Mélyen
legbelül minden ember őrült. Ez viszonylag biztató információ lenne Pat
számára, ha nem most szabadulna frissen a „borús helyről”, vagyis az
elmegyógyintézetből. Főhősünk új, vérmes célokkal költözik vissza szülei
házába, és egy teljesen sajátos életfilozófiát követve próbálja meg azt
megvalósítani. Pat nem kisebb dolgot szeretne elérni, mint hogy élete filmje
végre happy enddel végződjön, kifizetődjön a rengeteg erőfeszítés, és
kiélvezhesse annak gyümölcsét. Ez a
napsütéses befejezés felesége visszaszerzésében és a boldogan éltek, míg meg
nem haltak koncepcióban öltene testet elképzelései szerint. Hiszen a néhány
hónap különidőnek elégnek kell lennie, hogy minden megoldódjon, főleg, ha az
ember erősen hisz, és minden tőle telhetőt megtesz. Vagy mégsem?
Honnan:
friss Oscart nyert filmek maratonba ez is becsúszott, felnyomta az érdeklődési
indexemet a könyvre is.
Gondolatok:
Nikki
és a különidő. Folyamatosan visszatérő két szó, ami egy idő után az olvasót és a
nézőt is az őrületbe kergeti. Olyan érzésem volt, mint anno az Elfújta a
szélnél, ha még egyszer meghallom, hogy valaki kimondja az Ashley
nevet én fojtom meg. A különidő szó felbukkanása pedig szinte betontörőhöz
hasonló módon fájdalmas fejfájást okoz. Úgyhogy már szinte megértjük, hogy is
érez Pat Mr. G és annak szoprán szaxofonja iránt. Az ismétlődés
alapeleme a kötetnek, sokszor érzünk Ctrl+C, Ctrl+V effektust olvasás közben,
azonban ennek több oka is van. Egyrészt Pat négy sarkából kifordított életének elsődleges
alapkövét az adja, hogy minden egyes napon ugyanazokat a műveleteket hajtja
végre. Elmondása szerint azért, hogy jobb ember legyen, de az ez mögött megbújó
állandóság, és biztonság érzése is dominál az amúgy egyáltalán nem
kiegyensúlyozott életében. Tehát az ismétlés egyenlő a stabilitással.
Vagy éppen az ismétlés segíti a megértést, azokkal az eseményekkel és
változásokkal szemben, amelyek elfogadhatatlanok, és fel nem dolgozhatóak
számára, ezzel is segítve, hogy az unalomig szajkózva általánossá, és ne
kirívóvá váljanak; elveszítve a valódi jelentésüket így válva számára
felfoghatóvá. Harmadrészt pedig miért is ne lehetne néha a repet gombra nyomni,
amikor az ember a saját életének filmjét nézi és vágja össze? Ezáltal bár sokszor zavaró, és én sokszor a
fejemet a falba vertem volna olvasás közben, mégis elérte az író a szándékát:
mi is kissé őrültekké válunk.
Az
amerikai cukros boldog befejezés megfekszi a gyomrunkat, és csömörünk van tőle,
mégis, amikor egy történet nem a szánk íze szerint végződik fintorgunk és a
képernyőt dobáljuk, vagy esetleg a könyvet tépjük szét (Pat esetében ez igaz
is). Imádtam, hogy a napos oldal elméletének levezetése közben megjelentek az
amerikai irodalom klasszisainak írásai, és az éppen ezzel a habos-babos elmélettel
szembeni rideg valóságot hozó kontrasztjaik. Pat eleinte nem tudja ezeket
megemészteni, de ahogy halad a történet előre, és egyúttal kezd Pat is képbe
jönni magával, az eseményekkel és a jelenével, egyre inkább megérti, hogy a
boldogsághoz ugyan úgy hozzátartozik a rideg és kegyetlen események sorozata,
hiszen nélkülük nincsenek árnyalatok, viszonyítási pontok és célok sem.
„Az a megdöbbentő, hogy Ronnie mindezt egyfajta baráti szívességként osztja meg velem, mintha meg akarna védeni Tiffany furcsaságaitól, mintha ő többet tudna az efféle dolgokról, mint én, mintha nem én töltöttem volna az elmúlt pár hónapot elmegyógyintézetben. Ronnie nem érti, mi megy végbe bennem, de azért nem támadom le, mert azt gyakorolom, hogy kedves vagyok, és nem okoskodom, hogy Nikki újra tudjon szeretni, amikor a különidő véget ér.”
