Karen Marie Moning: Rossz hold kelt fel

Honnan: Újraolvasás, mert most Apokalipszis és Moning hangulatban vagyok. A történet: MacKayla Lane O’connor már sok mindent túlélt. A testvére elvesztését, az élete alapjainak romba dőlését, egy halálosnak tűnő összeütközést N-nel és bandájával, egy még halálosabb találkozást külön bejáratú Kaszásával, és természetesen minden nap elviseli ÁS Barronst. Mit veszíthet, és mit kaphat még a megszállás alatt álló Dublintól, ami mit sem sejt megszállottságáról? Állnak-e még a falak Halloween után, és marad-e még Mac életének olyan darabja, amitől nem foszthatják meg? 

Gondolatok:

A fantasy könyvekkel kapcsolatban az elvetemült olvasóknak hatalmas elvárásaik vannak. Elvárjuk, hogy már az első szavak elsodorjanak egy különleges világba, amely tele van mágiával, varázslatos lényekkel, villámsebhelyes kisfiúkkal, halálos küldetésekkel, Mordor tüzével, dimenzióváltó ruhásszekrényekkel, lovagokkal, trónokért vetélkedő többszörösen sérült karakterekkel, akikkel azonosulni tudunk, vagy nem. Mindent elvárunk a könyvtől, azt is, ami a képzeletünk határán túl létezik. Mindent akarunk, és ha hasonlóságot vélünk felfedezni szarkasztikus hangon duruzsolni kezd egy hang a fülünkben, olyan bűnre hívva fel a figyelmünket, ami már évezredek óta minden írott, és íratlan törvény szerint bűn: lopás. Nehéz újszerű történettel találkozni, egy olyan korban, amikor már minden lerágott csontnak tűnik, ahol az ember úgy érzi, hogy a filmrendezők nem tudnak új, komplex, a család minden tagját becsábító filmeket alkotni, csupán könyveket/képregényeket visznek széles vászonra, amiket a szerzők innen-onnan összeollóztak. Szkeptikusak vagyunk az újjal szemben, főleg akkor, amikor a legtöbb író fantasyt alkot, valljuk be, hogy teszik ezt kisebb nagyobb sikerrel. Karen Marie Moningban többek között azt szeretem, hogy tudja, mikor kell valamit abbahagynia, legalábbis az eddigi hazai megjelenései alapján tudok ezzel a véleménnyel élni. Még nem érzem azt a fajta taszító érzést vele kapcsolatban, amit Cassandra Clare olyan hat éve elért nálam a szerkesztést nem látott könyvmonstrumaival, amelyek egy olyan világban játszódnak, ahonnan maga az író nem tud kiszakadni, miközben már nem találja azt a fajta pusztító írói erőt, ami az alap – és véleményem szerint folytatást nem igénylő – három kötetében még fellelhető (értem ezalatt a Végzet ereklyéi 3+3 kötetének utóbbi hármasát, a többiről meg ne is beszéljünk…). Egy szóval Moning nem egy kifulladt író, aki már nem érti, sőt mi több, elfelejtette karakterei mozgatórugóit, és eredeti jellemét. Továbbá, nem az olvasók megkopasztására hajt, újabb és újabb mondathalmaz raktárakkal (kiemelem még egyszer az itthon jelenleg magyarul kiadott köteteiről beszélek).

„Csak egyetlen kérdés számít, Ms. Lane, és ez az, amit soha nincs ideje megkérdezni. Az emberek különböző mértékben képesek viselni az igazságot. A többségük azzal tölti az egész életét, hogy hazugságok bonyolult hálóját szövögeti, lemond a szabadságáról, és bármit azért, hogy biztonságban érezze magát. Az az ember, aki igazán él, csak ritkán részesül a biztonság értékes pillanataival, amelyre hidegen tekinthet, ez teszi azzá, aki. Ez teszi gyengévé vagy erőssé, élővé vagy halottá. Lássuk, hogy maga melyik. Mennyi igazságot képes elviselni Ms. Lane?” 

 

Nincsen új, „szuperfurcsa” világteremtés, csak a mi megszokott mindennapi életünket csapkodja meg egy kis szenvedéssel, mágiával, kétségbeeséssel, különleges fajokkal, önutálattal és pszichologikus, monológokba oltott ön/útkerséssel. Egy újabb Eat, pray, love mondhatnánk, mikor a hős életében történik valami borzalom, amivel meg kell birkóznia és közben egyúttal felfedezi magát, helyét a világban, amivel megalapozza a jövőjét. Csak annyi a különbség a két sztori között, hogy Moningnál kapott egy kis mágikus beütést. Azt is szeretem a Tündérkrónikákban, hogy nincs időben behatárolva. Mac naplóját olvasva azt is hihetem, hogy ezek az események pont most történnek a világunkban, vagy pedig még meg sem történtek, és csak egy Teleportáló Ezüstön keresztül kerültek a múlt Világ lakóinak kezébe, hogy figyelmeztessék őket a veszélyekre, azért, hogy tudjunk tenni ellenük. Egy kézikönyv a jövőhöz, a Shiede látók könyvtárának értékes kötetei. 

„Fura, hogy amikor minden a legsötétebbnek tűnik, a legváratlanabb helyeken jelenik meg a szépség.”

 

Aki olvasta az előző három kötetet, tisztában van már az írónő briliáns stílusával, Mac karakterfejlődésének folyamatosságával, Barrons zord eleganciájával, és az Unseeliek sötét, komor éhségével. A harmadik kötet vége azonban az elevenünkbe vág. Észveszejtően nyers, minket, olvasókat is zsigerileg felkavar és kétségek közé hajít. Tipikus „Holafolytatásmertazonnalolvasniakarooom!” érzéssel hagytuk abba az utolsó oldalt és ejtettük le a könyvet, majd kaptuk fel újra, hogy ellenőrizzük nem lapul-e még valahol egy kósza szikra, vagy egy lapok közül kirázható Árny. 

„A testhez hasonlóan a lélek is küzd, hogy regenerálódjon. Ahogy a sejtek is harcolnak a fertőzések ellen, legyőzik a betegségeket, úgy a lélek is figyelemre méltó ellenálló képességgel rendelkezik. Tudja, mikor éri sérülés, tudja, meddig lehet elviselni a károkat. Ha túl komolynak ítéli a sérülést, burkot von a seb köré, ahogy a testben is ciszta jelenik meg a fertőzés körül, egészen addig, amíg el nem érkezik az idő, hogy foglalkozzon a problémával. Néhány ember esetében ez soha nem következik be. Néhányan sérültek maradnak, örökre megtörnek.”

 

Ez a fajta brutalitás és erő a negyedik kötetben is folytatódik. Az írónő nehéz témába nyúlt, amire kíváncsi voltam, hogy hogyan kezeli, miként élteti meg a hősével és mit fog közvetíteni az olvasóknak. A kötetben a tagadás, a dolgok távolról szemlélése, és válaszfallal való elzárása váltakozik, hiszen ezek az érzések uralják Mac-et is az őt ért brutalitással, és megfosztottság érzésével szemben. Az olvasó tisztában van azzal, hogy egy idő után Mack is, és a történet is robbanni fog. Szükséges hosszabban foglakozni a történtekkel, azonban ennek is ülepednie kell, időnek kell eltelnie. Tisztelem Moningot, hogy bevállalta a karakterének fizikai és pszichés szétcincálását, amit korábban már enyhén sejtetett. Már önmagában azzal, hogy ennyire véresen brutálissá, és sebekkel tarkítottá teszi hőseinek életét látható, hogy ugyanolyan kegyetlenül ír, mint, amilyen kegyetlenül és fordulatosan bánik velünk az élet. Ettől is valóságosabbá teszi a világát, és mi olvasók még inkább azonosulhatunk karakterei dilemmáival, fájdalmával, vagy éppen őrületével. És ha azt hisszük, hogy már mindent láttunk, minden szenvedésen, kínon túljutottunk csak áltatjuk magunkat. Barossosan az illúziók haszontalan képeivel fárasztjuk magunkat. A Rossz hold kelt fel csak a kezdete Mac őrült utazásának a betetőzése Az új nap virrad-ban köszönt ránk. És a legyőzött olvasó nem tehet mást, kénytelen felnyúlni a polcra, leemelni a befejező kötetet és beleveti magát. 

Kedvenc idézet:

„Te hagysz el engem, szivárvány lány.”

 

„Mindegy, hány ember vesz körül minket, mindegy, mennyi barátunk és családtagunk szeret bennünket, és mindegy, hányan szeretnek viszont, a születésünk és a halálunk pillanatában egyedül vagyunk. Senki sem jött velünk, és senki sem megy velünk. Ez egyszemélyes utazás.”

 

„Már nem vagyunk állatok. Van „nevünk”.” „Én azt mondom: válassz jobb filmeket, edd meg a zöldséget, használj fogselymet, és tiszteld önmagadat, mert ha te nem teszed, más sem fog tisztelni.”

Értékelés:

Karen Marie Moning: Álom és valóság

Minden ember életében bekövetkezik egy elemi fordulópont, ami gyökerestől tépi ki az addigi mindennapjaiból a büdös senki földjére, ahol vergődve, elhagyatva, a biztonságtól és kiszámíthatóságtól megtagadva küzd a fennmaradásért. Vannak akik elbuknak a küzdelemben, és vannak a túlélők. Mac túlélő. Túlélte élete első nagy csapását, az életének egyik magzatzsinórját jelentő személy elvesztését, a nővérét meggyilkolták. A gyász lépcsőfokait kiperzselte szívéből a bosszú, ami egy idő után kezdi átvenni felette az irányítást, kezd második személyiségévé válni, egy komor, nyers, ösztönlénnyé, aki csak a fájdalom, az erőszak és a vér nyelvén ért. A déli szépség maszkja mögül néha már elő-elő villan ez a feketét és vöröset kedvelő vadember, de még mindig erősek az erkölcsös neveltetés, és a morálisan megfelelő magatartás falai. Egyre veszélyesebb kalandok, egyre több titok, egyre több rejtett képesség és egyre több bűn.

A Mackel való utazás folytatódik, kérem a biztonsági öveket becsatolni, rázós utazás következik.

„Mindenki, aki ér valamit, megtörik egyszer. Egyszer. Ha túléli, nem szégyen, nem bűn. Te túlélted.”

Több éve már, hogy Moning Tündérkrónikák kötete először a kezembe akadt. Első találkozásunk nem sikerült kifejezetten szerencsésen. Én előítéletekkel teli, és fantasy túlcsordulásos időszakomat éltem, a könyvnek pedig csak annyi hibája volt, hogy egy sorozat első kötete volt, amibe könnyen beleköthetett egy magamfajta mufurc ember. Majd kapott még egy esélyt a sorozat, ezt követően pedig a kötetek hazavándoroltak a könyvespolcomra, és, azóta is velem laknak. Még akkor is zord voltam, de már kevésbé kötekedő, mivel nem nagyon akadt mibe belekötni. A második kötetben tökéletes elegyet képez a komor hangulat, a veszély, a humor, az erotika és az izgalom. A kötet értelmes történetvezetése, amely az előző kötet puzzle darabjával tökéletesen passzol, - az írónő további munkáit már ismerve - a későbbi kötetekben is megfigyelhető. Többek között ez teszi Moningot számomra a kortárs külföldi fantasy irodalmának egyik csúcsírójává. A minőségi történetvezetés és írásmód mellett a titkok kellő mértékű, és megfelelően időzített leleplezése jellemzi a regényt, miközben egyre több kérdés vetődik fel az olvasóban, ami folyamatos feszültséget generál, mivel megoldással az utolsó lap elolvasását követően sem rendelkezünk. A folyamatos frusztráció garantált nem csak a könyv, hanem az egész sorozat olvasása alatt.

„A hazugságok leperegnek rólunk; az igazság az, amit a legnehezebb elhallgattatni.”

Macket Dorothyhoz hasonlóan felkapta a forgószél, és ha nem is Ózhoz, de egy hasonlóan irreálisnak tűnő világba sodorta. Ez a világ, még ha minden tényezőjében valóságtól elrugaszkodottnak tűnt is kezdetben egyre több kérdésre ad reális magyarázatot. Főhősnőnk újabb és újabb ellenségeket szerez magának, egyre több veszélyes helyzetbe kerül, és ezen helyzetek nem csak az életét fenyegetik, hanem valami mást is, amit még saját maga sem tud pontosan megnevezni. És természetesen ezen veszélyes helyzetek meglehetősen sokszor kapcsolódnak megfejthetetlen főnökéhez, az örök ÁS-hez Jerico Barronshoz. Pörgő, akciódús jelenetekkel lesz letehetetlen olvasmány, ezzel okozva álmatlan éjszakákat, szundítás mentes szombat délutánokat, fogmosás mellett olvasással egybekötött reggeli készülődéseket. Izgalmas, több-mint-aminek-kinéz karakterei teszik még színesebbé a történetet. Az pedig csak hab a tortán, hogy maga a kelta mitológia, a mondavilág tökéletesen illeszkedik a történetbe, vagy inkább helyesebb, ha azt mondom egészíti ki azt.

„Utálom a szánalmat. A szimpátia nem olyan rossz. A szimpátia azt jelenti: tudom, milyen érzés, elég vacak, mi? A szánalom viszont arról árulkodik, hogy szerintük kudarcot vallottál.”

Ajánlom mindazoknak, akik szeretik az erős, jól kidolgozott személyiségű hősnőket, akik nem tökéletesek mindenekfelett, azonban igazi mindennapi túlélők, igazi harcosok, miközben megmaradnak nőknek, gyermekeknek, nővéreknek és barátoknak. És természetesen azoknak is, akik szeretik a gyerekes vitákba is bonyolódó férfi-női szereplőpárosokat, akik között akaratukon kívül is feszül egy vibráló húr, még ha nem is bíznak meg egymásban. Ajánlom mindenkinek, aki minőségi fantasyra vágyik, ami nem csak kizárólag erotikáról, hatalomról, rejtélyekről és vérről akar olvasni. A sorozattal egy tökéletesen hangolt, kerek és egyedi regényciklushoz juthat az olvasó, amelynek világától garantálom, hogy csak igen nehezen tud majd elszakadni.

És ne feledjétek, maradjatok a fényben!

Értékelés:

Kedvenc rész:

„– Várjon egy pillanatra! Ki az az IYCGM?
– Akkor hívja, ha nem tud elérni a másikon. – A fogát csikorgatta.
– És az IYD?
– Abban az esetben hívja, ha a halálán van, Ms. Lane. De azt tanácsolom, hogy tényleg csak akkor hívja azt a számot, ha biztos haldoklik, különben én magam ölöm meg.”   

„Ice, ice baby”

Egy sidhe-látó, egy halhatatlan valami és egy bomlott elméjű szexel ölő tündér találkozása. Nem ez nem egy revüműsor a Chester’s-ben. Üdvözlünk FLU 1-ben Dublinban, ahol minden egyre hátborzongatóbbá válik. És mindez nem csak a rengeteg, több ezer éves rabságukból szabadult új tündérnek köszönhető, akik jelenleg az emberek között portyáznak. Valami, vagy valaki egyre fagyosabbá varázsolja az amúgy is szenvedő várost. Különös szövetségeket hozva egyúttal létre. És hogy az új „gonoszt” el tudják-e pusztítani, vagy előbb egymás nyakát tekerik ki, kiderül Karen Marie Moning legújabb kötetében.

