Elolvasni és megnézni, vagy megnézni és elolvasni?

Örök dilemma egy olyan könyv tekintetében, amelyet még nem olvasott az ember és idő közben megfilmesítésre kerül, hogy előbb elolvassam, vagy nézzem meg a filmadaptációt? Hogy miért? Mert sokszor a film ütősebb, mint a könyv. Vagy éppen a kötet tökösebb, mint a megfilmesített verzió. Csokorba szedtem azoknak a könyveknek a sorát, amikhez még nem volt szerencsém, viszont időközben leforgatták őket.

David Mitchell: Felhőatlasz

„Egy zaklatott életű ifjú zeneszerző az ihlet pillanatában ráérez az örökkévalóságra. Sorsszerű viszonyok, cinikus érzelmek és látnoki szerelmek motívumaiból hat történet rajzolódik ki, melyek mindegyike túlmutat önmagán – egy leírhatatlan harmónia felé. Ez az átkozottul tökéletes összhang szólal meg a Felhőatlasz olvasóiban.
David Mitchell bravúros felépítésű, virtuóz nyelvezetű művében az összefonódó életek minden időbeli és térbeli határt átlépve hatnak egymásra. A lelkek korokon és kontinenseken át vándorolnak, akár az égbolton átvonuló felhők. De ki irányítja sorsunkat: mi magunk vagy valamilyen külső erő? Képesek vagyunk-e tanulni a múltból, az előző életekből, vagy az emberiség újra és újra elköveti ugyanazokat a hibákat?
A regényből a Mátrix-trilógia és A parfüm rendezői forgattak vibrálóan szellemes filmet.”

Először csak fél szemmel és fél füllel figyeltem a filmelőzetest. Csöppet sem érdekelt. Még néhányszor elsuhant mellette, és még mindig nem fogott meg magának. Majd erőt vettem magamon, időt szántam rá, és nyugodtan, teljes odafigyeléssel megnéztem a bemutatót és utána olvastam, hogy akkor miről is szól a történet. Mondanom sem kell, hogy megnyert. Sokadik látásra, de beleszerettem. Most pedig dilemmázok, hogy nézzem vagy olvassam, melyik lenne a jobb élmény először? A könyvről csak jót lehet olvasni, a film pedig igen ígéretesnek látszik csupa jó színésszel, akcióval és szerelemmel. Nagyon szeretem, amikor egy történetet több szálon ismerünk meg, és közben több idősíkon is mozog, mindezt itt pedig megkaphatom. Másrészt maga a téma is nagyon csábító. Azt hiszem mégis először  a könyvnél maradok.

Bemutató dátuma: 2012. november 22.

Yann Martel: Pi élete

„Pi Patel különös fiú. Egyesek szerint (közéjük tartoznak a szülei is) bogaras. Tizenhat évesen elhatározza, hogy nemcsak hindu akar lenni (születésénél fogva az), hanem keresztény és moszlim is. És keresztül is viszi az akaratát: nemcsak hogy megkeresztelkedik, de beszerez egy imaszőnyeget is. Hősünknek már a neve is furcsa: keresztnevét – Piscine Molitor – egy párizsi uszodáról kapta. Iskolatársai persze Pisisnek csúfolják, mire ő lerövidíti a nevét, és a gyengébbek kedvéért felírja a táblára: π=3,14. Az is furcsa, hogy egy állatkertben lakik Pondicherry városában, amelynek apja a tulajdonosa és vezetője. És éppen itt kezdődnek a bajok: az állatkert nem jövedelmező – a család úgy dönt, hogy eladja az állományt, s átköltöznek Kanadába. Az Észak-Amerikába szánt példányok egy része velük utazik a Cimcum nevű teherhajón. A hajó egy éjszaka valahol a Csendes-óceán kellős közepén elsüllyed. Az egyetlen túlélő Pi Patel – valamint egy mentőcsónak-rakományra való állat: egy zebra, egy orangután, egy hiéna – és egy bengáli tigris! Kezdetét veszi a jámbor, vallásos és vegetáriánus Pi több mint kétszáz napos hányódása a végtelen vizeken. Vajon mennyi és miféle leleményességre van szükség ahhoz, hogy egy kamasz gyerek meg egy két és fél mázsás tigris kialakítson valamiféle békés egymás mellett élést? S ha ez sikerül is, honnan és hogyan szereznek ételt-italt ilyen hosszú időn át? Egyáltalán: mivel telhet ilyen hosszú idő a végtelen, de korántsem kihalt tengeren? Milyen kalandok, milyen élmények várnak rájuk? Meg lehet-e úszni ép ésszel az ilyesmit? „

A könyvborító fogott meg, még a filmes előtti. Utána kicsit utánajártam a történetnek. Elolvastam a szerző beszámolóját az alkotói válságáról, és egyben élete nagy válságáról, amikor úgy tűnt, hogy befuccsolt a hivatásában. Majd jött a sorsdöntő fordulat, és egy ember életének története. Szívbemarkoló, megdöbbentő és csodálatos történet a túlélésről, hitről és kitartásról. A filmet az Oscar díjas Ang Lee rendezte, aki az egyik kedvenc könyvem az Értelem és érzelem feldolgozását is elkövette. Megfogott magának, úgyhogy decemberre már bejegyeztem magamnak a naptáramba a bemutató napját. Az esetek 90%-ában inkább a könyvet választom elsőnek a filmmel szemben. Most viszont a film élvez prioritást. Köszönhető talán annak is, hogy Pi kalandját 3D-ben élhetem át.

Bemutató dátuma: 2012. december 20.

J. R. R. Tolkien A hobbit

„Ha megmozgatják a fantáziádat az oda és vissza történő utazások, amelyek kivezetnek a kényelmes nyugati világból, a Vadon szegélyén túlra, és érdekel egy egyszerű (némi bölcsességgel, némi bátorsággal és jelentős szerencsével megáldott) hős, akkor ez a könyv tetszeni fog, mivel épp egy ilyen út és utazó leírása található benne. A történet a Tündérország kora és az emberek uralma közti réges-régi időkben játszódik, mikor még állott a híres Bakacsinerdő, és a hegyek veszéllyel voltak tele. Az egyszerű kalandozó útját követve útközben megtudhatsz (ahogy ő is megtudott) – ha még nem ismernéd mindezeket a dolgokat – egyet s mást a trollokról, koboldokról, törpökről és tündékről, s bepillantást nyerhetsz egy elhanyagolt, de lényeges időszak történelmébe és eseményeibe. Mert Zsákos Bilbó úr számos jelentős személynél járt; beszélt a sárkánnyal, a hatalmas Smauggal; és akaratán kívül jelen volt az Öt Sereg Csatájánál. Ez annál is inkább figyelemre méltó, mivel ő egy hobbit. A hobbitok fölött a történelem és a legendák mind ez idáig átsiklottak, talán mert rendszerint többre tartják a kényelmet, mint az izgalmakat. Ez a személyes visszaemlékezések alapján készült beszámoló, amely Zsákos úr egyébként csendes életének egy izgalmas évét írja le, azonban képet adhat erről a becses népről, akik (úgy mondják) manapság megfogyatkoztak. Mert nem szeretik a zajt.”

Néhány évvel ezelőtt a lelkes Gyűrűk ura fanok úgy érezhették, hogy eljött a világ vége, és Mordor tüze mindent elpusztított, amikor a trilógia harmadik része is lement a mozikban. Peter Jackson azonban nem tudott nyugton ülni a fenekén, és megmentette, ha nem is a galaxist, de a rajongó tábort biztosan a Megyétől és Tolkien világának hiányától. Amit várok az a szokásos gyönyörű látványvilág, a legapróbb részletekig kidolgozott díszletek és az átütő jelenetek. Akik pedig igazán elvetemültek a majd 3 órás filmet 3D-ben is végigizguhatják – ahogy én is szándékozom megtenni-. Mielőtt rávetném magam a könyvre megvárom mit ad a filmes élmény.

Bemutató dátuma: 2012. december 13.

Stephenie Meyer: A burok

„A Földet elfoglalta a világűrből érkező idegen faj, amelynek tagjai irányításuk alá vonják az emberek elméjét, miközben testüket érintetlenül hagyják. Az emberiség túlnyomó része feladta, az ő testük már csak egy burok. A betolakodók magukkal hozták a rák ellenszerét, megszüntették a háborúkat, a Földet paradicsommá változtatták. Saját maguk számára.
Amikor egy nagyhírű, különc, világról világra vándorló lélek érkezik a bolygóra, az utolsó lázadók egyikének testét kapja ittlétéhez. A Vándor, aki Melanie Stryder testébe költözik, ismeri a nehézségeket és kihívásokat, amelyekkel szembe kell néznie egy emberi burokban élve. Tud a mindent elsöprő érzelmekről és a mindennél erősebb emlékekről. Egyvalamire azonban nem készült fel. Arra, hogy új testének előző lakója nemhogy nem költözött ki a burokból, de egyenesen visszaköveteli a tulajdonát. Melanie nem hajlandó feladni, nem hajlandó eltűnni.
Ő egy kőkemény lány, aki a végsőkig küzdeni fog a testébe betolakodó idegen létforma ellen.
Melanie megtölti a Vándor elméjét az emlékeivel és képekkel a szerelméről, aki egy távoli helyen bujkál, és még mindig nem adta fel a harcot az idegenek ellen. Mivel a Vándor képtelen ellenállni a rátörő érzelmeknek, vágyakozni kezd a férfi után, akivel még soha nem találkozott. Aztán egy váratlan fordulatnak köszönhetően Melanie és a Vándor szövetségesekké válnak, és a két lélek ugyanabban a burokban vág neki az arizonai sivatagnak, hogy megtalálják a férfit, akibe mindketten szerelmesek…”

Meyer néni a szerelmi háromszögek nagymestere. Végigszenvedhettünk, akarom mondani végigizgulhattuk a ma már epikusnak mondható Twilight Saga során Jake/Bella/és Edward szenvedését, csókjait és dilemmáit. Magamban elkönyveltem az írónőt az egy durranásos szerzők között Rowling mellé. Egyszer sikerült egy nagyot robbantaniuk, aminek meglovagolása szinte képtelennek tűnik. Most viszont jön a The host vagyis A burok, ami újszerű dinamizmusával robban 2013-ban. Hogy csak a negyedik Alkonyat mozi utórezgéseit tudja csak meglovagolni vagy önállóan is képes cunamit okozni számomra még kérdéses. Akik olvasták már a regényt csak pozitívan tudtak róla nyilatkozni. Az én 2013-as várólista csökkentésemre is felkerült. Érdekel, hogy mit művelt az írónő, úgyhogy a filmmegjelenés előtt még ki szeretném végezni. Remélem nem örökre. Utána meg jöhet a film.

Bemutató dátuma: 2013. március 29. USA

Kami Garcia · Margaret Stohl: Beautiful Creatures – Lenyűgöző teremtmények

„Gatlin megyében ritkán érték meglepetések az embert. Legalábbis azt hittem. Kiderült, nagyobbat nem is tévedhettem volna.
Volt egy átok.
Volt egy lány.
És a végén
Ott volt egy sírgödör.

Lena Duchannes-hoz fogható lányt még nem láttak Gatlin városában. A középiskola új diákja mindent megtesz azért, hogy különleges képességeit és a családját sújtó évszázados átkot eltitkolja a városka vaskalapos polgárai és diáktársai előtt. Azonban az elfeledett Dél vadon burjánzó kertjeiben, borongós mocsaraiban és romos temetőiben nincs az a titok, ami örökre titok maradhatna. Ethan Wate számolja a napokat az érettségiig. Azon a napon nem csak a középiskolának, de Gatlinnek is búcsút akar mondani. Hónapok óta egy gyönyörű lány kísért az álmaiban. Amikor Lena beköltözik a város legrégebbi, egyben leghírhedtebb ültetvényére, Ethan megmagyarázhatatlan vonzódást érez iránta. Elszántan kutatni kezdi a kettejük közötti titokzatos kapcsolat eredetét.
Egy városban, ahol ritkán érik meglepetések az embert, egy titok mindent megváltoztathat.”

A könyv, ami megosztja az olvasókat. Van, aki egyszerűen imádja, más pedig ugyanekkora erővel gyűlöli. Hogy én melyik tábort fogom erősíteni teljes mellszélességgel még talány. Azonban érdekel, hogy miért kavart ekkora port ez az elsőre szabvány YA fantasy könyv. Van, aki unikumnak és epikus műnek titulálja, ami őszintén engem inkább elrettent, mint meggyőz. Általában azok a könyvek, amiket néhányan magasztalnak, mások pedig szidnak előbb utóbb kiderül, hogy nem lesznek a kedvenceim. Hogy kivételt képez-e ez alól a kötet még a jövő zenéje. A film trailere azonban nagyon tetszetős, főleg, hogy az egyik kedvenc zeném szól alatta a Seven devils. Nyitott vagyok, úgyhogy jöhet a könyv és a film is, vagy fordítva.

Bemutató dátuma: 2013. február 14.

Kerstin Gier Rubinvörös

„Olykor tényleg nagy terhet jelent egy rejtélyekkel teli családban élni. A 16 éves Gwendolyn legalábbis meg van győződve erről. Amíg egy napon egyszerre – mint derült égből a villámcsapás – a 19. és 20. század fordulóján nem találja magát, és világossá nem válik számára, hogy ő maga a legnagyobb rejtély a családban. Amit viszont még csak nem is sejt: az időutazások alatt kerülendő a szerelem. Mert ettől aztán tényleg a feje tetejére áll minden!
Kerstin Gier bestseller-szerző utánozhatatlan érzékkel kelti életre a legcsodálatosabb érzést a világon!
Éld át te is Gideon és Gwen kalandjait, akik szerelmükkel áttörnek az idő korlátain!”

Az első gondolatom a könyvvel kapcsolatban az volt, hogy gyönyörű. Borító mániás könyvmoly lévén természetes, hogy először a külcsín fog meg majd később a belbecsre is kíváncsi leszek. Végre egy német írónő, és végre időutazás. Már az Időutazó felesége óta vágyom valami jó kis időben röpködős, könnyedebb történetre és lám meg is kaptam. Mivel trilógiáról van szó úgy gondoltam, hogy nem kapkodom el, és majd akkor esek neki, amikor már mind megjelent itthon. Ez a pillanat pedig most érkezett el, jövőre pedig már a mozikban tarol a film. Én pedig kapható vagyok egy kis időutazásra kedves Gwen és Gideon!

Bemutató dátuma: 2013. március 14. Németország

Isaac Marion: Warm Bodies (Hevülő testek (?))

R egy egzisztenciális válságokkal rendelkező fiatal fiú- egy zombi. Nincsenek emlékei, nincsen személyisége és nincs pulzusa, de vannak álmai. A képessége arra, hogy kapcsolatot teremtsen a külvilággal kimerül néhány elmormogott szótagban, azonban a belső élete sokkal mélyebb, tele csodával és vággyal. Miután átéli egy tizenéves fiú emlékeit miközben elfogyasztja annak agyát, R egy váratlan választást tesz, amely elindítja a feszült, kínos és furcsán édes kapcsolatot közte az áldozata emberi barátnőjével. Julie egy színrobbanást jelent az amúgy sivár és szürke környezetben, ami körülveszi R-t. A fiú választása, hogy megvédje őt nem csak R-t változtatja meg, hanem Halott társait is, és talán az egész élettelen világot. Ijesztő, vicces és meglepően szívbemarkoló történet, a Warm bodies bemutatja, hogy mi történik, amikor az emberi szerelem melege elcsábítja egy zombi hideg szívét.

Húúúúúú. Nem tudtam, hogy sírjak vagy nevessek, amikor megnéztem az előzetest. Ez most komoly? A Summit Entertainment erre vetemedik? Majd megtudtam, hogy az igencsak a Twilightra hajazó plakáttal promotált film könyv alapján készült, és igen egy szerelmes zombiról szól. Kicsit őrült és abnormális Rómeó és Júlia szerelmi történet, ami először sokkol, majd megnevettet. Hogy mikor jelenik meg magyarul a kötet? A filmnek köszönhetően véleményem szerint minél előbb. Elviekben a Libri Könyvkiadó vásárolta meg a jogokat. Őket ismerve pedig lásd például az Éjféli cirkuszt egy roppant igényesen kiadott könyvet fogunk kapni tőlük. Már várom a  szerelmes angyalkák helyett melegszívű zombikat hozó februárt. :)

Bemutató dátuma: 2013. február 1. (USA)

/Forrás: http://moly.hu//

Csillaghullás

Számomra minden egyes még nem olvasott kötetet misztikus köd vesz körül. Ahányszor csak meglátom őket, vagy hallok róluk szárnyalni kezd a képzeletem és megtöltöm varázslatos kalandokkal, utazásokkal és érdekes figurákkal az ismeretlent. Egzotikusak ezek a történetek, fel nem fedezett földrészek, amik csak rám várnak, hogy minden egyes négyzetcentiméterüket megismerjem, és minden egyes pillanatban meglepetésekkel és nem várt fordulatokkal kápráztassanak el.

Ez a misztikum azonban olvasás után megtörik és a varázs sok esetben darabjaira hull. Ezt követően már nem tudok rá úgy tekinteni, mint egy bűvös dobozra, ami megannyi ismeretlent és csodát rejteget. Csak egy könyv lesz és nem a misztikum tárháza. Mégis átalakul valami nagyon mássá. Egy szerethető dologgá, élménnyé, kedvenccé, esetlegesen „többé a kezembe sem veszlek” kategóriává.

Számomra Neil Gaimantől a Csillagpor is megfoghatatlan könyvélménynek számított. A film arra sarkalt, –köszönhető ez a több százszori megnézésnek- hogy várólistára rakjam a könyvet, ami csak csücsült a polcon, és várt és várt közben pedig porosodott. Majd jött egy esemény a molyon, és rávett, hogy kézbe, majd elolvasásra kerüljön.

Az eredmény pedig: megint nem azt kaptam, amire számítottam.

Gondolatok:

Mint mondottam rám nagyon pozitív benyomást tett a film. Bájos volt és szerethető. Egy igazi tündérmese, nem csak gyerekeknek, hanem a már korosabb közönségnek is. Lépésről lépésre bontakozik ki egy igaz szerelem –hiába tartom én elcsépeltnek ezt a kifejezést, mégis így van- az orrunk előtt, és válik férfivá az a kis tökfilkó aki a történet elején útnak indult.

Hasonló csodát vártam a könyvtől. Ami annyit jelentett volna, hogy kinyitom, ő meg bekebelez, és nem is enged el, amíg nem végeztünk egymással. Hát nem így lett. Általában a filmfeldolgozások lerövidítik és könnyebben emészthetővé teszik azt amit a könyv oldalakon keresztül taglal. De miközben a sorokat faltam, azon kezdtem el morfondírozni, hogy mégis, hogyan eshetett meg az, hogy a könyvnél –számomra legalábbis- ezerszer jobb feldolgozást vittek vászonra?

„- Falva falvából jöttem, ahol él egy Victoria Forester nevű fiatal hölgy, kinek nincs párja a nők között, és én neki adtam a szívem, csak neki. Az arca…

- A szokásos bókok jönnek? – szólt közbe a kis lény. – Szem? Orr? Fog? A szokásos?

- Természetesen.

- Akkor ugorhatunk – mondta a szőrös kis ember. – Vegyük úgy, hogy elmondtad.”

Egyik kedvenc jelenetem a történetben az az időszak, amit Shakespeare kapitány hajóján töltenek. Hogy miért? Mert nagyon izgalmas és bohém szereplőt személyesít meg Robert De Niro. Vártam és vártam, hogy végre valahára azok a jelenetek következzenek, ami Tristan és Yvaine kapcsolata tekintetében is fordulópontot hoz, erre azt kapom, hogy ez volt a fiú utazásának legizgalmasabb időszaka, felszálltak, utaztak és utána elköszöntek? WTF?

Sőt ha már itt tartunk, ugyan humoros volt a két „szerelmes” párbeszéde, civódása, azonban nem éreztem azt az érzelmi építkezést, amit csodák csodájára a filmtől megkaptam. Lehet, hogy az én gyermeki énemben van a hiba, de bizonyos esetekben szeretem a bár kissé unalmas és klisészerű, de mégis ismerős ízt maga után hagyó „Boldogan éltek, míg meg nem…” befejezéseket. Vagy éppenséggel a szintén hagyományos, de megnyugtatóan szokványos a „Gonosz elbukik, és a jó győzedelmeskedik” tanulságot. Itt viszont vakartam a fejemet az utolsó oldal után, hogy, ezek tényleg szerelmesek lettek, vagy csak egy szarkazmus kedvéért került össze a két főhős.

