A következő címkéjű bejegyzések mutatása: krimi. Összes bejegyzés megjelenítése
A következő címkéjű bejegyzések mutatása: krimi. Összes bejegyzés megjelenítése

2012. október 2., kedd

Pokoli túlélőpróba– Nevada Barr: Ördögkatlan

Bejegyezte: Inka dátum: 10:53 0 megjegyzés


„- Anna Pigeon, esküszöm, hogy maga a frászt hozza rám.”

Nemcsak Steve Gluck van így vele, hanem én is. Anna jött, látott és győzött. Túlélésből és nyomozásból is kitűnőre vizsgázott. És bár nem rendelkezik Marple kotnyeleskedő stílusával vagy Poirot szürke agysejtek iránti szenvedélyes szeretetével, egy nagyon szerethető modern kori túlélőnőt kapunk személyében, aki mindig mindennek a sűrűjében találja magát. Ha akarja, ha nem.

Gondolatok:
Nagyon vártam Anna történetét. És már elkezdtem a melegítést a skandináv krimikkel. Bemelegítettem a borzongásra, a nyugtalan, idegtépő percekre, és az izgalomra. Ezeket pedig a kötet mind hozta is. Bár inkább szakaszokban. Kicsit lassan indult be az eseménylánc. Kezdetben mi magunk is kótyagosak vagyunk Annával a drogoktól és a fejsérüléstől a víznyelő alján. A szomjúság is elfogja az embert, hiszen Barr annyira érzékletesen írja le a víz utáni vágyakozást, és a kiszáradás fokozatait, hogy az ember akarva, akaratlanul csak egy 1,5 literes vizesüveggel maga mellett képes falni a sorokat. Eszméletlen, amennyire a végletekig feszíti főhőse akaratát, túlélési ösztönét és küzdő képességét. Hiába van lelkiekben és testileg is összetörve, Anna tervez, gondolkodik és megrendezi szabadulását. És itt jön be az az elem, ami a legjobban magával ragadott.

„- Ez nem a purgatórium – nyugtatgatta magát. – Protestánsokat oda nem engednek be.”

Anna színházi ügyelő. Így mindent a színház és az előadások oldaláról lát. Börtöne díszlet, szenvedése az egyik felvonás, a gonosz karaktert láthatatlan szálak mozgatják a sötétbe vesző kötélpadlásról, de a darab fináléja még tervezés alatt áll. Ebben a darabban ő a főhős, akinek elfelejtettek szövegkönyvet osztani, nem tudja, mikor következik a következő felvonás, mi a végszó és, hogy ki is a partnere. Mindent magának kell kitalálnia, miközben embertelen fájdalom kínozza, és ehhez még társul a klausztrofóbikus élmény és egy elásott hulla is. A színházi vonulat végig megmarad, ami különleges aromával bolondítja meg a történet folyamát. A másik ínyencség benne a pszichológiai mellékzönge, ami Anna nővérének köszönhető. Molly ugyanis pszichiáter, ami nagyban rányomja bélyegét húga gondolkozására is. Bár nem szakértő ezen a területen, mégis felhasználja a nővérével folytatott korábbi beszélgetések során felvetett gondolatokat és mondatokat.

„Az oldalára zuhant. A karja eltört, kificamodott vagy csúnyám megrándult. A feje betört, kificamodott, vagy csúnya másnapossággal küzd.”
Glen Canyon, ami nappal maga a Paradicsom éjjel a pokol

A fülszöveg elolvasása után azt hittem, hogy az egész történet a víznyelőben, vagyis magában az ördögkatlanban fog lejátszódni, azonban tévedtem ezen a fronton. A lassú kezdés után az események fokozatosan felpörögnek, és a kötet közepén az újabb csapdába kerülés és élet-halál harc során már csak azt vettem észre, hogy drasztikusan csappannak az oldalak, annyira magával sodort engem is az áradat. Ezt követ egy újabb nyugvó pont, majd maga a katarzis. Aminél kap még egy két pofont az olvasó.
Ugyanis, ha Agatha Christie a krimik koronázatlan királynője, akkor Barr a megtévesztés nagyasszonya. Imádom a több nézőpontos történeteket, amit itt is megkaptam. És pont ezekkel a nézőpontváltásokkal és gondolatfoszlányokkal terel el minket az írónő a helyes útról. Dorothysan követnénk a sárga köves ösvényt, azonban a sárgának annyi árnyalatát használták fel a különböző egymást átszelő utaknál, hogy az elágazásoknál már nem tudjuk melyiken is haladtunk eddig és melyiken szeretnénk folytatni az utazást. Az írónő is ezzel a technikával él. És jól be is visz miket a málnásba. Amikor elkezdtem a nyomozást Annával felállítottam magamban a lehetséges alternatívákat. Talán:

  • Regis a tettes, aki megkívánta a sötét aurával körbevont, furcsa, kelekótya, mégis vonzó Annát. Így eltette őt a víznyelőbe, mint amikor valaki egy szép mégis törékeny tárgyat vesz magának és vitrinbe rakja, hogy aztán kedve szerint az üveg elé üljön, hogy nézegesse, vagy kivegye és eljátszadozzon vele.
  • „Pepi és Pupi” a két önkéntes egyetemista srác az elkövető. Egyszerű szórakozásból, mivel unatkoznak, így kiélvezik az adandó alkalmat és a már amúgy is összetört Annát még jobban darabokra morzsolják. Jó időtöltés és nem tudja meg senki sem.
  • Jenny az elkövető. A leszbikus lakótárs, aki Anna iránti vonzalmát már nem tudja kezelni, és mindig csak erős betonfalakba ütközik. Egyszóval ugyanaz az indok, mint Regisnél, szenvedély, vonzalom és az egyetlen út, ha más nincs a víznyelő.
  • Bethy, Regis felesége, aki féltékenységében bosszút akar állni Annán.
  • Esetleg nyaralók a tópartról. Szintén az unalom elűzéseként és a nyár felejthetetlen emlékéért.
  • Annának személyiség hasadása van, és minden mögött bomlott elméjének másik fele áll.
  • Ezen lehetőségek mixe.

„Teréz anya is elkövette volna a tökéletes bűntényt, ha lehetősége nyílt volna rá.

Csak egyetlen bökkenő van: semmi sem tökéletes.”
Hogy ezek közül az alternatívák közül melyik a helyes, vagy esetleg nincs is közöttük derítsd ki magad. Élvezetes kezdő kötet, aminek a folytatására már most kíváncsi vagyok. És ha minden igaz nem is kell sokat várni az Oroszlánkörmökre, mert mint ahogyan az a kötet végéből kiderül, már előkészületek alatt áll. Úgyhogy Anna Pigeonra fel, akit a krimik szerelmesei a klasszikus nyomozó figurák után biztosan a szívükbe zárnak.
 A könyvért külön köszönet az CorLeonis kiadónak!

Értékelés: 3,5/5
Kedvenc rész:

 „A Hófehérke Disney-féle animációs feldolgozása nők egész generációjának homályosította el a tisztánlátását. Azt gondolták, hogy az erdő teremtményei majd a szoknyájukon szökdécselnek, és együtt táncolnak velük. Regis tapasztalatai szerint az erdő teremtményei hajlamosak inkább csípni és harapni, semmint vidáman ugrabugrálni az ember körül. „

„Élete egyik korai leckéje volt az egyik kígyólengető fiútól, Carl Johnsontól kapott ajándéka. Jenny élénken emlékezett rá; ő volt a nagy szerelme első osztályban. Carl kergetni kezdte az iskola udvarán, azt kiabálva, hogy: „Kígyó! Kígyó!” Udvarlás hatéves  módra.”


Ha felkeltette az érdeklődésed a kötet most már a kiadótól is megrendelheted. Ugyanis megnyitotta kapuit… a Cor Leonis Könyváruház. És, hogy mit is kínál a kiadó új szolgáltatása?
„Indulási akciónk keretében mindenki 25% kedvezménnyel vásárolhatja meg könyveinket,

  •  a későbbiek során a regisztrált tagoknak állandó 25%-os kedvezmény,
  •  4 féle fizetési mód,
  •  szállítás házhoz vagy Pick Pack Pontra,
  •  kedvező szállítási díjak,
  •  Facebookról és mobiltelefonról is elérhető,
  •  különleges kedvezmények bloggereknek és Moly.hu tagoknak,
  •  rendszeresen különböző villámakciók, meglepetések...”

Bloggereknek külön öröm, hogy 30%-al olcsóbban rendelhetik meg kiszemelt áldozataikat!^^
Rendeljetek bátran, a többit bízzátok az oroszlánra!
Én már regisztráltam! Te még nem?

2012. szeptember 11., kedd

Ha jön a hó kezdetét veszi a játék - Jo Nesbø: A hóember

Bejegyezte: Inka dátum: 22:33 0 megjegyzés


Vannak olyan történetek, amelyek után az ember nem tud ugyanúgy tekinteni a dolgokra, mint korábban. Módosul a világról alkotott képe, és nem csak az író életről alkotott filozofikus gondolatai, a szereplők briliáns mondatai miatt. A regényben olyan abszurd, addig eszünkbe nem jutó morbiditással ábrázolnak valamit, lehet ez esemény vagy dolog, hogy amikor a való életben legközelebb találkozunk, vele akarva-akaratlanul a könyvbeli alternatíva bukkan elő tudatalattink süllyesztőjéből. Nálam kedves író úr elérte, hogy soha többet ne tudjak úgy gondolni a szénszemű, répaorrú pufók hóemberekre, mint ezelőtt. Nesbø gyilkosa kegyetlen, rendezett és nagyon beteg. Sokszor felmerülhet bennünk Hole mellett nyomozva, hogy mi is betegek vagyunk-e, hogy úgy próbálunk gondolkodni, mint egy sorozat gyilkos, vagy legalábbis igyekszünk megtalálni a logikát egy olyan dologban, aminek nem, kellene logikusnak lennie.

Gondolatok:
A skandináv krimikkel valahogy hadilábon állok. Jött a Tetovált lány trilógia, és már a csapból is az folyt. Ha akarja az ember, ha nem ehhez köti a skandináv krimik terjedésének és felkapottságának kezdetét. Így akármikor feljött a szó a skandináv írókra és az általuk írott regényekre mindig kivontam magam belőle. Emlékszem, amikor a szegedi Somogyi-könyvtárban tartottak krimi –hétvégét, és ezzel kapcsolatban a könyvtár egyik munkatársa beszélt a rádió esti műsorában a programokról és arról, hogy mely írók kerülnek inkább górcső alá. Természetesen kitért, hogy mostanában egyre inkább megnőtt ezen a téren a német írók és az észak európai országok szerzőinek szerepe, majd kitért a skandináv krimik felfutására. Na, én ennél a pontnál kapcsoltam ki a rádiót.
Olyan ez, mint amikor betör az édességpiacra egy új termékcsalád több ízzel, és már az agyadra mennek a hülye hirdetéseikkel, a feltűnő reklámjaikkal. Pedig tudod, hogy egyszer te is megkóstolod, mert édesszájú vagy aki nem tud ellenállni a nyalánkságoknak és ez is csak cukorból és csokoládéból áll, mint a többi. Csak éppen nem tudod eldönteni, hogy melyiket is vedd meg, míg valaki meg nem könnyíti a dolgod, és nem nyom egyet a kezedbe.
Szerintem nekem jó időben jó szerzőt adtak a kezembe kezdő létemre. Az se volt baj, hogy nem Hole első nyomozásába csöppentem bele. Nem okozott nagyobb fennakadást a történet szempontjából, és az író visszautalásainak, egy-két magyarázó mondatának köszönhetően azoknak a kis amatőröknek is összeáll a teljes kép, mint én.
Nesbø gyilkosára pavlov-i reflexként hathat Martin Starkjainak jelmondata a „Közeleg a tél”. Garantált nyálcsorgást váltana ki belőle ez az egyszerű mondat, társulva szadista, kiélezett gondolatokkal. Hiszen ahogy lehull, az első hó emberünk élesen lecsap, mint egy jégcsákány. És ahol jár, gombamód épülnek a hóemberek. Hóból, jégből, sárgarépából és néha emberi testrészekből. Meg nem értett gyermeki művész, akinek nem elég a természetben talált anyag sokszor a paletta kiegészül hússal, csonttal és cérnával. Zavaros mégis jól megkomponált, logikusan felépített játék, amit játszik. Megértéséhez hasonlóan különleges ember szükséges, mint ő.
„Skarre telefonja játszani kezdte a There She Goest a The La's-től.
– Az eltűnt személyekkel foglalkozó osztály az – mondta Skarre és felvette.
Mindannyian a fiatal nyomozót bámultak, míg az a füléhez szorított telefont hallgatta.”
Pro:
  • Maga az ötlet és a „logikus” levezetés, miért is tette a gyilkos, amit tett.
  • Folyamatosan figyelmeztetnem kellett magam olvasás közben, hogy ez fikció, nem megtörtént eseményeket dolgoz fel. Mégis nehezen hittem el, mert bármi megtörténhet.
  • Hogy brutálisan kegyetlenek a kivégzések és a beállított kompozíciók. Mégsem árad belőlük az amerikai filmek bűze. Letisztult és fagyos, mint az első hó.
  • A semmitmondó részletek, leírások és emlékek nem csak sorokat töltenek ki, hanem kulcsszerepük van. Pl.: szélcsengő
  • Kidolgozott, megfáradt, őrült jellemek, akik pengeélen táncolnak.
  • Hole szarkazmusa és logikája. Szerethetetlen mégis szerethető figura.
„– Uramisten! – Hagen könyöke az asztalra koppant, és a kezébe temette az arcát. – És mi alkalmaztuk ezt a nőt! Tudja, mit jelent ez, Harry?
– Nos. Minden idők legnagyobb botrányát. Bizalmatlanságot a teljes testülettel szemben. Valamint fejek hullását a legfelsőbb szinteken. Hagen nyitott egy rést az ujjai között, és Harryra pillantott.
– Köszönöm a precíz összefoglalót.
–  Igazán nincs mit.”
Kontra:
  • Hamar rá lehetett jönni, hogy ki az elkövető, a homályosítások ellenére is.
  • Átláthatóak a szereplők, hiába játsszák tökéletesen a szerepüket és hazudnak, ha kell.
  • A végén Hole átment James Bondba. Tör-zúz mégis a veszteséglista csekély az eredmény viszont vitathatatlan.

Értékelés: 4,5/5
Kedvenc rész:
„A kocsi mellett egy vészjósló tekintetű idős férfi állt.
– Rendeltem egy vontatóautót – közölte.
– Igen, hallottam, hogy mostanában nagyon népszerűek lettek – mondta Harry és kinyitotta a kocsi ajtaját. – Csak egy kissé nehézkes velük a parkolás. Alig helyezkedtek el, egy ráncos ujj kopogtatott az üvegen. Harry leengedte az ablakot.
– A kocsi már úton van – mondta az öreg. – Itt maradnak és megvárják.
– Tényleg? – mutatta fel Harry az igazolványát.
Az öreg pillantásra sem méltatta a kártyát, helyette az óráját leste.
– A kapuja túl keskeny ahhoz, hogy elvontatással fenyegető táblát helyezhessen ki – tájékoztatta Harry. – Küldetek majd valakit a közlekedésrendészeti főosztályról, hogy csavarozzak le a jogtalanul kitett figyelmeztetést. Tartok tőle, hogy egy jókora bírságot is a nyakába sóznak majd.
– Mi?
– A rendőrségtől vagyunk.
Az öreg az igazolvány fele kapott, majd gyanakodva összehasonlította Harryt a képpel.
– Rendben van, ezúttal szemet hunyok a dolog fölött. Elmehetnek – morogta az öregember savanyúan es visszaadta Harrynak az igazolványt.
– Egyáltalán nincs rendben – közölte Harry. – Most azonnal felhívom a közlekedésrendészetet.
Az öreg dühösen meredt rá. Harry felbőgette a motort es újra az öreghez fordult: – Maga pedig itt megvárja őket.
Amikor elhajtottak, a visszapillantó tükörben meg elcsípték az öregember döbbent tekintetét.”

2011. március 27., vasárnap

És a telefon csak búg tovább… Georges Simenon: Maigret gyanút fog

Bejegyezte: Inka dátum: 13:08 0 megjegyzés

Négy novella. Négy gyilkosság. Négy Maigret, és mindegyikben megszólal valahol egy telefon.
Újra találkozhatunk kedves pipázó felügyelőnkkel, akit megint nem hagynak nyugodtan szenderegni a csúnya, gonosz bűnözők. Hol egy ministránsfiú botlik egy hullába, hol egy gyémántkereskedőt lőnek le. Se az utcán sétálgató emberek nincsenek biztonságban, sem pedig azok a fáradt munkások, akik éppen lefeküdni készülnek. De természetesen egyik ügy sem lehet megoldhatatlan, hiszen Párizs legjobb felügyelője valahogy mindig a közelben van, és ahol ő ott van, minden ügy megoldódik. Vagy mégsem?

Gondolatok:

Maigret gyanút fog
Kopognak a szavak, mint az eső csöppek az aszfaltra. Kint szakad, senkinek semmi kedve kimenne, egy ilyen éjszakán, és mégis, lövöldözés tör ki az egyik segélyhívónál. Természetesen felügyelőnk pont akkor tartózkodik unkaöccsénél, a központban, mikor a hívás beérkezik. Milyen meglepő. Az áldozat, pedig nem más, mint egy gyémántkereskedő, akit lelőttek, viszont pont ő telefonált. Gyilkosság vagy öngyilkosság? Maigret az előbbire gondol, viszont a jelek az utóbbi mellett érvelnek, hiszen a gyémántok maradéktalanul megvannak. De akkor mi állhat a háttérben? És mit csináljon a felügyelő, hogy ha nem az övé az eset, viszont agya folyamatosan azon kattog. Csavarosnak tűnő, de annál könnyebb eset, amiben ismételten nagy szerepe van a telefonnak.

A ministránsfiú tanúvallomása
Felügyelőnk ismét elnosztalgiázik. Régen volt már ő olyan gyerkőc, aki reggelente korán kelt, hóban, fagyban útra kelt, csupán csak azért, hogy segítsen a templomban, mint  az a kicsi ministráns, akit órákon át vallattak, a kollégák. A fiú reggeli útján, egy hullába, és egy gyilkosba botlott. De a hulla eltűnt, az elkövető pedig elfutott. Senki nem hisz a fiúnak, csak a felügyelő, ami éppen elég. Zuhogó eső, megfázás, láz, és az elmaradhatatlan pipa viszont meghozza a válaszokat.

A világ legmakacsabb vendége
Felháborító, ha egy kívülálló telepszik be, olyan helyre, ahova, évek óta ugyanazok járnak. Még felháborítóbb, ha nyitás előtt teszi ezt. És teszi ezt, egészen zárásig. Ami pedig felteszi az egész napra a pontot, hogy ha kiderül, hogy az illető egy gyilkos. Egymásnak ellentmondó tanúvallomások, kávéházak, és éttermek váltják egymást, amiknek kínálatát nem hagyhatja ki az ember, és három személy, akik furcsa mód egy egész napot eltöltöttek ezekben. Egyikük gyilkos, a másikuk áldozat, és a harmadik, pedig egy csinos ártatlan hölgy. Vagy a sorrend felcserélődött. Ki tudja? Maigret-nek is fejtörést okoz az eset, és a végén, már ő sem tudja, hogy pontosan ki kicsoda.

Nem szokás megölni a szegény fickókat
Egy szegény munkás embert lelőnek, mikor lefekvéshez készül. Nem marad utána más, mint egy zsémbes feleség, és egy szakajtóra való rossz gyerek. De ki akart megölni egy ilyen embert? Hiszen pénze semmi, és titkokat sem őriz… De lehet, hogy  ez csak látszat? Lépésről lépésre ismerhetjük meg az áldozat megannyi arcát, és életét, mire a hagyma utolsó rétegeihez is eljutunk, és talán a megoldáshoz is ezáltal közelebb. Maigret, pedig szokásos formáját hozza.

A novellákkal csak egy bajom van… Túl gyorsan véget érnek. Mikor már teljesen belemelegszünk a bűncselekmény felgöngyölítésébe, és egyre több információ jut a tudomásunkra, egyszer csak hirtelen vége, az ügy megoldva, a rosszfiú, vagy rosszkislány pedig a dutyiból szemez velünk. Olyan, mintha hirtelen kilöknének bennünket a meleg szobából, ahova csak pár percre engedtek be minket, és ránkcsapják az ajtót. Fájdalmas, és felháborító, viszont el kell fogadnunk.
Pikantériáját az adja az egésznek, hogy pozitivitását is pont ez adja. Hiszen, mivel rövid történetekről van szó, szívesebben veti bele magát az olvasó, ha van egy-két perces lazítása. Kellemes délutáni kikapcsolódást nyújtanak a történetek, esősen, borúsan, hol fullasztóan melegen, füstfelhősen, olyan jó Maigret-esen.
Mindenkinek kötelező, aki kicsit is szereti a főfelügyelőt, és szösszenetnyi bűncselekményeket akar olvasni, olyan korból, amikor még azt is lehetett szépen csinálni.

A könyvért köszönet az Agave kiadónak!

Értékelés: 3/5
Kedvenc rész:
„Csend lett, aztán azt mondta halkan, különös hangon: „A fenébe!” Ez nagyon meglepett, mert nem használt csúnya szavakat… Nem az ő stílusa volt…”

2011. március 16., szerda

Újabb nyomozó vikkendezik Georges Simenon: Maigret nyaralni megy

Bejegyezte: Inka dátum: 9:26 0 megjegyzés
Vegyünk egy nagyvárosi nyomozót, aki kisvárosba kerül. Aki egész álló évben nem kívánt mást magának, mint, hogy nyaralni mehessen, és egyúttal kipihenhesse a munka fáradalmait. Aki feleségével együtt olyan dolgoknak szeretne élni ez idő alatt, amit nem tehetnek minden nap. És aki egy ilyen kaland után kórházban, betegágy mellett találja magát, ahol ő már nem, „A nagy felügyelő a gyilkosságiaktól”, csupán Monsieur 6. De lassan rá kell ébrednie, hogy a gyilkosság vidéken is gyilkosság, és mindenhol azonos dolgok hajtják az embereket. Amiért ölni is képesek.

Mint krimifalónak, azonnal rá kellett vetnem magam Maigret nyomozóra. Mármint a könyvére. Úgy véltem, hogy az eddigi beskatulyázott ízlésemet formálni, alakítgatni kell, méghozzá ha már A.C. és Poirot kedvelő léányzó vagyok kezdjünk egy belga íróval.
A felügyelő nyaralni megy. Nem meglepő, nekik is pihenniük kell, a sok gyilkossági ügy után. Előtte is már megtették mások, Poirot is ki akart kapcsolódni egy csöppet, Miss Marple pedig a reumáját kívánta kikúrálni az Antillákon. Csak azzal nem számoltak, hogy a gyilkosságok követik őket.

Szegény Maigret felügyelővel sincs ez másként. De hát mit tegyen, mikor felesége lábadozik, és már az összes fehérbort kipróbálta, amit csak a vidék kínált. A szokás hatalom, és felügyelőnk nem szeret tétlen lenni, még ha az utazás célja az is volt, hogy ne tegyen mást, csak lazítson. Útjába kerül egy furcsa eset, a zsebébe meg egy segélykérő üzenet, és ez mind elég ahhoz, hogy lángra kapjon a gyufaszál, izzani kezdjen a pipa, és vattaszerű felhők hirdessék, hogy aktuális nyomozónk gondolatai döcögősen, komótosan, de megindultak.

Benyomások:
Nagyon hozzá vagyok szokva a mélylélektani elemzésekhez, a tökéletes jellemábrázolásokhoz, a folyamatos elemzéshez, és a tévútra vezetéshez. Talán az okozta a gondot a kötettel, hogy én is annyira a szokások rabja vagyok, mint a felügyelő, és a már jól megszokottól nagyon nehezen szakadok el? Nekem is a napi ütem, és kiszámíthatóság hiányzott? Vagy éppen ez a baj, hogy már előre lefektetett igényeim vannak? Meglehet. Mégis egyszerű, és átlátható a bűntényünk, és valahogy Maigret nem tudott éles logikájával lenyűgözni. Lassú, tyúklépésekben battyogó a történet, és maga a saját szakállra végzett nyomozás is. Sok esetben a kulináris élvezetek, a borozók, kávéházak, étkezések, piacok elterelték a figyelmemet arról, ami a lényeg lett volna, vagyis a gyilkosságokról. A bizonyítékok az orrunk előtt vannak, csak fel kell őket csipegetni, és azonnal összeáll a kép.

Ellenben szerethető a karakter. A nagydarab, örökké pipázó, szótlanságra kényszerített főfelügyelő, aki a kedvesnővérek közelében újra esetlen kisfiúnak érzi magát, és folyamatos rosszindulatnak van kitéve felesége szobatársától. Akinek visszatérnek az álmai arról, hogy orvos is lehetett volna. Bár szerintem jobban járt a szakmaváltással. Könnyed üdítő nyári hangulatot teremt az író, ami a hidegebb tavaszi napokon előrebocsátja a nyár ígéretét. Szinte érezni a tenger halk simogató hangját, az utcák forró páráját a bőrön, és a hideg fehérbor finom zamatát a szánkban. Egy gyilkossági ügy már csak „kellemes” mellékzöngéje az egész kirándulásnak.

Kezdő krimi kedvelőknek meleg szívvel ajánlom. Vagy azoknak az öreg rókáknak, akik újra szeretnék élni első élményeiknek egyikét, amikor megfejtettek egy rejtélyt.

A könyvért köszönet az Agave kiadónak!

Értékelés: 2,5/5

Kedvenc rész:

„ - Behatoltál a kertjébe, ahol előző este kiteregette a frissen mosott holmikat… Nem ez az első eset, hogy átugrod a sövényét… A múlt héten meg kinyitottad a nyúlketrece ajtaját, és elvitted a két legnagyobb nyulát…
-         Soha nem vittem el a nyulait…
-         Határozottan felismerte az egyik nyúlbőrt, amit nálad találtunk…
-         Az én dolgom, hogy összegyűjtsem a nyúlbőröket…
-         Akkor is, ha még benne van a nyúl? ”

Szöget ütött a buksimba:

Viszont egy dologra számomra mégsem derült fény. A fülszöveg szerint a doktor szintén halálos balesetet szenvedett egy-két nappal korábban. Akkor mégis hogy volt életben? Félreírás, vagy egy újabb megoldatlan rejtély a gyilkosság titkain belül? Mindenesetre ez szembeszökött…

2011. március 6., vasárnap

Ariadne Oliver és az alma esete, avagy Agatha Christie: Halloween és halál

Bejegyezte: Inka dátum: 23:27 0 megjegyzés

„- Már nem szokott almát enni? Eddig úgy élt az emlékezetemben, mint akinek mindig van a kezében egy szatyor alma, vagy éppen almát majszol, vagy a kiszakadt zacskóból szétguruló almákat szedegeti össze.
- Mondtam már, hogy látni sem bírom az almát – mondta Mrs. Oliver. – Nem bizony. Megundorodtam tőle. Talán idővel túlteszem magam rajta, és újra rászokom, de … most még kellemetlen dolgok jutnak róla az eszembe.”