A Napos
oldal nem más, mint minden ember élete céljának, a saját happy endjének a
megtalálásáról szóló kicsit kifordított mese; az erre a célra feltett
erőfeszítések, könnyek, fájdalmak és remények útvesztőjének története, aminek kövezete
imákkal és kívánságokkal van kikövezve. Az út végén sokan mégsem vagyunk
tisztában azzal, hogy megérkeztünk a célállomásra, mert nem az az útjelző áll
előttünk, mint amit az utazás elején elképzeltünk. Más a csomagolás és idegen
attól, ami a kezdetekben olyan szépen körvonalazódott a szemünk előtt. Azonban
nem vesszük figyelembe, hogy az utunk során mi magunk is rengeteget
formálódunk, és változunk, aminek következménye, hogy tudatunkon kívül, de a „napos
oldalunkra” is másképp esik a fény.
Pat
mindannyiunk utazásán vesz részt, még ha őrültnek is tűnik, de ki nem őrült
ebben a történetben? Mindenkinek van valamilyen heppje, dzsudzsuja, amire
szintén mondhatnánk, hogy nem épeszűségre vall, vegyük Pat apját, akinek
családjához való viszonya attól függ, hogy győz-e a csapata, avagy sem. Mégis
ezek az emberek alkotják a „normális”, hétköznapi, nem fura embereket, akik
ítéletet hozhatnak és bírálhatnak, mindeközben ott van Pat és Tiffany, a
furák, akik pszichológushoz járnak, olykor dühkitörésekkel küszködnek és
gyógyszereket szednek. Mégis ők azok, akik a leginkább a mélyre látnak,
megértik a belső mozgatórugókat is, másképp értelmezik a világot, mint az átlag
és nem játsszák meg magukat azért, hogy az másoknak jobb legyen. Pont ezért nem
értik a többiek által megjátszott szerepeket, amit a külvilágnak mutatnak, és
ezért van olyan nagyon szükségük egymásra, hogy túléljék egy őrült világban.
„Ránézek Tiffanyra, aki görnyedt háttal ül, és az asztalra könyököl. Fekete ing van rajta, amitől a haja még feketébbnek tűnik. Szokás szerint most is túl sok rajta a smink. Szomorúnak tűnik. Dühösnek tűnik. Úgy tűnik, senkire sem hasonlít az ismerőseim közül – ő nem tudja felvenni a „boldog vagyok” álarcot, amit mások felvesznek, amikor tudják, hogy figyelik őket. Semmilyen álarcot sem visel, amikor velem van, és ezért valahogy bízom benne.”
Mindannyiunknak
megvan a magunk fekete és barna fotelje, amibe egy keményebb vagy jobb napon
beleesünk, és kiadjuk mindazt a frusztrációt és őrületet, ami felgyülemlik és
tobzódik bennünk. A történet tükröt tart elénk, azzal, hogy bemutatja mi is
történhet, hogy ha mindez irányíthatatlanul ömlik ki belőlünk, amikor nincs bennünk
semmilyen kontroll vagy fék, valamint azt, hogy milyen nehéz is megfelelni nem
csak másoknak, hanem a saját magunk által felállított új és jobb képnek. Azért
is áll közel, valamint szerintem azért is lett ekkora közönségsikere a filmnek
is, mert bármelyikünk lehetne Pat vagy Tiffany, hiszen mindannyiunk életében következik/het
be olyan tragédia, aminek következtében teljesen kivetkőzünk magunkból, és nem
biztos, hogy gyorsan, vagy valaha is visszatérünk a korábbi állapotunkhoz.
Annak is megerősítése a történet, hogy egy összetörtet csak egy másik összetört
érthet meg teljesen, és nem biztos, hogy a közvélemény véleménye érvényes,
miszerint nem segítik, hanem még inkább pusztítják egymást.
Olyan
történetet tarthat az olvasó a kezében, ami nem csak több óra hosszán át leköti
a figyelmét, de még utána is gondolkodásra ingerli. Kap tőle egy-két fenéken
billentést, és arcul csapást, kedves meghitt percet, könnyet és mosolyt. Egy
igazi hangulat-kell-hozzá kötet, ami ha megvan, nehezen mozdít el az olvasástól
más.
Ps.:
Halkan jegyzem meg, még mindig nem értem mit esznek az amerikai focin…
A könyvért külön köszönet a Könyvmolyképző
kiadónak!
Értékelés:
Kedvenc rész:
„- Mert ez a regény a pesszimizmusra tanítja a gyerekeket. Nincs remény a végén, nincs napos oldal. A tinédzsereknek azt kellene tanítani, hogy…- Az élet kemény, Pat, és fontos, hogy ezt a gyerekek is megtanulják.- Miért?- Hogy együtt érzőek legyenek másokkal. Hogy megértsék hogy vannak emberek, akiknek nehezebb a sorsa, mint nekik, és hogy ez az életnek nevezett utazás a világunkon át nagyon eltérő élmény lehet attól függően, hogy kinek miféle kemikáliák tombolnak az agyában.”„Valójában köszönettel tartozom, hogy tönkretetted az életem, mert ha nem kerülök a borús helyre, nem vettem volna a fáradtságot, hogy jobb emberré váljak (…)”
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése