Kiera Cass: Az €lit

A tavalyi Csökkentsd a várólistád challenge egyik könyve Kiera Cass A párválasztó sorozatának első darabja volt. Sokáig szemezgettem a habos babos borítóval, a fura nevekkel, és a nagyon rózsaszínnek tűnő történettel. Majd Solya értékelését olvasgatva beadtam a derekam. Hiszen ha valamit a Disney mesék romantikus, ártatlan, happy endes történeteihez hasonlítanak, csak megfelelő olvasmány lehet egy megfáradt könyvmoly számára. Néhány nap alatt befaltam a Párválasztót, mert nem lehetett egyszerűen csak otthagyni. Olyan könnyed volt, mint egy tüllszoknya, kedves, olykor butácska, és első szerelmesen rózsaszínűen romantikus. Nem voltak nagy elvárásaim a kötettel kapcsolatban, nem elveszni akartam az írónő által megalkotott világban, hogy azután csak daruval tudjanak kihúzni a nyúlüregből, ami magába szippantott, csak néhány kellemes órát kívántam eltölteni, kikapcsolni a folyamatosan zakatoló agysejtjeimet, és egyszerűen csak átadni magam a könnyed kikapcsolódás érzésének, amit báj, kellem, dac és humor sző át. Igazi havas délutánon olvasós, meleg teát szürcsölgetős könyvre. Így valami hasonlót vártam a folytatástól is. És várta, vártam, vártam…

„Ne hagyd, hogy megpróbáljanak megváltoztatni”

Az Elit baja, hogy vontatott. Igen, tudom, hogy sokan imádják a sorozatot, de be kell látni, hogy ebből a sztoriból max 2 könyv erejéig lehetett volna kihozni egy élvezetes történetet. Míg a Párválasztó előkészítette, felvezette az egész háttértörténetet, ami még így is hatalmas lyukakkal küszködik, de ezeket elfogadtuk a szereplők tudatlanságának, amelyben a vezetőség tartja őket, addig itt a történet szempontjából minimális előrehaladás történik. A szereplők jelleme egy csöppnyi változáson sem megy keresztül. Egyszerűen nem kommunikálnak egymással, nem beszélnek meg semmit, inkább gyerekesen megpukkadnak, és elmennek durcizni a szobájukba, rosszabb esetben ráfanyalodnak valaki másra. America folyamatos sírásai miatt sokszor már féltem, hogy kitörnek a könnyek a lapokból és elárasztanak engem is. A bizonytalan szó nem fejezi ki egzaktul, hogy mennyire dühítően ingatag a két fiú iránti érzelmeiben. Mindig más karjába sodorja a szél, attól függően, hogy most épen haragszik e Maxonra, vagy sem. A sem pillanataiban jut eszébe, hogy neki ott van Aspen, aki csak rá vár, és bármi történjen is szereti őt. Majd jön egy lelkizős nagyjelenet, ami megerősíti abban, hogy ő képes hercegné, sőt majdan királyné is lenni, és milyen csacsi is volt, hiszen ő szereti Maxont, aki vár rá. Én pedig közben verem a fejem a falba, mert még drága Bella Swanunk sem volt ennyire irritálóan hiperbizonytalan, csak megtaláltam a megfelelő szót. És akkor nézzük a fiúkat, őszintén nekem annyira kidolgozatlan a jellemük, annyira árnyalatlanok, hogy egyszerű érmefeldobással is kiválasztható lenne, hogy mégis melyiküket válassza Mer. Aspen lenne a rendszerellenes nézeteket valló, türelmes, fülig szerelmes, a nyomort ismerő férfi karakter, akit akárhogy is nem szeretném mégis az Éhezők viadalás Gale-lel azonosítok, csakhogy Gale-ben ezerszer több potenciál van, mint benne. Maxon pedig a sanyarú gyerekkorral sújtott, minden saját döntéstől megfosztott fiú, aki életében először kerül olyan helyzetbe, hogy elviekben érvényesíteni tudná az akaratát, ami valahogy mégsem jön össze neki. És ott van a többi lány, akik egy-egy típust testesítenek meg, mint Hófehérke hét törpéje, csak itt Szende, és Kuka mellett Engedelmes és Rámászós szerepel a mesében, pedig egy Morgó még okozhatna szarkasztikus hozzászólásaival kellemes perceket.