Nem volt kérdés, hogy a tavaly ősszel, új köntösben megjelenő A.C. kötet valamilyen úton, módon, a kezem közé akad. Hiszen kedvenc szereplőim, ismét színre léptek, és mint oly sokszor, a kellemes duó, bár az idő vasfoga, már felettük is eljárt mint mindig olajozott gépezetként mindent megoldottak. Vagy csak az egyikük? Ariadne Oliver, és Hercule Poirot ismét színre lép, egyazon kötetben. Már hiányoltam őket, a szürke agysejtek, és a női megérzések csatáját.
A krimi írónőt azonnal a szívembe zártam, az almáival együtt, már a Nyílt kártyákkal kötetben. Folyamatos megérzései, a női szimata, és kijelentése, hogy ha nő vezetné a Scotland Yard -ot, minden ügy megoldott lenne, és sehol se akadna egyetlen árva akta vagy doboz sem, ami megoldásra váró bűntényt tartalmazna. A Halál a felhők között -ben banálisnak tartja a gyilkosságot, mivel a való életben egy fúvőcsővel, és mérgezett nyíllal senki nem követne el gyilkosságot, hiszen ez az olcsó krimikre jellemző sokszori mellényúlás, amit ő is megejtett már. Mindig meglehetős önkritikával viseltetik maga, és a könyvei iránt, állandó jelleggel talál bennük valami kivetnivalót, korai zsengéit, kimondottan vacaknak véleményezi, pl.: a Mrs. McGinty meghalt-ban, és ez nincs máshogy a többi történetben, sem amiben szerepel. De sajnos kevésben teszi csak ezt, mert valahogy női valójának kibontakozására nem kerül sor sok kötetben.
Valahogy mindig olyan érzésem van vele kapcsolatban, hogy maga A.C. ebben a karakterben valamilyen groteszk módon magát jeleníti meg, a saját véleményét mondja ki írótársaira, és saját magára is részben. Egy nagyon szerethető karaktert hozott létre Poirot és Marple mellett, aki ebben a könyvben válságba kerül, méghozzá nem más okozza megrendülését, mint saját függősége. Mérhetetlen szeretete, az almák iránt, amikre az események folytán nem is bír ránézni. Ami egy olyan ember esetében, aki számára, a mindenséget jelentik ezek a zamatos, pirosló, tiltott gyümölcsök, katasztrofális következményekkel járnak. De lássuk csak mi vezet ehhez a tragikus helyzethez.
Mrs. Olivert egy kedves barátnője meghívja magához, egy kis vidéki levegőt szívni, kikapcsolódni, megszabadulni az alkotói munka terhe alól. Viszont írónőnk agya zakatol még aközben is, hogy egy helyi halloweeni partira való előkészületeknél segítkezik. Vagy inkább úgy tesz, mint aki segítene. Agya lázasan dolgozik, minden ismeretlen embert megnéz, agyában körvonalazódnak kitalált személyiségjegyek, esetleges felvázolható előéletek, háttértörténetek, és mindez nem történhet másként, minthogy almát rágcsál, méghozzá, az almahalászathoz szánt darabokból dézsmálva, ami nem teszi vonzóbbá, a résztvevő ismeretlenek között. Ekkor még nem is sejti, hogy talán soha többet nem vesz kezébe a pirosló gyümölcsökből. Az este folyamán ugyanis egy lányt belefojtanak az almahalászathoz használt vödörbe, aki korábban azzal traktálta a krimi írónőt, hogy látott egy gyilkosságot. A nagy megrázkódtatás után, mit is tehetne a mi drága Ariadne-énk, mint kedves belga barátjához fordul, megoldásért. Poirot jön, felkeres néhány ismerőst, kikérdezi a lakosokat, összegyűjti a friss, vagy éppen már poros pletykákat, és folyamatosan bogozza a szálakat. Közben még előkerül egy két hulla, és a végén kiderül, hogy az ördög, és a megoldás ismét a részletekben rejlik.

Benyomások:
Nyilvánvaló, hogy annak, akinek korábban megszeretett szereplői egy kötetben ismételten összehozza a jó szerencse, a gyilkosság, vagy éppen az író, nem tud ellenállni a kísértésnek. Eleinte kissé foghúzva haladtam mégis. Valahogy lassú volt, szinte minden egyes fejezetnél újra kezdődött az egész nyomozás, mivel újabb, és újabb kihallgatandó fél jelent meg, újabb titkok, emlékek, benyomások kerültek porondra, és így természetesen mindennek a tisztázása kezdődött elölről. Lehet, hogy Poirot felett eljárt az idő vasfoga? Lehet, hogy már nem működnek olyan jól a szürke agytekervényei? Vagy csak Mrs. Oliverhez hasonlóan, csak zavart a tétlenség?
Mindez a történet végére szertefoszlott. Viszont többet kellett várnom, hogy elérjem azt a bizonyos körömrágásos, felfokozott érzelmi hangulatot, amit máskor már korábban, szinte adalékként azonnal megkaptam. Sok apró részlet, múltbavesző bizonyítékok, és események veszik körül a kicsi falut, és egyúttal a gyilkosságot is. Néha sikerült összeillesztenem a darabokat, máskor megint cserben hagyott a megérzésem. És közben laponként kutattam, hogy a ragacsosnak vélt új datolyahóbort után kedvenc fiktív írónőm, visszatér e a tudás gyümölcséhez.
Annyit már tanultam A.C.-től, hogy semmilyen körülmény, dolog, eszköz, név eset nem véletlenül van megemlítve, ezzel a tudással bizonyos szinten tudtam építkezni, és megesett, hogy előre láttam nem várt dolgokat. Ami így a sokadik regénye után valahogy büszkeséggel tölt el. Az írónő az évek során megtanított mélyebben a sorok mögött olvasni, jobban megérteni az emberi természet mögött megbúvó sötét árnyak megértését, felismerését, indíttatásuk forrásának kiindulópontját felfedezni, és ezekből messzemenő, és helyes következtetéseket levonni. Megint egy örökbecsű tanulság bontakozott ki a bűnügy felgöngyölítésének végére, méghozzá az, hogy a vagyonért, és az álmok eléréséért egyesek mindenre képesek.
És hogy Mrs. Oliver eszik még almát valaha?  Olvasd el, és nyomozd ki magad!:o)

Értékelés: 4/5
Kedvenc rész (mivel annyira Poirot-os):

„Ő a maga részéről sohasem vágyott rá, hogy szép fiatalember lehessen, nem mintha erre bármiféle esélye lett volna valaha is. Egyedül a bajuszával volt elégedett: a szép, dús bajuszával, amely hálásan fogadta a gondozást, a rendszeres kefélgetést és nyírást. Nagyszerű bajusz volt. Poirot nem ismert senkit, akinek akár csak fele ilyen pompás bajusza lett volna. Mindazonáltal tisztában volt vele, hogy sohasem volt jóképű férfi. Szép meg aztán végképp nem.”

2011. február 6., vasárnap

Lawrence Block: A betörő, akit temetni veszélyes

Bejegyezte: Inka dátum: 22:13 0 megjegyzés
A szó szoros értelmében belenyúltam a mindenízű drazsés zacskóba, teljesen rábízva magam a kezemre, és még be is hunytam közben a szemem, hogy nehogy átlássak a tasakon. És az eredmény? Merő élvezet, kacagás, és teljes mértékben kiengedett feszültségszelep. Egy eddig még nem ismert stílus, merőben más szemléletmód; teljesen elvarázsolva bontakoztam ki az íz utózöngéiből. És őszintén, sajnálom, hogy eddig még nem fertőztem meg vele magam borús napokon. De most már tudom, hogy a sok csodaszer mellett mihez kell még nyúlnom olyankor, amikor a téli időjáráshoz hasonlatosan ködös, fagyos a hangulatom, és kiállhatatlanul visszacsúszok ebbe a hangulatsávba, amikor nem látom semmi jelét a miértnek, mintha egy alattomosan a hó alatt megbújó jégbordán megcsúszva puffannék le a jó öreg Anyaföldre.
Egy szó mint száz megszerettem Blockot, és az Ő Bernie-jét.



Honnan:

            Régebben már szemeztem vele, a „fura” címek miatt, és valahogy szimpatikus volt, de eddig nem találkoztam, még „face to face” a könyvekkel. Eddig!, mivel drága könyvtárunk újít, méghozzá nem rossz irányba –bár ez csak az én szubjektív véleményem-. Szóval  ott csücsült az újdonságok polcán, ahova mostanában visz azonnal az utam, ahogy beteszem a lábam a helyiségbe, és egy szuszra kinyögöm a „jónapotkívánoksziasztok!”-omat, de már ezt is menet közben. Korábban mindig A.C.-hez vezetett a lábam, de sajna már nincs olyan kötet a bibliotéka állományában, amit ne olvastam volna, és ha újdonságot szereznek be tőle az is ezeken a polcokon fog megbújni, úgyhogy teljesen mindegy, hogy hova is visz a lábam… de hol is tartottam?
Természetesen Berbienél, szóval ott csücsült, és meg megkérdeztem meghívhatom e magamhoz egy hétvégére?:oP
No nem ilyen bizalmasan, meg nem is kértem engedélyt, plusz még a randi előtt kinyomoztam róla néhány dolgot. Például, hogy ő már a 8. példánya az eddig kiadott köteteknek, meg, hogy részben egészben, ez a kötet, ahogy a címe is sejteti nagyban A.C.-s, legalábbis a hangulatát nagyban megalapozza. Plusz Raymond Chandler könyvről is lesz benne szó, akivel szintúgy már jó ideje szemezek, de még mindig csak plátói a kapcsolatunk egymással. Így nem volt kérdéses, hogy együtt töltünk mi ketten egy kicsi időt, még akkor is, hogy ha az előéletét tekintve nincs sok adatom…

Pro:

Nem hittem volna, hogy ilyen gyorsan fogynak majd a lapok percek alatt. Észbe se kaptam, és már fel is faltam 50 oldalt aztán 100-at, és már csak azt vettem észre, hogy elfogytak a lapok, és meg van oldva az ügy. Egyszerűen magába szippantott. És egyáltalán nem okozott fennakadást az sem, hogy a korábbi 7 kötetet nem olvastam. Minden lényeges dolgot így is megtudtam Bernieről. Hogy fő foglalkozását tekintve betörő, mellette pedig antikvárius. Hogy ezek hogyan férnek meg egymás mellett? Hát köszöni szépen nagyon is jól. Érdekes, hogy mint ahogy a kötet során Carolyn is megemlíti azért lett antikvárius, hogy betörő mivoltát titkolja, most pedig fordítva történik, azért adja ki magát betörőnek, hogy antikvárius mivoltát titkolja.  
Számomra a történet abszurd humora onnan indult, mikoris egy fülledt éjszaka után Bernienk megkérdezi aktuális barátnőjét, hogy volna é olyan kedves vele tölteni egy csodálatos hétvégét, a Cuttleford Házban, ami teljes mértékben angol ódon szagot áraszt, és beillene egy Agatha regénybe is. Lettice válasza pedig eme nagylelkű meghívásra annyi csupán, hogy nem ér rá pont azon a napon… És hogy miért is? Mert azon a napon házasodik, majd ezzel a frappáns végszóval rá is zárja főhősünkre a szobaajtót. Na bumm. Kicsit fejbekólintja a hír antikvárius-betörőnket, akit természetesen nem csak a tipikus angol reggeli, és a béka a lyukban vonz a vidékre a jó öreg New Yorkból. Természetesen hátsó szándék is vezérli, méghozzá egy könyv személyében, és ez nem más, mint Chandler: A hosszú álom című kötetének egy nagyon „egyedi” példánya. Szóval, hogy ne maradjon egyedül ezen a kis vikkenden meghívja leszbikus barátnőjét is Carolynt, tartson vele. Viszont a békés csendes, csenéssel teli hétvége mégis fuccsba megy. És ennek mi is az oka? Csak nem az egyre növekvő hullák száma? Először a könyvtárban, majd a szakadékban, és ez egyre csak fokozódik, és a kerti székek száma meg csak növekszik a fagyott hulláknak nyújtva kényelmes ülőalkalmatosságot, a havas kertben. És a „gyilkos” eszközök sem lehetne a leghétköznapibb megoldásnak tekinteni, valaki csendes kiiktatásához.

 „- Istenem! – sóhajtott Cissy Eglantine. – Csak nem azt mondja, hogy a mi tevénkkel ölték meg?”

Plusz, ami még alkalmazandó volt: egy díszpárna, nyakkendő és egy kris.

            Keveredik benne A.C. Tíz kicsi négere, egy kis Csengetett, Mylord?-al, és meg van spékelve olyan komponensekkel is, amit nem tudok másként jellemezni, mint, ”A Block stílus”. Vicces, frappáns, és helyzetkomikus. Minden beszélgetés olyan szinten van kifejtve, és kifacsarva, a végletekig, ami más esetben fárasztaná az ember lányát, de ez esetben pont az ellenkezőjét éri el vele. Nem lesz egy Nobel-díjas irodalmi alkotás, viszont a délutánokat, estéket teljes mértékben feldobja. Teljes mértékben azok a „szokásos” karakterek kerülnek a szemünk elé akikkel általában a krimik nagyasszonyánál megszoktunk, ezredes, rosszarcú pacák, titkokat rejtegető, furcsa tekintetű férfi, intelligencia hiányában szenvedő alkalmazott, butuska háziasszony, na és persze a hobbinyomozók. No de Berni, melyik klasszikus detektívalak bevált, módszeréhez nyúljon, melyik lenne célravezető?
A klasszikus krimik kifigurázásának is tekinthetjük ezt a könyvet, és lehet, hogy ezért azok szerelmeseinek, bökni fogja kicsit a szemét, - az élcelődés, hogy a kedves ember sosem öl, meg Poirot módszerét való életben, hogyan nem lehet alkalmazni,- személy szerint viszont nekem nem volt ezekkel, a részekkel semmi gondom. Amin meg is lepődtem, jócskán. Viszont, nem úgy ültem neki, hogy színtisztán azt fogom kapni, mint amit általában szoktam Miss Marpletől, vagy a kis bajszos belgától. Nekem feloldotta a délutánjaimat, és szórakoztatott, ami szerintem eme mű célja volna egyben, és ez maradéktalanul meg is valósult.

Kontra:

Kontrát, vagyis negatív kritikát ezért nagyon nem is írhatok, nem is akarok, talán csak annyi volt vele a baj, hogy túl rövid. És hát igen, a fordítók ténylegesen A.C. egyik könyvét vették alapul a cím fordításának, viszont nem azt amit az író jelölt meg, a Holttest a könyvtárszobábant. Ami aktuálisabb lett volna az első gyilkosság tekintetében. De ha belegondolunk elég hülyén hangzott volna „A betörő, aki holttest a könyvtárszobában”.

