Ohh könyvesbolt te drága…

Megesett a nem túl távoli múltban, hogy betévedtem egy könyvektől roskadozó polcos, könyvektől illatozó szemet, orrot és ujjakat csiklandozó könyvesboltba… átvenni az online rendelésemet. Mint ritka alkalmak egyikét meg kívántam ragadni a lehetőséget, hogy ne csak a monitor zizegő képén keresztül, hanem sokdimenziós voltukban is magamévá tegyem a könyvek okozta bizsergető érzést. Szóval körbe akartam nézni ráérő időmben. Az akartamon van a hangsúly. Az eladó hölgy úgy csapott le rám, mint Carrie Bradshaw egy leértékelt Gucci cipőre. „Segíthetek?” Kérdése mögött olyan fokú túlbuzgóság lapult, mint ha egy karton Hell és egy tucat duracell nyuszi túlcsordult energiája hajtaná. Miután közöltem vele, hogy a rendelésemért jöttem, de előbb szét szeretnék nézni, a mondat befejezése előtt már egy „Rögtön hozom!” felkiáltással csak egy porfelhőt hagyott maga után, mint a Kengyelfutó Gyalogkakukk. És ez feszélyezett-e engem? Egy kicsit? Majd már egy kicsinél jobban, hogy a nyomomba szegődött, és kísérgetett sorról sorra, kinézve a könyvet a kezemből, amit felvettem, árgus szemeket meresztve, hogyan rakom vissza a polcra azt a könyvet, amit nem vettem meg. Taktikát váltva gondoltam a szűk részhez csak nem követ, ami a friss megjelenések, és a pénztár között honol. Így bevetettem magam az újdonságok közé. Mint lelkes vendég gondoltam az új Nyári Krisztián: Így szerettek ők 2 kötet csak azért van kirakva, hogy a leendő vásárló belekukkantson, szemrevételezze, esetleg lapozza is a kötetet, így gyanútlanul kinyitottam, és elmélyedni kezdtem a felvonultatott magyar irodalmi élet színe javában. Majd rám vetült egy árnyék. A pénztárból az eladó úgy gondolta szuper szemeim szkennerjével kilopom a tintát a lapok közül, így hogy ő ezt megakadályozza szorosan rámtapadt, és lyukat égetett a hátamba. Mivel egyre jobban fokozódott az a kellemetlen érzésem, hogy engem, vevőt nem néznek jó szemmel, mikoris a leendő, tőlük rendelendő köteteket nézegetem, úgy gondoltam ideje fogni a nyúlcipőt, gyorsan fizetni és rájuk zárni az ajtót, hogy kiélvezhessék a magányt a könyvek erdejében. Komolyan hallani véltem egy elégedett sóhajt, ahogy becsukódott az ajtó, vagy lehet, hogy már csak a felfokozott idegállapotom okozta ezt a hallucinációt. Megértem én, hogy az ember ki szeretné élvezni a magányt, főleg ha ehhez a magányhoz milliónyi könyv társul, és a hely mondjuk egy könyvtár, de nem egy könyvesbolt! Ahol a feladat éppen a könyvek eladása, és nem a vevők minél gyorsabb kipaterolása a cél az üzletből.

És hogy miért gondoltam, hogy mindezt az élményt megosztom Veletek? Nem is olyan régen írtam egy posztot a változó könyvvásárlási szokásokról, azok okairól és várható alakulásukról. Ebben kifejtettem, hogy az évek alatt mennyire megcsappantak a könyvesboltban tett olyan célú látogatásaim, hogy csak kiélvezem, hogy ott vagyok, és közben kiszemelek magamnak leendő polctöltő lakókat. A boltlátogatást gátló tényezők hosszú sorába mostantól felvehetem az idegesítő eladókat is, pedig pont azok hiánya miatt is vált ez a könyvesbolt az egyik kedvencemmé. Mostantól viszont még egy mínusz üzlet, ahol nem lófrálok, és csak célirányos rendelésfelvételeket folytatok le, nehogy megsértsem az eladókat jövőbeni vásárlási szándékommal, amit elviekben ők a munkájukkal segítenek. Bele se merek gondolni, hogy a karácsonyi kavalkáddal hogy fognak megbirkózni, mikoris az egy potenciális vevőt felváltja hat-hét emberke, akik még a könyvekhez is mernek nyúlni… Jujjj!!!

Jelentés a 2013-as várólista fogyasztás sikeresen leadott kilóinak jegyzékéről

A tavalyi sikertelenség után merészen belekezdtem a 2013-as csökkentsd a várólistád projektbe. Lassan az év vége felé járva pedig ideje számvetést végezni a polcok körül, a hátralévő és már leadott könyvek kilóinak tájékáról.