Honnan:

Fanatikusan szeretem Moningot!

Gondolatok:

Hogy stílszerű legyek: Haver! Ez nagyon állat volt!

Mindenki izgatottan várta, hogy Moning hogyan fogja életre hívni Danit, belopózni a gondolataiba, az ő kezébe adni az irányítást, és hagyni, hogy kézen fogva suhanjon vele Dublin romjain keresztül, miközben ő szorgosan jegyzetel, és kikerüli az arcába csapódó Snickerses papírokat. Hát kérem így! Töménytelen mennyiségű csoki, hiperaktivitás, tomboló hormonok, halhatatlan rossz modorú férfiak, személyiségzavarral küszködő magukban motyogó ex-druida tündérek, enciklopédikus tudással ellátott fiúk, sok hiszti, új fagyos bad ass, és rengeteg viharos érzelem kakofóniájával. A gyászoló, kemény déli szépség után igen nagy kihívást jelentett, egy túlpörgött tini megformálása, aki mellesleg egy darabjaira hullott világban kényszerül szembenézni a legnagyobb félelmeivel és csöppet sem csendes tinédzserkori érzelemhullámokkal. A folyamatos idegesítő, és túlzizgő énje ellenére nagyon megkedveltem Danit, és kicsit sajnálom is a kölyköt, még akkor is, ha nem szereti, hogy kölyöknek hívják. Megaelhagyatottsága még egy jól működő világban is sok lenne a legtöbb embernek, de hát ő Dani Mega O’Malley, aki szuperhős, egy szörnyektől hemzsegő világban. És míg az idegesítő egoizmusa kiverheti egyeseknél a biztosítékot, közben csak  egy szeretetéhes gyerek páncélját képezi a megbízhatatlan felnőttekkel szemben, amin sajnos találhatók gyenge pontok, és ezt sajnos sokan ki is használják. Eltérőbb mint, amit eddig megszoktunk, hiszen rengeteg szempontból másra koncentrál, de bizonyos szempontból nekem sokkal mélyebb lett érzelmi síkon ez a könyv, mint az előzmény.

A Tündérkrónikákkal szemben több karakter fejében időzhetünk, ami kifejezetten jó. Dani folyamatos vibrálása miatt ugyanis túlhajtatottság következtében kimúlhatnak az agysejtek, vagy folyamatos cukorutánpótlást igényel a tankunk, ami Megával ellentétben szemét kis zsírpárnákat eredményezne kényes helyeken…  Így  egyrészt nyomon követjük, ahogy Christian darabjaira hullik, átalakul, miközben a két személyisége viharos harcot folytat le egymással, viszont érzelmei egy biztos fókuszt magáénak tudhatnak, az viszont vitatott, hogy érzelmi fókuszának tárgya kifejezett örömmel viseltet-e tény iránt. Másrészt pedig rettegünk, és vánszorgunk Kattel. Az ő részei számomra nagyon, de nagyon lassúak voltak, még annak ellenére is, hogy logikailag értettem a szerepét, kellett ellenpontnak, és összekötő kapocsnak Cruce-hoz.

A könyvem mire végeztem vele úgy nézett ki, mint egy saláta, a rengeteg post it-től, ahol a kedvenc részeket, vagy számomra fontos fordulatokat jelöltem be. Ehhez társult egy vicces jegyzet, hogy mégis milyen benyomások értek oldalról oldalra, milyen kérdések merültek fel bennem, mit gondolok az egyes szereplőkről, mit váltott ki belőlem egy-egy mondat. Ezek birtokában felfegyverkezve ültem le értékelni a könyvet, de menet közben úgy gondoltam, hogy elég értelmes gondolatokat írtam fel részletesen jegyzetnek, úgyhogy miért ne, legyen ez a gondolataim szövedéke a könyvről! Hiszen itt „én vagyok a Király, a Hűbérúr, az Úr és a Mester.”, hogy Ryodant idézzem. Szóval következzen egy kicsit sem koherens érzelemdarabkákból összerakott észrevételdömpingem, sok pozitív és kevés negatív szöszmösz társaságában.

„Ha szerencsém van, az egész klub összeomlik, csak törmelék lesz belőle, és valamennyien odavesznek.

De ebben valahogy kételkedtem.

Olyanok voltak, mint Barrons. Még abban sem voltam biztos, hogy meg lehet ölni őket. Ha igen, valószínűleg csak egyetlen fegyverrel, amely egy láthatatlan dobozban rejtőzik valahol sok millió fényévre innen egy láthatatlan bolygón ahol olyan az éghajlat, hogy minden élőlény egy szempillantás alatt elégne.”

SPOILER VESZÉLY! Továbbolvasás csak saját felelősségre! A bejegyzés nyomokban mogyorót és cselekményleírást tartalmazhat!