Hogy Carolyn közelebbi kapcsolatba kerül e a „vérfertőző viszonyokból”származó Cobbett lánnyal, hogy ki is a gyilkos –amire csak enyhe sejtése lehet az olvasónak-, megússza e a főhősünk épp bőrrel, vagy hasonlóképpen használhatatlan lesz, mint egy bizonyos cipő –itt elfog a nevetőgörcs:D-,  és végül előkerül –e A hosszú álom? A könyvben megtalálod a választ, minden kérdésre!:P
Értékelés:4,5/5
Kedvenc párbeszéd: 

-         Megoldjuk – feleltem.- A legrosszabb esetben felváltva alszunk.
-         Pizsamát hoztam.
-         Remek, Carolyn, remek, én is, de komolyan mondtam, hogy felváltva alszunk. Nekem ugyanis éjjel kellene megnéznem a könyvtárat.
-         Nem lesz az gyanús, Bernie?
-         Miért? Mi mást tesz az ember, ha inszomniás? Keres egy jó könyvet.
-         Lehetőség szerint egy dedikált első kiadást. Akkor te nem nagyon fogsz aludni?
-         Sanszos.
-         Akkor én leszek egyedül a szellemjárta házban.
-         Miből gondolod, hogy szellemjárta?
-         Ha te szellem lennél, akkor pont ezt a házat hagynád ki? A falakon átfütyül a szél, a padló nyikorog, a szél rázza a spalettákat. Csodálkozom is, hogy nem láttunk a bejárat mellett egy táblát. „Szellemet keresünk állandó munkára ideális munkakörülményekkel.”

2011. január 17., hétfő

A Sittarordi rejtély

Bejegyezte: Inka dátum: 16:23 2 megjegyzés
Megoldhatatlan gyilkosság rázza meg a békés Sittaford lakóit. Sittaford Lak ura Trevelyan kapitány hirtelen, egy fagyos hóviharos napon életét veszti. De mégis ki ölhette meg a zsugori, ambiciózus katonaembert? És tényleg a túlvilágról közölte már bekövetkezett halálát. Ő jelzett régi barátjának öt óra huszonöt perckor? Tényleg a szerencsétlen félnótás, mindig bajba kerülő Jim a tettes? Vagy valaki más az elkövető? Izgalom, nyomozás, egy megoldhatatlannak látszó rejtély, és egy briliánsnak tűnő gyilkosság, végezetül természetesen az írónő megint nagyot alkotott.

Egyik kedvenc könyvfeldolgozásom, a 2006.- os Sittaford rejtély. Előbb láttam a filmet, mint ahogy a könyv a kezembe került, ennek legnagyobb oka az, hogy sehonnan nem tudtam beszerezni. A könyvtár egyetlen példánya valahol elveszett menet közben, és már-már fel is adtam a keresését, amikor 2010-ben új címmel, kiadta az Európa könyvkiadó, az írónő 120. születési évének tiszteletére.
Tudtam, hogy nem lesz teljesen ugyanaz a kettő, és barátnőm lélekben fel is készített, hogy ne lepődjek meg a változtatásokon, ha olvasom, majd a kötetet, de arra mégsem tudott felkészíteni, hogy szinte a teljes történet, a nevek, az eset, az ok-okozat, és még a gyilkos személye se essen egybe, vagyis, körülbelül az áldozat nevén, és a történet címén kívül minden más.
De valahogy mégsem csalódtam a könyvben, sőt, a kezdeti fancsali hozzáállás után nagyon kellemesen csalódtam benne, és lehet, hogy egy későbbi újraolvasás után már nem csak 5 pontot kap az 5-ből, hanem kedvencé is avanzsál. Bár már lehet, hogy már most az.:)

A film:

A történet hasonlósága a könyvével annyiban merül ki, már mint ahogy azt említettem, hogy Trevelyan kapitányt meggyilkolják, de, hogy ki, és miért, az már más lapra tartozik. Szeretem a Geraldin McEwan főszereplésével készült adaptációkat, de azt még mindig nem tudom felfogni, hogy szerencsétlen Miss Marplet miért kell olyan történetekbe beleírni, amikben nem is szerepel, és nagy valószínűséggel, ennek a történetnek ez idején is otthon St. Mary Meadben kötöget, vagy olvassa kedvenc unokaöccse egyik kötetét. Mégis a film szempontjából ő áll a nyomozás középpontjában, a könyvben megjelenő civil önkéntesek helyett, és természetesen a végén is ő az aki a szálakat elvarrja.

Trevelyan kapitány a film szerint éppen a Churchill miniszterelnökkel folytat tárgyalásokat, méghozzá a közelgő választásokra tekintettel azzal a szándékkal, hogy a „párt színeiben” induljon. Egyik ilyen klubbeli megbeszélése után akad össze „nevelt fiával” Jimmel, aki azzal vádolja, hogy levélben fenyegette meg, hogy kitagadja az örökségéből. A kapitány értetlenül áll az eset előtt, majd a „kissé elázott” fiút otthagyja az információhajhász sajtó forgatagában, a klubépület előtt. Hazafele útján találkozik a fecsegő Miss Marpellal, akivel hazáig kénytelen utazni, mivel az a szomszédságában élő Raymond Westhez utazik, aki hogy hogy nem mégsem várja hőn szeretett Jane nénikéjét, aki így a morcos kapitánynál, valamint annak titkárával John Enderbyvel kénytelen összeköltözni. Trevelyan „belefáradva” a sajtó érdeklődésébe, elhagyja Sittaford lakot, és megszáll a közeli fogadóban, ahol a viharos estén összeülnek a lakók egy kis szeánsz erejéig, aminek az eredménye egy túlvilági üzenet azzal, hogy a kapitány nemsokára meghal. És persze ami késik nem múlik alapon, később a szobájában szívében késsel meg is találják.

De ki a gyilkos? Mindenki az iszákos Jimet gyanúsítja, aki előző este rá is támadt pártfogójára. Segítségére a jegyese, Emily siet, karöltve a hírhajhász Charles Burnabyval. De mégis milyen hírre éhes a fiatal zsurnaliszta? Vagy inkább kire? Kié volt a másik pezsgőspohár a kapitány szobájában? Miért jár folyton madár lesre Mrs. Wileett? Ki küldte a mérgezett szultánkenyeret? És kire hasonlít Violett?

Csavaros fordulat, meglepő végkimenetel, ami mondjuk nem összeegyeztethető az alapot képező történettel, viszont annyira jó, hogy mégsem lehet haragudni. Rendkívül jól összeválogatott karakterek, és színészek, árnyalt személyiségek teszik még színesebbé a filmet. Nekem még mindig egyik kedvenc részem, a bűnökről való lepellerántás, ahol több beállításból is láthatjuk a gyilkos reakcióit, „arcait”, ahol még inkább érvényesül, hogy mennyire félre lehet ismerni az embereket.

A könyv:

Meglehetősen zavart a nevek megcserélése, főleg, hogy előtte már többször is láttam a filmváltozatot, és amikor csak Mr. XY –ról volt szó hirtelen a másik szereplőre asszociáltam, ez egy picit irritált. Az első oldalak még nem fogtak meg, és ez szinte az első 100 oldalig meg is maradt. Majd megjelent Emily Trefusis. Eszméletlen egy nőszemély, egy igazi talpraesett határozott karakán nő, aki mindent megtesz, és mindenkit felhasznál annak érdekében, hogy segítsen szerencsétlen ostoba Jimnek, hogy ne „lógassák fel”. Mindenkire kedvező benyomást kelt, szinte árad belőle a tettrekészség, és az elszántság, ennek megfelelően persze, a legtöbb embert céljainak eléréséért „kénytelen” az orránál fogva vezetni. Emily itt is Jim jegyese, viszont ebben az esetben a fiú ténylegesen a kapitány unokaöccse, aki hogy hogy nem pont akkor tudott leruccanni a bácsihoz pénzért esedezni, amikor a gyilkosság megesik, és persze amilyen lángelme amint értesül az esetről csapot papot hátrahagyva, elhagyja a színhelyet. Kell ennél több ok arra, hogy előzetesbe rakják? Hát persze, hogy nem.

