Mikor azt hinné az embere lánya,
hogy minden szép és jó, azzal, hogy elfogadja a sorsát jön egy fiú, és mindent
megzavar. Gwendolynnak épp elég baja
van, kiderült, hogy ő örökölte az időutazásért felelős gént a családjában, és
nem az unokatestvére, mindenki műveletlennek tartja, mert inkább filmekből
szerzi történelmi ismeretei javát, és nem könyvekből, és ami a legfontosabb
életét veszélyezteti minden egyes utazással, most pedig még itt van Gideon is a menüettek, pruszlikok és soirék
mellé. Mit bír még ki egy fiatal lány, aki életében először szerelmes?
Honnan:
Magába szippantott az első kötet,
úgyhogy azonnal folytatnom kellett Gwen kalandjait. :)
Gondoltatok:
Szeretem azokat a könyvsorozatokat,
amiknél az egyes kötetek között történetileg nem telik el sok idő. Az írónő a Zafírkékben pont ugyanannál a
pillanatnál folytatja, ahol a Rubinvörös
abbamaradt. Édes csókban találjuk magunkat, ami nem akar véget érni, és ezt
főhősnőnk nem is nagyon bánja. Azonban nem csak Gideon és a fiú iránti érzelmei
bonyolítják még tovább Gwen mindennapjait. Először is kap egy új barátot Xemerius személyében, aki nem más, mint
egy apró, mókás, de annál vérmesebb vízköpő démon, és időutazó kisasszonyunk
balszerencséjére szellem. Így ha eddig nem nézte mindenki furának, ennek esélye
exponenciálisan nő, ahogy új „segítőjével” nyilvánosan, vagy otthon eszmecserét
vált.
„Véleményem szerint a mozik az újkor szénakazlai. „
Gideon egyre inkább megnyílik
Gwennek, és ennek köszönhetően jobban belopta magát a szívembe. Már nem csak, mint
Mr. Fontoskodó, és Mindent Tudok Úrra tudtam személyében gondolni, hanem egy
jövőjétől megfosztott fiúra is, aki legszívesebben beutazná a világ
legérdekesebb helyeit, amit küldetése miatt sohasem tud majd megtenni. Mindeközben Miss Shepard is megmutatja, hogy
nem csak egy üres fejű liba, mint ahogy mindenki más gondolja, aki önfeledten
beszélget egy üres kiszögelléssel az iskolában, hanem kiforrott, ámde
szerteágazó irodalmi érdeklődésű leányzó, akivel el lehet beszélgetni, nem csak
kinevetni s viccek kereszttüzébe állítani. Egyre jobban megismerjük a főhősök
személyiségét, nyitnak felénk, mi pedig ezért nyitottá válunk.
Megismerhetünk több új szereplőt is
Xemeriuson kívül, akit szószátyár, cseppet sem lacafacázó stílusa miatt azonnal
a szívembe zártam. Megjelenik Gideon csöppet sem konzervatív kisöccse, aki
francia élénkséget és könnyedséget hoz magával, és több mint egy csinos
arcocska. Az egyre zavarosabb, csavarosabb szál pedig csak még inkább bogozódik
nekik köszönhetően. De sosem maradhat nyugodt az olvasó, hiszen nem tudni kiben
is lehet bízni, sem a jelenben, sem a múltban.
Egyre többet tudunk meg morzsánként
a múltról, és annak szereplőiről, illetve azok szerepéről. Édes bús jeleneteket
kapunk, az időutazásoknak köszönhetően, és megtudjuk, hogy nem minden igaz,
mint amit a történelemkönyvek és a túlfontoskodó tánc és illemtanárok tudnak.
„- El leszel ragadtatva, ha meglátod, mit varrtam neked. Giordano majdnem sírt, amikor megmutattam neki a ruháidat, olyan szépek.- Elhiszem – bólogattam. Giordano biztosan azért sírt, mert nem vehette fel a ruhákat ő maga.”
Az írónő kellemes egyvelegét
használja a humornak, a romantikának és a fondorlatos cselekményszövésnek, tele
gonosz és még gonoszabb érdekekkel. Kíváncsivá tett Lord Alastair-el és a titkos társaságával kapcsolatban, akik a
„démoni ivadékok” kiirtásával próbálnának keresztbe tenni a grófnak. Azonban
felmerül a kérdés, hogy mégis kik képezik a jó és kik a rossz oldalt. Lucy és Paul is érdekes fordulatokat
rejtenek még magukban, bár most úgy tűnik, hogy még ők sem tudnak mindent, így
sok esetben csak találgatnak. Nagyon izgalmas a kötet, tele meglepetéssel és
fordulattal, gyönyörű ruhákkal, menüettekkel, becsípett és éneklő időutazókkal.
Kicsit rózsaszínes, de nem esik át a giccsesség és túlcukrozottság oldalára,
megmarad egy kicsit lányregénynek, mégis magában hordozza a jó kaland és
fantasy könyvek sajátját is, méghozzá azzal, hogy soha sem unalmas. „Furcsa, de épp arra gondoltam, mennyire örülni fogok azoknak az unalmas elapszáló estéknek 1953-ban – jegyezte meg Gideon. – Csak te és én, és Kanapé kuzinod… „
Még
mindig várnék egy kis magyarázatot a kronográffal kapcsolatban, hogy mégis ki
készítette, milyen célzattal, hogyan alakult ki az időutazó vérvonal, milyen
érdekek vezérlik a grófot? Ezekre a
nyitottan maradt kérdésekre azonban még magyarázatokat tartogathat –és remélem
így is lesz- az utolsó kötet. Már most izgulok hőseinkért, akik a jelek szerint
még nagyobb veszélyben vannak, mint ahogyan azt először hittük. Kíváncsian
várom, hogy a jövőből kik mozgatják a szálakat. Összeáll-e az ördögi terv? És
végezetül mi lesz a szerelmes párjainkkal?
Értékelés:
Kedvenc rész:
„A villanykörte megint felvillant. Nyilván hiányoztak neki az Abba-slágerek.”„Lehet, hogy Gideon az a fajta szadista, aki csak akkor képes mosolyogni, ha előtte teljesen kiakasztott? „
„– Nem is tudom. Nem szoktam alkoholt fogyasztani – felellem habozva. Egyetlen tapasztalatomat az alkohollal kapcsolatban két évvel korábban szereztem. Egy pizsamapartin történt Cynthiánál. Egy teljesen ártalmatlan partin. Fiúk nélkül, chipsszel és High School Musical DVD-kkel. És egy salátástállal tele vaníliafagyival, narancslével és vodkával… A vodkában az volt a durva, hogy a vaníliafagyi teljesen elnyomta az ízét, és a kotyvalék nyilvánvalóan mindenkire más hatást gyakorolt. Miközben Cynthia három pohár után feltépte az ablakot, és egész Chelsea hallhatta, amint azt ordítja: „Zac Efron, szeretlek!”, Leslie a vécékagyló fölé hajolva hányt, Peggy szerelmi vallomást tett Sarahnak („Ollyan séép vagy, vegyél felességül!”), Sarah pedig sírógörcsöt kapott anélkül, hogy tudta volna, mitől. De a vodka rám volt a legrosszabb hatással. Cynthia ágyán ugráltam, és végtelenített szalag módjára ordítottam, hogy Breaking free. Amikor Cynthia apja bejött a szobába, odatartottam elé Cynthia hajkeféjét, mintha az egy mikrofon lenne, és ezt kiabáltam: – Énekelj velem, kopasz! Riszáld a csípőd! – Másnap képtelen voltam megmagyarázni a történteket. „
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése