Inka firka: Joanne Harris: Csokoládé

„Álmokat árulok, könnyű kis vigasztalást, édes és ártalmatlan kísértéseket, hogy a szentek fancsali képpel pottyanjanak a magasból a pralinés és nugátos tálcák közé. Hát, olyan nagy bűn ez?”

Érkezés, várakozás, változás, kiteljesülés és elmúlás ilyen az élet, és ezt az utat járja be Harris könyve is. Mint egy csésze forró étcsokoládé: kicsit édes, kesernyés mellékzöngével, sűrű, krémes, átmelegíti a testet, és felhevíti az érzékeket, bársonyosan szétterjed és a végén egyszerűen nem tudjuk elengedni az üres csészét; egyetlen gondolat marad csupán „Kell még!”.

Honnan:

Könyvtárban töltött félórás kóborlás után jött haza velem. Valami kellett a Csipkeolvasó után, ami tovább simogatja a lelkem.

Gondolatok:

Nem először volt itthon nálam a kicsit gyűrött, kávéfoltos kötet. Remélem, hogy akik előttem is forgatták, csupán azért voltak ennyire hanyagok, mert teljesen belemerültek az írónő szavaiba, elvesztek a sorok között és azért nem tudtak az őket körülvevő anyagi világra koncentrálni, mert a betűk és szavak kavalkádja teljesen elvarázsolta őket, és nem tudtak ettől a vibráló ködtől a reggelire, a csészére vagy a gravitációra figyelni. Túlságosan lekötötte a figyelmüket a könyv és nem csak egyszerűen bénák, hanyagok, vagy figyelmetlenek voltak. Lehet, hogy csak rám volt ilyen hatással, hogy mindezekre nem tudtam koncentrálni, miközben vittem magammal helyiségről helyiségre, tettem vettem és közben olvastam, meg megállva a szoba közepén, majd bekucorodva székbe, ágyba, kanapéba épp ami adódott. Kívánom, hogy az elődeim is hasonló kellemes, borús és léleksimogató pillanatokkal gazdagodjanak általa, mint ahogy velem történt.

„Boldogság. Egyszerű, mint egy csésze csokoládé, vagy tekervényes, mint az emberi szív. Keserű. Édes. Élettől lüktető.”

Őszintén harmadszorra kölcsönöztem a könyvet, de az első két alakalommal csak az első fejezetig jutottam. Szerintem a kötet azért taszított, mert nem értünk meg egymásra, ő komolyabban gondolta, hogy mély hatást gyakorol rám, én viszont csak kellemes, üde, semmitmondó perceket vártam tőle. Most jött el a mi közös időnk! Észrevétlenül suhantak a lapok egymás után, és csalódottan vettem észre, hogy már egy fejezettel megint előrébb tartok. Beosztó voltam vele szemben, el akartam húzni a perceket, a pillanatot, másrészt vizsgaidőszakban csak apró részletekkel jutalmazom magam, és a nap fénypontját mindig a rövid olvasással töltött percek adják, mint megérdemelt ajándékok a kínzó napi hajtásért.

Ez egy finoman meghangolt történet tele lágy dallamokkal, amik érzéseket keltenek, végigsimítanak a bőrön lúdbőrt hagyva maguk után, annyira érzékletes leírásokkal, hogy a képzeletünket teljesen kikapcsolhatjuk, miközben érezzük az ízeket, szagokat és a pillanatok múlását.

„Az állandóság gondosan felépített álma csak annyit ér, mint a homokvár a tengerparton. Még a dagályig sem tart ki: szétmállasztja a nap, és reggelre jóformán nyoma sem marad.”

Írhatnék a főhősök jelleméről, a cselekmény száláról vagy az összeütköződő világnézetek elemzéséről, de nem teszem meg. Hogy miért? Mert számomra nem ezeken volt olvasás közben a hangsúly, hanem azon a kellemes állapoton és érzésen, amit a sorok egymás után tovatűnő áradata közben kaptam. Békés boldog pillanatokat kaptam általa, egyfajta csodálatos utazást, amit kár körmondatokkal túlbeszélni. Köszönöm drága Joanne Harris a pillanatokat, amiket szavaival adott nekem, most már tudom, hogy Önhöz és könyveihez nyugodt szívvel fordulhatok, amikor a lelkem békére és nyugalomra vágyik. Tudom, hogy védőbástyák lesznek számomra a könyvei a mindennapok forgatagába.

Értékelés:

Kedvenc rész:

„Az én koromban édes kislányom, az ember már úgy viselkedik, ahogy neki tetszik. Ha úgy tartja kedvem, nevetséges is lehetek.”

„Nem, nem: bármilyen messzire utazzunk is, a helyszínek őrzik a maguk azonosságát; csak a szív kezd málladozni előbb vagy utóbb. Vannak reggelek, amikor a szállodai tükörben elmosódik az arc, mintha a túl sok felszínes odapillantás koptatná. Tíz órára az ágynemű a mosodába kerül, a szőnyeget felporszívózták. Ahogy változtatjuk a helyünket, úgy cserélődnek a nevek a szállodai bejelentőkönyvekben, mi pedig sehol sem hagyunk nyomot, s mintha szellemek volnánk, árnyékot sem vetünk.”