- Figyelemreméltó, hogy Dani mennyi mindent hagy figyelmen kívül, míg Mac esetében ahhoz szoktunk hozzá, hogy mindig fülel, és mint a szivacs próbálja magába szívni az összes információt arra vonatkozóan, hogy tudna a csávából kikeveredni. Aranyosak már az első fejezet képei, miközben Dani jobban el van foglalva a saját maga fényezésével, lelki gondjaival, és a csokipapírokkal, miközben a lányok lent az apátság apokalipszisével vannak elfoglalva.

- Nincs benne annyi akció, és kicsit nehezebben indul be, láthatólag az új gonosz nem olyan kaliber, mint az

elődök, és többet foglalkozik az írónő még az egyes alakok lelki alakulásával, torzulásaival, és mivel „új” karakterről van szó, ezért úgymond a múltja bemutatásával. Ami nem baj, csak nagyon el lettünk kapatva a gusztustalanul elvetemült, és gennyes szándékokkal megvert rosszfiúkkal, és a rengeteg váratlan bonyodalommal.^.^

- Úgy gondoltjuk elsőre, hogy miután már a legtöbb dologra fény derült nem lesz olyan izgalmas, és nem tud semmi újat adni az írónő. Azonban hatalmasat esik az állunk, miközben rá döbbennünk, hogy sokkal több minden húzódik meg a sötétben, mint hittük.

- Az ábrázolás, az érzések átadása, az érzékletesség, a leírások egyszerűen csodálatosak!

- Nagyra értékelem, hogy Ryodant nem úgy akarja beállítani, mint Mac és Barrons 02-t sokkal inkább egy nagyon idegesítő apafiguraként, aki nagyon de nagyon kiakasztó, és egy serious pain in the ass.

- Nagyon érzékletes, és részletekbe menő annak a bemutatása, hogy milyen lenne ebben a felfordult szabályok nélküli világban élni. Tetszik, hogy erre is koncentrál az írónő, és nem csak a fő eseményekre. Vajon ennek lesz valami jelentősége a következő kötetekben?

- Kíváncsivá tett, hogy mégis ki az, aki begyűjti az élelmiszereket. Még az ilyen helyzetekben is van egy uralkodó réteg, de aki leleményes, és jól átlátja a helyzetet szintén jó pozícióból indul. Úgy tűnik, hogy a sötétben egy új csoport bontakozik ki, akik még elég sok fogcsikorgatást okoznak Ryodanéknak.

- Egyszerűen gyönyörűen ír Moning!!!!

- Christian személyiséghasadását végigkövetni lúdbőrt hagyóan borzongató, kicsit kattant a szentem, de azért én imádom! J

- Táncos! Több ez a gyerek, mint aminek mutatja magát, olyan édesek lennének Danivel egy jobb világban!!! *Sóhaj* Mégis kicsoda ő?

- Úgy adagol az írónő, hogy ne ismerjünk minden részletet, míg a főhősök mindent látnak, mi nem látunk tökéletesen át a fejükön, hiányosak a leírások, és a helyzetjelentések, így tart minket sötétben botorkáni, aminek az lesz az eredménye, hogy Danivel együtt vágunk a fejünkre, csak mi azzal a felkiáltással, hogy „Haver, ezt miért nem mondtad?” Kiborítóan jól irányítja, és uralja a helyzeteket és az olvasót is Moning.

- Fúúújjj!!! Már nagyon meguntam a rengeteg csokit, és igen én is beneveznék egy jó kis ír tradicionális menüre!

- Jo nagyon de nagyon idegesítő, nem lehetne véletlenségből kinyírni?!?

- Tetszik, hogy hiába fiatal, és sokszor naiv Dani eszméletlenül okos, és szuper világképe van a neveltetése ellenére –vagy éppen annak köszönhetően? Mégis hasznos a tv?-. Attól függetlenül sem adta fel a jóba vetett hitét, hogy milyen ocsmányságok veszik körül, és nagyon édes, hogy nem veszi észre, hogy a pasik mégis hogy néznek rá. J

- Túl heves a lányka, nem megfontolt, mint Mac, sokkal többet tud, hiszen ebben a közösségben nőtt fel, több belső információt kapunk végre, de még nem eleget! Kíváncsi vagyok, hogy az elejtett mondataira, mikor és majd melyik kötetben fogunk magyarázatot kapni.

- A kis zizzent tini hangulata annyira árad a lapokról.

- A magányosságára, és az elhagyatottságára Dani úgy gondol, mint a szuperhősök munkaköri leírására, amihez, már csak egy társ csatlakozása kellene, vagy inkább egy mentor, esetleg mindkettő. Ez lenne Ryo és

Táncos. Mindezt tökéletesen kiélezi a Batmanes utalásokkal Mondtam már, hogy imádom Moningot?

- Jajj szabaduljon már ki Cruce! Úgy szeretném!!!!!!!!!!!!!!

