„Az idő szerteszéled, a Rubiné a kezdet s mind vele ér véget.”

Mit szólnál hozzá, hogy ha egyik napról a másikra az addigi életed gyökeresen megváltozna, pedig épphogy kezdesz megbékélni vele?

Gwendolynnal ez történik. Nem szeretne semmi rendkívülit az élettől. Csak tűrhető jegyeket kapni az iskolában, lehetőleg a legkevesebb erőkifejtéssel, élvezni a barátnőjével és a családjával töltött szabadidejét, és minél távolabb kerülni a mindenben tökéletes unokatestvérétől, akihez oly sokszor hasonlítják bánatára, másoknak viszont elégedettségére. Egy átlagos lány, aki egy nem éppen átlagos családban él. És ez a hétköznapiság egyik pillanatról a másikra egy szédüléssel megváltozik…

Honnan:

Korábban már olvastam az írónőtől a Halálom után felbontandó című írását, amivel megnyer magának. Humorosan, mégis a kellő komolyságot megtartva írt egy reményvesztett nőről, és annak elkeseredett utolsó kísérletéről, hogy megszabaduljon az őt annyira megkeserítő életétől, mindeközben pedig ténylegesen el kezd élni. Kíváncsi voltam, hogy a fiatalabb generációt hogyan tudja megfogni magának, és a fantasy szállal is olyan virtuozitással tud-e bánni, mint sajátos riposztjaival.

Pro:

Eleinte féltem tőle, hogy egy butácska tini románcot kapok majd a kezembe Gier könyvének formájában. Hiszen Gwen csak 16 éves, nem volt még barátja azon a pár „nyakrágáson” kívül pedig, amit el kellett szenvednie semmilyen romantikus kalandban nem volt része. Meg van a könyvben az első szerelem hevülete, természetesen a rajongás, nyálcsorgatás és álmodozás több fronton is, de nem olyan giccses és túl gej módon, mint ahogy az a kortárs ifjúsági irodalomban megjelenik. Humoros és kedves köntösbe burkolva vonultatja fel előttünk az írónő, és ennek köszönhetően az olvasó is újraéli az első fellángolások emlékeit és a középiskolás éveket.

„Mégis mi a rosszabb? Ha az ember megőrül, vagy ha tényleg egyik időből a másikba ugrál? Feltehetően ez utóbbi, gondoltam. A másikra legalább írnak fel gyógyszert.”

Tetszett, hogy Gwen személyében nem egy olyan álmodozó karaktert kapunk, aki világmegváltó gondolatokkal hajtja álomra a fejét, és folyamatosan elrugaszkodik a valóságtól, mindig többet akarva. Meghagyja ezt a szerepet másnak a családban, akinek már előre meg van jósolva ez a megváltó jövőkép. Nem cserélné le a megszokott, rendezett és egyszerű életét, sőt szánja is unokatestvérét, hogy ennyire kikerül a normál életből. Így, mikor kiderül, hogy ő örökölte az időutazó gént a családban, és nem a sok éve erre a posztra felkészített Charlotte nem csoda, hogy kiakad. Gwennek nem erőssége a történelem, őszintén nem is nagyon érdekli, hiszen, ami elmúlt, azon nem lehet változtatni. Általában a dolgozatait és általános ismereteit a nagy történelmi alakokról és az egyes korszakokból a legjobb barátnőjével együtt töltött filmnézések során szerzi. Ezekből az ismereteiből pedig a későbbiekben igen humoros megjegyzések hagyják el a gondolatait, amik még inkább fokozzák a könyv hangulatát.

Lisa személyében egy nagyon pozitív legjobb barátnőt kapunk, aki mindenben Gwen mellett áll, még akkor is, amikor az az üres lépcsőfordulóhoz beszél, vagy este azzal hívja fel, hogy éppen időutazott a boltba sétálás közben. Vicces, segítőkész és önfeláldozó szereplő, aki nagyon könnyen a szívünkbe lopja magát, ami köszönhető főhősnőnk megnyilatkozásainak, érzéseinek és gondolatainak olyan érzékletes átadásának, aminek köszönhetően mindenkit szeretünk, akit ő, és mindenkire fújunk, akire ő is.

