Négy novella. Négy gyilkosság. Négy Maigret, és mindegyikben megszólal valahol egy telefon.
Újra találkozhatunk kedves pipázó felügyelőnkkel, akit megint nem hagynak nyugodtan szenderegni a csúnya, gonosz bűnözők. Hol egy ministránsfiú botlik egy hullába, hol egy gyémántkereskedőt lőnek le. Se az utcán sétálgató emberek nincsenek biztonságban, sem pedig azok a fáradt munkások, akik éppen lefeküdni készülnek. De természetesen egyik ügy sem lehet megoldhatatlan, hiszen Párizs legjobb felügyelője valahogy mindig a közelben van, és ahol ő ott van, minden ügy megoldódik. Vagy mégsem?
Gondolatok:
Maigret gyanút fog
Kopognak a szavak, mint az eső csöppek az aszfaltra. Kint szakad, senkinek semmi kedve kimenne, egy ilyen éjszakán, és mégis, lövöldözés tör ki az egyik segélyhívónál. Természetesen felügyelőnk pont akkor tartózkodik unkaöccsénél, a központban, mikor a hívás beérkezik. Milyen meglepő. Az áldozat, pedig nem más, mint egy gyémántkereskedő, akit lelőttek, viszont pont ő telefonált. Gyilkosság vagy öngyilkosság? Maigret az előbbire gondol, viszont a jelek az utóbbi mellett érvelnek, hiszen a gyémántok maradéktalanul megvannak. De akkor mi állhat a háttérben? És mit csináljon a felügyelő, hogy ha nem az övé az eset, viszont agya folyamatosan azon kattog. Csavarosnak tűnő, de annál könnyebb eset, amiben ismételten nagy szerepe van a telefonnak.
A ministránsfiú tanúvallomása
Felügyelőnk ismét elnosztalgiázik. Régen volt már ő olyan gyerkőc, aki reggelente korán kelt, hóban, fagyban útra kelt, csupán csak azért, hogy segítsen a templomban, mint az a kicsi ministráns, akit órákon át vallattak, a kollégák. A fiú reggeli útján, egy hullába, és egy gyilkosba botlott. De a hulla eltűnt, az elkövető pedig elfutott. Senki nem hisz a fiúnak, csak a felügyelő, ami éppen elég. Zuhogó eső, megfázás, láz, és az elmaradhatatlan pipa viszont meghozza a válaszokat.A világ legmakacsabb vendége
Felháborító, ha egy kívülálló telepszik be, olyan helyre, ahova, évek óta ugyanazok járnak. Még felháborítóbb, ha nyitás előtt teszi ezt. És teszi ezt, egészen zárásig. Ami pedig felteszi az egész napra a pontot, hogy ha kiderül, hogy az illető egy gyilkos. Egymásnak ellentmondó tanúvallomások, kávéházak, és éttermek váltják egymást, amiknek kínálatát nem hagyhatja ki az ember, és három személy, akik furcsa mód egy egész napot eltöltöttek ezekben. Egyikük gyilkos, a másikuk áldozat, és a harmadik, pedig egy csinos ártatlan hölgy. Vagy a sorrend felcserélődött. Ki tudja? Maigret-nek is fejtörést okoz az eset, és a végén, már ő sem tudja, hogy pontosan ki kicsoda.
Nem szokás megölni a szegény fickókat
Egy szegény munkás embert lelőnek, mikor lefekvéshez készül. Nem marad utána más, mint egy zsémbes feleség, és egy szakajtóra való rossz gyerek. De ki akart megölni egy ilyen embert? Hiszen pénze semmi, és titkokat sem őriz… De lehet, hogy ez csak látszat? Lépésről lépésre ismerhetjük meg az áldozat megannyi arcát, és életét, mire a hagyma utolsó rétegeihez is eljutunk, és talán a megoldáshoz is ezáltal közelebb. Maigret, pedig szokásos formáját hozza.
A novellákkal csak egy bajom van… Túl gyorsan véget érnek. Mikor már teljesen belemelegszünk a bűncselekmény felgöngyölítésébe, és egyre több információ jut a tudomásunkra, egyszer csak hirtelen vége, az ügy megoldva, a rosszfiú, vagy rosszkislány pedig a dutyiból szemez velünk. Olyan, mintha hirtelen kilöknének bennünket a meleg szobából, ahova csak pár percre engedtek be minket, és ránkcsapják az ajtót. Fájdalmas, és felháborító, viszont el kell fogadnunk.
Pikantériáját az adja az egésznek, hogy pozitivitását is pont ez adja. Hiszen, mivel rövid történetekről van szó, szívesebben veti bele magát az olvasó, ha van egy-két perces lazítása. Kellemes délutáni kikapcsolódást nyújtanak a történetek, esősen, borúsan, hol fullasztóan melegen, füstfelhősen, olyan jó Maigret-esen.
Mindenkinek kötelező, aki kicsit is szereti a főfelügyelőt, és szösszenetnyi bűncselekményeket akar olvasni, olyan korból, amikor még azt is lehetett szépen csinálni.
A könyvért köszönet az Agave kiadónak!
Értékelés: 3/5
Kedvenc rész:
„Csend lett, aztán azt mondta halkan, különös hangon: „A fenébe!” Ez nagyon meglepett, mert nem használt csúnya szavakat… Nem az ő stílusa volt…”
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése