Ariadne Oliver és az alma esete, avagy Agatha Christie: Halloween és halál

„- Már nem szokott almát enni? Eddig úgy élt az emlékezetemben, mint akinek mindig van a kezében egy szatyor alma, vagy éppen almát majszol, vagy a kiszakadt zacskóból szétguruló almákat szedegeti össze.

- Mondtam már, hogy látni sem bírom az almát – mondta Mrs. Oliver. – Nem bizony. Megundorodtam tőle. Talán idővel túlteszem magam rajta, és újra rászokom, de … most még kellemetlen dolgok jutnak róla az eszembe.”

Nem volt kérdés, hogy a tavaly ősszel, új köntösben megjelenő A.C. kötet valamilyen úton, módon, a kezem közé akad. Hiszen kedvenc szereplőim, ismét színre léptek, és mint oly sokszor, a kellemes duó, bár az idő vasfoga, már felettük is eljárt mint mindig olajozott gépezetként mindent megoldottak. Vagy csak az egyikük? Ariadne Oliver, és Hercule Poirot ismét színre lép, egyazon kötetben. Már hiányoltam őket, a szürke agysejtek, és a női megérzések csatáját.

A krimi írónőt azonnal a szívembe zártam, az almáival együtt, már a Nyílt kártyákkal kötetben. Folyamatos megérzései, a női szimata, és kijelentése, hogy ha nő vezetné a Scotland Yard -ot, minden ügy megoldott lenne, és sehol se akadna egyetlen árva akta vagy doboz sem, ami megoldásra váró bűntényt tartalmazna. A Halál a felhők között -ben banálisnak tartja a gyilkosságot, mivel a való életben egy fúvőcsővel, és mérgezett nyíllal senki nem követne el gyilkosságot, hiszen ez az olcsó krimikre jellemző sokszori mellényúlás, amit ő is megejtett már. Mindig meglehetős önkritikával viseltetik maga, és a könyvei iránt, állandó jelleggel talál bennük valami kivetnivalót, korai zsengéit, kimondottan vacaknak véleményezi, pl.: a Mrs. McGinty meghalt-ban, és ez nincs máshogy a többi történetben, sem amiben szerepel. De sajnos kevésben teszi csak ezt, mert valahogy női valójának kibontakozására nem kerül sor sok kötetben.

Valahogy mindig olyan érzésem van vele kapcsolatban, hogy maga A.C. ebben a karakterben valamilyen groteszk módon magát jeleníti meg, a saját véleményét mondja ki írótársaira, és saját magára is részben. Egy nagyon szerethető karaktert hozott létre Poirot és Marple mellett, aki ebben a könyvben válságba kerül, méghozzá nem más okozza megrendülését, mint saját függősége. Mérhetetlen szeretete, az almák iránt, amikre az események folytán nem is bír ránézni. Ami egy olyan ember esetében, aki számára, a mindenséget jelentik ezek a zamatos, pirosló, tiltott gyümölcsök, katasztrofális következményekkel járnak. De lássuk csak mi vezet ehhez a tragikus helyzethez.

Mrs. Olivert egy kedves barátnője meghívja magához, egy kis vidéki levegőt szívni, kikapcsolódni, megszabadulni az alkotói munka terhe alól. Viszont írónőnk agya zakatol még aközben is, hogy egy helyi halloweeni partira való előkészületeknél segítkezik. Vagy inkább úgy tesz, mint aki segítene. Agya lázasan dolgozik, minden ismeretlen embert megnéz, agyában körvonalazódnak kitalált személyiségjegyek, esetleges felvázolható előéletek, háttértörténetek, és mindez nem történhet másként, minthogy almát rágcsál, méghozzá, az almahalászathoz szánt darabokból dézsmálva, ami nem teszi vonzóbbá, a résztvevő ismeretlenek között. Ekkor még nem is sejti, hogy talán soha többet nem vesz kezébe a pirosló gyümölcsökből. Az este folyamán ugyanis egy lányt belefojtanak az almahalászathoz használt vödörbe, aki korábban azzal traktálta a krimi írónőt, hogy látott egy gyilkosságot. A nagy megrázkódtatás után, mit is tehetne a mi drága Ariadne-énk, mint kedves belga barátjához fordul, megoldásért. Poirot jön, felkeres néhány ismerőst, kikérdezi a lakosokat, összegyűjti a friss, vagy éppen már poros pletykákat, és folyamatosan bogozza a szálakat. Közben még előkerül egy két hulla, és a végén kiderül, hogy az ördög, és a megoldás ismét a részletekben rejlik.