„Jól tudom, hogy a szerelem feltétlen, de azt is tudom, hogy lehet kiszámíthatatlan, páratlan, irányíthatatlan is, és elviselhetetlen, és könnyen összekeverhető a gyűlölettel. Olyan, mintha a szívem nem férne meg a mellkasomban, mintha már nem is az én részem lenne, hanem már a tiéd, és hogyha szeretnéd, én nem kérnék cserébe semmit. Nem kell ajándék vagy bizonyíték az érzéseidre, csak az, hogy tudjam, hogy szeretsz. A szíved kell az én szívemért.”

Voltak üresjáratok, és voltak benne hiányok. Szerettem volna többet megtudni Lamiáról és a testvéreiről, hiszen az lenne az ésszerű, ha a könyv többet adna, mint a film. Megtudni, hogy a tükör végül is hogyan működik, hiszen rendkívül felcsigázóan jelent meg ez az elem a könyvben, így egy kicsit nagyobb kitérőt is tehettünk volna a bemutatására.

Valahogy hiányérzettel váltam el a történettől és a szereplőktől, űrrel a szívemben. Gaiman bácsi nem ezt vártam magától, annyi jó után, mint amit hallottam önről! Lehet, hogy nekem kell még a nőnöm a maga művészetéhez és világához, vagy nem a műveinek remek feldolgozásaira alapoznom, de most ez nem jött össze nekünk. Megmosolyogtatott olykor, és végre megmutatta, hogy a főhősök is emberek és vannak emberi szükségleteik, és nem tartják vissza az egyes kisebb nagyobb dolgaikat egész utazásik alatt, de sokkal gazdagabb élményekben nem lettem. Sajnálom. Majd még próbálkozok, hogy ha hagyja más időben, más művével. Természetesen, ha hagyja és nem lesz ezek miatt durcás rám. Köszöntem a lehetőséget.

Értékelés: 3/5

Kedvenc részek:

„Nekem nem vagyon kell. Inkább egy ígéretről van szó, amit az említett hölgynek tettem. Én… beszélgettünk, és megláttunk egy hullócsillagot, és én megígértem, hogy elviszem neki. Arra… – intett egy hegység felé valahol a napnyugta irányában – arra esett le.
A szőrös kis ember megvakarta az állát. Vagy a pofázmányát, lehetett a pofázmánya is.
– Tudod, a helyedben mit tennék?
– Nem. Mit? – kérdezte Tristran ébredő reménnyel.
A kis ember megtörölte az orrát.
– Megmondanám ennek a hölgyeménynek, hogy dugja az arcát a disznó seggibe, én meg elmennék keresni olyat, aki egy csókért nem az egész világot kéri rögtön. Hidd el, van ilyen.”

„Utállak. Már eddig is mindenért utáltalak, de most még jobban utállak.”

A jó kislányok, és azok a bizonyos farkasok

„Egyszer volt…

… hol nem volt egy kislány és egy farkas.”

Vannak a jó kislányok, akik időben érnek haza, eszükben sincs sötétedés után az erdőben bóklászni, és kifejezetten nem társalognak vérfarkasokkal. Ilyenek a skatulyából kihúzott jó kislányok paraméterei. Ezzel a rövid listával felvértezve le is tudjuk ellenőrizni Daggorhorn lakosainak női egyedeit. És eredményként meg is kapjuk, hogy van egy, aki kirí, aki mindenek felett áll, aki ördögi, eredendően gonosz, mivel a legtöbb szabályt megszegi. Ő Valerie, akire mégis mindenki rá van kattanva. Hiszen ami rossz az édesebb, bujább és kívánatosabb, hiszen, mint az a hátoldalon is kibontakozik a betűk elegyéből:

„ A kovács feleségül venné.

A favágó megszöktetné.

A vérfarkas szeretné magához hasonlóvá változtatni.”

De kérdem én miért? Miért ennyire különleges és érdekes ez a nő??? Bocsánat kislány? Kerestem én a választ, de…

Gondolatok:

Már egy éve vártam rá. Nagyon lelkesen, eszméletlenül felajzottan, egymás után megnézve az előzetest, hiszen olyan biztató volt. Veszélyesen sötét, új és szexi, ami megperzsel, és elemészt. Tele titkokkal, veszéllyel és szerelemmel. Azt hittem felemészt a várakozás, és számoltam visszafelé a napokat, hogy megnézhessem a filmet. Amikor pedig megláttam, hogy a könyv is követi majd a megjelenést, még nagyobb volt az öröm. Addig, amíg bele nem kukkantottam a moziba, és félre nem tettem jobb ínséges időkre, amikor majd érzek magamban annyi affinitást, és kellő elkeseredettséget, hogy beadjam a derekamat.

A film volt az első, egy ebéd utáni mosogatós, majd cseverészős délutánon, ahol társaságom is akadt Édesanyám személyében. Hogy miért volt akkor szórakoztató? Mert Ő is ott volt, és együtt kommentáltuk a történetet, találgatta, hogy ki lehet a farkas, és megjegyzéseket tett a szereplőkre. Én Henryt illettem keresetlen szavakkal és ezek közül a bárgyú a legszalonképesebb, Anyum közben pedig mindvégig, amíg nem csatlakozott hozzám, és még csak a hangokat hallotta abban a téveszmében élt, hogy Harry Potterről beszélek. (Utólag is bocsánatot kérek tőled Harry az Ő nevébe is!) Szóval mikor már kiderült, hogy Harry magyar hangja ugyanaz, mint a most nézett Peteré, megoldva a korábbi félreértési problémát, végre teljes lett az összhang film és nézője között. A film ment előre, mi mind vígabbak lettünk, és közben gondolkodóba estem, hogy vígjátéknak hirdetve több bevételt hozott volna -e  a csapat konyhájára?

Az első kockákról már sírva kiabál, hogy ki is követte el a történetet. Mint ahogy már egy korábbi postban írtam, Hardwicke meg kívánta dönteni a filmmel korábbi alkotásának nézettségét. Hiszen ugyanannak a korosztálynak lett felcímkézve, hasonló alapokról indítva, így maga az áru elviekben ugyanolyan kapósra kellett volna, hogy sikeredjen, mint maga a nagy előd. Csak hát óóó, ott volt előszele is a történetnek, méghozzá papír formában csomagolva. Így hát megszületén a könyv, vagyis inkább a történet, a „cselekmény” és a szereplők „érzelmi világának” bemutatása, a szövegkönyv bemásolt egyes mondatait elválasztva egymástól. És hogy miért is ez a rengeteg idézőjel? Mert egyszerűen cselekményről nincs benne szó, érzelmi világ (?), átmenetek és leírás nélküli állapotok, sőt sokszor a szereplő semmit se érez, a gyász egy pillanat alatt elfelejtődik, de olyan szinten, hogy még az olvasó is elfelejti, hogy itt igen is valaki(k) meghaltak, és talán illenék valamit érezni. Tájleírás van, amit a rendezőnő a korábban szokott módon a filmben ki is vitelez, a szereplők igyekeznek, de hiába igyekszik valaki, ha amit csinál, már vacak eleve elrendelve. Sajnálom, hogy ezt kell mondanom, de egy újabb bizonyítéka azon könyveknek/filmeknek, ami egy nagyon jó alapból kiindulva a romlás és szétesés útján haladva, a teljes pusztulás földjére lett vezetve. Hiszen annyi kiaknázatlan lehetőség lett volna ebben, annyi csavarra, mélységre és magaslatra lehetett volna szert tenni, azonban ezek helyett tettek egy csomó rossz döntést, aminek az eredménye a sikeresből a cikisbe csúszott.

Az első hibás döntés a könyvnél? Magának az írónak a kiválasztása, vagyis a ki nem választása. Hiszen „egy válasszunk ki egy kortárs írót, akinek eddigi munkáihoz közel áll maga a történet, és talán még tanácsokkal is el tud látni bennünket, hogy még jobban eladható és ne adj Isten szeretető dolgot adjunk ki a kezünk közül” HELYETT a „felkérem a legközelebbi ismerősömet, akiről tudom, hogy szokott írni” megoldást választották. Amit még ki is hangsúlyoznak a kötet elején! Hát nem szép?

Nem lenne ezzel gond, hogyha az ismerős tényleg tudna írni. Ó, hogy épp ezt tanulja, és kapott is díjat? Bocsánat, de én ezt nem éreztem közben. Cashoreal is az volt a bajom, hogy egy oldalon belül vagy 25-ször olvashattam a főhősének a nevét, itt ugyanez a problémám adódott. Tudom, hogy Valerieről beszélünk, sőt, ha lapozok, akkor is tudni fogom, hogy még mindig ő van terítéken, akkor miért kell minden egyes mondatba belefoglalni a nevét? Minek? Hogy ezzel is növeljük a bepötyögött karakterek számát? Rendben, ha még egy szakdolgozatról lenne szó, amiben meg van határozva a minimum limit, azzal valamilyen szinten egyet értek. De egy regénynél? Nem felesleges karakterekkel kell növelni magát a kötet lapjainak számát, hanem a cselekménnyel.

Akkor cselekmény. Ami nekem sokszor WTF felkiáltással lett megtűzdelve. Hiszen, egy fiúról, aki hét évesen a legjobb barátom volt 10 év múlva, amikor visszajön az első gondolatom az lesz (természetesen), hogy szerelmes vagyok belé. Bár nem tudom, hogy, azóta gyilkos, bandita, ne adj isten esetleg vérfarkas lett, nekem ő kell és kész. o.O Mi van? Közben ott van a kovács, aki szeret, bár nekem nem tűnik fel, és minden lány csak utána csorgatja a nyálát, de ő meg engem akar, viszont nekem, mint rossz kislánynak ő túl jó, és biztonságos, úgyhogy felakasztjuk a fogasra, hagy lógjon ott, mint egy elhagyott kabát, majd valaki megszánja, akinek ugyanaz a mérete, mint nekem és hazaviszi. (Bár itt jegyzem meg, hogy ha az életben két ilyen férfi közül kellene választanom, sírva menekülnék ki a világból!  Aki nem érti olvassa el a Valerie gondolatait róluk, vagy egy-egy mondatukat!)

Maga az alaphelyzet se volt nekem nagyon tiszta. Ha senki nem tud beszélni a farkassal, hogy lehetett vele megállapodást kötni, hogy ne bántson senkit, abban a nyamvadt kis faluban, aminek a lélekszáma, ha áll 50 emberből? Hogy lehet egy állattal megállapodást kötni? Ha egyetértesz, rakd rá a mancslenyomatod, vagy lyukaszd ki a fogaddal? Nem egészen világos, mert az elején még fel sem vetődött, hogy alakváltóról van itt szó. Megint más: Ki a farkas játék? Egyik pillanatban még szentül hisszük, hogy biztos, hogy a nagyi, a következő pillanatban azonban már esküszünk rá, hogy xy. Mint az oviban. Mi van a kezedben dömper? Nem. Akkor kisautó.

Persze kell a találgatás, de minden alap nélkül? Ennyi erővel a főtérre is kiülhetett volna a leány és szeret, nem szeret helyett felsorolhatta a volna azt a majdnem 50 embert, és aki maradt, az a farkas. Szóval érdekes ebből a szempontból ez a történet, mivel ok okozatot ritkán talál az ember. Olyan mintha minden tény és körülmény leesett volna hozzánk, mint egy égből pottyant mese, és örüljünk neki, mert meg lett magyarázva. 

A korábbi kíváncsiságom ki lett elégítve. A délutánom eltelt, majd az estéket is elütöttem a könyvel. De többször köszönöm szépen nem kérek belőle. A farkas személye meglepő, de lehetett volna azt is cifrázni. Azonban ha erre nem került már korábban sor, akkor minek vele szórakozni az utolsó 10 percben vagy lapon. Megoldották ezt okosan külföldön így is. Hiszen az utolsó fejezet náluk csak a film premierje után került kiadásra. Vicces. Szerintem a katarzist egy jól felépített és megírt regénnyel lehet elérni, és nem ilyen marketing fogásokkal. De hát sajnos külföldön egyesek már itt tartanak.

Kár pedig azt hittem, hogy gyerekkorommal ellentétben felnőtt fejjel megszeretem ezt az amúgy „félős-polcos-mesét”, azonban nem így lett. Viszont álmatlan éjszakákat sem fog okozni mint az elődje!

Értékelés: 1/5

Kedvenc rész:

Minden hibája ellenére a tájleírások nagyon tetszettek.

„ A levegő átvágott rajta, éles volt és néma, és az ég szürkéjét faágak firkálták össze.”

Elizabeth Gilbert: EAT, PRAY, LOVE

Amikor elegünk van a világ monoton folyamatosan zümmögő zajából, az emberek rosszakaratából, és legfőképpen magunkból, érdemes elővenni Gilbert „asszony” kötetét. Egyrészt mert meglátjuk, hogy minden mély katymaszból van kivezető út, és, hogy nem biztos, hogy mi cipeljük egyedül a Világ terhét, vannak akikre nagyobb súlyokat pakoltak, görnyedtebben állnak mellettünk, és mégsem adják fel.

A könyv-és egyben a film- kapcsán is aktuális, és találó a mondás miszerint „Segíts magadon, az Isten is megsegít.”. Hiszen főhős írónőnk azért indul el kontinenseket átívelő útjára, hogy kisegítse magát élete nyomorából, és közben megtalálja Istent. Aki lehet, hogy nem is olyan elérhetetlen? Talán nagyon is közel van hozzánk? Lehet, hogy magunkban hordjuk, csak meg kell találnunk, hol is szunyókál? Mindezen kérdésekre ad választ a könyv, (vagy legalábbis megpróbál).