„-Amikor rám néz azzal a nagy, barna szemével, mindig úgy érzem, mogyorót kellene adnom neki – mondta egyszer Leslie. Ez a késztetés odáig fajult, hogy a parkban szaladgáló, mogyoróért kuncsorgó mókusokat többé már nem mókusoknak nevezte, hanem „Mr. Whitmaneknek” .”

Főhősnőnket nem arra nevelték, hogy az időben ugrándozzon, tudja, hogyan kell megülni egy lovat női nyeregben, vagy hogyan kell vívni és ezt folyamatosan meg is kapja a többiektől. Mégis annyira bravúrosan oldja meg a helyzeteket, öniróniával és hóbortos természetességgel, hogy nem csak kritikusait és saját magát, de az olvasót is gyakran meglepi. Az írónő mindeközben eléri sokakkal ellentétben azt, hogy nem tűnik fel, hogy az egész történet csak pár nap alatt játszódik le. Nem túlzsúfoltak az egyes jelenetek, mindeközben megmarad a folyamatos pörgése és pulzálása a szálnak, ami hol új utakra nyílik, hol pedig bezárul a főhősök körül. Kifejezetten elnyerte a tetszésemet az egyes fejezetek előtti idézetekkel is, amik odafigyelést követelnek az olvasótól, mivel olyan apró, de fontos információkat bújtattak el bennük, amikre a későbbiekben még igen nagy szükségünk lehet. Ezért hatalma piros pont jár az írónőnek.

„Üdv, Gwendolyn vagyok, és a jövőből érkeztem. Bizonyítékként nézze meg ezt a cipzárt! Fogadni merek, hogy még fel sem találták, igaz? Mint ahogyan a lökhajtásos repülőgépet, a televíziót és a hűtőszekrényt sem…”

Hogy mi teszi olyan édesen könnyeddé és szájsarkakat felfelé tornászóvá a történetet mindezek mellett? Gideon és Gwen kapcsolata. A beképzelt Én Mindent Tudok Úr és a cserfes, kosztümös filmeken és magazinokon felnőtt Gwendolyn egymás teljes ellentétei, és ezért annyira kézenfekvő a köztük lévő elektromos bizsergés, ami sziporkázó riposztok, tombolások és pirulások között zajlik le. Nem túlerőltetett a száluk, és bár kicsit a „meglátlak és megszeretlek” elemre épít, mégsem érezzük erőltetettnek.  Kellemes meglepetéseket okoznak még nekünk az biztos.

„Valami keménynek ütköztem a vállammal. – Aú!
– Fogja már meg a kezét, Gideon, maga faragatlan fickó! – mondta Mr. George kissé méltatlankodva. – Nem bevásárlókocsit tol!”

Kontra:

Kicsit átlátszónak éreztem a történet vázát minden erénye mellett. Gyorsan rájövünk a háttérben mozgó szálakra, természetesen a fő madzag rejtve marad, de a segédfonalak nagyon hamar és gyorsan felfedezhetők, akár milyen jól megpróbálta eldugni őket az írónő.

Másik szívfájdalmam maga Gideon. Sajnáltam, hogy keveset szerepelt a történetben és annak is a 80 százalékában nem nyert meg magának teljesen. Tudom, hogy itt is a tipikus torta effektus dominál, vagyis, hogy a külső bevonó alatt bizonyosan nem az lapul, amire számítunk, mégis rövid megismerése alatt én csalódtam a karakterében. Míg Gwent és „csapatát” könnyen a szívembe zártam Nagyszájú Uraságnak még kell néhány kört futni a kegyeimért. Mindenesetre magába szippantott a történet, a befejezés pedig azonnali folytatásért kiált!

Értékelés:

Kedvenc rész: 

„- A jelszó?
- Qua redit nescitis – felelte Gideon.
- Gwendolyn?
- Igen?
- A jelszó!
- Miféle jelszó?”

„Leslie azt is felvetette, hogy be kellene vezetni a „csókolózás” tantárgyat, méghozzá a hittan helyett, arra úgysincs szüksége senkinek.”

„A fiú azt tanácsolta, vegyenek Apple részvényeket, bármi legyen is az.”