„Idő. Mostanában mintha folyton ezt kértem volna. Abban reménykedtem, hogy ha lesz elég időm, akkor valahogy minden magától a helyére kerül.”

A történetben az információk sejtelmes csepegtetésével azt a látszatot kívánja kelteni Cass, hogy valami nagyon csúnya trutyi van a palacsintában, és több húzódik meg a színfalak mögött, mint gondoljuk. Attól félek, hogy ez a csattanó mégsem fog akkorát csapni, mint ahogyan azt ő elképzelte, csupán nagyon fájni. És ha már fájdalom… A történet során fontos új információra derül fény, köszönhetően Mernek, aki meg is osztja azt hős szerelmeseivel, akik elég különbözőképpen reagálnak rá, de mindkettő esetében igaz, hogy fajankó módjára. Hősnőnk pedig nem is áll vitába velük, csak megjegyzi, hogy lehet abban igazság, amit a fiúk mondanak, de szerinte az mégsem teljesen igaz. Tessék? Kérdem én, miért kell ennyire butákká tenni a szereplőket? Elviekben egy háborús stratégiákat kiötlő hercegről, és egy rendszert ízekre szedő és kritizáló katonáról van szó. Annyival lerendezni, azt, hogy a lázadók könyveket lopnak el, hogy biztos fáznak, és tüzelni szeretnének, vagy szeretnek olvasni, nem értelmes válasz!!!

Mindezek ellenére, ha nem is azonnal de befejezem a trilógiát, hátha hihetetlen fejlődésen megy keresztül a történet, és a szereplők. Ki tudja, még lehet, hogy okoznak meglepetéseket…

Értékelés:

Kedvenc idézet:

„Néha úgy érzem, csak álmodlak.”

Brunonia Barry: A csipkeolvasó

Nehéz erről a könyvről értelmesen beszélni és írni, de megpróbálkozom vele. Tipikusan azok közé a történetek közé tartozik, amikről nem tudod rendesen elmondani, hogy miért is szeretted, vagy miért tett rád ekkora, és mély benyomást. Miután becsuktam az első nem túl értelmes szó, amit kiadtam magamból a Tyűha volt. Meg kell hagyni, kicsit idétlen és régimódi kifejezés, de mással az adott pillanatban nem nagyon tudtam kifejezni azt az érzést, amit okozott. Hogy milyen is ez a kötet? Nehezen lehet megragadni és szavakban megfogalmazni. Eredetileg csak véletlenül került fel a listámra, amit a könyvtárunkban hagytam, és mintegy véletlenül be is szerezték. Funkcióját tekintve, mivel nem túl vastag és nem túl súlyos csak annyi lett volna, hogy elterelje a figyelmemet a mindennapi haza és iskolába való utazgatás során. Így mint minden egyes utazó könyv sokáig hányódott vetődött a táskámban, akinek hasonló eszement szokása van, úgyis megérti miért. Vagy tele a busz, és nem lehet nyugodtan belemerülni a regénybe, vagy jön egy ismerős, aki annyira eltereli élete apró részleteinek ecsetelésével a figyelmem, hogy teljesen megfeledkezek róla, hogy más is lapul a táskában, mint félig rágott alma és egy üveg víz.

Gondolatok:

Szó mi szó az elején elvarázsolt a történet, és a mesélő Towner. Bepörgette az agytekervényeimet és a képzeletemet rendesen, mikor kijelentette, hogy „Egy szavamat se higgyék, mert én mindig hazudok.„. Azonnal felmerül a kérdés, hogy miért teszi ezt? Mit titkol el? Mi lehet az igazság? Elbeszélését követően viszont jönnek mély pontok a történetben, ez köszönhető a fejezet és nézőpontváltásoknak és a sokszor összekuszálódott szálaknak. A történet közepére mindenesetre elálmosodtam, mint egy macska a nyári forróságban, aki elnyúlik lábát lelógatva egy hintaágyról. Itt kevesebbszer került a kezembe a kötet és gyorsan ki is került közüle. A végét viszont már egyben szippantottam magamba, hiszen másképp nem is lehet. Nem akartam, hogy bárki megzavarjon, bármi elvonja a figyelmem, vagy bármi mást kelljen csinálnom. Ebből is látszik, hogy milyen megosztó a könyv. És ennek vagy éppen ennek ellenére köszönheti nálam a sikerét.

Ami már az első perctől kezdve magával ragadt, az a főszereplő Towner. Akinek tanácsa még az első 50 oldalnál a fülünkben cseng, ezt követően azonban valahogy megkopik. Talán annak köszönhető, hogy mindenhol megerősítést nyerünk a gondolataira, és az emlékeire, így nem hisszük el, hogy tényleg hazudik. A történet Eva halálával kezdődik, vagyis inkább Eva halála indítja útjára Towner történetének szálát vissza Salembe, a boszorkányok és azok pereinek otthonába. Ezzel mi is útra kerekedünk vele együtt, és hallhatunk néhány töredéket a régi életéből, hogy miért menekült el innen, és miért nem akart soha visszatérni. A történet elején még csak annyit tudunk, hogy Townernek, akit egyébként Sophyának hívnak egy iker húga Lyndley és egy fiú öccse van Beezer valamint egy kissé mogorva és furcsa anyja May, aki a Sárga kutya szigeten él a mai napig bántalmazott nőket támogatva. Élete egy részét Eva nagynénjénél élte le, akit anyjaként szeretett és ez viszont is igaz. Az ő történetük szépe lassan bontakozik ki lapról lapra, utalások, emlékképek formájában. Az olvasóra van bízva, hogy hogyan is rakja össze ezeket a darabokat, vagy, hogy a könyvhöz hűek legyünk a holt pontból kiindulva hogyan tudunk a csipkében olvasni? Előrébb haladva a történetben egyre inkább világossá válik, hogy több szörnyű dolog is keresztezte Towner életét, amíg Salemben lakott, és nem egy szerető és békés családban nevelkedett fel. Megtudjuk, hogy anyja May mikor kiderült, hogy iker lányai lettek Lyndley-t „elajándékozta” a nagynénjüknek Emmának és annak férjének Calnak, akiknek nem lehetett közös gyermekük. A meg nem értett Lyndley pedig 18-ik születésnapjuk után öngyilkos lett. A miértekre nem kapunk választ. A szereplők múltbéli alakja nem materializálódik előttünk, és a történet, Towner története helyenként megszakad. A múlt árnyain keresztülvág a jelen és annak problémái.

„Változik az ember, változnak a lehetőségei.”

Az olvasó nem csak a főszereplő életébe kap bebocsátást, hanem Salem mitikus csipkeverő nőinek múltjába és talentumába is bebocsátást nyer, hiszen minden egyes fejezet elején található részlet A csipkeolvasó útmutatójából, ami mesél a csipkéről, az őt olvasóról, múltról és jövőről. Engem ezek a részletek varázsoltak el, és sokszor tartották bennem a lelket azoknál a részeknél, amikor már feladtam volna a könyvvel való „küzdelmet”. A csipke motívuma, és a benne való olvasás képessége átjárja az egész kötetet, ezzel adva neki egyfajta misztikus bájt, amivel valahogy Alice Hoffmann és Joanne Harris által megalkotott világot juttatta az eszembe. Azonban a könyv sokkalta érdekesebb bonbonos doboznak ígérkezik, amelyben az utolsó darabok okozzák a legnagyobb kulináris „orgazmust”. Towner E/1-eit felváltja az E/3, ami sokszor jól jött, máskor pedig feleslegesnek tartottam. Természetesen meg kell ismernünk azokat az eseményeket is, amikbe a főhős nem nyerhet betekintést, viszont a kelleténél többször éreztem úgy, hogy elhúzta őket az írónő, mint a rétes tésztát. A jelenben küzdenek a „megtért” Cal és annak szektája ellen a városiak, és keresnek egy eltűnt terhes lányt. Mivel Towner emlékeiből és a városlakók elmesélése alapján is megtudjuk, hogy milyen kegyetlen és szadista ember is volt a nagybátyja hihetőnek tűnik, hogy Angela eltűnéséért is ő a felelős.

Számomra a meghatározó fordulatot az a rész hozza, amikor a regénybe beékelődik Towner novellája, annak magyarázataként, hogy mi történt az azt megelőző évben és akkor, amikor a testvére öngyilkosságot kövezett el. Ezt megelőzően is voltak utalások a családon belüli brutális erőszakra, és az azokra adott válaszokra. Az írónő Towneren keresztül pengeti meg a hitetlenség húrját, hogy egy bántalmazott nő, hogyan is képes megbocsátani és folyamatosan visszamenni az őt verő férfihoz? Mik a mozgatórugók? Miért nem lehet ezeket a marionett szálakat elvágni? Mit tehet a családtag, aki segíteni akar, de szavai süket fülekre találnak? Mi a teendő, ha a megmentendő személy nem akarja, hogy megmentsék? Mit vált ki mindez másokból? Mellette az alkoholizmus, a gyermekelhanyagolás, a mély depresszió és a családon belüli nemi erőszak is megbújik és halk szinte hallhatatlan sikolyok kíséretében dörömbölnek apró ökleikkel az olvasó fülének, agyának és szívének ajtajain. Megráz, felháborít, megfélemlít és a végén magadra hagy vele az írónő, hogy dolgozd fel, és lásd, hiába vannak szabályok, ellenük küzdő emberek, sokszor még ez sem elég ahhoz, hogy megállítsa a lavinát. Az egész regényt áthatja az önmarcangolás és az önhibáztatás érzése, ami elől a főhősünk menekülni akar. És a miértekre a végén egy atombomba robbanás erejű befejezéssel választ is kapunk.

„Nem volt dugóhúzója, ezért keresett egy ócska kötélfeszítő pálcát, és benyomta a dugót a palackba. Az ital kicuppant a palackból, jutott belőle Lyndley pólójára is, amitől begurult, de aztán az ablakhoz ment, és az össze bort beleöntötte a tengerbe. Figyeltem, ahogy a sötétpiros elsápad rózsaszínné, majd szürkévé, végül eltűnik nyomtalanul. Valahogy jólesett nézni, amint a bor elveszíti hatalmát; úgy gondoltam, talán egyfajta gyógyító rítusnak vagy valami hasonlónak vagyok tanúja: Lyndley megfosztja hatalmától az alkohol démonát, amely uralkodott a családja életén. Ilyesmi lehetett. Ám aztán letelepedett a matracra, sodort magának egy füves cigarettát, és az én elméletem követte a bort a semmibe.”

SPOILER! AZOK AKIK NEM OLVASTÁK ÉS NEM SZERETNÉK A VÉGSŐ KATARZIST ELŐRE LELŐNI NE OLVASSÁK!

A könyv végén mindenre választ kapunk, pedig a válaszok előttünk voltak már az elejétől kezdve elszórva, mint Jancsi és Juliska előtt a hazafelé vezető morzsák. Miért hazudik Towner? Már az elején közli, hogy hézagos az emlékezete, mert a húga halála után önkéntesen tért be egy szanatóriumba, ahol elektrolízisen vett részt. Így vannak előtte és utána emlékei, valamin olyan lyukak, amiket így vagy úgy befoltozott. Felmerül a novellája során is, hogy fikció, amit viszont nem ért az olvasó, hogy miért is lenne az, hiszen olyan szépen illeszkedik az addig elmesélt történet láncolatába, hogy érthetetlen miért lenne hazugság. Sajnos beleesünk ebbe a hibába, mert a családra vonatkozó apró tényekről és eseményekről csak Townertől kapunk információt. Ezeket azonban senki sem erősíti meg! Csak utólagosan világosodunk meg, hogy senki nem említi meg Lyndley halálát, csak azt, hogy Towner otthonba került. May soha nem nevezi a lányának Townert, csak ő hívja gondolatban az anyjának, és ez az öccsére is igaz. A végén világosodunk meg, hogy soha nem volt Towner mellett Lyndley mert ő még csecsemőként meghalt. Hogy nem May gyereke, hanem a veréseknek köszönhetően rengeteg sebet és károsodást elszenvedő Emmáé. És az apja pedig az őt megerőszakoló Cal. Towner 18 évének szörnyű emlékei elől a hazugságba menekül, vagyis olyan emlékeket gyárt, amelyekkel az elektrolízis sötét lyukait könnyebben kezelhetően feltöltheti. Nem szabadul meg végérvényesen ezektől az emlékektől, csak olyan személyre hárítja őket, aki félig mégis ő, egy darabja önmagának, az ikertestvérére. Egyfajta büntetés és menekülés is számára az elferdített múlt. Bünteti magát, mivel úgy érzi a testvére miatta halt meg, így hogy emlékeiben látja a felnőtt Lyndley-t, olyan tulajdonságokkal, képességekkel és bájjal felvértezve, amely soha nem lehetett az övé. Másként megkomponált halálával pedig megerősítést nyer, hogy ő mindez az ő hibájából történt, amiért még jobban ostorozhatja önmagát. Másrészt pedig mivel rá vetíti a kínokat, mentesül azok elviselhetetlen terhe alól. Halálával pedig a rossz emlékek is meghalnak. Szembesülni a valósággal nem csak neki jelent traumát, szenvedést és sokkot, ebbe az állapotba az olvasót is magával rántja a feneketlen mélységbe, hogy onnan együtt másszanak ki apró léptekben.

Megrázó ez a kötet a maga apró rezdüléseivel, mély drámáival és megbúvó mondani valójával. Közben körbeöleli a csipke, ami megmutat múltat, jelent és jövőt, azért, hogy ha az első kettőn nem is, de az utóbbin tudjunk változtatni.

Értékelés:

Kedvenc rész:

„Csipke van mindenben, ami él: a téli tar ágakban, a felhők mintájában, a víztükörben, ahogy fodrozódik a szellőtől… Még a kóbor kutya csapzott szőrében is meglátjuk a csipkemintát, ha elég figyelmesen nézzük.”

Első tettek, utolsó szavak

Vannak olyan emberek, akik bélyeget gyűjtenek, mások a szalvétákat preferálják, vagy éppen az antik könyveket. És vannak olyanok, akik az utolsó mondatokat. De mit tesz az az ember, aki minden egyes híres ember utolsó gondolatát ismeri, csak azét nem akié a legfontosabb lenne számára.

A hírességektől sok minden marad örökül. Naplók, hangfelvételek, ruhák és utolsó szavak. A póri élet szereplőinek utolsó szófürtjei azonban sokszor csak a családtagok számára maradnak meg, jobb esetben több generáción keresztül. Az ő szóhalmazaik nem kerülnek bele életrajzukba, hiszen rájuk a nagyközönség nem kíváncsi, nem mellékszereplői a nagyvilág színpadán játszott szerepjátéknak. Ők csak a hátsó megbúvó díszletmunkások, akikre nem kíváncsi a publikum. Azonban azok a szavak is fontosak. Nem tudhatjuk, ugyanis, hogy azokat a szavakat, amik a mindennapok zsúfoltságába olvadnak követik –e még mások. Lesz –e még folyt köv. és emlékszünk –e az utolsó pillanatra, amiről még akkor nem tudtuk, hogy az.

