatta a lelkem, hogy Anne Rice vámpírjai nélkül is lehet az élet és az érzelmek filozófiájáról, szövedékéről elgondolkodtató regényt írni. A Halhatatlan a leggyakoribb fantasy klisék nélkül ér váratlan, fájdalmas érzéseket és felismeréseket az olvasóban, bizonyítva, hogy halhatatlanság sokszor nem ajándék, hanem a veszteségek gyűjtőkatlana.

Értékelés:

Kedvenc rész:

„Gyakran magunk visszük magunkat a romlásba.”

„Most már tudom, hogy csak egy bolond keres bizonyosságot a szerelemben. A szerelem oly sokat követel tőlünk, hogy cserébe megpróbálunk garanciát szerezni arra, hogy kitart. Állandóságot követelünk rajta, de ki tehet ilyen ígéreteket? Meg kellett volna elégednem azzal a szeretettel -a barátsággal, a toleranciával amit Jonathan gyermekkorunk óta táplált irántam. Az a szeretet örökkévaló volt.”

„Jonathan volt a mindenem, és minden, amit akartam. Ha elveszítem, értelmetlen lesz az életem, és számomra sajnos már csak az élet maradt.”

Könyveső a nyári hónapokra

Az utóbbi időszak idegőrlő kihívásai után –diplomamunka írás, vizsgák, és záróvizsga tételek töménytelen halmai- bár még nem a megérdemelt pihenés időszakát élvezem, de már előre tervezem, hogy mik is fognak áldozatul esni olvasási vágyamnak, ahogy elérkezik a várva várt idő. Ha az ember lánya esetleg a millió kötetet számláló várólistájának  segítsége ellenére sem tudna dűlőre jutni, hogy mihez is kezdjen a nyári hónapokban magával, szemezgethet az újdonságok közül is. Sokat segít a nemsokára beköszöntő könyvhét vérfrissítő megjelenéseivel, több kedvenc szerző új, vagy éppen sorozatot folytató kötetének megjelenésével, esetleg lehetséges új kedvencek írásainak kiadásával tesznek a telhetetlen könyvmolyok kedvére a kiadók. Van mi közül áldozatokra vadászni a jóvoltukból az elkövetkezendő időszakban. Összegyűjtöttem az én aktuális kiszemeltjeim „áldozati listáját”, amik a közeljövőben kerülnek a könyvesboltok polcaira illetve az aktuális újdonságok szekcióiba az online-könyvkereskedések honlapjain.

Jennifer L. Armentrout: Obszidián

„Az újrakezdés szívás.
Amikor - éppen az utolsó középiskolai évem előtt - Nyugat-Virginiába költöztünk, beletörődtem, hogy vastag tájszólású emberek, melléképületek, szakadozó internet és rengeteg unalom tölti majd ki a napjaimat. Amíg észre nem vettem magas, szexi, különös zöld szemű szomszédomat. Az ég kiderült.
Aztán a srác megszólalt.
Daemon dühítő. Beképzelt. Pofoznivaló. Nem bírjuk egymást. Egyáltalán. De aztán, amikor egy idegen rám támadt, és Daemon egyetlen intéssel szó szerint megfagyasztotta az időt - akkor valami történt. Valami váratlan.
A szédítő idegen a szomszédból megjelölt engem.
Jól hallottad. Idegen. Mint kiderült, Daemon és a húga egy egész galaxisra való ellenféllel néznek szembe, akik mind az ő képességeikre pályáznak, a nyom pedig, amit Daemon rajtam hagyott, olyan fényesen jelzi számukra az utat, mint Las Vegas főútja. Csak úgy úszhatom meg élve, ha Daemon közelében maradok, amíg elhalványul a nyom rajtam.
Mármint ha nem ölöm meg addig én magam...”

Ragadásmérő: 3/5 Hmm… A vámpírok, vérfarkasok és a fantasy más csodalényei után támadnak az űrlények. Első reakcióm körülbelül így írható le a könyvel kapcsolatban. Túljutva A burok két-órát-vissza-nem-kapsz-az-életedből borzalma után kicsit bizonytalanabb lettem a másik galaxisból érkező lényekkel szemben. És tudom, hogy a film alapján nem minősíthetem magát a könyvet, ami az olvasói, és kedvelői szerint meg sem közelíti a történet szuperlatívuszokkal leírt élményét, mégis valami eltört bennem, ami kicsi távolságtartást vált ki bennem a másik bolygóról idestoppolókkal szemben. Az eddigi értékelések, és a külföldi imádat hulláma alapján egy fantasztikus új lendületű fantasyt kapunk az Obszidián formájában, és a könyv trailere és a fülszöveg stílusa is ezt a könnyed, humoros, szerelemmel átitatott hangvételt erősíti meg bennem. Csöndes érdeklődéssel várom, hogy mégis mit tud. :) 

Cassandra Clare: Elveszett lelkek városa

„Mi az az ár, ami még a szerelemért is túl magas? Amikor Jace és Clary ismét találkoznak, a lány elborzadva tapasztalja, hogy szerelmét és gonosz bátyját Lilith varázslata egymáshoz köti. A Klávé célja megölni Sebastiant, de lehetetlen anélkül végezni az egyik fiúval, hogy a másiknak ne essék bántódása. Alec, Magnus, Simon és Isabelle tündérekkel, démonokkal meg a könyörtelen Vasnővérekkel alkudozik, Clary pedig veszélyes játszmába kezd. A tét nem csak a saját élete, de Jace lelke is egyben. De bízhat-e még a fiúban egyáltalán? Szerelem. Vér. Árulás. Bosszú. A Végzet Ereklyéi lélegzetelállító ötödik darabjában közelítő sötétség fenyegeti az árnyvadászokat.”