Múltkori filmszemlémben nem számoltam be az Ízek, imák, szerelmek című alkotásról. Természetesen mindezt okkal mulasztottam. Először ugyanis megragadott Olaszország, pontosabban Róma, amiért oda meg vissza vagyok. Utána elvarázsolt a spirituális keleti varázs, majd a buja Bali andalító dallamai, szó szerint. Bebel Gilberto a filmnek köszönhetően kedvencemmé vált, és azóta bőszen hallgatok tőle mást is mint a Samba Da Bencao–t. De a többi aláfestő melódia is megragadott, szó mi szó, ritkán válogatnak mostanában össze jó zenét a filmek alá. Majd a könyvtárba bandukolva megláttam a könyvet, és mivel a filmet többször is megnéztem –amivel majdnem szélütést okoztam a könyvtárosunknak, aki a filmet is alig bírta végignézni egyszer, nemhogy a könyvet a kezébe vegye pöcsételésen kívül- úgy gondoltam nekem se árt egy kis önismereti felfedezőút minta. Nosza, hát essünk neki.

Pro:

Én tényleg, de tényleg semmit nem tudtam a könyvről. A borítót láttam a boltokban, web shop oldalakon, de különösebben nem érdekelt. Még arra sem vettem a fáradtságot, hogy elolvassam miről szól. A borítót is rosszul értelmeztem, mert a tésztát cérnának, a dzsapa-mala-t, hajókötélnek, a virágszirmokat piros paprikának néztem, ebből látható, hogy mennyire nem vettem szemügyre. De hát a végzetét nem kerülheti el senki, legalábbis az írónő szerint.

Ami nagyon szimpatikus volt, hogy a kötet, nemcsak tartalmában volt teljes mértékben elkülönülve a három útra, amely már magában szimpatikus, mert nem szeretem, ha össze vissza ugrándoznak egyik helyről a másikba. Főleg, ha egy adott helyről indultunk, és ténylegesen az utazást akarják leírni, és az ott szerzett élményeket. Kőkorszaki vagyok, tudom, de ebből a szempontból szeretem a kronológiát, legyen tehát olyan a kötet mint egy hajónapló, ami nagyjából sikerült is. Szóval, lényeg ami lényeg, maga a szerkesztése a könyvnek is ezt a hármas megosztást követi.

Először az Ízek otthona Róma, majd a spirituális megtisztulás földje India, mint Imák, és végezetül a harmónia megtalálásának földje Bali vagyis Szerelmek. Minden utazás, harminc hat gyöngyszemből tevődik össze, ahány gyöngyszem a dzsapa-mala-n található. És tudtátok, mellesleg hogy erről a meditációt segítő eszközről mintázták a keresztesek a rózsafűzért? Vagy hogyan alkották meg a mai olasz nyelvet? Vagy, hogy Balin ehetetlen a cukorka? Én nem. Sőt, nagyon sok mindent nem. Olvasás közben nemcsak magával a kultúrával ismerkedtem meg, és tettem meg a lépéseket Liz-zel, hogy minél inkább megtalálja az elveszet, vagy még meg sem ismert boldogságot, az egyensúlyt, és a békét önmagával, hanem rengeteg, apró, de hasznos ismerettel is gazdagodtam. Lehet, hogy másoknak ez nem volt fontos, és nem gyakorolt rájuk olyan hatást, és jóleső érzést a sok új infó, mint rám, de én ezt mindenképpen pozitívumnak láttam.

Nem mindenkinek ajánlom a könyvet. Nem egy „sikeres vagyok, és jaj de befutott a nagy New York-ban, így mindenki csak irigykedhet rám, és figyeljetek parasztok egyúttal megosztom veletek, hogy hogy is csináltam én mindezt” típusú könyv. Igazán csak arról szól, hogy egy ember rosszban van magával, és mindennel ami körülveszi. Nem találja a kiutat élete útvesztőjéből, és egy nyomorúságos este azon veszi észre magát, hogy valaki ott a fürdőben, ahol a padlót telebőgte, és összegörnyedve rázza a zokogás, hát az a Valaki segít neki. És hogy ez ki? Isten, vagy a benne levő akarat, esetleg a későbbi énjének egy lenyomata, aki arra az ösvényre tereli, ami a tárgyiasult jövőbeni, magával, és a Világgal megbékélt magához vezeti? Nem az én tisztem eldönteni, és a kérdés nyitott is marad. Mindenesetre nekem jólesett olvasni, és átgondolni a szavakat, gondolatokat, és érzéseket ezen kulturális csatornákon végigevezve.

Aki pedig nem érzi magát eltökéltnek eme kicsit terjedelmes kötet elolvasására, ajánlom a filmet, ami nem tökéletesen, de mégis ízelítőt adva belevon, ha rövid időre is a történések viharába. A főszereplőnek most már én sem Julia Robertset tartanám a legjobb ötletnek, és hát Felipe is korosabb, mint ahogy az a filmben van, de mégis „drágám” karaktere az, akit nagyon jól eltaláltak, a brazil temperamentuma, a gyerekeihez való ragaszkodásán keresztül történő kidomborítása a szeretetének, és ragaszkodásának példázására tökéletes. És természetesen filmnézés közben nemcsak elképzelheti a könyvben csak rendkívül érzékletesen leírt mennyei étkeket, hanem nyálcsorgatva nézheti is, meghozva a kedvet egy kis pastára, vagy pizzára. Mint minden adaptációnál természetesen itt sem jelenik meg minden jelentős, vagy humoros jelenet, és néhány szereplő is teljesen más mint ahogy a könyvben találkoztunk vele. De véleményem szerinte nehezebb olyan könyvből készíteni filmet, amiben nem a hosszú eszmecserék a döntőek, hanem a belső élmények, és lezajló érzések.  Szóval a könnyűbúvároknak ajánlom a filmet, a könyvet, pedig a mélytengeri kalandoroknak.

Kontra:

Folyamatosan felötlött bennem, hogy a saját belső egyensúlyunkat csak úgy tudjuk megteremteni, vagy esetlegesen megtalálni, hogy ha a szülőföldünktől több ezer kilométerre repülünk, és élvezzük a kulináris élvezeteket, vagy elvonulunk a világ zajától, és meditálunk órahosszakat, esetlegesen a leggyönyörűbb részére utazunk a Földnek, hogy ott teljes mértékben leeresztve mosolyogjunk a májunkkal? Ki teheti meg ezt? Miből teheti meg mindezt? És tényleg minden megoldható csak azzal, hogy béke van és szeretet, valamint a folyamatos görögdinnyecikk villogtatás ami az arcunk döntő hányadát elfoglalja?

És ennyivel el is érem azt, hogy megtaláljam azt a bizonyos belső „ösztönént”, aki mindent csodálatosnak tekint, főleg magamat?

Lehetséges, hogy ha én is elvonulnék mindentől, és mindenkitől, nem venne körbe semmilyen hírforrás, semmilyen elektronikus kütyü, se írott anyag, és egy kóbor lélek se jönne a közelembe, és mélyen magamba fordulnék, megtalálnám azt a szimpatikusnak tűnő egyént, jó mélyen a májam alatt, a gerincem tövében, aki nagy karlengedezéssel jelez nekem, hogy :

„Helló idegen, már mióta várlak, végre megjöttél! Csapjunk egy fergeteges bulit, és haverkodjunk össze, én mindentől megszabadítalak, ami csak bánt, és hidd el néhány nap, és te is másképp fogod ezt a ronda büdös Világot szemlélni. Összhangba kerülsz magaddal, és

másokkal is. Hiszen ezt akarod vagy nem? „

Hát igen nagyon is jó lenne! Mindennel elégedettnek lenni, de főleg magammal, és mindennek csak a pozitív, és szivárványos oldalát nézni, de kinek van erre ilyen szinten ideje és pénze? Megértem az írónőt, aki előleget kapott a kiadójától a következő könyvére, és így vette nyakába a világot, keresve a legfőbb jót, és mivel más „kötelezettsége nem volt”, és se kutyám, se macskám alapon elindult a nagyvilágba, de napjainkban ki teheti ezt meg? Teljesen kivonni magát a társadalomból, fedél nélkül, a jószerencsében bízva? Természetesen rendkívül nagy merészség kell egy ilyen küldetéshez, és minden elismerésem az övé, hogy bárhova is veti a sors, feltalálja magát, viszont felteszem a kérdést, nem találhatom meg magam ott ahol éppen vagyok? Bár lehet, hogy az idő múlásával, ha idősebb leszek, és én is elvesztem minden reményemet másokban, és legfőképp magamban felkötöm a nyúlcipőt, és zarándokútra kelek, bár lehet, hogy nem olyan anyagi fedezettel mint Gilbert, és inkább autóstoppal. De még nem vagyok jóstehetség, hogy ezt előre megmondjam, mi lesz velem majd 36 éves koromban. Lehet, hogy tökéletes összhangban leszek magammal, és a Világ minden bajával, és felfedezem magamban Isten értékes ajándékainak nagy részét, ki tudja? És mindezt a kicsiny otthonomban, a kicsi belső szentélyemben teszem meg, vagyis saját magamban. Mert csak saját magunkban tehetjük össze a széthullott, vagy a még fel nem fedezett részeket vagy nem? Hiszen magamban kell megtalálni mindazt a jót, és szépet, amitől mosolyogni kezd még a májam is.

 De természetesen abban az esetben nem lenne akkora nagy durranás a könyv a világ számos országában, ha azzal a címmel jönne ki, hogy: Hogyan találtam meg önmagam a nappali szőnyegén? Kellett hozzá ez a gasztronómiai, és kulturális kavalkád, hogy színesebbé tegye a történetet, és a vége, hogy happy end, és a „herceg” a való életben is létezik, aki nem biztos, hogy minket ment meg, hiszen ezt már megtettük korábban, viszont megoszthatjuk vele a harmonikus jövőnket.

Ajánlom mindenkinek aki mélytengeri búvárnak érzi magát, akit már egy kicsit megszaggatott az élet, és úgy érzi, hogy mások pozitív tapasztalataiból erőt tud meríteni, hogyan építse össze a magabiztossága széthullott darabjait. Persze a spiritualitástól se legyen elzárkózva:o)

Értékelés: 4/5

Kedvenc részek:

„Azt is tudom, nem fogok csak azért gyereket szülni, nehogy később megbánjam az ellenkezőjét. Szerintem ez az indok nem igazán állja meg a helyét, amikor az ember új életet hoz a világra. Bár ha minden igaz, vannak akik ilyen indíttatással nemzenek utódokat: amolyan biztosítékképpen, jövőbeni megbánások megelőzése gyanánt. Véleményem szerint számtalan különböző indíték késztetheti az embereket a gyerekvállalásra: néha az a vágy vezérli őket, hogy gondoskodjanak valakiről, és hogy tanúi lehessenek egy élet kibontakozásának, máskor pedig nincs más választásuk; van, amikor a partner megtartása a cél, vagy szükség van egy örökösre a családban, máskor meg mindenféle határozott elképzelés nélkül egyszerűen megesik a dolog. Az okok különbözőek, és nem mindegyik teljesen önzetlen. Mint ahogy különböző okok állnak annak a döntésnek a hátterében, miért nem vállalunk gyereket – és ezek az okok sem feltétlenül mind önzőek.”

„A Bhagavad-gíta- az ősi indiai jógi szöveg – azt állítja, hogy, jobb, ha a saját sorsodat éled tökéletlenül, mintha másvalaki életét próbálnád hibátlanul leutánozni. Szóval a saját utamat járom, és lehet, hogy tökéletlen vagy döcögős, de legalább teljes egészében az enyém.”

„A bölcs jógik szerint az emberi élet minden szenvedését – és minden örömét – a szavaink okozzák. Szavakat kreálunk, hogy leírjuk az élményeinket, aztán ezek a szavak maguk után húzzák a velük járó érzelmeket, amik ölebként rángatnak minket a pórázukon. A saját mantráink bűvöletébe esünk (Egy rakás szerencsétlenség vagyok… Magányos vagyok… Kész csődtömeg vagyok… Magányos vagyok…), és ezeknek a kijelentéseknek saját magunkból állítunk emlékművet. A beszéd feladása egy kísérlet arra, hogy az ember megfossza a szavait a hatalmuktól, hogy levegőhöz jusson, és kivonja magát a fullasztó mantrák hatása alól.”

„Tetszett, hogy a közelemben van, ahogy udvariasan kinyitja nekem az ajtókat, ahogy elhalmoz bókokkal, és „drágámnak” szólít. Bár ahogy észrevettem, mindenkit „drágámnak” szólít, még a szőrös bárpultos faszit is. Mégis jólesett…”

„Még ha nyolcvanéves vagy is, vagy leszbikus, vagy kőkemény feminista, vagy egy apáca, aki soha nem volt férjnél, és aki soha nem is szándékozik férjhez menni, a lehető legudvariasabb válasz akkor is az, hogy „Még nem vagyok férjnél”.”

A Sittarordi rejtély

Megoldhatatlan gyilkosság rázza meg a békés Sittaford lakóit. Sittaford Lak ura Trevelyan kapitány hirtelen, egy fagyos hóviharos napon életét veszti. De mégis ki ölhette meg a zsugori, ambiciózus katonaembert? És tényleg a túlvilágról közölte már bekövetkezett halálát. Ő jelzett régi barátjának öt óra huszonöt perckor? Tényleg a szerencsétlen félnótás, mindig bajba kerülő Jim a tettes? Vagy valaki más az elkövető? Izgalom, nyomozás, egy megoldhatatlannak látszó rejtély, és egy briliánsnak tűnő gyilkosság, végezetül természetesen az írónő megint nagyot alkotott.

Egyik kedvenc könyvfeldolgozásom, a 2006.- os Sittaford rejtély. Előbb láttam a filmet, mint ahogy a könyv a kezembe került, ennek legnagyobb oka az, hogy sehonnan nem tudtam beszerezni. A könyvtár egyetlen példánya valahol elveszett menet közben, és már-már fel is adtam a keresését, amikor 2010-ben új címmel, kiadta az Európa könyvkiadó, az írónő 120. születési évének tiszteletére.