A jelenlegi állás szerint a 12 elolvasandó kötet közül eddig 8-al végeztem.

Ezek közül a fő polcról 3 darab, 5 könyvnyi pedig az alternatív polcról származik.

Jelenlegi fogyasztás alatt mindkét polcról 1-1 kötet zsugorodik.

Megállapításra került, hogy az év elején még igen aktívan csökkentettem a kihívásra készített könyvkészletek tartalmát, azonban az év első három hónapja után igen megkopott a lelkesedésem. A kötetekről készült bejegyzések száma is igen csekélyre rúg, hiszen eddig csupán a Rubinvörös kellemes hangulatával, és a Kín borzalmas cselekményvezetésével és bakijaival verekedte ki magának a hosszabb értékelést. Ennek oka, a már említett két kötet esetében is kivilágló kettősség vagy túlságosan jó vagy túlontúl nagy melléfogások voltak. Bár akadt közöttük egy-két semleges, sehova sem tudlak tenni történet is de ezekről beszéljünk egy kicsit később.

Az év pozitív csalódásait és csodálatos könyvbéli utazásait hozta magával a Pi élete és A burok. A Pi élete hónapokig beköltözött az életembe, a gondolataimba és még mai napig képes arra, hogy órákra betöltse azokat, hogyha valamilyen formában előkerül. Ha valaki kérdezi mégis mire számítson, hogyha nekikezd nagyon nehéz megtalálni a megfelelő szavakat. Vallás, sors, barátság, veszteség, szeretet és kitartás keveréke a könyv. Egyrészt a saját hánykódásunk az óceánon az élet kiszámíthatatlan színpadán, másrészt a bennünk lévő hit, a minket vezető, vagy éppen nekünk hátat fordító felsőbb hatalom kapcsolata, bizalom és a végletekig kitartó, elemi élni akarás története. Mese és valóság, brutalitás és a kietlenségben megtalálható béke, a mindenség a semmi közepén. Sejtekig hatoló könyvélmény, amit már az olvasni nem szeretőkkel is meg lehet ismertetni filmben, ami annyira mélyen merít az eredeti történetből, amilyen mélyen csak le tud Ang Lee szákja érni Pi óceánjában. És ha a szavak és a képek elfogytak, Pi-t a legjobban a zene tudja kifejezni. A szavak helyett dallamok, a fejezetek helyett pedig zeneszámok mesélik el a történetet, ölelnek körül, kapnak fel és sodornak el a maguk keltette árban.

Pi után meglepődve konstatáltam, hogy ismét Stephenie Meyer csavarta el a fejem. Ha nem ismertem volna megkérdezem az utolsó oldalak után, hogy ki ez a nő? De mit tagadjam, így is megkérdeztem. Ki ez a nő? Egy írói kaméleon, aki olyan gyönyörű mondatokat tud papírra vetni, amitől egy pillanatra megáll körülötted a világ, és az általa megírt érzések kinyúlnak a papírról, hogy az ujjaidon át beléd is átitatódjanak. Mély gondolatokkal, egy fiatal, mégis számos életet megélt bölcs főhős szemén át játszódó történettel egy teljesen más hangulatot árasztó kötettel és hozzá a korábban szerzett hírnevével övezve jelent meg a könyv, amiről nem hittem el azt, amit minden olvasója állított: kitűnő. Ennél rosszabb osztályzatot az én keményszívű értékelő énem sem adhat. Annyira magával ragadó, szívet tépően szomorú, könnyeket előcsalogatóan kedves, mégis a maga nemében is komoly kötet, amitől sokszor még percekre is nehéz volt megválni. Örömmel tölt el, hogy a polcomon tudhatom.

Az év legrosszabb könyvélményét nem meglepő módon Lauren Kate: Torment műve okozta. Bár Nicholas Sparks: Szerelmünk lapjai sem okozott felhőtlen perceket. Töredelmesen bevallom, hogy a filmet láttam már nagyon sokszor, mielőtt a könyv egyáltalán a látókörömbe került volna. És míg a film közben többször is kellemesen átjár a lúdbőr a könyvnél folyamatosan csak azt számolgattam, hogy hány oldal van még hátra. A főhős férfi lévén nekem túlontúl érzelmes volt, és bár nem vagyok romantika fanatikus, ami női lelkem érzékeny húrjaira a képernyőn keresztül hatni tudott itt egyszerűen csak idegesített. Egy jó ideig biztos, hogy nem próbálkozom az író további köteteivel, vagy csak a filmes feldolgozásokra koncentrálok továbbra is.