Ragadásmérő: 5*/5 Míg az előbbinél a csöndes várakozás, addig itt az őrült izgalom, és naptárikszelgetés jellemző rám. Clare az egyik kedvenc íróm, akinek a történeteit nem tudom egyszerűen megunni. A sorozat előző kötetei rongyosra olvasottak, és erős ingert érzek minden befejezés után, hogy nyomban újrakezdjem elölről. Az elveszett lelkek városát legszívesebben már akkor a kezemben tartottam volna, ahogy az előző kötet véget ért, és AHOGY véget ért! Imádom az írónő stílusát, és merészségét, kíváncsi vagyok, hogy mennyire engedte szabadon magát az ötödik kötetnél. Reményeim szerint nem fogta vissza írói mindenhatósága gyeplőjét, még akkor sem, hogy ha az utolsó sorok után összetörve és több sebből vérezve nyöszörögve motyogom majd, hogy „MIÉRT!?”.

Holly Black : Átokvetők – A Fehér Macska

„Cassel átoktevők családjából származik, akiknek hatalmukban áll, hogy kezük legkisebb érintésével megváltoztassák valaki érzéseit, az emlékeit, a szerencséjét. Mivel az átoktevés törvényellenes, ők mindannyian gengszterek vagy szélhámosok. Kivéve Casselt. Az ő érintése nem varázslatos, úgyhogy ő kívülálló, az egyenes srác egy görbe úton járó családban. Mindössze egyetlen apróságot kell elnézni neki, hogy három évvel ezelőtt meggyilkolta a legjobb barátját, Lillát. Az azóta eltelt idő alatt Cassel, beleolvadva a tömegbe, gondosan felépítette a normalitás látszatát. Ám a látszat bomlásnak indul, amikor Cassel egy szörnyű álomtól űzve, amiben egy fehér macska akar neki valamit mondani, egyik éjszaka elkezd alvajárni. Más, felkavaró dolgot is észrevesz, két bátyjának furcsa viselkedését is beleértve. Titkolnak előle valamit, amiből egy rejtélyes történet bontakozik ki. Ahogy Cassel elkezdi gyanítani, hogy részese egy óriási csalásnak, azt is szeretné megtudni, valójában mi történt Lillával. Az is lehet, hogy még mindig életben van? Hogy ezt kinyomozza, Casselnek túl kell járnia az összes körülötte lévő szélhámos eszén.”

Ragadásmérő: 5/5 Végre megérkezik hozzánk Cassandra Clare barátnője, akivel egymás köteteire utalgatnak a saját regényeikben. Eddig, aki csak találkozott Black könyveivel függő lett, ami eléggé magas elvárásokat ébreszt bennem. Ki tudja, lehet, hogy engem is annyira lenyűgöz, hogy a megszállottságomban angolul is nekikezdek a könyveinek? Majd meglátjuk, mindenesetre nagyon várom. 

Samantha Young: Dublin Street

„Négy éve az amerikai Jocelyn Butler, hátat fordítva tragikus múltjának, Edinburh-ban kezdett új életet. Joss nem adja át magát a gyásznak, nem néz szembe a démonaival, és senkihez sem akar igazán közel kerülni, de miután beköltözik Dublin Street-i fantasztikus albérletébe, lakótársnőjének jóképű bátyja fenekestül felforgatja féltve őrzött magánéletét.
Braden Carmichael az a fajta ember, aki mindig megszerzi, amit akar. És ő most Jocelynt akarja az ágyába csábítani. Braden, miután megtudja, hogy Joss irtózik a komoly kapcsolatoktól, alkut kínál, amelynek keretében átadhatják magukat a vágyaiknak anélkül, hogy „túlbonyolítanák” a dolgokat. Jocelyn merő kíváncsiságból belemegy az egyezségbe, miközben nem is sejti, hogy a skótot egyetlen cél vezérli: a lelkéig lemezteleníteni a konok lányt…”

Ragadásmérő: 3/5 A gyönyörű sorscsapás felénél éreztem, hogy igen ez az én könyvem! Éjjel 3 óra volt, és egyszerűen nem tudtam letenni. Izgalmas volt, pörgős, kellően mindennapi, azután jött a fordulat, ami miatt keserű szájízzel tettem le a könyvet. Valami hasonlót várok ettől a kötettől, mint amit ott az első 250 oldaltól kaptam. Én, aki nem vagyok romantikus regény alkat, mégis erősen vágyakozom.

Leiner Laura:A Szent Johanna gimi kalauz

 „Minden, amit a Szent Johanna gimi könyvsorozatról tudni akartál, egyetlen kötetben.
A tartalomból:
-gyakran ismételt kérdések, és válaszok a sorozattal kapcsolatban
-érdekességek az SzJG-ről
-best of SzJG
-az SzJG zenéi
-Reni könyveinek listája
-a karakterek, Reni levele Corteznek (részlet)
-kimaradt jelenetek
-elvetett borítótervek
-Leiner Laura elő- és utószavával”

Ragadásmrő:5*/5 Teljesen függő lévén nyálcsorgatva várom a könyvet. Hetekkel ezelőtt vesztem bele az SZJG világába, és azóta sem enged. A gyors rohanás miatt már csak az utolsó két kötet maradt, de véleményem szerint nem sokáig tudom magam türtőztetni és azokat is gyorsan befalom. Újra gimnazistának lenni jó dolog, és még húznám kicsit az időt, így jó lenne elmerülni a kalauzban is. Mellesleg néhány kihagyott részletet, és felmerült kérdést is jó lenne felfedezni.

Sarah J. Maas: Üvegtrón

„Az ismert világ leghíresebb orgyilkosa. Celaena Sardothien gyönyörű és halálos. A sors nagy dolgokat tartogat a lenyűgöző, ifjú nő számára. Távolvég sötét, nyomorúsággal teli sóbányáinak mélyén egy megviselt, tizennyolc éves lány robotol a rabszolgák között. Életfogytiglanig tartó kényszermunkára ítélték. Hiába képezték ki a földrész legjobb orgyilkosai. Hiába lett a halálos mesterség leghíresebb művésze. Elkövetett egy végzetes hibát. Elfogták. A kegyetlen börtönbe egy napon különös látogató érkezik. Az ifjú és felettébb jóképű Westfall kapitány meglepő ajánlatot tesz a rettegett orgyilkosnak. Szabad lehet, ha előtte végrehajt egy hihetetlenül vakmerő és elképesztően nehéz feladatot. Az ország koronahercege bajnokot akar küldeni az apja halálos versenyére. Csatasorba állnak a
birodalom legtehetségesebb tolvajai és legkönyörtelenebb harcosai. A küzdelem tétje az életben maradás. Ha győz, Celaena visszanyeri a szabadságát. Függetlenül attól, hogy képes lesz-e megnyerni a kegyetlen versengést, megrázó felfedezés vár az ifjú hölgyre. Már csupán az a nagy kérdés, hogy meglágyulhat-e egy orgyilkos kőszíve.”

Ragadásmérő: 4/5 Sekélyes vagyok nagyon tudom, de ami először megfogott, hogy „jajj de mesésen szép a borítója”! De mondjuk ez egy borítómániás molytól nem tekinthető annyira nagy bűnnek! Remélhetőleg a külcsín megegyezik a belbeccsel. Amit várok: vér, halálos precizitás, kegyetlen közöny és kaland.

Laurell K. Hamilton: Ezüstgolyó

„Anita Blake élete lecsendesedett, majdnem normális hétköznapjait éli St. Louis-ban - már amennyire normális hétköznapokat élhet egy hivatásos vámpírhóhér és szövetségi rendőrbíró - amikor egy vámpír a múltból bejelentkezik. Minden Sötétségek Anyját elméletileg elpusztította egy robbantásos merénylet. Ugyanakkor hogyan lehetséges elpusztítani egy vámpírt, aki megteremtette magukat a vámpírokat? Meg lehet ölni egy istent? Eddig nem sikerült, és most ez az isten, pontosabban istennő, úgy érzi, eljött a nap, hogy végre hatalmába kerítse Anitát és Amerika összes vámpírját.
Minden Sötétségek Anyjának tetteit az vezeti, hogy szentül hiszi: Jean-Claude, Anita és a vérfarkas Richard Zeeman triumvirátusa elegendő hatalmat ruházhatna rá, hogy ismét testet ölthessen, és megvethesse lábát az Új Világban. Csakhogy a test, amire a fogát feni, már foglalt.”

Ragadásmérő: 5/5 Ahogy megjelenik egy új Anita kötet számot vetek önmagammal, és a végén elkönyvelem, hogy még mindig menthetetlenül el vagyok maradva a sorozattal. Köszönhető ez annak is, hogy a 12-es kötet kétszeri nekifutással került át a már olvasott kötetek közé a várólistáról. Továbbá, hogy a sorozatnak igazán olyan darabja volt, ami után nem ártott pihentetni a kapcsolatot, és egy csöppet távolabb vonulni Anitától és a háremétől. Ellenben amennyiben az Ezüstgolyó is hozza a Fogat fogért-hoz hasonlóan a régebbi jó nyomozói szálat, az izgalmas felderítő munkát, és mindezek mellett marad meg a szerelmi élet, könnyebben lendülök át a hidat képező pár köteten, és vetem bele magam újra kedvenc vámpírhóhérom csöppet sem nyugodt mindennapjaiba.

Tammara Webber : Egyszeregy

„Egy ismeretlen megmentő.
Egy nyugtalanító titok.
A szerelem nem mindig sima ügy…
A fiú figyelte a lányt, de nem ismerte őt. Aztán egy váratlan összecsapás jóvoltából a megmentőjévé vált…
Tagadhatatlan vonzerő hatott közöttük. Ám a múlt, amelyen a fiú kemény munkával igyekezett felülkerekedni, és a jövő, amelybe a lány őszinte hitét vetette, azzal fenyegetett, hogy elszakítja őket egymástól.
Csak együtt vehették föl a harcot a fájdalom és a bűntudat ellen, nézhettek szembe az igazsággal, és találhattak rá a szerelem nem várt erejére.”

Ragadásmérő: 4/5 Ez a könyv olyan, mint, amikor egy sötét éjszakán a semmiből egyszer csak egy kamion bukkan fel a szemedbe vakító fényszórókkal és tudod, hogy nem kerülheted el a vele való ütközést. Megkerülhetetlen, elemi erővel ható és beazonosíthatatlan érzés fonódik hozzá. Egyszerűen muszáj belevetni magam a lapjai közé!

Kevin Hearne: Hounded – Üldöztetve

„Atticus O’Sullivan, a druidák utolsó képviselője, békésen éldegél Arizonában, és egy ezoterikus könyvesboltot vezet. Szabadidejében pedig alakot vált, hogy ír farkaskutyájával vadászatra induljon. Szomszédjai és vásárlói abban a hiszemben élnek, hogy ez a helyes, tetovált, ír srác egy nappal sem több huszonegynél – pedig éppen huszonegy évszázada él a földön. Azt már ne is említsük, hogy energiáját a földből nyeri, éles nyelve van, és egy még élesebb varázskardja: Fragarach, a Válaszadó. Csak az a probléma, hogy egy fölöttébb dühös kelta isten is szemet vetett kardjára, és évszázadok óta üldözi. Ez a kitartó istenség Atticus nyomára lelt, és barátunknak minden erejére – továbbá egy csábító halálistennő segítségére, vámpír- és vérfarkas ügyvédeinek falkájára, egy szexi csapos lányra (akinek fejét egy hindi boszorkány bérelte ki), és egy adag régimódi, ír szerencsére – szüksége lesz, hogy szétrúgjon néhány kelta ülepet, és megszabadítsa magát a gonosztól…”

Ragadásmérő: 5/5 Huhh, első ránézésre azt hittem, hogy Hugh Dancy villog a borítón, azután rákattintottam a nagyításra, és hát bebuktam, de nem ő az, másodszorra meg jött a fülszöveg, ami kellőképpen elcsavarta a fejemet, még talán jobban is mint arra Hugh képes lenne. Kelta isten, druidák, Írország és fantsy, kellő elegy egy kellemes nyári délutánhoz.

