Khalepa ta kala - Cassandra Clare: A herceg

Tessa egyik napról a másikra nem csak földrészt váltott, hanem egy teljesen más világba csöppent. Minél több időt tölt az Árnyvilág titkos szegleteinek megismerésével, az annál jobban magába burkolja és már szinte elképzelhetetlennek tűnik, hogy volt élet London, az Intézet és az Árnyvadászok előtt. Vagy éppen Will előtt, aki megalázta, vérig sértette, kinevette és befészkelte magát minden egyes gondolatába, és ami a legrosszabb, úgy tűnik, hogy a lány szívébe is. Vagy mégsem? Tessa eddig csak úgy tekint Jemre, mint a levegőre, aki láthatatlanul, de mindig jelen van, és nélküle elképzelhetetlen az élet. Minél több időt tölt vele, a fiú annál nélkülözhetetlenebbé válik Tessa számára. Vajon megosztható egy női szív, vagy törvényszerűen ketté kell hasítani? Megéri-e szenvedni, amikor közeleg a vég? És akar-e egyáltalán fél szívvel élni, ha még túl is éli az utolsó összecsapást?

Honnan:

IMÁDOM a Cassandra Clare mondatainak szövetéből a fejemben kibontakozó képeket, érzéseket és a sebeket is, amiket szavaival ejteni tud az olvasója lelkén.

Gondolatok:

Ami már első olvasásnál is szembeötlő volt az a lassú kezdés, ami után az írónő a történet folyamán jó sokáig nem is akart sebességet váltani. Fokozatos intenzitás jellemzi a kötetet, amihez természetesen jól felépített cselekményváz társul. Claretől megszokhattuk, hogy átgondolja a történeteinek minden egyes jelenetét, és általában nem használ üres, vakjáratokat. Ez sajnos már nem igazán mondható el a Bukott angyalok városánál, vagy az Elveszett lelkeknél :(. Jobban karakterizáltak a szereplők, több érzelem jelentkezik a részükről a cselekményváz elvesztése nélkül. A karakterek beszélgetései, érzelmi vasútjai nagyban sodorják előre az eseményeket, bár nem azt a fajta eseményszálat ami az Árnyvilágot fenyegető erőket mozgatja, de életük alakulásában mindenesetre igen jelentős változásokat eredményeznek ezek az apró jelenetmorzsák. Ami személy szerint még mindig nagyon zavar, és sok esetben ki is taszít a kellemes téblábolásból Tessa világában, az a kornak nem megfelelő szleng alkalmazása. Olyan sokszor használ pl.: Magnus olyan szavakat, amiket egy Aleck-el való szóváltás közben még elviselnék, de egy Willel folytatott mélyenszántó értekezés közben annyira nem odavalónak érzek, mint húslevesben a csokoládét.

„- Egy másik ember szerepét kell eljátszanom nap mint nap reggeltől estig. Egy keserű, gonosz és kegyetlen emberét...

– Én bírlak ilyennek. És ne mondd, hogy nem élvezed te is legalább egy kicsit, amikor az ördögöt alakítod, Will Herondale.”

És bár sok esetben lehet az ilyen baleseteket a fordító számlájára írni, Kamper Gergelyt inkább a precizitásáról és pontosságáról ismerjük, nem pedig a banális hibák nagymesterét látjuk benne. A könyv értékében számomra ezek a botlások okozzák a legnagyobb csalódási faktort.

Clare mélyebben bevezet a maga alkotta viktoriánus és mágikus világba, a korábbi előkészítésen táptalajt fogtak, most a folytatásban az eddig meg nem ismert részletekbe kalauzol el. A korábban részletezett elemeket csak utalásképp említi, nem merül el bennük ismételten, inkább az újdonságok dominálnak hála az Angyalnak.

„Érzem, hogy feloldódom, hogy beleolvadok a semmibe, mert létezik-e egyáltalán az ember, ha egyáltalán senki sem törődik vele?”

Sajnálatos dolog, hogy megmarad az érzés, mintha más könyveket írna át az írónő, és abba a cselekményvázba illesztené be a szereplőit. Gondoljunk csak a Két város regényére, amire még számtalanszor utal is, és hoz párhuzamot annak egyes szereplői és saját maga alkotta karakterei között. Ez sajnálatos dolog, hiszen megerősödik az érzés, hogy fogytán van a kreativitásnak, amit az Elveszett lelkek városában végérvényesen megerősített bennem. És itt van a kérdés, ami nem hagy nyugodni: Hogy mégis mit szeretne elérni??? Mert jelen állás szerint ezt megállapítani nagyon nehezen tudom. Lehet, hogy az általa kialakított világból nem mer kiszakadni, hiszen másik közegben nem tudna ilyen komfortosan mozogni, mint az óvodások, akik a hazafele vezető beléjük vert, monoton, egysíkú útvonalat ismerik, de ha azt elveszik tőlük összetörnek, és zokogva az útpadkán ülve mondogatják, hogy máshogy nem tudnak hazajutni. Talán Clare is inkább vállalja, hogy az általa ismert úton termeli ki a középszerűre redukálódott történeteit, ahelyett, hogy a bizonytalant választva talán elbukjon… Ez a kérdéskör, még Az angyal olvasásakor merült fel, az Elveszett lelkeknél pedig kicsúcsosodott, miközben A herceg nagy kedvencemmé lett a kisék ellenére.

„– Beszélj egy kicsit mandarinul!

Jem gyorsan mondott valamit, amiben egy csomó levegős magánhangzó és mássalhangzó mosódott össze, miközben dallamosan emelkedett és süllyedt a hangja: – Ni hen piao liang.

– És ez mit jelent?

– Azt, hogy bomlik a hajad.”

Bár nem vagyok romantikus alkat, akik közelebbről ismernek, minden ilyenfajta irományt eltávolítanak a kezeim közül, nehogy spontán meggyúljanak, mint szentségtörő mini máglyák, mégis a legjobban Jem és Tessa jelenetét élveztem. Igen, elérte az én zsémbes szívemet is az a kedves jelenet, ami közöttük zajlott le. Mindemellett pedig megerősödött bennem a Team Jem életérzés, aminek magja az első kötetnél megvetemedett a lelkemben. Willt mindenki bánatára nem szerettem meg még mindig, engem zavar, sokszor too much, akármilyen poén herold nagyon ritkán tud megnevettetni, és szívtelenség Inka a neved, de meghatni is ritkán tud.

Clare belekóstol két lehetséges szálba és viszonylag le is zárja azokat, nem hagyva kérdéseket vagy mégis? Mindenesetre érdekes és személy szerint jobban is örülök neki. Jobban elvarázsolt, és megvett magának. És ami a fő felkerült a kedvencek közé! Kell ennél több?

LEG-EK:

A legjobban szeretem: a fejezetek elején lévő verstöredékek

A legédesebb jelenet: Tessa és Jem a fiú szobájában

A legkifacsartabb ötlet: Will átka

A legviccesebb jelenet: Magnus bevallja Camille-nak, hogy „szerelmes” Willbe

A legundorítóbb szereplő: Benedict Lightwood

A legjobban a szívembe zártalak páros: Gideon és Sophie

A legkevésbé szeretett szereplő: Will

A leginkább olvastam volna még rólad szereplő: Henry

A leg”nemvártabb” jelenet: Tessa vs. piszkavas

A legszebb kapocs: Will és Jem kapcsolata

A legátütőbb mondat: „Jem az én nagy bűnöm – felelte Will.”

Értékelés:

Kedvenc rész:

„Démonhimlő, ó, démonhimlő

Vajon hogyan kaptad el?

Elmentél a rosszhírű negyedbe,

Ahonnan mindenki elszelel.

Démonhimlő, ó, démonhimlő,

én végig tudtam, emberek,

Azért írtam ezt a kis dalt, mert

Igazam volt: ti tévedtetek!”

Föld pora s árnya leszünk – Cassandra Clare: Az angyal

Tessa Gray mit sem sejtve utazik testvére után Londonba, hátrahagyva egy átlagosan szegényes élet romjait, egy jobb jövő reményében. De ami Londonban várja minden elképzelését felülmúlja. Nem csak egy új országba, hanem egy új világba érkezik, annak is a kellemetlenebb zugába. A világról, a múltjáról és még saját magáról alkotott képe is darabjaira hull, mikor kiderül, hogy alakváltó, aki az Alvilágiak népes sorába tartozik. A hosszú rabságból egy árnyvadász menti ki, de megbízhat-e a titokzatos Intézet lakóiban? Mi történt a bátyjával? Ki a Magiszter, és mit akarhat tőle? Mit szolgálnak a titokzatos automatonok? És a legfontosabb kérdés ki is az igazi Tessa Gray?

Honnan:

IMÁDOM a Cassandra Clare mondatainak szövetéből a fejemben kibontakozó képeket, érzéseket és a sebeket is, amiket szavaival ejteni tud az olvasója lelkén.

Gondolatok:

Cseresznye. Ez az első dolog, ami eszembe ötlik, ha gondolati vagy verbális síkon előkerül Az angyal. Talán annak is köszönhető, hogy Tessa kalandjai és a viktoriánus Londonban való kóborlása közben, én a cseresznyetermésünk nagy százalékát majszoltam el. Mindenidők legegészségesebb könyvvel nasizós kalandom volt. De komolyabbra fordítva a szót, első olvasásra nem hagyott bennem olyan mély érzéseket Clare „előzmény” kötete, mint a Végzet ereklyéi sorozata. Érzelmileg mérhető, hogy míg a Csontváros után azonnali folytatásra vágytam, annak hiányában pedig hihetetlen gyorsan újraolvastam Clary bevezetését az Árnyvilágba Tessa esetében nem vonzott egyik eshetőség sem. Hogy miért? Mert gyengécske tükrözésnek éreztem, amit Clare elkövetett a szereplők személyének megalkotásával. Első olvasatra hasonló karaktereket hozott életre, akik a kor elvárásaihoz próbálva igazodni, kissé butácskábbak, és ártatlanabbak, mint a már megismert szereplőgárda. Amit láttam, egy mit sem sejtő lány, akinek felborul az élete, amikor megtudja, mi is ő valójában. Találkozik egy érdekes, szemtelenül pimasz, és már túlzottan is szemet kápráztatóan szexi sráccal, aki megmenti az életét. Bekerül egy Intézetbe, ahol megismeri a múltját, miközben egy nagyon csúnya bácsi mesterkedik a háttérben. Közben erős érzelmi befolyásoltság alá esik a már említett helyes srác irányában, aki folyamatos élcek kereszttüzébe állítja a lányt. Megjelenik egy segítőkész barát, akinek érzései érezhetően nem csak barátiak, persze hősnőnk csak a kedvességet veszi észre. Halál, rettegés, vér megspékelve egy kis múlt századi angol modorossággal, mágiával, fogaskerekekkel, automatonokkal és csomó kétséggel. A végét leszámítva egy másik színpadra helyezett már látott darabnak éreztem, ahol átvette a szereplést a másodosztály, mert az első éppen wellness hétvégéjét tölti. Ilyen érzések nyíltak a szívemben első olvasatra. Majd jött A herceg, ahol már kicsit hozzá voltam szokva a közeghez, kevés elvárás motoszkált bennem és naivan nem vártam tőle semmit, csak pár kellemes órácskát. Helyette az egyik kedvencem lett Clare történetei közül, mindamellett Az angyal újraolvasásával is átalakult Tessáról, a londoni világról, Jemről, a felmerülő eseményekről és Willről… nos nem róla nem, még mindig nem tudtam megkedvelni.

„– Néha – jelentette ki Jem – olyan gyorsan megváltozik az életünk, hogy a szívünk meg az agyunk nem tudja követni a történéseket. Azt hiszem, ilyenkor érezzük a legintenzívebb fájdalmat, amikor minden átalakul körülöttünk, de még vágyakozunk a régi életünk után. Viszont tapasztalatból mondom neked, hogy ezt is meg lehet szokni. Meg fogod tanulni, miként éld az új életedet, és hamarosan emlékezni sem fogsz rá, milyen volt azelőtt.”

Mint mindig most is jól körülhatárolható, ismertetőjegyeiben unikális figurákat alkotott meg az írónő. Míg Clary az angyali oldalt, addig Tessa a „démonit” képviseltetve vezettetik be az Árnyvilágba. Mégis sokkal szimpatikusabb számomra, mint Clary. Más kor szülötteként sokkal komolyabban gondolkozik, és míg Clary a regények folyamában tökös hősnőből egy hormonzavaros, nyafogó kislánnyá változott, Tessa az érzelmi örvényekben is bizonyos higgadtságot tanúsít. Furcsa úgy olvasni egy történetet, hogy az olvasó többet tud a világról, mint a főhős, mégis ez a másfajta, a korra jellemző fenntartásokkal megtűzdelt látásmód pozitívan hat a történetre. Míg sok apróságában az írónő követi a Viktória korabeli hagyományokat és divatot, többször böködi az olvasó szemét oda nem való zavaróan 21-ik századi elemekkel, amik kibillentik az egyensúlyából a történetet, az elmerülésből pedig az olvasót. Will karaktere szinte másolata Jacenek – persze ennek is meg kell, hogy legyen az oka-, de mégsem érzem vele azt a komikus, érzelmi és megtört testvériességet, mint ahogy a szöszke árnyvadásszal. Will nem szórakoztat, hanem zavar a történet 80%-ában, amivel 95%-ban eléri nálam, hogy legszívesebben felképelném. Sajnálom, hogy ebben a kötetben Jem nem mutat annyit magából, mint a következőkben fog, mégis már itt érezhető volt számomra, hogy még nagyon belopja magát a szívembe. Furcsa egy teljesen más környezetben találkozni Magnussal, aki halhatatlanságának éppen egy újabb hullámvölgyével birkózik meg.

„A jóságnak, a valódi jóságnak valami kegyetlenségféle is a része – felelte Jem, és tekintete a semmibe meredt a lány mellett.”

Amit eddig csak elbeszélésekből ismerhettünk most szépen tálalva kerül a szemünk elé. Látjuk a vámpírok még tündöklő kolóniáit, a békétlenséget a teljes elfogadás előtt, ami az Alvilágiak és az Árnyvadászok között feszül. Míg a Végzet ereklyéiben a fő ellenséget a démonok jelentik, itt szinte csak a két „faj” közötti csatározásokat olvashatjuk. És ha azt hittük, hogy a jelenkori Klávé őrült, hogy nem nyit az Alvilágiak felé láthatjuk, hogy már egy „fejlett” és „elfogadó” közösség jött létre a néhány évszáddal korábbi állapotokhoz képest is. Lehet, hogy Clare ennek ábrázolására nem is koncentrált olyan erővel, mint ahogy ez az állapotváltozás számomra kirajzolódik, mindenestre ügyesen vetíti a régi viszonyok elmaradottságát, és az ezekhez képesti előrelépések nagyságát.

A folytatás ismeretében jobban élveztem magát a történetet, mégis még mindig óriási orrhosszal A herceg vezet a Pokoli szerkezetek versenyében.

Értékelés:

Kedvenc rész:

„(…) Reménykedjünk benne, hogy mocskon kívül mást is hagytak maguk után. Egy új címet a postásnak, néhány levágott végtagot, egy-két prostituáltat…

– Tényleg. Ha mázlink van, talán még szifiliszt is kaphatunk.

– Vagy démonhimlőt – vetette fel vidáman Will, és megpróbálkozott a lépcső alatt nyíló ajtóval. Azonnal kitárult, ezt sem zárták kulcsra. – Arra mindig lehet számítani.

– A démonhimlő nem is létezik.

– Ó, te kis hitetlen – jegyezte meg Will, és már el is tűnt a lépcső alatti sötétségben.”

„(...)Árnyvadász vagyok. Ez nem csak amolyan foglalkozás, ez a lényegem. Nem élhetek nélküle.

– Mármint nem akarsz.”

„Jem vágyakozva nézett Tessára. – Muszáj menned? Azt reméltem, maradsz, és az őrangyalom leszel, de ha menned kell, hát menj! – Majd én veled maradok – szólt morcosan Will, és levetette magát a karosszékbe, amit Tessa éppen most szabadított fel. – Angyalian tudok őrködni.

– Azért nem vagy túl meggyőző. És ráadásul közel sem vagy annyira csinos, mint Tessa – mondta Jem, és lehunyt szemmel a párnának dőlt.

– Milyen goromba vagy! Akik eddig rám néztek, azt állítják, olyan élményben volt részük, mintha egyenesen a napba néztek volna.

Jem továbbra sem nyitotta ki a szemét. – Ha úgy értették, hogy Megfájdult a fejük, akkor igazat beszéltek.”

Sarah Dessen: The truth about forever

„Mint minden alkalommal, amikor ezt kérdezte, most is azt kívántam, bárcsak őszintén válaszolhatnék neki. Annyi mindent szerettem volna elmondani, mint például azt, hogy menynyire hiányzik apu, és hogy még mindig mennyit gondolok rá. De mindenki szemében olyan régóta voltam annyira jól, hogy helytelennek tűnt beismerni az ellenkezőjét. Mint oly sok más dologban, ebben is elszalasztottam a lehetőséget.”

Honnan:

Francica mesélt róla. :)

Gondolatok:

Kicsit furcsa amikor visszakalandozok a fantasyk és a disztópikus kötetek erdejéből a napsütéses sárga köves útra, ami egyszerű, mindennapi emberek  életének apró köveivel van kirakva. Ilyen volt a Tökéletes is. Kicsit életidegen, hiszen nincsenek mitológiai lények, vagy katasztrófa sújtotta, kihalt földrészek, csak egy családi tragédia, ami újraírta egy maroknyi ember életét.

„Bevallom, meglepődtem. Megszoktam, hogy úgy ismernek, mint a lányt, akinek meghalt a papája, és elfelejtettem, hogy volt azelőtt is életem.”

Nem hittem volna, hogy ez a történet annyira megragadja a szívemet, hogy félő volt véglegesen ki is tépi azt. A Tökéletes, ami szülőanyjától a szintén beszélő The truth about forever (Igazság az örökkönről) címet kapta a regény végéig vonultatja mind a tökéletesség, mind pedig az örökké gondolatmenetét. Macey az egyensúlyt az életében attól kapja, hogy a tökéletesség felé vezető nagyon vékony mezsgyén egyensúlyozik, próbálva elérni azt. Az úton való koncentráció, a lépések tökéletes megtervezése annyi energiát és odafigyelést igényelnek tőle, hogy másra már gondolnia sem kell. Így nem kell foglalkoznia, hogy a családja darabjaira esett szét, amióta az édesapja meghalt, hogy érzelmeket nem tud kifejezni, hogy az édesanyjával való kapcsolata egy séma mentén mozog, hogy a párkapcsolata csak egy színes üres léggömb és, ami a legfontosabb nem kell megbirkóznia azzal, hogy nem dolgozta fel a tragédiát. Hiszen ő mindig jól van, és mindig minden tökéletes.

„Mintha rendre és tisztaságra azért lett volna szükségem, hogy ezzel bizonyítsam, hogy élek.”

Az írónő a főszereplő szájába adja a szavakat, aki be is vallja, hogy tudja, hogy mi minden nincs rendben az életében, mik a problémái, amik körülveszik, de azt is elismeri, hogy ezeken még ha akarna sem tudna változtatni, hiszen már mindenki elkönyvelte, hogy ő jól van, minden tökéletes az életében így most már ezen nem változtathat. Az írónő Macey-n keresztül bemutatja, hogy menyire tökéletesen tudjuk elfojtani magunkban az érzéseinket, mennyire nem hagyunk utat engedni nekik, azért hogy másokat ezáltal segítsünk.

Ilyenkor egyfajta maszkot mutatunk a külvilágnak, amin nem látszódnak repedések, de a csillogás, a festék és a gipsz alatt minden töredezett és szakadt. Felmerül a kérdés, hogy meddig lehet fenntartani az illúziót, meddig lehet megtagadni az érzéseket, és mennyire tesz jót ez a fajta mély, rejtett szenvedés. Macey-n kívül szinte az összes szereplőnek sérült az élete, amit mind más és más módon dolgoznak fel, mégis úgy, hogy közben nem fojtják el magukban a fájdalmat, és ezzel mutatnak utat a lánynak, adnak a kezébe mankót, hogy meg tudjon küzdeni a saját problémáival.

„Bármelyikünknek egy órán belül eljöhet az örökké. Vagy majd egyszer száz év múlva. Sosem lehetünk biztosak benne, így hát jobb, ha minden másodpercet kihasználsz.”

Macey és Wes „játéka” veszi át egy terapeuta és a páciense közötti megbeszélések helyét, a mélyre hatolást, annak elérésére, hogy megoldják a problémát. A gondot csak az okozza, hogy nem lehet eldönteni, hogy ki a beteg és ki az, aki vállalta az útvesztőből való kimenekítést. Mindketten sérültek, és tökéletes gyógyír nekik, hogy beszélhetnek. Szinte bármiről, őszintén, elítélés vagy bírálat nélkül. Dessen másokkal együtt hisz a szavak erejében, mintha a kiszakadt mondatok, ahogy a levegőbe áramlanak mázsás súlyokat tűntetnének el a lélekről, szabadabbá, és kevésbé gondterheltté téve az embereket. Nem csak az általa megalkotott mondatokkal, de a többi kifejező, megálmodott elemmel is mély hatásokat gyakorol pl.: a szív a kézben angyal szobrok eszméletlenül kifejezőek. Tetszett, hogy a sok szimbólum mellett végül a gyász feldolgozásának kezdetének is adott egy nagyon is nyilvánvaló dolgot, amitől a befejezés mégsem lett rózsaszín rágógumiszerű, és teljesen lezárt sem. Nagyon nehéz kényes és nehéz témát választott az írónő, viszont tökéletesen megragadta azt az érzelmi kavalkádot és a leggyakrabban felmerülő viselkedési módokat, amit a gyász ki tud váltani az emberekből. Nagyon mélyen érintett, sokszor rokon gondolatokkal, félelmekkel találkoztam, lehet, hogy ezért is került hozzám ennyire közel, mind a történet, mind a szereplők. Egyszerűen fantasztikus írással gazdagodtam általa.

Értékelés:

Kedvenc rész:

„Ez a baj azzal, ha az ember a négy fal között van: a világ odakint megy tovább, még akkor is, ha úgy tűnik, hogy neked örökre megállt az idő.”

„A gyász lehet teher, de horgony is. Az ember megszokja a súlyt, azt, ahogy egy helyben tart.”

„Az igazság az, hogy nekem jóformán már fel sem tűntek Kristy forradásai. Egyszerűen csak az arcához tartoznak. Kristyhez tartoznak. A cuccai sokkal inkább lekötötték a figyelmemet, talán mert azok legalább állandóan változtak.”

„− Nem arról van szó, hogy azt hiszem, minden okkal történik – mondta. – Hanem... azt gondolom, bizonyos dolgoknak jobb, ha el vannak törve.”

„A gyászban és a gyászolókban ez a nehéz: más nyelvet beszélnek, és a szavak sosem úgy hangoznak, ahogy az ember mondani akarta őket.”

Harakiriző agysejtek, vagy amit Lauren Kate Kín-zóeszköze okoz

„Földi pokol. A világ ilyen Luce számára barátja, Daniel, a bukott angyal nélkül. Egy örökkévalóságig tart, hogy egymásra találjanak, ám a fiú bejelenti, most mennie kell. Csak annyi időre, míg kézre keríti a Kitaszítottakat… azokat a halhatatlanokat, akik Luce-t meg akarják ölni. Daniel Luce-t a kaliforniai sziklás tengerpart egyik iskolájában, a Shoreline-ban rejti el, ahová rendkívüli tehetségek csoportja jár: a Nefilim, bukott angyalok és emberek leszármazottai. A Shoreline-ban Luce megtanulja, mik azok az árnyékok, és hogyan használhatja fel őket arra, hogy előző életeibe belepillantson. Mégis, minél többet tanul Luce, annál inkább gyanítja, hogy Daniel nem avatja be mindenbe. Rejteget valamit…, valami végzeteset. Lehet, hogy a Daniel által elmesélt múlt voltaképpen nem igaz? Lehet, hogy Luce számára végül is mást szán a sors? A lebilincselő FALLEN (Kitaszítva) sorozat második könyve…, melyben a szerelem mindent túlél.”

Honnan:

Volt egy szörnyű kalandom a Fallennel, így úgy gondoltam tovább kínzom magam. Éljen a mazochizmus!!!

Gondolatok:

Ritkán mondok ilyet, de most mégis: kár volt Lauren Kate-et megismertetni a betűkkel, még hatalmasabb vétek pedig, hogy rávezették arra, hogy csupán toll és papír felhasználásával ezeket a betűket felhasználva, szavakat, mondatokat sőt ne adj isten történeteket is megtanuljon írni. Igen kimondom vétek volt megtanítani ezt a nőt írni! És annak, aki ezt a bűnt elkövette kártérítést kellene fizetnie az „író” minden egyes kinyomtatott, eladott és elolvasott könyve után. Hogy miért, mert egyszerűen ÉRTÉKELHETETLEN ez a könyvnek álcázott valami, amit ez a nő elkövetett. Majdnem egy év kellett ahhoz, hogy folytassam a sorozatot, amelynek első darabja is sokáig tartó fejfájást okozott, mint valami rossz italtól való soknaposság. A folytatás sem kímélte az agysejtjeimet, új mottóm a fülszöveg nyomán „A szerelem túlélte, de a szürke állományom katapultált.”. És hogy miért is szenvedtem végig ezt a több száz oldalas „csodát” a rossz tapasztalatok ellenére? Mert mazochista vagyok, és az idő kicsit megkoptatja az élményeket, mellesleg a könyv szerepelt a 2013-as várólista csökkentő polcomon. A történet végére pedig megkönnyebbültem, hogy onnan végre lekerült. Szentségtörésére az irodalomnak és az írásnak ez a nőszemély még elkövetett több hasonló, ha nem ennél is minősíthetetlenebb – ez csak belső megérzés, és női ösztön (ami 95%-ban biztos)- történetet, amiket előre láthatólag szintén egy-két éves kiheverés után veszek a mancsaim közé. Amit kifejezetten sajnálok azon felül, hogy találkoztam ilyen formában a sorozattal, hogy kihasználatlanul marad nem csak a Tormentben hanem már a Fallenben is annyi elem, amit az írónő saját magának alapoz meg, csak annyira ötlettelen és sekélyes, hogy ezeket képtelen kiaknázni. Pedig bombaszikus dolgokat lehetne vele kezdeni.

„Luce azonnal Danielre gondolt, arra, hogy milyen kapcsolatot szeretne vele. Nem érezte, hogy túl sok szerepe van abban, mi lesz kettőjükből, de szerette volna, ha van.”

Még a „könyv” első felében elkezdtem a szokásos módon összeírni a felmerülő észrevételeimet, azonban azok olyan ütemesen nőttek ki a fehér papír síkjából, mint gyilkos galócák az Elvarázsolt erdőben. És szerintem nem okozok megdöbbenést senkiben, hogy gondolataim gyűjteménye negatív ítészi valómat tükrözték, mellettük ördögfejek, síró smiley-k és akasztófák sorakoztak. Ebbe viszont két oldal után beleuntam, miközben a történetben még csak 50 oldalnál se tartottam. Úgy döntöttem, hogy hagyom magam sodródni az árral, hátha valamilyen kellemes rafting élménnyel gazdagodom, amire még csak nem is számítottam. Jelentem nem történt semmi váratlan! A könyvnek álcázott tárgy hozta a papírformát, aszerint, amit az első bűntény után vártam tőle. Talán egy pillanat volt az utolsó fejezetekben, amikor azt hittem, hogy mindjárt lesz valami, mindjárt jön, de mégse jött semmi… Mint egy teljesítésképtelen szerető, aki a külcsín alapján ínycsiklandónak és kívánatosnak ígérkezik, tele sejtelemmel, érzékiséggel, és nagy löketnyi huncut gondolattal, a sorsdöntő pillanatban viszont csak egy felfújt rózsaszín lufi, ami gyorsan kipukkan, és még takarítanunk is nekünk kell utána…  Igen ez a könyv ilyen gondolatokat hoz ki az emberből, az unalom sok mindenre képes.

„- Úgy értem, hajdanán, mikor tudod, Daniel még odafönn volt, és engem választott. Engem, az összes földi lény közül...

- Hát, akkor valószínűleg még sokkal kisebb volt a kínálat... jaj! - Luce meglegyintette. - Csak próbálom oldani a hangulatot!”

Ami ezzel az irománnyal kapcsolatban először ötlött fel bennem, hogy én vagyok az oktató, aki most értékel egy kiadott fogalmazást. Adott egy téma, ebbe meghatározott elemeket és jeleneteket bele kell építeni, de a többi a diákra van bízva. A kivitelezés pedig, amit Lauren elkövetett 1-es alá. Másképp nem tudom egyszerűen megmagyarázni azokat a beerőszakolt jeleneteket a történeti szálba, - amiknek 1) semmi lényeges hatásuk nem volt, 2) cselekmény szempontjából nem illettek oda, 3) egyszerűen megerőszakolták a szereplőt, olvasót és magát a sztorit is - mint hogy előre meghatározott elemek voltak, amiket bele kellett passzírozni valamilyen módon a történetbe. Lelki szemeim előtt látom Laurent, aki mint a Twistben ül egy pörgettyű előtt és kiforgatja magának, hogy melyik jelenetet hányadik oldalra illessze be: „Van nekem egy levegőben táncolok az angyal pasimmal cukker jelenetem, na hova kerül hova, a tengerparti sütögetős jelenethez, vagy a „végső” nagy küzdelemhez, jajj de izgi, hol áll meg a nyíl…” Hogy ezekre miért volt szükség? Mert a két főhős elszakad egymástól, de hát nem maradhatunk édes romantikus jelenetek nélkül, amik közöttük bontakoznak ki, mint bazsarózsa szirmai. És bár merően illogikus, és őrült dolog, hogy ezek ketten pont akkor, amikor az életveszélyes helyzetek elkerülése végetti rejtőzködés, a megfigyelések és nyomkövetések miatti távolmaradás korszakát kellene egy rövid ideig megélniük, szinte napi kapcsolatba kerülnek. Mégis ez történik. A logika eddig sem volt egy mondatban említhető szó az írónő nevével, azonban most még inkább megerősített abban, hogy számára is teljesen kusza és átláthatatlan, hogy végülis mi a fészkes fenét akar kezdeni ezzel a történettel, magukkal a szereplőkkel, vagy egyszerűen azok gondolataival pl.: „Daniel is bocsánatot kérhetne. Készíthetnének együtt limonádét vagy bármi mást.”

Luce olyan, mint egy személyiséghasadásos, sokszor amnéziás, buta, értetlen lány, akit legszívesebben fejbe vágnál egy vaslapáttal, hátha akkor az ellentétét tenné minden egyes zagyva gondolatának. Minden egyes szereplő olyan, mint ha sablon alapján készült volna, bár ezt már megszokhattuk. Árnyalatok, vagy érzéseket egyikük sem közvetít. A humorral bár próbálkozik, az végig megmarad próbálkozás szintjén. Ami még mindig nagyon fáj az Luce és Daniel állítólagos „örök szerelmi szála”, ami a kezdeti nyálas hangvétel után most már a szánalmas kategóriából a bosszantó osztályba lépett egy fokozattal lejjebb. A kettejük viszonyában felmerülő kételyekben és fejtörésekben, mint máshol már tapasztaltam ezen a téren is az ésszerűtlenség jellemző. Néha Luce fejében, ahol szexi félmeztelen fiúk képe lakik, néhány pókhálóval és egy be/kikapcsoló gombbal szimbiózisban, mintha megpróbálta volna valami kis szikra begyújtani önmagát, de valószínűleg annyira kevés volt az oxigén és túl sok a felgyülemlett endorfin, hogy ez lehetetlenné vált. Mindazonáltal az írónő nem csak a szereplőit teszi szerencsétlenné, hanem egyúttal ezzel a „szerelmi történettel” magát az olvasót is lealacsonyítja. (Komolyan 4 találkozás, egy életen át tartó kárhozott szerelemi maszlag és ettől már rögtön fellobban a szerelem? Barney Stinson felvehetné a Taktikai könyvébe új elemként.) Olyan apró részleteken már meg se lepődtem, mint a jachton lévő félretett vitorlák, vagy a befestett haj miatti lélek fel nem ismerése, hiszen az első kötetben szereplő medence a templomban építészeti kivitelezése után ezek már labdába se rúghattak. És igen, nem maradhatott ki, megint voltunk a medencénél, hiszen teljesen logikusan egy nyitott, általában mindig emberekkel teli térre érkezik meg egy árnyon keresztül utazó, és nem egy rejtett szobába, hogy senki ne vegye észre. Lauren valahol olvashatott a részletgazdag írásmódról, amelyet úgy próbál meg elérni, hogy teljesen felesleges mozzanatokat színez ki szintén felesleges elemekkel pl.: „Szemüvegét beletörölte egy monogramos zsebkendőbe, és félrehúzódott.” A szenvedésről teljesen más elképzelésekkel bír, így biztos én is jobban éreztem volna a kínlódást, egy kaliforniai wellness szállóhoz hasonló extrán felszerelt tengerparti bentlakásos iskolában. Úgy szenvedőbben tudnám én is a könyvel a kezemben azt mondani, mint Luce Danielnek: „Azért nekem sem annyira könnyű itt!”

„És ez őrjítő, mert azt jelenti, hogy mindketten csak úgy teszünk, mintha. Egy több ezer éves tündérmese alapján, melyet egyikünk sem tud alátámasztani.”

A legjobban akkor járt volna mind az írónő, mind az olvasóközönség, hogy ha az alapvetően jó, érdekes és igen izgalmas ötletét valaki olyannal osztotta volna meg, aki írni is tud, nem csak mondatokat egymás után pakolni. Bár ebben az esetben nem az ő neve virítana a borítón. Maybe next time Lauren. Maybe!

Értékelés:

Kedvenc rész:

„VÉGE"

Cassandra Clare: City of Lost Souls

Amikor már úgy tűnik, hogy minden rendben van, na olyankor üt be a krach. Clary és Jace azt hitte, hogy most már tényleg minden túlestek. Újra, félelem nélkül tudnak szeretni, őszintén bevallják egymásnak a legnagyobb félelmeiket és úgy tűnik, minden visszatér abba a szörnyűségesen lélekemelő pillanatba, amikor minden a helyére került. Ezután a fiú eltűnik, a lány egyedül marad, párban a hiánnyal és az űrrel. Clarynek minden erejére, vakmerőségére, és képességére szüksége van, hogy megküzdjön azokkal, akik feladták Jace keresését. Ezer teória, rémkép cikázik a szeme előtt ébren és álmok között hánykódva is. De a valóság mindennél kegyetlenebb. Valósággá válhat egy elejtett rémkép? Megtörténhet az elképzelhetetlen? Méregbe mártott igazság, vagy csak kifordított hazugság a Tündérek udvarában elhangzó mondat, miszerint: „Gyakran megtörténik, hogy mire valami értékes, amit elvesztettünk, előkerül, már nem olyan, mint amikor utoljára láttuk.”

Honnan: Cassandra Clare az egyik kedvenc íróm! ^.^

Kontra:

Hagy kezdjem a problémáimmal, és utána térjünk át a kellemesebb dolgokra. A legjobb hasonlatot erre a kötetre az animék világából tudnám hozni, mert mint ahogy Clary és Simon én is egy anime, manga fan vagyok. Van egy kedves, a vérfertőző szálával a Csontvárossal rokon lelkületű animém a Vampire Knight. Ennek a második évadával számomra párhuzamos szálon mozog az Elveszett lelkek városa. Hogy miért is? Mind a kettőnél az előzményt imádtam, a folytatás azonban már hagyott némi kívánni valót maga után. Ha az előzmény színes, akkor a folytatás fekete-fehér. Miért? Mert tele van visszaemlékezésekkel, a korábbi részekből átemelt részekkel, elmerengésekkel, párhuzamokkal és utalásokkal. Az animénél ennek az oka a költségvetési hiány volt –mellesleg tényleg az évad 2/3-a szürke az átvágott jelenetektől-, Clare esetében ezt a nyomás és a megrekedés számlájára írom. A nyomás hatalmas, hiszen olvasók tömegeit győzte meg, tette rajongójává, és kápráztatta el három köteten keresztül. Perzselt, robbantott, tört és gyilkolt. Ezzel pedig korunk egyik legjobb YA fantasy írójává vált. A folytatástól féltem és bár nem hozta a számomra megszokott színvonalat, még mindig teljes szívvel szerettem. Most viszont, - én sajnálom a legjobban - nem tudtam tiszta szívemből szeretni a könyvet.

Picit, mintha megrekedt és kiüresedett volna az írónő, lehet, hogy ezért éreztem erőltetettnek néhol a történetet. Mintha előtte lett volna egy számláló, és minden egyes megírt oldal után ütött volna rajta egyet, hogy biztos meglegyen a kvóta. Míg a Bukott angyalok városa vékonyabb, de tartalmilag korrektebb, addig Elveszett lelkek városa, terjengősebb és szétcsúszottabb lett, bár tartotta az eddig megszokott limitet. Olyan mintha Clare erői máshol lennének lekötve, mintha valami elvonná a figyelmet az elsőszülöttjének terelgetésétől, és így nem tudná hozni a saját maga által magasra rakott mércét. A kötet rengeteg elemében rokona a kezdő írói korszakában közzétett Harry Potter fanfictionjének, amit itt fordulatokkal, és átfedésekkel színesít, és kuszál össze, mégis az eddigi írásait ismerőket összezavarja vele. Elkezdtem aggódni, hogy valami baj van, hogy már elfogyott a muníció, amiből az írónő dolgozik, és áttér a sablonosságra az egyediség kárára. Milyen rossz is ilyen gondolatokkal megküzdeni olvasás közben, igaz? Ez a terelő erő, ami elvonta a figyelmemet, eddig soha nem volt jelen olvasás közben, mégis a könyvből szivárgott ki, és tett kételkedővé, passzívvá, nem olyan nyitottá, mint máskor, mikor kedvencem írását tartom a kezeim között.

„- Clary? – Jace félrebillentett fejjel tanulmányozta a lány arcát. – Ugye… ugye, szeretsz még?

- Én Jace Lightwoodot szeretem – felelte Clary. – Azt nem tudom, te ki vagy.”

Mindezek mellett az is furcsa volt, hogy folyamatosan olyan érzésem volt, mintha mindent, aminek nem hagyott folyást az előző kötetekben szabadon engedi, és fékezhetetlenül ad neki utat. Így szabadultak ki palackjukból a hormonok, okozva nem kevés csókcsatát, perszelő vagy éppen lángoló jelenetet, az olvasóban meg üzemzavart, ezek felfogásában, értelmezésében és megértésében.  A megszokott könnyedség viszont valahol gúzsba kötve, elzárva maradt.  Talán ez hiányzott a legjobban. 

Pro: 

És ahogy ígértem térjünk át a jó dolgokra, hiszen a kételyek útja mentén egy csomó csoda is körülvett, amikről nem lenne szép megfeledkeznem. A cselekmény lelassul, és jobban a karakterek kerülnek a középpontba. A történetvezetés helyébe az egyes szereplők kapcsolatai, életükben bekövetkezett szakadások, drámák és lelki törések kerülnek előtérbe. Az emberi életre nyíló számtalan ablakot tár ki az írónő. Van itt: egymásra találás, bimbózó vonzalom, elveszettnek hitt szerelem, szakítás, halál, reménykedés, fájó csalódás, mérhetetlen veszteség. Az írónő játszadozik a szereplői érzelmi skáláival, és közben borzolgatja az olvasó idegeit is. Lélektanilag rendkívüli hatással bírt eddig is, most a mini történések a történetben szálakkal még inkább finomított, és csiszolt a technikáján. Még jobban árnyalja a szereplőit, olyan oldalakat mutat meg a figurákból, amit eddig még nem láthattunk, ettől lesz még meglepetésszerűbb és meghökkentőbb a hatás. Mindenkinek szembe kell néznie a maga démonaival, és sokszor nem éppen győztesen kerülnek ki a viadalból. Furcsa volt látni Claryt, mint a legdominánsabb karaktert a történetben, ahogy kiemelkedett még Jace mellett is, mikor máskor inkább, mint egyenlő fél jelent meg. De a többiek is okoznak szemöldökráncolásokat, grimaszokat, mosolyokat, és könnyeket.

„A fiúból csak üres héj maradt, amit Clary vágyakkal, álmokkal, szerelemmel töltött meg.”

Imádtam, hogy kettévált a nagy csapat, és osztódtak „jók” és „rosszak” táborára. A leginkább Clary és Sebastian jeleneteit élveztem. Hogy miért? Mert Clary amúgy is roncsolódott lelke folyamatos kétségeknek, meglepődéseknek és játszmáknak volt kitéve. A két testvér kapcsolatának formálódását élvezet volt olvasni. Clare Sebastian alakjával annyi kérdést, fejtörést, bosszúságot, gyűlöletet, szánalmat és még sorolhatnám mennyi érzést vált ki, hogy már ezért egy fogalom a srác. Nem osztályozható, gonosz, és üres, de makacs, hisztis, úgyhogy nem egy igazán vezető, bad ass fő gonosz. Szeretetéhes és vágyódó, közben pedig nagyon, de nagyon beteg. Talán ő a legösszetettebb és legösszetörtebb szereplő, aki senkinek sem kell, mégis tartozni akar valahova és inkább a könnyebb utat választja. Számomra még mindig megfoghatatlan, úgyhogy végső ítéletet majd csak a hatodik kötet után tudok róla mondani. Apró dolgokkal fogott meg magának Clare, a töretlen gyönyörű leírásával, amik a színeikkel magukba szippantanak, és sodornak szavakon, mondatokon és lapokon keresztül. A világgal, amiből nem tudok szabadulni, és nem is akarok, még ha a folytatások olyannak érződnek is mintha erős fanfiction alkotások lennének. Megmarad a kedvenc írómnak, és mint eddig mindig, most is töretlenül várom a következő alkotását.

„- És mi van, ha én ölöm meg?

- Az én szívem a te szíved – felelte a fiú. – Az én kezem a te kezed.”

Összefoglaló a számomra „LEG…” pillanatokról és szereplőkről. FIGYELEM! SPOILER VESZÉLY! TOVÁBBOLVASÁS CSAK SAJÁT FELELŐSSÉGRE!

A legkétségbeesettebb veszekedés: Alec és Magnus között a kapcsolatukba befészkelődő harmadik félről: a  hallhatatlanságról

A legfájóbb jelenet(ek): folyamatos szembesülés a kiüresedett Jace-el

A legfeszültebb jelenet: Sebastian és Jocelyn találkozása

A legédesebb jelenet: Simon esti meséje Izzynek

A legviccesebb jelenet: Izzy részegen

A leg „de behúznék egyet” jelenet: Sebastian és Clary véres, verekedős jelenete

A legmeghökkentőbb jelenet: Magnus és Alec szakítása

A leg ” nem döbbentem meg” jelenet: Jace életben marad

A leg „nem tudom hova tenni” jelenet: Maureen ténykedése, és bejelentése

A legátütőbb mondat: „Azt kérdezted, kié vagyok.”

A leg feleslegesebb páros: Maia és Jordan

A legsemlegesebb szereplő: Maryse

A leg „de megszottyongatnálak, mert olyan szerencsétlen vagy” szereplő: Alec

A leg „nem tudlak hova tenni” szereplő: Sebastian

A leg „nem szeretlek” szereplő: Jocelyn, a Tündérek udvarának királynője

A leghiányoltabb karakter: Luke, Church

A leginkább „együtt szeretnélek látni” páros: Simon/Izzy, Sebastian/Clary

A könyvért külön köszönet a Könyvmolyképző kiadónak!

Értékelés:

Kedvenc rész:

„- Simon?

- Igen?

- Mesélsz nekem valamit?

A fiú pislantott egyet.

- Mit meséljek?

- Olyat, amiben a jófiúk győznek, a rosszfiúk meg veszítenek. És halottak is maradnak.

- Aha, szóval valami hagyományos mesére gondolsz? – kérdezte. Kutatott az emlékeiben. A klasszikus meséknek csak a Disney-féle változatát ismerte, és először a kis hableány jelent meg előtte a kagylóból készült melltartójával. Nyolcéves korában kicsit bele volt zúgva Arielle-be. Nem mintha ez lett volna a legmegfelelőbb pillanat, hogy erről említést tegyen.

- Nem. – Isabelle hangja alig volt több sóhajtásnál. – Azokat tanuljuk az iskolában… A varázslatból sok minden valódi… mindegy. Olyat szeretnék, amit még nem ismerek.

- Értem. Tudok egy jót. – Simon megsimogatta Isabelle haját, a lány pillái a nyakát csiklandozták, ahogy becsukta a szemét. – Réges-régen, egy messzi, messzi galaxisban…”

Tammara Webber: Easy

Az első évek az egyetemen önmagukban is kegyetlenek. Ha ehhez még társul egy brutális szakítás, kizártság és összeomlás, úgy érezzük, hogy ennél rosszabb már nem is lehet. Pedig lehet. Jacquelin mindenen túlesett. Az élete szerelmének hitt fiú egy üres indokkal tette lapátra, és törte darabokra a szívét. A fiú sleppje ezután úgy tekint rá, mint egy szavatosságát vesztett tárgyra, és ejti a „szeméttelepre”, kutyába sem véve a lányt. És ami a legrosszabb, hogy mindent egy lapra tett fel, aminek a neve: Kennedy. A fiú, azzal, hogy módszeresen kiírta magát a lány életéből egyúttal a jövőjét is teljesen kilátástalanná tette, hiszen ő az álmait tette fel arra, hogy a fiút kövesse, egy olyan helyre, ahová nem tartozik és nem is akart tartozni soha. Hogy az élete ne legyen így is egy rakás romhalmaz, bekövetkezik az az este, ami mindent megváltoztat. Két férfi robban be az élete színterére, egy aki bántani akarj, és egy másik, aki megmenti, és hirtelen mindenhol ott van. De ki Lucas? Miért nem ismerős, és miért olyan vonzó mégis? Lehet, hogy ebben a zűrzavarban mégis minden válasz egyszerű?
 

Honnan: Csak jókat olvastam róla, mind idehaza, mind külföldi értékelőktől.