Benyomások:

Nyilvánvaló, hogy annak, akinek korábban megszeretett szereplői egy kötetben ismételten összehozza a jó szerencse, a gyilkosság, vagy éppen az író, nem tud ellenállni a kísértésnek. Eleinte kissé foghúzva haladtam mégis. Valahogy lassú volt, szinte minden egyes fejezetnél újra kezdődött az egész nyomozás, mivel újabb, és újabb kihallgatandó fél jelent meg, újabb titkok, emlékek, benyomások kerültek porondra, és így természetesen mindennek a tisztázása kezdődött elölről. Lehet, hogy Poirot felett eljárt az idő vasfoga? Lehet, hogy már nem működnek olyan jól a szürke agytekervényei? Vagy csak Mrs. Oliverhez hasonlóan, csak zavart a tétlenség?

Mindez a történet végére szertefoszlott. Viszont többet kellett várnom, hogy elérjem azt a bizonyos körömrágásos, felfokozott érzelmi hangulatot, amit máskor már korábban, szinte adalékként azonnal megkaptam. Sok apró részlet, múltbavesző bizonyítékok, és események veszik körül a kicsi falut, és egyúttal a gyilkosságot is. Néha sikerült összeillesztenem a darabokat, máskor megint cserben hagyott a megérzésem. És közben laponként kutattam, hogy a ragacsosnak vélt új datolyahóbort után kedvenc fiktív írónőm, visszatér e a tudás gyümölcséhez.

Annyit már tanultam A.C.-től, hogy semmilyen körülmény, dolog, eszköz, név eset nem véletlenül van megemlítve, ezzel a tudással bizonyos szinten tudtam építkezni, és megesett, hogy előre láttam nem várt dolgokat. Ami így a sokadik regénye után valahogy büszkeséggel tölt el. Az írónő az évek során megtanított mélyebben a sorok mögött olvasni, jobban megérteni az emberi természet mögött megbúvó sötét árnyak megértését, felismerését, indíttatásuk forrásának kiindulópontját felfedezni, és ezekből messzemenő, és helyes következtetéseket levonni. Megint egy örökbecsű tanulság bontakozott ki a bűnügy felgöngyölítésének végére, méghozzá az, hogy a vagyonért, és az álmok eléréséért egyesek mindenre képesek.

És hogy Mrs. Oliver eszik még almát valaha?  Olvasd el, és nyomozd ki magad!:o)

Értékelés: 4/5

Kedvenc rész (mivel annyira Poirot-os):

„Ő a maga részéről sohasem vágyott rá, hogy szép fiatalember lehessen, nem mintha erre bármiféle esélye lett volna valaha is. Egyedül a bajuszával volt elégedett: a szép, dús bajuszával, amely hálásan fogadta a gondozást, a rendszeres kefélgetést és nyírást. Nagyszerű bajusz volt. Poirot nem ismert senkit, akinek akár csak fele ilyen pompás bajusza lett volna. Mindazonáltal tisztában volt vele, hogy sohasem volt jóképű férfi. Szép meg aztán végképp nem.”

A Sittarordi rejtély

Megoldhatatlan gyilkosság rázza meg a békés Sittaford lakóit. Sittaford Lak ura Trevelyan kapitány hirtelen, egy fagyos hóviharos napon életét veszti. De mégis ki ölhette meg a zsugori, ambiciózus katonaembert? És tényleg a túlvilágról közölte már bekövetkezett halálát. Ő jelzett régi barátjának öt óra huszonöt perckor? Tényleg a szerencsétlen félnótás, mindig bajba kerülő Jim a tettes? Vagy valaki más az elkövető? Izgalom, nyomozás, egy megoldhatatlannak látszó rejtély, és egy briliánsnak tűnő gyilkosság, végezetül természetesen az írónő megint nagyot alkotott.

Egyik kedvenc könyvfeldolgozásom, a 2006.- os Sittaford rejtély. Előbb láttam a filmet, mint ahogy a könyv a kezembe került, ennek legnagyobb oka az, hogy sehonnan nem tudtam beszerezni. A könyvtár egyetlen példánya valahol elveszett menet közben, és már-már fel is adtam a keresését, amikor 2010-ben új címmel, kiadta az Európa könyvkiadó, az írónő 120. születési évének tiszteletére.

Tudtam, hogy nem lesz teljesen ugyanaz a kettő, és barátnőm lélekben fel is készített, hogy ne lepődjek meg a változtatásokon, ha olvasom, majd a kötetet, de arra mégsem tudott felkészíteni, hogy szinte a teljes történet, a nevek, az eset, az ok-okozat, és még a gyilkos személye se essen egybe, vagyis, körülbelül az áldozat nevén, és a történet címén kívül minden más.

De valahogy mégsem csalódtam a könyvben, sőt, a kezdeti fancsali hozzáállás után nagyon kellemesen csalódtam benne, és lehet, hogy egy későbbi újraolvasás után már nem csak 5 pontot kap az 5-ből, hanem kedvencé is avanzsál. Bár már lehet, hogy már most az.:)

A film:

A történet hasonlósága a könyvével annyiban merül ki, már mint ahogy azt említettem, hogy Trevelyan kapitányt meggyilkolják, de, hogy ki, és miért, az már más lapra tartozik. Szeretem a Geraldin McEwan főszereplésével készült adaptációkat, de azt még mindig nem tudom felfogni, hogy szerencsétlen Miss Marplet miért kell olyan történetekbe beleírni, amikben nem is szerepel, és nagy valószínűséggel, ennek a történetnek ez idején is otthon St. Mary Meadben kötöget, vagy olvassa kedvenc unokaöccse egyik kötetét. Mégis a film szempontjából ő áll a nyomozás középpontjában, a könyvben megjelenő civil önkéntesek helyett, és természetesen a végén is ő az aki a szálakat elvarrja.

Trevelyan kapitány a film szerint éppen a Churchill miniszterelnökkel folytat tárgyalásokat, méghozzá a közelgő választásokra tekintettel azzal a szándékkal, hogy a „párt színeiben” induljon. Egyik ilyen klubbeli megbeszélése után akad össze „nevelt fiával” Jimmel, aki azzal vádolja, hogy levélben fenyegette meg, hogy kitagadja az örökségéből. A kapitány értetlenül áll az eset előtt, majd a „kissé elázott” fiút otthagyja az információhajhász sajtó forgatagában, a klubépület előtt. Hazafele útján találkozik a fecsegő Miss Marpellal, akivel hazáig kénytelen utazni, mivel az a szomszédságában élő Raymond Westhez utazik, aki hogy hogy nem mégsem várja hőn szeretett Jane nénikéjét, aki így a morcos kapitánynál, valamint annak titkárával John Enderbyvel kénytelen összeköltözni. Trevelyan „belefáradva” a sajtó érdeklődésébe, elhagyja Sittaford lakot, és megszáll a közeli fogadóban, ahol a viharos estén összeülnek a lakók egy kis szeánsz erejéig, aminek az eredménye egy túlvilági üzenet azzal, hogy a kapitány nemsokára meghal. És persze ami késik nem múlik alapon, később a szobájában szívében késsel meg is találják.