Karen Rose: Vigyázz rám

„Gyermekrablás
Sue Conroy bosszúra szomjazik. Nemrég szabadult a börtönből, és eltökélte, hogy mindenkit kézre kerít, aki annak idején a rács mögé juttatta. Elrabol egy tizenegy éves siket kisfiút, de ez csak az első felvonás a gondosan kitervelt hadjáratban.
Titkok
Sue Chicagóba menekül, és a Hanover-házban, egy bántalmazott nőknek fenntartott menedékben húzza meg magát. Dana Dupinsky féltve őrzi a körülötte élő nők titkait, és sosem nyújtana védelmet egy gyermekrablónak. Csakhogy fogalma sincs arról, hogy ezúttal kígyót melenget a keblén...
Gyilkosság
Dana csak akkor döbben rá, mekkora veszély fenyegeti, amikor egyik pillanatról a másikra Sue gonosz játékának kellős közepén találja magát, és a körülötte levők sorban halnak meg - és a gyilkos nem válogat a módszerekben.”

Ragadásmérő: 5/5 Karen Rose az az író, aki olyan brutális személyiségű elkövetőket képes kreálni, hogy éjszakára félek bevinni a hálószobába a regényét. Kiszámíthatatlan, kegyetlen, és eszméletlenül jól felépített történetei már rég meggyőztek, hogy zseniális író. Remélem, hogy nem kell csalódnom benne.

Egyszerűen csak Micah

„Halottakat előhívni nem nagy ügy. A szerelem, az ezerszer bonyolultabb. „

Anitát szeretni vagy utálni lehet, mint Dalít. Vagy ezt már mondtam? Hmmm.

Micah-t viszont csak imádni lehet. Őszintén ő az egyik kedvenc pasim Anita háreméből. És az egyetlen, akit már azelőtt imádtam, mielőtt még megjelent volna a Leláncolt Nárcisszuszban. Egy elbűvölő figura, aki jött látott és győzött. Az egyetlen, aki tökéletes harmóniában van főhősnőnkkel, sosem morog, veszekszik, rendez féltékenységi jeleneteket. Csak elmosolyodik és már ettől a helyére kattan a világ, béke szállja meg a lelket, és sóhajt nagyot az olvasó, hogy „Jajj egyelek is meg, miért is kell itt gondolkozni, hogy kit válasszunk? Anita, ha neked nem kell, dobd ide nekem Micha-t!”

Gondolatok:

Az első benyomásom a könyvről tömören miután befejeztem, annyi volt, hogy: Túl rövid! Szerettem volna még olvasni a hétvégéjükről, adni nekik még egy kicsivel több időt együtt, kettecskén. Még arra is vetemedtem volna, hogy kilakoltassam ideiglenesen a szintén szívemnek nagyon kedves Nathanielt a házból, hogy ezek édös kettesben még egy csöpp időt tölthessenek együtt. Pedig nem is nagyon akart beindulni ez a közös hétvége.

„És ez az a pont, ami végképp a legjellemzőbb rám – remek tehetségem van hozzá, hogy darabokra zúzzam az egyébként esetleg jól működő szerelmi életemet az örökös kételyeimmel. Addig piszkálom, addig, amíg szét nem esik minden. Pedig hányszor megfogadtam már, hogy leállok ezzel, hogy ha valami kivételesen működik, akkor egyszerűen örülök, hogy működik, és leküzdöm a kísértést, hogy szétziláljam. Nem egy bonyolult fogadalom, és nekem mégse nagyon sikerül megtartani. Miért van az, hogy mindig épp a legegyszerűbb dolgokat a legnehezebb megtartani?”

Micah mindig egy nagy kérdőjel nem csak az olvasónak, hanem drága vámpírhóhérunknak is. Anita akkor találkozott vele, amikor már igen csak térdig gázolt a bolyhosok világában, vagyis esetében nem ütközött olyan akadályokba, amik a Richarddal való kapcsolata során felvetődtek. Sőt! Ő volt eddig az az egyetlen pasi, aki szupergyorsan került nem csak Anita életébe, hanem ágyába is, anélkül, hogy még csak a szimpla haver kategóriába besorolódott volna. Pedig ennek régebben még nagyon nagy jelentősége volt nekromatánk életfilozófiáját ismerve. Micah a nagy és gyors bizalom ellenére nem sok mindent árult el eddig magáról. Annyit tudtunk, hogy évekig ki volt téve Kiméra rémtetteinek, és a Lidérces álmokban Larryék esküvőjén néhány szomorú, és kegyetlen emlékképet vetített elénk ebből az időszakból, de ezeknek köszönhetően sem ismertük még meg a múltját. Ő volt a tökéletes pasi pont, aki rengeteg pirospontot begyűjtött Anitától, és még egyetlen feketét se, felkiáltójel.

„Micah rám mosolygott, amint meglátott. Az édes mosolyával, ami valahogy elernyeszti bennem azt a legbelső szorítást és keserűséget. Amikor így mosolyog, kicsit mindig könnyebb lesz a világ. Micsoda baromság, hagyni, hogy valaki ennyire fontossá, nélkülözhetetlenné váljon!”

Talán ezért is érezte fontosnak Hamilton, hogy adjon teret, és lehetőséget, nem csak az ő kettősük, hanem Micah múltjának a kibontakoztatására is. Ami nekem személy szerint nagyon tetszett. Persze, hogy ha az ember lánya szeret egy szereplőt, akkor csak pozitívan érinti, hogy többet tudhat meg róla. De mint azt korábbi posztjaimban is írtam, nagyon nehéz eldönteni, hogy tényleg tiszta szívvel kit is szeress a felvonultatott, szinte élő, megfogható szereplők közül, mikor egyes jeleneteknél, abban az adott pillanatban annyira megfognak, hogy csak azt tudod mondani, hogy igen ő az aki kell nekünk. A következő jelenetváltásnál pedig már másként gondoljuk. És ahány jelenet, ahány pasi, annyiszor mondod ezt. Itt a történet szempontjából szinte lehetetlen volt, hogy másra is ráfókuszálj csak Micah vonta magára a figyelmet.