Pro:

Ami megfogott elsőre, maga a téma volt. Végre egy komoly szál, ami előzetes értékelések alapján briliánsan van kibontva. Egy történet, ami egyetemen játszódik, és nem csak emberpalántákról, és panaszos szerelmes sóhajokról szól. A kiadó honlapján fent levő részlet elolvasása után még inkább érdekelni kezdett a történet, a szereplők, és a kibontakozó cselekmény. Már az első jelenetek sokkolóak. Az írónő a támadás leírásával olyan mértékű belső feszültséget okoz, hogy zsigerileg szétrobbantja az olvasót. A pánik kipárolog a sorok közül, a félelem belemar az szívbe, a kétség eluralkodik a lelken. És ez az érzékletes helyzetleírás megmarad egészen a regény végéig. Tapinthatóvá teszi az írónő az érzéseket, a bizonytalanságot, a lelki terheket és a szétszakadó gondolatokat. Egyszerűen gyönyörűen ír. A romantikus jelenetei a betűkön keresztül perzselik az olvasó lelkét, mindamellett kedvesek és bájosak is, amit szó mi szó ilyen tüzes jeleneteknél nem vár az olvasó. Varázslatos és kegyetlen, sokszor szívszaggató, máskor viszont szívdobogtató, és sosem tudod milyen támadás ér a következő bekezdésben. Kiszámíthatatlan és így nem válik sablonossá a történet. A karakterek személyében inkább embertípusokat vonultat fel az írónő, az árnyalás éppen csak megjelenik bennük, mégsem tartható hibának, hiszen nem kifejezetten a hatalmas karakterdrámákon van a hangsúly, vagy azok összeütközésén, hanem inkább a történeti szál sodró hatásán, és formálásán az egyes szereplők életére.

„Ami azt illeti, hogy itt van-e a helyed – talán okkal vagy itt, talán ok nélkül. Természettudományos megközelítéssel az utóbbira hajlok. De mindegy, kikeveredtél egy zsákutcából. Döntöttél, most hozd ki belőle a lehető legjobbat! Mást nem tehetsz, nem igaz? Ennek jegyében most nekiülök, hogy fölkészüljek egy statisztikus mechanika zéhára. Ki tudja, hátha sikerül tudományosan bebizonyítanom, hogy az exed nem méltó hozzád, és pontosan ott vagy, ahol lenned kell.”

Kifejezetten tetszett, hogy az írónő rávilágít az emberi befolyásolhatóság életromboló hatásaira. Hogy mennyire képesek vagyunk alárendeli magunkat másoknak, érzéseknek, akaratoknak és céloknak, miközben már arra sem vagyunk képesek emlékezni, hogy mi mit szerettünk volna tenni az életünkkel, vagy éppen, hogy van önálló, saját, befolyásoktól mentes választási lehetőségünk is a sorsunk alakításában. Jacquelin egy új lehetőséget kap az élettől, mikor Kennedy szakít vele, azonban ezt a kvázi „ajándékot” csak később veszi észre, amikor már racionálisan képes elemezni, és számba venni az őt érő atrocitásokat. Szintén pozitívként élte meg, hogy az írónő kitér a szakítás társasági vonatkozására is. Jacquelin bár csak utóbb vette észre, de alárendelt fél volt a kapcsolatukban, amit rajta kívül mindenki más észrevett a társaságukban. Ez a „baráti” kör pedig, azon nyomban hátat fordított a gyengébb félnek, és az erősebb, társasági szempontból hasznosabb felé fordult. Eleinte sokkoló volt a lánynak, de egy idő után felül tudott emelkedni ezen a tényen. Érdekes, ahogy az írónő bemutatja, hogy mennyivel racionálisabban tudjuk szemlélni a bennünket körülvevő világot, és embereket egy-egy katasztrófa után, amikor megmutatják igazi arcukat, mi pedig nyitottabban szemléljük mindazt, amit képviselnek.

„A szerelem nem a józan ész hiánya,

hanem felülvizsgált, átgondolt,

fölhevített és a szív

formájához igazított józan ész.”

A mondanivaló mellett megmarad szórakoztatónak, érdekfeszítőnek, - főleg Landon és Lucas személyét illetően- bizonyos szinten hozza egy krimi izgalmát a kötet és közben megtölti melegséggel a bontakozó érzések szövete. Tele van mély tartalommal, ami vonzza az olvasói oldalam erre érzékeny felét, és valamilyen szinten ki is elégíti azt. Mégis von maga után kisebb nagyobb elégedetlenségeket is.

Kontra: 

Bár a mély tartalom miatt került fel az olvasási polcomra a könyv, mégsem hozta azt az elvárt hatást amit előre vártam. Számomra csalódás volt az érzékletes leírások után a főhősnő viselkedése. Tudom, hogy mindenki másképpen éli meg, hogy ha támadás, erőszak éri, azonban Jacquelinnél nem azt éreztem, hogy azért viselkedik úgy, mintha semmi sem történt volna vele, mert így akarja kitörölni annak az éjszakának az emlékét az életéből. Inkább az az érzés kerített hatalmába, hogy olyan, mint ha nem is érdekelné, hogy ez megesett vele. És az, hogy mással is megtörténhet, már csak a kötet második felében, - amikor megtörtént a baj - ért el a tudatáig. Addig pedig mivel volt elfoglalva? Hogyan tegyem magam túl azon, hogy egy faszkalap lapátra tett? Milyen búfelejtőt keressek magamnak? Jujj elkezdtek tombolni a hormonjaim! Számomra sokszor vált üressé az amúgy értelmes, és megfontoltnak szánt karakter. Az ő és Lucas jeleneteinél jelenlévő féket sem a lányt ért atrocitás gerjesztette, sőt, mint ha az írónő is megfeledkezett volna időközben, hogy mi is volt az eredeti kiindulópontja. Így többször ütött mellbe az érzés, hogy nem egy komoly érzelmi tartalmú könyvet lapozgatok, hanem egy könnyed romantikus ponyvát, ami nyomokban tartalmaz mély gondolatokat is. Nem tagadom Lucas szála vág, és mély sebet ejt, ami szívfacsaróan kegyetlenül bontakozik ki a szemünk előtt, hasonlóan az első fejezethez ez is a padlóra küldi az olvasót, mégis csupán egy maradandó nyomokat hagyó jégtábla a felbukkanó néhány mellett, miközben a csónakban hányódó olvasót körülveszi a szokványos vízözön, amin könnyedén elring, de komolyabb élményt nem tartogat számára. Ettől sajnos a könyv számomra egy-két jelenetet leszámítva nem vált kiemelkedővé, csupán átlagos maradt.

A könyvért külön köszönet a Könyvmolyképző kiadónak!

Értékelés:

Kedvenc rész:

„És hiányzol, nem is tudom, hogyan mondhatnám másképp: mind a ketten hiányzol.”

„Szinte égetett a csókja. Mintha betetoválná magát a bőröm alá.
Minden titkomat tudta, és én is az övéit.”

„Bármi történik is valakivel, másutt az élet megy tovább.”