Ezt követően lép színre Emily mint felmentő sereg, és kápráztatja el a férfiakat, kidomborítva azok határozott, erős jellemét, akikre, mint oly sokszor mondja „építeni lehet”. Épít is, kihasználja, Charles, az ifjú zsurnaliszta hírszomját, és felkapaszkodási vágyát, természetesen, hogy a fiú értesüléseit, és személyét a saját javára felhasználja. Teszi ezt olyan jól, hogy az, már nem is tudja elképzelni, hogy is lehetett meg azelőtt a karakán, páratlan Emily nélkül.

Szépen lassan kerülnek elő a kirakós darabjai, de mindig valami hibázik ami miatt nem tisztul ki a kép.
De természetesen ez az eset sem lehet megoldhatatlan. És az utolsó fejezetekből nem csak az derül ki, hogy, ki is volt a szökött fegyenc, vagy ki ölte meg a gazdag kapitányt, hanem arra is fény derül, hogy Emily lovagjai közül kit is választ.

Csak ajánlani tudom minden AC rajongónak, aki szereti, a színes palettán felsorakoztatott, egymástól oly nagyban különböző jól megírt karaktereket, az apró, tévútra vezető bizonyítékokat, és a csavaros fordulatokat.
Hófúváskor, vagy napos időben, kellemes olvasmány a krimik szerelmeseinek.

Értékelés: 5/5
Kedvenc szereplők: Emily és Charles
Kedvenc mondat: 
- Jim iszonyatosan hülye - jelentette ki.- De nem Gyilkos.

2010. december 16., csütörtök

Nagy kedvenc: "A KIRÁLYNŐ"

Bejegyezte: Inka dátum: 22:37 2 megjegyzés
/Agatha Christie/
Egyik kedvenc írónőm, ki is lehetne más, mint a krimik koronázatlan királynője Agatha Christie.:o)
Hogy hogy is bukkantam én rá? 
Kiskoromban  nagyon szerettem a könyveiből készült filmadaptációkat. Majd olyan 16-17 évesen barátnőm testvérének a könyvei között megtaláltam a Feketekávét. Elvittem haza magammal egy kis délutáni kikapcsolódás gyanánt, nem is sejtve, hogy milyen hatással is lesz rám ez  a döntésem. Menthetetlenül beszippantott, mind az írónő, mind a stílus, és végső soron maga a műfaj is. A kötetet számos másik is követte, szépen sorban, egyik a másik után, addig addig, amíg a helyi könyvtárban már nem volt olyan könyv tőle amit még nem olvastam volna. 
Szépen sorban követték egymást, a legjobban dicsértek, amik sokszor nekem mégsem azt adták, amit vártam pl.: Az ABC- gyilkosságok, de volt olyan is közülük ami a "félős polcra" került közülük, és nem csak a körülmények miatt ahogy olvastam pl.: Tíz kicsi néger.  És hogy is történt ez az ominózus olvasás?                                                                                                                                                                       
"Nyári este, kint vihar van, a szél csak úgy szaggatja a nagy diófát az udvarban, és a diók kopogva hullanak az üveg tetőre, miközben a lámpa fénye megremeg. Így olvastam én azt a részt amikor a sötét szobába lépked főhősnőnk, és a „vizes kéz” megérinti a nyakát…. Hangulata volt, az már biztos. Remek krimi, az első öt kedvencem között van."
 Hát igen lehet, hogy nem a legmegfelelőbb pillanatot választottam a legizgalmasabb rész olvasásához, de hatásos volt annyi szent, maradandó élmény örök életre. Mint ezt a kötetét is Christie egy gyermekverssel kezdi, és nem  tudom, hogy alakult, de általában azok a művei, amik egy - egy mondókával kezdődnek valahogy jobban a szívemhez nőnek.
És hát persze ott vannak az örök szereplők Miss Marple, és Poirot, a legendás nyomozók, valamint nagy kedvenceim Tommy és a drága Tuppenc.
Miss Marple elmaradhatatlan motringfonalaival, és ismerősei jellemvonásainak "felismerésével", olyan dolgokra is ráébred, amik másnak álmában sem jutna eszébe. Poirot pedig szürke agysejtjeivel, és csalhatatlan kopószimatával minden ügyet felderít.
  /Geraldine Mcewan/
Menthetetlen, és örök szeretet köt így hát a drága Agathához, és könyveihez is, de nem csak hozzájuk, hanem a filmadaptációkhoz is. Tudom sokan kritizálják, de nekem  Miss Marple Geraldine Mcewan, aki nagyon jól játssza a fontoskodó, motringfonalakkal bajlódó, időskorú vénkisasszony szerepét, aki mindig mindenbe beleüti az orrát, láb alatt van, és mindenkiről egy öreg ezredes, egy csapodár szolgáló, vagy egy maszatos kisfiú jut eszébe. Nem is sejtjük sokszor milyen fontosak is ezek a párhuzamok. Az új könyvadaptációk hibáit én is látom, hiszen sokszor akkor is színre lép a drága öreg hölgy amikor nem is kellene, hiszen az adott kötetben nem is szerepel pl.: „Balhüvelykem bizsereg…” c. könyvben, mégis a filmbe beleírták, hogy nagyban kocsikázik Tuppencel, de meg kell, hogy valljam, lehet, hogy ezért, lehet, hogy másért, mégis a film jobban tetszik, mint maga a kötet. Sokkal izgalmasabb, és fordulatosabb történetet hoztak ki belőle a producerek, és a forgatókönyvírók, mint ami maga a kötet volt. (Megesik ez máshol is lássuk például a Vámpírnaplók sorozat, és                                         
könyv esetét).Sokszor pedig túlmodernizálják a történeteket ahhoz képest, hogy még csak az I. vagy a II. világháború utáni Angliában vagyunk. Mégis sok esetben maga a film megnézése vezetett arra, hogy a kötetet is elolvassam amilyen gyorsan csak tudom, néhol csalódtam, a filmhez képest pl.: Az alibi, néhol viszont kellemesen csalódtam, és egy kedvenc könyvre bukkantam általa pl.: Gyilkosság a paplakban esetén.
Szó mi szó, menthetetlenül megszerettem az írónőt, és stílusát is.És mint jó baráthoz illik másokat is megfertőztem vele, ami viszont nem is biztos, hogy olyan nagy baj.


A mostani időjáráshoz igazodva, kikapcsolódásként ajánlom:

Fülemüle-villa
És hogy miért.....
" Délutáni kis gyilkolásra, lopásra, ármánykodásra szomjas olvasóknak kifejezetten ajánlom. Szomorkás, esős délutánokon egy csésze forró tea mellett kiváló időtöltés."
A hóesés nincs kizárva;)


 

Inka firka Copyright © 2010 Design by Ipietoon Blogger Template Graphic from Enakei