„Mintha az égvilágon semmi nem ingathatná meg, nem zúzhatná össze a végtelen békességét, nem zökkenthetné ki önmagából. A széles víztükör békessége ez. Az én nyugalmam acélnyugalom, az övé eldugott erdei tó. Ha követ hajítasz belé, s az koncentrikus hullámokban felveri a felszínt, csak ideig-óráig él a zavar, elül hamar. Ha az acélhoz vágod hozzá a követ, az nyomot hagy rajta, kicsorbítja mindenképpen.”

Megerősítést nyer, hogy ő is a roncsolt lelkű főhősök táborát szaporítja. De kit érdekel, mikor annyira vonz a szavaiból ordító nyugalom, ragaszkodás és szeretet. Egyszerűen már azért szeretni lehet a kötetet, mert ő kerül fókuszba. És ha már fókuszba kerülés. Drága Laurell! Nem lehetne másokról is ilyen egyszerű, rövid és könnyed történetet kanyarítani? Én speciel minden nap el tudnám képzelni a reggeljeimet, azzal, hogy a kávém mellé kinyitnám a következő napi Anita Newst, amiben egy meghatározott szereplővel eltöltött egy-két napjáról szóló beszámolót olvashatnám végig. Már ezért megérné felkelni, egy rajongónak. Anita mindennapjai 100 oldal/ nap. De hogy ne legyek ennyire mohó Anita blog bejegyzések is jöhetnének, ha már a Fekete Tőrös srácoknak vannak rövid kis ankétjaik a világhálón. :)

Anita ismét visszatért a gyökereihez, vagyis a halott keltéshez, miután beugrott Larry helyére egy fontos ügyben. Nekem kicsit olyan hangulata volt ennek a résznek, mint Hamilton első Anita novellájának, egy csöppet kiszínezve. Mintha mostanra érett volna meg az ötlet egy másik köntösben tálalva, kicsit megspékelve még több veszéllyel és titokkal, amely egy csipet új tudást is eredményezett. Lehet, hogy csak nekem tűnik így, de az eddigi rövid történetekben mindig a temetőben kötünk ki, és kissé, vagy inkább Anitát ismerve nagyon elfajulnak a dolgok. Ezért egy csöppet sablonos lett a vége, nem lepődtem meg, nem kapkodtam a fejem, mint máskor, hogy Tyű ide meg mégis hogy keveredtünk? Ez az egyetlen momentum, ami rontott számomra a kötet élvezetén.

Rendkívül pozitívan csalódtam benne. Ezen természetesen a főhős partnere is sokat dobott a latban. Micah megerősítette helyét nem csak kedvenc vámpírhóhérom életében, hanem az én ranglistámon is. Tuti befutó, a végkifejletre azonban még várni kell. Remélem jó sokat, mert ez csak azt jelent, hogy minél többször megmártózhatom Anita világában. Amit minden újabb alámerülésnél, valami másért, de egyre jobban szeretek.

A könyvért külön köszönet az Agave kiadónak!

Értékelés: 4,5/5

Kedvenc rész:

„Én nem az ok vagyok, hanem a következmény, világos?”

„- Ha az embernek naponta háromszor-négyszer szexelnie kell, akkor érdemes a pasiját magával vinnie, nem gondolja Franklin ügynök? – néztem rá nagy, ártatlan szemekkel.

- Hú, de vicces – húzta el a száját Franklin, Fox pedig hangosan felkacagott. De legalább nyugton hagyott végre bennünket. Az igazság, ha jól adagolod, pokolian összezavarja az ellenséget.”

„Akadnak pasik, akik boldogan járnak veled, és hoznak rózsát a randikra, akadnak, akik ágyba is bújnak veled, néhányan hajlandóak másodhegedűsként asszisztálni a karrieredhez – de hol találni olyat, aki még a vérét is adná érted? Az ilyenért sokat kell gyalogolni.”

December és Telihold kávézó

„Nem vicc. Én voltam a kompromisszum. A rendőrségben nem bíztak. És ki máshoz fordulhatnának a lunárisan hátrányos helyzetűek segítségért? Hát persze, hogy a kedves helyi halottkeltőhöz.”

Van egy sokaknak idegesítő, nekem viszont nagyon szívet merengető hagyományom így december havában. Méghozzá, az hogy immár négy éve minden egyes Karácsony közeledtével elolvasom L. K. Hamilton Anita Blake sorozatának negyedik kötetét a Telihold kávézót. Hogy miért? Mert nekem ez az ideális Karácsonyi kötet. Sokan most értetlenül rázhatják a fejüket, hogy de hiszen a Karácsony a családról, szeretetről, és békességről szól, nem pedig sorozatgyilkosokról, nyomozásról és vérről. Embere válogatja.

Ha egy egyetemistát kérdeznek számára a december igen is gyilkos hónap, hiszen beindul a mókuskerék a vizsgák, alváshiány és a túlpörgés kombinációjának hava, mikor is mindenki a legmegfelelőbb módon próbálja levezetni feles energiáit. Én a lelki békémet Hamilton világában nyerem el, ahol nem minden rózsaszín és habos babos, inkább kegyetlen és szarkasztikus. Kalauznak pedig ebben a világban keresve se találnánk jobbat, mint drága halott keltő vámpírhóhérunkat Anita Blake-et.

Honnan:

Küzdöttem az első három kötettel mi tagadás, és sorra megfordult a fejemben, hogy nem kell nekem ez, a következőt már nem olvasom el. Azonban jött a Telihold kávézó, ami megerősített abban, hogy érdemes folytatni. Ezzel a jó szokásommal pedig azóta se hagytam fel.

„Egy szipogó női hang hallatszott a vonalban. A következő tizenöt percet azzal töltöttem, hogy megpróbáltam meggyőzni egy zokogó vérfarkast: nem fogom bántani. Egyre furább fordulatokat vett az életem.”

Gondolatok:

Talán a következőképpen tudnám promotálni azoknak a kötetet, akik még nem olvasták.