- Dani folyamatos elképzelései, hogy milyen lesz felnőttnek: egy nagyon rendezett női alak sejlik ki belőle, aki kicsit, vagyis inkább nagyon is olyan, mint Mac. Hiába is nem akarja bevallani, nagyon sóvárog Mac életére és családjára, de közben annyira érződik mellette az is, hogy neki ez nem fog bejönni, hiszen olyan kis szerencsétlen, egyem a szívét. L

- Imádom, Dani magyarázkodásait, amikből soha nem sül ki semmi jó, mert a hülye felnőttek nem értik meg a dolgokat. Ezeknél a jeleneteknél érezhető a legjobban az élettapasztalat hiánya, akármilyen okos és talpraesett is. Másrészt ezek a helyzetek, és jelenetek adják a legjobb komikus jeleneteit a regénynek.

- Édes a hasadt elméjű Christian rózsaszín köde, ahogy Danihez vonzódik. J Az első alkalomról való eszmecseréjük, az ahogy Dani reagál először: blöááá, másodszor: fegyverként felhasználni, J mindenben meglátja a lehetőséget. Imádnivaló, agyafúrt túlélő ez a kiscsaj! Azért megnézném őket együtt…

- Nagy mínusz, hogy Lor-on kívül még mindig nem szerepeltek a többiek, és, hogy még róla sem tudunk meg semmit. L

- Zavaró, hogy az elemi Barrons után megkapjuk a túlszabályozott Ryodant aki olyan mint egy sebhelyes, jól öltözött  köztisztviselő, aki mindent lepapíroz.

- Moning elszólta magát azzal a mondatával, amikor Dani a jövőbeni énéről való álmodozás után azt mondja, hogy ha majd együtt lesznek Táncossal, akkor rá sem ismer? Tényleg összejönnek?

- Negatív a fordításban a sok „amelyek”, „amelyért”, „amellyel”, „amelytől”. Sokszor olyan szereplő használja ezeket, aki meglátásom szerint nem fogalmaz ilyen kifinomult stílusban, és precízen. Vagy csak én vagyok túl szőrszálhasogató?

- Megunhatatlan folyamatos élcelődés és a humor dömping.  Jajj nekem! Egy csomó kedvenc részt ki lehetne belőle vágni. J

- Az írónő által előszeretettel használt nyitott vég. De nem szeretem ilyenkor…

És egy rajongó őszinte kétségbeesett első két mondata az utolsó mondat után: Mi lesz velük??? Hol találom meg, hogy mikor érkezik a folytatás. Majd egy pár pillanatnyi böngészés után: Addig lehet, hogy megesznek az Árnyak…

Értékelés:

Kedvenc rész:

„És néhányan továbbra is arról beszélnek, hogy misét kellene tartaniuk a vén kurváért! Én azt mondom, hogy a sidhe-látók Úrnője halott. Átkozottul hurrá! Elő a tortával és a kalapokkal!”

„Jericho Barrons állat. Törvények nélküli bestia. De Ryodan más. Ő egy gép.”

 „- Nem látod a fától az erdőt.

- Nincs erdő. Felzabálták az Árnyak.”

„Christian a vállára engedi hosszú, fekete haját, és hódító mosolyt villant felém.

- Hercegnő, építek neked egy kibaszott Fehér Palotát.”

Karen Marie Moning: Keserű ébredés

Honnan?

Sokat olvastam róla a Molyon, és BIZONYOS ILLETŐK csak jókat mondtak róla. Így mikor betévedtem a helyi könyvtárba, és megláttam az újdonságok polcán, már nem is volt kérdés, hogy jön velem haza barátkozni, a Méregnaplókkal együtt. Ezzel a cselekedetemmel pedig egy fogadalmamat meg is szegtem, hiszen a 150 Ft-os (szerintem jogtalan) büntetésem után nem vettem ki itthonról könyvet. Szóval landolt a táskában, és battyogott velem haza.

Barátkozás:):

 Valahogy engem soha nem vonzottak a tündérek. Se a manók, koboldok, gnómok, törpék. Valahogy túl meseszerűnek tűntek nekem, és én személy szerint nem láttam bennük semmi vonzót, taszítót, teljesen semleges Svájcszerű volt a kapcsolatom velük. Mondja ezt az a lány persze, aki anno 13 éves korában, az Interjú a vámpírral, és a Kárhozottak királynője dupla VHS kazettát kérte születésnapjára. Hát igen már majdnem 10 éve is jobban vonzottak a vérszívók, mint a tündérek, vagy például az angyalok, akikről mindig azonnal a vallásra, és Raffaello kis duci habcsókfelhős „anzsalaira” asszociálok, és valamiért nem tudok velük azonosulni. Nem mintha több évszázados hullákkal olyan fene mód könnyű lenne…..

No de mai napság minden „menőnek” számít, ami él, és mozog, vagy éppen nem él de mozog. A több száz éves hullák lélegzetelállítóak, a „szárnyasok” őrülten szexisek, azok, akik meg valami szőrös bőrt vesznek magukra havonta egyszer döglesztőek lettek. Mindent átjár az erotika, a kéjvágy, és persze ez fantasyval tálalva az igazi. Így, ilyen gondolatokkal felvértezve kezdtem hozzá a könyvnek, hiába is volt a hátlapon gyilkosság, nyomozás, ősi titkok, meglapult ott szextündér meg vetkőzés is(bár ezek csak a következő kötet hátlapján szerepeltek, de hát gondoltam én csak kapunk belőle itt is ízelítőt), és hát Anita is nyomoz, de közben forr körülötte a levegő, de rendesen ám, mégis nagyon szeretem!

Megkezdtem hát a barátkozást, magával a világgal, és a kezdeti gondolataim szerinti „szárnyasokkal” is…. Hááááááttttt, ha néhány tündér ilyen, akkor jó, hogy elkerültek eddig nagy ívből, és valahogy a V’lane fajták sem vonzanak. De Jericho Barronse teljesen más lapra tartozik. Pontosan nem tudom, hogy micsoda, de nem is érdekel, akinek ilyen könyvgyűjteménye van, rossz ember nem lehet:P

Pro:

Ami tetszett, az az, hogy teljesen magába szippantott, és itt elsősorban nem magát a történet értem, hanem Dublint. Olyan részletességgel, és szemléletesen van lefestve, minden négyzetcentiméter, hogy úgy érzi az ember, mintha éppen ő is egy füstös kis pubban ücsörögne Mackel, és méregetné a szürke embert.

A történet nem több, mint amit a hátoldalon olvas az ember, egy kezdetben szeleburdi, álomvilágban élő, „szőke Barbie baba” szerű lány, aki szinte mindig úgy fest, mint egy rózsaszín rágógumireklám elindul felderíteni, a nővére gyilkosának kilétét. Hát igen, de ennek a lánynak van sütnivalója is, ezzel a fennálló szőke nő vagyok és ezzel együtt buta is (véleményem szerint idióta alternatívát) meg is dönti, hiszen miért ne lehetne valaki a hajszínétől függetlenül eszes? Na mindegy, ezen Mac is elfilózik egy pár mondat erejéig. Szóval lányunk megyen sok ezer kilométer messzeségbe, idegenbe, furcsa kiejtésű emberekhez, kevés pénzel, annál nagyobb bizalommal, és tettrekészséggel. Persze nem oldódik meg minden varázsütésre, sőt egyre nagyobb kulimászba keveredik, és egyre kevésbé kezdi érteni nővérét, akiről azt hitte, hogy mindent tud. Néhány sikertelen próbálkozás, és furcsa kaland után érkezik főhősnőnk, egy „régi papírdarabokkal teleszórt” utcán tett séta után JB könyvesboltjába.

Na itt voltam már azonnal elveszve. Még nem is tudtam semmit a pasiról, még meg se jelent, de már oda vissza voltam tőle, és szidtam az írónőt, hogy miért is nem írt bele a történetbe, mert legalább én is befészkelhetném ott magamat valamelyik sarokba:). Az események ezt követően felpörögnek betekintést nyerünk Dublin fényűző, de sötét oldalába, ahol nem számít más, csak, hogy mennyi pénzed van, fenét se érdekel, hogy honnan, milyen nő sétál az oldaladon, de természetesen csak a külső a mérvadó, és persze az se mindegy, hogy melengeti -é a hűvös acél a deréköved táját. Találkoztunk vámpírokkal, maffiózókkal, ki is nyírtuk egyiket, meg is loptuk mindkettőt, tehát pörögtek az események, és egyre közelebb kerültünk a megoldásokhoz, egyre közelebbinek tűnt a végcél. Vagy csak azt hittük.

Ami nekem nagyon szimpatikus volt, mint kezdő „szárnyas” olvasónak (amint kiderült nincs is mindegyiknek szárnya), szóval magának a két nagy -jobb szavam nincs rá- kasztnak a leírása, valamint a társadalmi felépítésük leírása. Szimpatikus, hogy egyiküket sem úgy vonultatják fel, hogy jók vagy rosszak. Az emberekre nézve mindenképpen rosszak, akár a sötét erőkről legyen szó, akár a világosról. Hiába szépek, hiába csodálatosak, csak kárt, és szenvedést okoznak, így maga a szex tündér sem valami eszméletlen vonzó, tudva, hogy halált hoz. Bár amikor először olvastam ezt az elnevezést, hogy halálhozó szextündér a röhögőgörcs kerülgetett, és a könyvben való megjelenése is tartogatott derűs perceket, azzal, hogy állandó türtőztetetlen vágyat ébresztett Macben a vetkőzésre, utcán, múzeumban, mindenhol.

Tetszettek a jellemábrázolások, és az is hogy bár ez még csak egy bevezető kötet volt már volt nagyobb jellemfejlődés, és világnézetváltás is a főszereplő részéről, bár szerettem a mindent színekkel, és szeretettel, vidámsággal elárasztani kívánó oldalát is. JB eszméletlenül jól megírt szereplő, fagyos, távolságtartó, keménykezű, mindenhez értő, és természetesen jobban tudó, kiszámíthatatlan, és megismerhetetlen. Hogy mégis mi lehet ő, piszkálja a fantáziámat azóta is, de hát ott a következő kötet, és lehet, hogy fél lépéssel közelebb kerülünk ehhez a megoldáshoz is.

A nyomozós résztől nem vártam se többet, se kevesebbet, mint amit kaptam. Gondoltam, hogy nem egy CSI, vagy Gyilkos elmék szerű felderítésről lesz szó benne. Hiszen a történet alapja csak a fantasy maradt, és nem az okfejtő nyomozás.

Plusz amit nagyon díjazok az a végén lévő glosszárium, és kiejthetetlen nevek kiejtésének útmutatója. Jó ha ilyenje is van egy olyan könyvnek, aminek a 30%-a magyarázatra szorul.

Kontra:

Amit végképp nem tudok megérteni, az az, hogy miért kell lelőni előre a poénokat. A főhősünk valami veszett nagy katymaszban van, és az ember elkezdené rágni a körmét, majd unottan le is teszi az ujját, mert Mac azonnal el is süti, hogy ááá nem történt ott semmi kérem, mint ahogy később átgondoltam, megbeszéltem, visszajátszottam… Miért

??? Miért kell az olvasót így hidegzuhanyozni, hogy fel se lelkesüljön, vagy kezdje sodortatni magát a kétségek hullámain? Nem értem, nekem ez magas.

Ami zavart még, az a Sookies ilyen ruhát vettem fel, ilyen kiegészítőt, színben ez meg az passzolt, és MAGAS lófarokba tornyoztam a hajam. Minden ilyen mondatnál eszembe jutott a True blood, és ilyenkor el is terelődött e figyelmem néhány másodpercre, magára a film sorozatra, hogy Hogy is ért véget?, meg jé abban is tündérekről volt szó, meg jujj ott is „idegenek” voltak…. De hol is tartottam? Ja Mac felöltözött.

Ami idegesített, az a napló kérdés volt. Lehet, hogy azért mert túlságosan sok AC-t olvasok, és így már minden elejtett félmondat megbizseregteti a képzeletem, de már az elején hajtogattam magamban, hogy a napló gyerekem a naplót keresd már, kis szerencsétlen. Na egy idő után azt is elkezdtük. Lefuttattam annak a lehetősségét is, hogy ha én elmennék Dublinba, mennyi lenne annak a valószínűsége, hogy azonnal egy multimilliomos, a sötét oldalhoz igen közel álló, minden kérdésemre választ adó, és a maffia világában is könnyen mozgó személybe ütköznék. Na ennek esélye nulla egész semmi, de nem találkozok én minden nap halált hozó szextündérekkel sem, meg ez hát egy történet lenne úgy biza, szóval itt a morfondírozást abba is hagytam.

Összességében tetszett. Humoros volt helyenként, megborzongani nem nagyon hagyta a bőrömet, kivéve a „megsárgult papírdarabok”, amiket nyugisan fújdogál a szél, de azoktól is inkább a rosszullét kerülgetett. Hogy el fogom e olvasni a folytatást? Határozott igen. Hiszen meg akarom tudni, hogy mi is ez a Barrons könyvkereskedő úr. Hátha valahol szert lehet rá tenni… De hogy erre mikor kerül sor? Azt nem tudom előre megmondani, annyira nem hozott ugyanis tűzbe, hogy azonnal rávessem magam a következő kötetre.  

Értékelés: 3,5/5

Egyik kedvenc rész:

A vége, amikor JB lakkozza Mac körmeit.

„Ne, ne így. Így csak összekeni. Az első rétegnek vékonynak kell lennie –magyaráztam neki. – Nem egy tortát von be, ez egy köröm.

…

Megrándult egy izom az állán.

– Magyarázza el nekem újra, Ms. Lane, miért csinálom én ezt.

– Mert eltört a karom – lengettem meg előtte a bal karom, ha esetleg elfelejtette volna.

– Nem hiszem, hogy eléggé igyekezett. Szerintem megint meg kellene próbálnia. Ha ebben a szögben tartja a kezét – mutatta, és közben körömlakk csöpögött a kőlapokkal kirakott padlóra –, aztán meg így fordítja... – Bólintott.

– Próbálja csak meg. Szerintem menni fog.

Hűvös pillantást vetettem rá.

– Szoktam én panaszkodni, hogy ide-oda hurcol magával és SZT-kre kell vadásznom? Nem. Szóval ne nyafogjon már, Barrons. Az a legkevesebb, amit megtehet, hogy kifesti a körmöm, amíg meg nem gyógyul a karom. Nem azt kértem, hogy mindkét kezemen fesse ki a körmeimet, még csak azt sem, hogy a lábamon. – Bár a pedikűrhöz tényleg jól jött volna egy kis segítség, az kétkezes munka.

Haragos arcot vágott, amikor felmerült annak a lehetősége, hogy a lábamon is csillogó, aranyszemcsés Jéghercegnő Pír színűre fesse a körmöm. Ezt az elnevezést egyébként mindig olyan ellentmondásosnak találtam, mint például azt, hogy ordító csend. A középiskolában és a főiskolán megismert jéghercegnők egyike sem volt az a pirulós típus.

– Néhányan – közöltem vele fennhéjázón – kapva kapnának az alkalmon.

Barrons a körmöm fölé hajolva gondosan halvány rózsaszín körömlakkot kent a gyűrűsujjam körmére. Nagynak, izmosnak, férfiasnak tűnt... és idétlennek, mint egy római tiszt fodros kötényben. A számba haraptam, hogy ne nevessek fel.

- Ebben biztos vagyok, Ms. Lane – jegyezte meg fanyarul.”