De ki a gyilkos? Mindenki az iszákos Jimet gyanúsítja, aki előző este rá is támadt pártfogójára. Segítségére a jegyese, Emily siet, karöltve a hírhajhász Charles Burnabyval. De mégis milyen hírre éhes a fiatal zsurnaliszta? Vagy inkább kire? Kié volt a másik pezsgőspohár a kapitány szobájában? Miért jár folyton madár lesre Mrs. Wileett? Ki küldte a mérgezett szultánkenyeret? És kire hasonlít Violett?

Csavaros fordulat, meglepő végkimenetel, ami mondjuk nem összeegyeztethető az alapot képező történettel, viszont annyira jó, hogy mégsem lehet haragudni. Rendkívül jól összeválogatott karakterek, és színészek, árnyalt személyiségek teszik még színesebbé a filmet. Nekem még mindig egyik kedvenc részem, a bűnökről való lepellerántás, ahol több beállításból is láthatjuk a gyilkos reakcióit, „arcait”, ahol még inkább érvényesül, hogy mennyire félre lehet ismerni az embereket.

A könyv:

Meglehetősen zavart a nevek megcserélése, főleg, hogy előtte már többször is láttam a filmváltozatot, és amikor csak Mr. XY –ról volt szó hirtelen a másik szereplőre asszociáltam, ez egy picit irritált. Az első oldalak még nem fogtak meg, és ez szinte az első 100 oldalig meg is maradt. Majd megjelent Emily Trefusis. Eszméletlen egy nőszemély, egy igazi talpraesett határozott karakán nő, aki mindent megtesz, és mindenkit felhasznál annak érdekében, hogy segítsen szerencsétlen ostoba Jimnek, hogy ne „lógassák fel”. Mindenkire kedvező benyomást kelt, szinte árad belőle a tettrekészség, és az elszántság, ennek megfelelően persze, a legtöbb embert céljainak eléréséért „kénytelen” az orránál fogva vezetni. Emily itt is Jim jegyese, viszont ebben az esetben a fiú ténylegesen a kapitány unokaöccse, aki hogy hogy nem pont akkor tudott leruccanni a bácsihoz pénzért esedezni, amikor a gyilkosság megesik, és persze amilyen lángelme amint értesül az esetről csapot papot hátrahagyva, elhagyja a színhelyet. Kell ennél több ok arra, hogy előzetesbe rakják? Hát persze, hogy nem.

Ezt követően lép színre Emily mint felmentő sereg, és kápráztatja el a férfiakat, kidomborítva azok határozott, erős jellemét, akikre, mint oly sokszor mondja „építeni lehet”. Épít is, kihasználja, Charles, az ifjú zsurnaliszta hírszomját, és felkapaszkodási vágyát, természetesen, hogy a fiú értesüléseit, és személyét a saját javára felhasználja. Teszi ezt olyan jól, hogy az, már nem is tudja elképzelni, hogy is lehetett meg azelőtt a karakán, páratlan Emily nélkül.

Szépen lassan kerülnek elő a kirakós darabjai, de mindig valami hibázik ami miatt nem tisztul ki a kép.

De természetesen ez az eset sem lehet megoldhatatlan. És az utolsó fejezetekből nem csak az derül ki, hogy, ki is volt a szökött fegyenc, vagy ki ölte meg a gazdag kapitányt, hanem arra is fény derül, hogy Emily lovagjai közül kit is választ.

Csak ajánlani tudom minden AC rajongónak, aki szereti, a színes palettán felsorakoztatott, egymástól oly nagyban különböző jól megírt karaktereket, az apró, tévútra vezető bizonyítékokat, és a csavaros fordulatokat.

Hófúváskor, vagy napos időben, kellemes olvasmány a krimik szerelmeseinek.

Értékelés: 5/5

Kedvenc szereplők: Emily és Charles

Kedvenc mondat: 

- Jim iszonyatosan hülye - jelentette ki.- De nem Gyilkos.