Meghívlak téged egy fergeteges éjjeli nassolásra a Telihold kávézóba. Ne félj, nem lesz unalmas hiába is gondolod, hogy ez majd egy újabb szokványos egyetemi, füstös, elvont barlang, ahol még a csillárról is az lökött figurák lógnak. Neem, ki van zárva, ugyan egy két végtagot találhatsz itt-ott, de az sem biztos, hiszen egy olyan helyen, ami zsong a likantrópoktól semmi nem mehet veszendőbe. Elvont, természetesen. Haláli, hogy a fenébe ne? Szexi? Hahóóóó, mondtam már, hogy előtérbe kerül a bolyhos népség, akik úgy mozognak, mint ha higanyból lenne a testük, olyan izmokkal rendelkeznek, aminek a létezéséről se tudsz, és az idegenvezető Anita mellé az a Richard, akinek nyitányát az ember lánya sosem veri ki a fejéből. Pajzán képzeletednek köszönhetően örökre az elmédbe égett szorosan a gombos farmer és telihold szavak mellé. Mindent megkapsz, ami csak kell egy jó dark fantasy kötethez: gyilkosság, vér, természetfeletti erő, szerelem, féltékenység, ármány, cselszövés és sötét humor. Megéri, hogy kipróbáld. Utána úgyis rászoksz!

Hogy mi fogott meg ebben a kötetben, ami az elődökben nem volt meg? Hmmm. Sorra vettem a tényezőket, és arra jutottam, hogy jót tett neki a „zombimentesség”. Igazi nyomozós kötet ez, ahol a szálak bár nem is látszik teljesen össze vannak gabalyodva, kisebb szeleteket alkotnak amiket, ha egymás mellé pakolunk kapunk egy ínycsiklandó egész tortát. Az olvasó úgy érzi, hogy az első oldalon elragadta egy ár, ami sodorja, egyre csak sodorja magával. Rengeteg esemény zavarja meg Anita amúgy sem hétköznapi életét, és minden egyes fejezetben újabb és újabb nehézségekkel találja szemben magát. Ami egy egyszerű eltűnésnek indul, kiderül, hogy a likantróp világ berkein belül óriási fennforgásokat okozott. Ami egy hasznos interjúnak ígérkezik, kiderül, hogy kegyetlen és halálos lehet azokra nézve, akiknek elvileg semmi közük nem volt hozzá. És egy egyszerű, ámde meghitt randevú felkavaró változásokat okozhat Anita életében, akinek eddig egy pasival is elég nagy gebasz volt megküzdeni.

„Visszanéztem rájuk. Richard továbbra is az ajtónál állt. Ruha nélkül, hívogatóan. Jean-Claude mozdulatlanul várt a kanapé mellett. Az erotikus fantázia három dimenziós megtestesülése. Csillagászati méreteket öltött a szexuális energia a szobában. Szinte elszomorodtam, hogy semmi nem fog történni.”

Anita egyre inkább elmerül a bundások világában, köszönhető ez Richardnak, a nagyon szexi nagyra nőtt kiscserkész vérfarkasnak, akivel épphogy elkezdett randizgatni. Mivel eddig távol állt tőle a bolyhosok élete rengeteg új dolgot ismer meg új pasijának, és annak falkájának köszönhetően. Az annyira könnyűnek tűnő életfelfogás pedig megbomlani látszik, miszerint Anita nem randizik szörnyetegekkel, hiszen ő az, aki levadássza őket. Most pedig nem csak egy, hanem két szörnyeteg is a kegyeiért küzd. Miközben őt magát ki kívánják szorítani J. C. életéből, aminek még nem is tudja, hogy a részese akar-e egyáltalán lenni, folyamatosan küzd magával, hogy el tudja fogadni Richardot annak bolyhos felével. Ennél a kötetnél indul be igazán az a szerelmi kavalkád -még nem káosz, mert attól még messzebb vagyunk-, ami a későbbiekben már mindennaposnak számít majd. Olyan jó olvasni, azokat a jeleneteket, amik nem Richard és Anita veszekedéseitől hangos. Még csak most kezdjük megismerni a trónbitorló alfát, aki szerethető naivitása és erkölcsössége miatt, és a tökéletes pasi jelölt lenne, ha nem vonyítana minden egyes hónapban a holdra. Eleinte még csak a likantrópia a baj, majd egyre inkább szembe találja magát a két ellentétes életfelfogás, vagyis az Élni és életben maradni a Meghalni, de élni hagyni-val.

„Na és? Tehát Richard nem ember. Senki sem tökéletes.”

Hamilton gyönyörű láncolatban építette fel Blake világát, és nem ömlesztette azonnal az olvasóra mindazt, amit az ajtók mögé gyűjtött. Szobáról szobára haladva egyre többet nyújt nekünk, és minden egyes ajtó mögött egy újabb szeglet nyílik meg az olvasó előtt, ami magában is érdekes, de a korábbiakhoz rakva egy gyűjtőnek való kollekciót kapunk. Ez az egész pedig egy olyannyira könnyen érthető, és átélhető társadalmi szerkezetet, ok-okozatokat eredményez, hogy elhiszed, hogy ha holnap felkelnél a könyvbeli világban, eligazodnál, nem találnál semmit furának, vagy különcnek, egyszerűen csak tovább élnéd benne az életedet, színesebben, de mégis minden megszeppenés nélkül. Egyre jobban gazdagodik általa a rajongó, nem csak élményben, hanem tudásban is. Szinte egy túlélési határozót kapunk a kezünkbe kötetről kötetre, hogy minél jobban megértsük, és egyúttal tovább éljük az ottani életet a főhősnővel együtt. Páratlanul gazdag mitológiát és mágia történelmet használ fel az írónő, ami bámulatba ejt még ma is, pedig már jóval túl vagyok a negyedik köteten, mégis jó újra és újra látni azokat az elhintett magvakat, amik majd később érnek be, és segítenek ki minket, és Anitát is a legnagyobb bonyodalmakból.