Tudtam, hogy nem lesz teljesen ugyanaz a kettő, és barátnőm lélekben fel is készített, hogy ne lepődjek meg a változtatásokon, ha olvasom, majd a kötetet, de arra mégsem tudott felkészíteni, hogy szinte a teljes történet, a nevek, az eset, az ok-okozat, és még a gyilkos személye se essen egybe, vagyis, körülbelül az áldozat nevén, és a történet címén kívül minden más.

De valahogy mégsem csalódtam a könyvben, sőt, a kezdeti fancsali hozzáállás után nagyon kellemesen csalódtam benne, és lehet, hogy egy későbbi újraolvasás után már nem csak 5 pontot kap az 5-ből, hanem kedvencé is avanzsál. Bár már lehet, hogy már most az.:)

A film:

A történet hasonlósága a könyvével annyiban merül ki, már mint ahogy azt említettem, hogy Trevelyan kapitányt meggyilkolják, de, hogy ki, és miért, az már más lapra tartozik. Szeretem a Geraldin McEwan főszereplésével készült adaptációkat, de azt még mindig nem tudom felfogni, hogy szerencsétlen Miss Marplet miért kell olyan történetekbe beleírni, amikben nem is szerepel, és nagy valószínűséggel, ennek a történetnek ez idején is otthon St. Mary Meadben kötöget, vagy olvassa kedvenc unokaöccse egyik kötetét. Mégis a film szempontjából ő áll a nyomozás középpontjában, a könyvben megjelenő civil önkéntesek helyett, és természetesen a végén is ő az aki a szálakat elvarrja.

Trevelyan kapitány a film szerint éppen a Churchill miniszterelnökkel folytat tárgyalásokat, méghozzá a közelgő választásokra tekintettel azzal a szándékkal, hogy a „párt színeiben” induljon. Egyik ilyen klubbeli megbeszélése után akad össze „nevelt fiával” Jimmel, aki azzal vádolja, hogy levélben fenyegette meg, hogy kitagadja az örökségéből. A kapitány értetlenül áll az eset előtt, majd a „kissé elázott” fiút otthagyja az információhajhász sajtó forgatagában, a klubépület előtt. Hazafele útján találkozik a fecsegő Miss Marpellal, akivel hazáig kénytelen utazni, mivel az a szomszédságában élő Raymond Westhez utazik, aki hogy hogy nem mégsem várja hőn szeretett Jane nénikéjét, aki így a morcos kapitánynál, valamint annak titkárával John Enderbyvel kénytelen összeköltözni. Trevelyan „belefáradva” a sajtó érdeklődésébe, elhagyja Sittaford lakot, és megszáll a közeli fogadóban, ahol a viharos estén összeülnek a lakók egy kis szeánsz erejéig, aminek az eredménye egy túlvilági üzenet azzal, hogy a kapitány nemsokára meghal. És persze ami késik nem múlik alapon, később a szobájában szívében késsel meg is találják.

De ki a gyilkos? Mindenki az iszákos Jimet gyanúsítja, aki előző este rá is támadt pártfogójára. Segítségére a jegyese, Emily siet, karöltve a hírhajhász Charles Burnabyval. De mégis milyen hírre éhes a fiatal zsurnaliszta? Vagy inkább kire? Kié volt a másik pezsgőspohár a kapitány szobájában? Miért jár folyton madár lesre Mrs. Wileett? Ki küldte a mérgezett szultánkenyeret? És kire hasonlít Violett?

Csavaros fordulat, meglepő végkimenetel, ami mondjuk nem összeegyeztethető az alapot képező történettel, viszont annyira jó, hogy mégsem lehet haragudni. Rendkívül jól összeválogatott karakterek, és színészek, árnyalt személyiségek teszik még színesebbé a filmet. Nekem még mindig egyik kedvenc részem, a bűnökről való lepellerántás, ahol több beállításból is láthatjuk a gyilkos reakcióit, „arcait”, ahol még inkább érvényesül, hogy mennyire félre lehet ismerni az embereket.

A könyv:

Meglehetősen zavart a nevek megcserélése, főleg, hogy előtte már többször is láttam a filmváltozatot, és amikor csak Mr. XY –ról volt szó hirtelen a másik szereplőre asszociáltam, ez egy picit irritált. Az első oldalak még nem fogtak meg, és ez szinte az első 100 oldalig meg is maradt. Majd megjelent Emily Trefusis. Eszméletlen egy nőszemély, egy igazi talpraesett határozott karakán nő, aki mindent megtesz, és mindenkit felhasznál annak érdekében, hogy segítsen szerencsétlen ostoba Jimnek, hogy ne „lógassák fel”. Mindenkire kedvező benyomást kelt, szinte árad belőle a tettrekészség, és az elszántság, ennek megfelelően persze, a legtöbb embert céljainak eléréséért „kénytelen” az orránál fogva vezetni. Emily itt is Jim jegyese, viszont ebben az esetben a fiú ténylegesen a kapitány unokaöccse, aki hogy hogy nem pont akkor tudott leruccanni a bácsihoz pénzért esedezni, amikor a gyilkosság megesik, és persze amilyen lángelme amint értesül az esetről csapot papot hátrahagyva, elhagyja a színhelyet. Kell ennél több ok arra, hogy előzetesbe rakják? Hát persze, hogy nem.

Ezt követően lép színre Emily mint felmentő sereg, és kápráztatja el a férfiakat, kidomborítva azok határozott, erős jellemét, akikre, mint oly sokszor mondja „építeni lehet”. Épít is, kihasználja, Charles, az ifjú zsurnaliszta hírszomját, és felkapaszkodási vágyát, természetesen, hogy a fiú értesüléseit, és személyét a saját javára felhasználja. Teszi ezt olyan jól, hogy az, már nem is tudja elképzelni, hogy is lehetett meg azelőtt a karakán, páratlan Emily nélkül.

Szépen lassan kerülnek elő a kirakós darabjai, de mindig valami hibázik ami miatt nem tisztul ki a kép.

De természetesen ez az eset sem lehet megoldhatatlan. És az utolsó fejezetekből nem csak az derül ki, hogy, ki is volt a szökött fegyenc, vagy ki ölte meg a gazdag kapitányt, hanem arra is fény derül, hogy Emily lovagjai közül kit is választ.

Csak ajánlani tudom minden AC rajongónak, aki szereti, a színes palettán felsorakoztatott, egymástól oly nagyban különböző jól megírt karaktereket, az apró, tévútra vezető bizonyítékokat, és a csavaros fordulatokat.

Hófúváskor, vagy napos időben, kellemes olvasmány a krimik szerelmeseinek.

Értékelés: 5/5

Kedvenc szereplők: Emily és Charles

Kedvenc mondat: 

- Jim iszonyatosan hülye - jelentette ki.- De nem Gyilkos.