A sokak által éltetett Tökéletes kémiát bár egy ültő helyemben elolvastam, mégis hajnali három órakor nem olyan gondolatokkal telve csuktam össze és estem kómás állapotban az ágyba, hogy mindenképpen olvasnám a folytatást, ne adj isten a polcomon szeretném látni mielőbb, csupán az csiklandozta a szürkeállományomat, hogy mégis mit szeretnek ezen annyira? Sokszor találkoztam a könyv kapcsán azzal, hogy ez más, újszerű és nem olyan klisés, mint a többi sztori. Igen komolyabb, és igen sok esetben humorosabb és a szereplők is mélyről kanalazott érzésekkel rendelkeznek, nem csak a puding tetejéről lekapart hab jellemzi őket. Mégis számomra a tipikus gazdag, tépázott életű csaj, és az összetört, „rosszfiú” sablonos love story-ját hozza. Nem az év legrosszabbja, de a legjobbja sem. Megmarad közepesnek.

Imádom L.K. Hamilton Anita Blake karakterét, az általa megalkotott világot, a novelláit, amiben a képzeletének elburjánzásaiból előbukkanó kis szegmensek még inkább mélyítik a szeretetemet felé, mégis Merryvel nálam óriási bakot lőtt. Az Árnyak csókjában megismert világ megint hívogató, – és ahogy elbeszélésekből megtudtam kötetről kötetre egyre jobb lesz- a felvonultatott karakterek sokszínűsége emeli a történetet, az egymást követő események pedig folyamatosan fenntartják az olvasó érdeklődését, mégis… A főhősnő sótlansága, ürességet és hiányérzetet okozott. Valahogy karakteresebb főhősnőt tudtam volna elképzelni, árnyaltabb jellemet, ha már csúcsszuper képességeket társít hozzá. Másik negatív élményem a történet szakadozottsága volt. Ahogy megjelent egy új főszereplő olyan volt mintha egy másik színdarabot néznék, ami ugyan a fő előadáshoz kapcsolódik, mégis töredezetten viszi azt előre. Míg másoknak a sok szereplővel van gondjuk nekem csak azzal, hogy széttörik a cselekmény vázát, és ez a darabosság nem éppen okoz pozitív megítélést a kötettel számára.

A Négyen egy gatyában annyival többet jelentett számomra, mint egy átlagos tinikönyv. Sokkal szerteágazóbb és komolyabb a felnőtté válás útja ebben a történetben, mint a legtöbb hasonszőrű könyvben. És itt még jelen van egy nadrág is, ami a szeretetet, az összetartozást és a soha el nem múló támogatást szimbolizálja. Könnyű szívvel helyeztem anno a polcomra, hasonló érzéseket várva, mint a filmváltozatától. Csalódnom kellett és nem épp a filmben. Még mindig csodálkozom, hogy ebből a történetből képekkel ennyivel jobban ki tudták hozni azokat a hatásokat, amit a szavaktól vártam. Valahogy a kötet csacskább lett. Azt hittem, hogy a fülszöveg nagyon elüt a történettől, de tévedtem, rendkívüli módon inkább idomult az írásmódhoz és magához az íróhoz. Rengeteg elírás és baki van a kötetben, amit a hazai kiadó jelez is, ennek köszönhetően pedig az olvasó számtalanszor esik ki a körülötte játszódó történeti szálból. Némely mondatnak többszöri olvasás után se értettem meg a hasznát, mondanivalóját, és nem nem én vagyok nehéz felfogású. Felfoghatatlan, hogy ebből még született több kötet is. És bár a film változatot imádom, abból is csak az első van hatással rám, a folytatás már kicsit megerőszakolt. Mondanom sem kell, hogy ezek után a könyvnél még meg sem fordult a fejemben, hogy a folytatásért nyúlok. 

Jelen által megidézett halhatatlan szavak

Nem is olyan régen a közelgő filmes megjelenések ecsetelgetése közben ejtettem pár szót az új Rómeó és Júlia adaptációról, és mint ahogy már megszokhattátok természetesen idézettel tűzdeltem meg a bejegyzésemet. Csak mert én egy ilyen idézetmániás csajszi vagyok. :) A kis szösszenetemben kitértem, rá, hogy a:

„Szilaj gyönyörnek vége is szilaj,
Lázába pusztul el, mint tűz s a lőpor,
Mely csókolódzva hal meg.
A méz is csömörletes, mihelyt túlontúl-édes.”

idézet esetén senki se gondoljon mára csakis Shakespeare bácsira. Hogy miért is volt erre külön szükség? Azért mert ez a négy soros annyira az emberekbe ivódott a Twilight Saga hatására, hogy a rajongók szinte már szerves részeként kezelve megfeledkeznek drága Williamről.  Hogy ez rossz vagy sem arra most nem térnék ki. Akár rázzuk a fejünket, vagy csak egyszerű fránciás vállrándítással lerendezzük a kérdést nem lehet tagadni, hogy a klasszikusok szerves részét képezik a jelenleg aktuális bestsellerek mondathalmazainak.

Már annak idején Meyer esetében felmerült a kereslet a Twilight mellett a benne említett könyvekre. Gondoljunk csak bele, Bella Jane Austen összest olvas, Shakespeare-ből készülnek fel, és Edward Rómeót idéz vagy éppen az Üvöltő szelek szereplőinek realitásáról vitáznak. Ennek nyomán példának okáért a könyvet piacra dobó hazai kiadó párhuzamosan új köntösben ki is adta az említett műveket. A fiatalokat elkezdte érdekelni, hogy mégis mi az, amin a kedvenc szereplőik ellamentálnak, kik azok az alakok, akikkel párhuzamot vonnak saját magukra a főhősök, vagy éppen mi állt az idézet mögött eredeti gondolatként. Nem tagadható le, hogy elindított valamit, méghozzá az olvasási kedvet, amit az író kortársak sora még jobban támogatásba vett, tudatosan, vagy tudattalanul.

Sokszor említett kedvenc írónőm Cassandra Clare rendkívül ügyesen alkalmazza a versekből, regényekből vett idézetek láncolatát regényei egyes fejezetei előtt. Ezek nem csak rövid elővetítést jelentenek a következőkben kibontakozó cselekményre, hanem mintegy mézesmadzagként is hatnak a fiatal olvasókra, csöndesen duruzsolva a fülükbe, hogy olvassatok a holt szerzőktől is örök érvényű gondolatokat. Ugyanez a szisztéma megjelenik új kedvencem Kerstin Gier esetében is, aki a lágy, érzelmes de mégis szívet széttépő Emily Dickinson költeményeiből használt fel több esetben is sorokat. De hozhatnék még rengeteg hasonló példát.

Clare egyes szereplőit, kifejezetten a Pokoli szerkezetek trilógiában nem lehet elképzelni Dickens, Austen, Brontë nélkül. A Végzet ereklyéiben pedig annyi Shakespeare utalást találunk, Milton: Elveszett paradicsoma mellett, hogy azonnal fel akarjuk idézni a régi megporosodott ismereteinket az öreg mestertől. Összeforrt a Két város regénye és Tessa személye, olyannyira, hogy a rajongók által készített olvasási

listán a dobogós első helyet szerezte meg magának. És nem, nem viccelek, hogy elkészülnek a kedvenc könyvek karaktereinek olvasási listái, és az ezekhez kapcsolódó kihívások, mint „Olvassuk el egy év alatt XY olvasmányait!”. És ez nem csak külföldi szerzők művei esetében dívik. Leiner Laura minden képzeletet felülmúló, átütő sikere a kortárs ifjúsági irodalomban évtizedek óta az egyik legnagyobb atombombaszerű robbanás a hazai irodalmi életben, és a könyvpiacon is. A köteteket viszik, mint a cukrot, sok esetben hiánycikk – én is várakozó állásban vagyok, hogy végre megkaparinthassam a saját még hiányzó darabjaimat – szereplőitől idéznek, és igen Reni olvasmányai is megmozgatták a fiatalokat. A kötetek hátoldalán többen is arról nyilatkoznak, hogy Laura szerettette meg velük az olvasást, de szerintem maga Reni karaktere is közvetve de befolyással hat/ott az olvasók addigi könyvbogarászással kapcsolatos szokásaikhoz.

Személy szerint egy nagyon erős pozitív hatást érzékelek a kortárs „felkapott” szerzők részéről, akik az olvasás szeretetét nem csak a jelenleg futó, az aktuális trendnek megfelelő könyvekre hívják fel, hanem a klasszikus, örökzöldekre is irányítják a reflektorokat, amik ennek köszönhetően régi formában kerülnek egy őrületes friss vérkeringésbe. Hála az égnek úgy tűnik, hogy a megfilmesített könyvek mellett újra felfigyelünk a kicsit megporosodott, szuperképességekkel nem rendelkező, mégis örökéletűt alkotó szerzők tollából származó sorok után, ami a jelen betűvetőinek is köszönhető.