 „– Kérsz valamit a szobaszerviztől, mielőtt elkezdjük?

– Jól jönne egy kóla.

Elmosolyodott.

- Mindig is nagyon finom ízlésed volt, Anita.”

Minden egyes olvasással nem hogy megkopna az élvezet, hanem egyre inkább fokozódik. Izgatottan várom a következő fejezetet, mert tudom, hogy melyik jelenet fog következni, és már alig várom a szellemes összecsapásokat, az izgalmat és a meghökkentő fejleményeket. Mások számára érthetetlen, hogy egy agyon rágott kötetben mi izgalmat találok még, de ők nem látják, vagy még nem élték át ezt az élményt. Mindenesetre ajánlom a kétkedőknek, hátha számukra is ilyen maradandó szenvedélyt okoz, mint számomra. :)

Értékelés: 5*/5

Kedvenc rész:

„– Minden kutya így viselkedik a közeledben?

– Nem, csak a domináns hímek.

Erre fel kellett néznem.

– Puding feletted áll?

– Ő azt hiszi.

– Nem egészséges – mondtam.

Elmosolyodott.

– Nem eszem kutyát.

- Nem úgy értettem.”

 „– Ugye az én steakem nem véres?

- Dehogyis. Te mindent úgy szeretsz, ha az nagyon halott.

- Ha-ha.”

„Edward a földön ült. Rám nézett a szoba másik feléből, és láttam az arcán, hogy ha valaha kikerülünk innen, akkor mindannyiunkat kinyírja.”

Succubus on Top - Georgina Kincaid Series

 „Ó, a pokolba is a szavalással, ugyan hány pasi ismeri még egyáltalán Shakespeare-t meg a szonettjeit az SMS korában?”

Honnan: Már nagyon régóta Mead függő vagyok. Kezdődött a rászokás a Vámpírakadémiával, amitől folyamatos „használója” lettem az általa készített szereknek. Azonban a legnagyobb löketet, és a végleges rászokást a „keményebb” anyagokra a Georgina Kincaid sorozatával érte el nálam. Az első kötet számomra non plus ultra volt. Humoros, szexi, így első pillanatra magába bolondít, úgy hogy soha nem akarod elereszteni és csak egyre többet akarsz. Igazi szukkubusz maga a könyv. Letaglóz és nem érted, hogy miért nem volt még eddig részed hasonló, fantasztikus élményben. Csoda, hogy az ember lánya tűkön ülve várta a folytatást?

Kontra:

Sajnálom, hogy a negatív élményekkel kell kezdenem, de őszintén olyan volt ez a könyv, mint amikor én bekerülök a konyhába. Ehető dolog született belőle, de tudom, hogy csak ezért a teljesítményért nem választanak meg valamelyik pöpec párizsi étterem séfjének, de talán még egy helyi csehóba se másodszakácsnak. Nem ízlett, valahogy nem volt meg az az édes mellékzöngéje a történetnek, mint, amit vártam. Igazán nagy Georgina rajongó lévén betartottam a napi 5 oldalas szabályt, majd, mint ő Sethre az előzményben bepipultam, és befaltam az egész könyvet. Az előző kötet 5 csillagos volt számomra, és ment is fel a polcra a kedvencek közé, ami nálam azért nem egy minden napos esemény. Arra a polcra csak olyan könyvek kerültek fel, eddig, amik annyira, de annyira belém ivódtak, hogy napokig, sőt hetekig nem tudtam eltelni velük, és már azonnal ahogy az utolsó sort elolvastam lapoztam volna előre, hogy újra kezdjem. Nagyon lelkesen vártam a könyvet, minden egyes hírre ugrottam, legyen az a borító színe, vagy annak véglegesítése. Közben pedig folyamatosan visszaszámoltam, és ikszeltem a napokat, egyre közelebb kerülve a megjelenéshez.

A szukkubusz dala végén már kaphattunk egy kis ízelítőt a mostani történetből. A szálat majdnem annak végétől vehetjük fel és kezdjük felgöngyölíteni újra. Georgina betartotta Jerome-nak tett ígéretét, és újult erővel dobta be magát az áldott lelkek megrontásába. Vicces, groteszk díjátadó, használhatatlan ajándékok és egy kellemesnek ígérkező parti a haverokkal, amivel nyit a könyv. Majd megjelenik egy új arc, egy rég nem látott barát, aki felbolygat mindent.

„- A régi barát fordulatot értsem úgy, hogy mondjuk az őskorból? – kérdezte Seth, amikor elment.

- Nem, dehogy.

- Aha.

- Alig négyszáz éve ismerem.

- Ja, hát igen, az most volt – futott át egy különleges kifejezés az arcán. – Melletted minden egészen más megvilágításba kerül. „

Személy szerint nagyon kíváncsi voltam Bastienre. Sok mindent vártam a megjelenésétől, például közös emlékeket, párhuzamot a régi és az éppen megélt élet között, emlékeket arról, hogy milyen volt Fleur a régi szép időkben. Összességében egy dögös, nagyszájú karaktert, aki összekuszálja valamennyi szálat a történetben. Helyette kaptam egy beképzelt egománt, aki annak ellenére, hogy fényezi magát és mindenki mást lenéz, a saját „szakmájában” lebőg, használhatatlan, és idegesítő. Nem értettem a felhajtást körülötte, nem tudtam elviselni az őt körüllengő felhőt, mert csak egy idióta, gyermekded alakot láttam benne, aki mindenre rávetődik, amit megkíván, és megtetszik neki. Igazi kétéves módjára viselkedik, nem érti meg, hogy amit nem szabad, azt tényleg nem szabad, és nem mindent arra találtak ki, hogy őt szórakoztassa, vagy használja, vagy, hogy vannak bizonyos határok, amiket tartani kell. Bár elnézve a fickót, csodálkoznék, ha néhány száz éve dacára tudná, hogy mi is az, hogy határ, és betartani.