Érzések:

Nem figyeltem fel rá. Nem olvastam róla. Nem kaptam fel rá a fejem. Elsiklottam mellette, és észre sem vettem, hogy létezik. Figyelmetlen voltam, csacska és már csak akkor vettem ténylegesen észre, amikor az orrom elé tették. Hogy miről is beszélek? John Green: Alaska nyomában c. könyvéről, akit lehet a babacipőben totyogó Jodi Picoult-nak is nevezni.

Hogy nagy hatással volt –e rám a könyv? Igen. A pont akkor pont ott típus, ami eszméletlenül lekötött, és ennek megvoltak a maga hatásai. Igen fent maradtam vele a buszon. Igen rám kellett szólnia a sofőrnek, hogy megyek –e még egy kört vagy leszállok itt a végállomáson. És igen rákérdezett arra, hogy mit olvastam, ami ennyire magába szippantott. Hogy mondott –e valamit neki, amikor megmutattam? Nem hiszem. Szerintem inkább csak az aranyásók és Fehér agyar jutott róla eszébe a cím hallatán, mivel a sötétben a könyv borítóját se láthatta.

Elmerültem benne utazás közben. Újra és újra alábuktam és egyre mélyebbre jutottam.

Mindenki életében eljön a pillanat, amikor meg akarja találni a nagy Talánt, ahogy főhősünk Miles is. És a nagy Talánhoz vezető úton minket is felvesznek, vagy pedig mi veszünk fel néhány életstoppost. Akikről sok esetben nem tudjuk, hogy mennyire meghatározók is lesznek majd az életünkben. Formálnak, alakítgatnak, közben mi is viszont, és így hatás kölcsönhatás jelleggel egyre közelebb és közelebb jutunk a Talánunkhoz. Vagy éppen rájövünk, hogy mi is az. Közben mások elbuknak vagy feladják, és lehet, hogy ezeknek az elemeknek az elmozdulása, és eltűnése fogja majd okozni, hogy teljesen más lesz a Talánunk, vagy éppen saját magunk.

Miles esetében a Talán keresése egy bentlakásos iskolában kezdődik, vagyis inkább az iskolába való beiratkozással. Ahol felveszik az autóba, amit Alaska vezet. És innentől elkezdődik a visszaszámlálás. A szertelen, örökké változó Alaska teljes mértékben más, mint amit eddig ismert a világban. Nem csoda, hogyha azonnal belecsavarodik a lányba, aki menthetetlenül felkapja, és magába szippantja, mint egy forgószél. Elkezdődnek ezután az első tettek, az első cigi, majd az első ital, az első barátnő és szexuális kaland, valamint a szabályszegések sorban, fokozatosan. És közben áramlanak még a furcsa és sokszor mély gondolatok, amikre Miles általában fel sem kapja a fejét, azonban azok még ott maradnak. Alaska nagy kérdése, hogy hogyan szabadulunk ki a szenvedés labirintusából képezi szerintem neki a maga nagy Talánja. Megtalálni a kivezető utat neki maga lenne a megváltás, és erre keresi Pufi mellett a megoldást, amit a végén úgy tűnik, hogy meg is lel: gyorsan, egyenesen. A könyv egy visszaszámlálás, és utána számlálás egy tragédiának, vagyis magának Alaska halálának. Aki egyszerűen csak kinyitotta az autó ajtaját, és áthuppant egy másikba, ami észvesztő tempóval süvített a sorsa felé.

"Egész életedet labirintusba zárva töltöd, azon töprengsz, hogyan szabadulsz ki egy nap, és milyen nagyszerű érzés lesz. Elképzeled a jövődet, de soha nem valósul meg. Csak arra használod a jövőt, hogy segítségével elmenekülhess a jelenből."

Hogy mi merül fel ilyenkor? Megakadályozható lett volna? Szándékosan tette? Voltak –e előjelek? Mit mondott utoljára?

Minden megzavarodik, és ott marad egy olyan formájú lyuk, meghatározott formákkal, amibe nem illeszthető többé semmi más, mert a passzoló elem örökre elszállt. Miles gondolatai a történet végén nagyon találóak, magáról a labirintus effektusról, amiből rengetegféle menekülési lehetőség van. Hiszen, ha nem akarunk szenvedni, teljesen elszigetelhetjük magunkat mindentől, ami fájdalmat okozhatna. Mivel ebben az esetben nincsen semmilyen olyan dolog, vagy ember, ami bánthatna, vagy amihez/akihez ragaszkodhatnánk, és az elvesztése fájhatna. Jó ez a megoldás? Vagy vessük bele magunkat teljesen az élet nagy óceánjába, sodorjon az áramlat, és néha csapjon oda a sziklafalnak? Jobb attól, hogy engedjük, hogy fájjon, és ettől formálódjunk, és fejlődjünk, hogy utána más szintekre emelkedjünk, és lássuk másképp a világot? Jó ez nekünk? Kell? Vagy adjuk még fel az elején?

Hiszen mint ahogy Miles mondta, elfelejtünk dolgokat, már nagyon hamar. Nem emlékszünk azokra a dolgokra, amik korábban mindennaposak voltak a minket oly nagyban meghatározó emberekből, ha közel engedjük magunkhoz őket és végül mégis elveszítjük. És igen sok mindent elfelejtünk, nem emlékszünk mondatokra, mozdulatokra vagy egyes gesztusokra. Akkor mi értelme van annak, hogy hagyjuk, hogy mások vezessenek ki a labirintusból. Hiszen megjegyzi, miért tette őt Alaska különlegessé, hogyha itt hagyta? De ha már itt tartunk, ami elveszett teljesen elveszett?

„Legyőzhetetlennek hisszük magunkat, mert azok vagyunk. Nem tudunk megszületni, és nem tudunk meghalni. Mint mindenféle energia, csak alakunkat, méretünket és megjelenési formánkat változtatjuk. Akik megöregszenek, elfelejtik ezt. Félnek a veszteségtől és a kudarctól. De az a részünk, amely több, mint részleteink összessége, nem kezdődhet, és nem érhet véget, és így nem is vallhat kudarcot.”

Mégis kutatjuk azokat a parányi utolsó morzsákat, hogy ne vesszenek el, hogy ne pörögjenek át az ujjaink között, mint a homokszemek. Mert elsiklunk dolgok felett, mivel azt hisszük, hogy lesz folyt. köv. azért mert azt mondják, vagy mert annyira kézenfekvő, hogy folytatódni fog és nem hisszük el, hogy azok voltak az utolsó dolgok.

És hogy miért vannak rám is olyan nagy hatással az utolsó szavak, és maga a történet? Talán azért eresztett gyökeret bennem ennyire az egész, mert pont most vesztettem el az Édesapámat? Talán azért, mert nem tudtam felidézni, hogy mit mondtunk egymásnak, amikor utoljára beszéltünk? Vagy éppen azt volt nehéz felidézni, hogy mikor is beszéltünk a héten utoljára? Vagy az, hogy nem tudtam elbúcsúzni? Vagy nem tudom, hogy neki személy szerinte mik voltak az utolsó szavai? Mindenre a válaszom: lehet.

Azonban mindenféle tragédia nélkül, mély nyomokat hagyott bennem a történet. És ajánlom mindenkinek, aki keresi a labirintusból való kivezető utat, vagy magát a nagy Talánt.

Értékelés: 5/5

Kedvenc mondat:

„Thomas Edison utolsó szavai: „Olyan gyönyörű odaát.”

Azt nem tudom, hol lehet, de hiszem, hogy ott van valahol, és remélem gyönyörű.”