Feleslegesnek éreztem a megjelenését, és a hozzá kapcsolódó mellékszálat, ami majdnem mindentől elvette a figyelmet, magára ráncigálva a reflektorfényt. Csupán annyi értelmét láttam, hogy az üresjáratokat kitöltötte vele az írónő, és jobban alátámogathatta általa főhősnőnk életének válságos problémáját. Elvette a figyelmet olyan karakterektől, akiket már megkedveltünk, ezért több jelenetben szerettünk volna látni, hallani a gondolataikat, és civódásaikat.

És akkor térjünk rá szukkubuszunk fő problémájára. Ami rettenetes! Nem lehet együtt ÚGY szíve választottjával, ahogy mindenki mással igen. És csak rágjuk, és rágjuk a témát, miközben a legprofibb pokolbéli szexcicus nem jön rá a kiskapukra, amellyel mégis beteljesíthetné saját és választottja vágyait is. Az csöppet sem zargatja, hogy ő akkor most szerelmes-e vagy sem. Mondjuk, olykor-olykor felmerül benne a kérdés, majd el is halványodik ez a felvillanó kétely, mondjuk egy szexi jelenet miatt, amit drága író urunk fantáziája megszülén és ő papírra vetén.

„És persze itt a lefeküdtél nem azt akarja jelenteni, hogy ledőltetek egy kicsit egymás mellé.”

És akkor térjünk át Seth-re. Akit én nagyon csíptem a félszegsége, borostája és fura pólói dacára, vagy éppen ezekért. Most viszont ültem, sok esetben álltam, és lengettem a könyvet, hogy Uram Atyám, Te gyerek! téged tényleg nem érdekel semmi?!? Nem reagálsz, nem fejted ki a véleményed, nem ugrálsz, dühöngsz, vagy egyáltalán nem élsz, érzel semmit? Olyan volt, mintha csak egy külső szereplőként követné az eseményeket, mintha a saját képzeletében élő könyvalakok keltek volna életre és a sokktól nem tud megfelelőképpen reagálni. Georginának ez újszerű, a pörgéssel, szenvedéllyel és vaskos mocskosságokkal teli múltja és jelene miatt. Én viszont sok esetben untam, és bár édesdeden rühelltem Bastient minden egyes jelenetében, mégis ebben az egyben egyet értettünk. Főhősnőnk visszaemlékezésében bizonygatta, hogy amikor még ő ilyen meg olyan módon gondolkodott, hogyan is viszonyult az olyan pasikhoz, mint Seth; én viszont nem vettem észre semmilyen másságot a mostani és akkori Georgie-ban. Ugyanolyan kiüresedett volt akkor is, mint most. És a béke szigetét jelentették neki, akkor és most is az olyan pasik az ő túlhevült, túlfeszült életében, mint Étienne vagy Seth. Amit pedig nem lehet megkapni, kiélvezni, hiszen tiltólistán van, mindig sokkalta édesebb…

Pro:

A negatív hullámok ellenére, amelyek elborították az agyamat voltak kellemes pillanataim is. Mead hozza azt, amiben a legjobb. Tökéletesen felépített világ, jól megtámogatva mitológiai ismeretekkel. Ez pedig nagyon nyerő párosítás. Imádtam a Doughoz kapcsolódó szálat, mivel lehetett törni közben a buksinkat, hogy mégis mi vagy ki állhat a háttérben, és milyen kimenetele lesz a dolgoknak. Egyre több misztikus elemet épít bele a történetbe, miközben mesterien játszik a szálakkal. Minden érthető marad, közben vállveregetést is kap az olvasó, mert emlékszik az első éves történelem anyagára, miközben nagy adag új ismeretre is szert tesz.

Bármennyire is haraptam főhősnőnkre és borostás írójára, sokszor megmelengette a szívemet, hogy végre együtt vannak. A meghitt jeleneteik nem csak Georginának okoztak komfortos, harmonikus pillanatokat, hanem az olvasónak is, aki elhiszi vele együtt, hogy minden baljós eshetőség ellenére van értelme a kapcsolatuknak, és a jövőjük sem kizárt.

„– Azt el kell mondanod… hogy most van-e rajtad bugyi.
Meglepetten pislogtam. És leesett, hogy milyen nehezen fogja vissza a nevetését, mert annyira szeretne jobb kedvre deríteni, a maga ügyetlen és nehézkes módján. A gyomromban hirtelen felengedett a jéghegy, és egy csapásra szétolvadt bennem.
– Van – bólintottam mosolyogva.
– Ó – jött a csalódott és mégis megkönnyebbült válasz, hogy végre kilendültem a komorságból.
– De tudod mi az alakváltás igazi szépsége?
– Mi?
– Hogy már nincs.”

Élveztem a visszaemlékezéseket, főleg azt, amikor a későbbi férje ajánlatot tett Georginának. Szívesen olvastam volna többet is ezekből a memoárba illő emlékképekből. Elmerülve a francia mulatók világában, jobban megismerve ez által az akkori szereplőket, akik körbevették főhősnőnket, és talán felbukkannak a további kötetekben. Ennek ellenére jó volt azokkal is találkozni röpke pillanatok erejéig is, akiket eddig megszerettünk, és visszatérni a felbolydult méhkasszerű Mortensen házba is.

Mindezekkel együtt még mindig szeretem szertelen, nagyszájú Kincaid kisasszonyunkat, és már várom az újabb kalandot, amibe belekeveredik, vagy fogalmazzunk inkább Jerome-osan, a slamasztikát, amibe Georgie belekeveri önmagát. J

A könyvért külön köszönet az Agave kiadónak!

Értékelés: 3,5/5

Kedvenc rész:

„- Ezt vegyem ajánlatnak? – kérdeztem, és Jerome-hoz fordultam, mint aki nagyon izgalomba jön. – Ha megdöntök egy angyalt, mehetek nyugdíjba, stimmt? Extra nyugdíj, teljes ellátás, meg a többi.

- Az attól függ, melyik angyalt – ásított Jerome.

Carter félmosolya rendíthetetlen maradt, nem zökkentette ki az örök szüzességével űzött”