Majmok és fecsegők

 „Az élet a Tizenkettedik Körzetben nem sokban különbözik az élettől az arénában. Eljön a pillanat, amikor szembe kell fordulnod azzal, aki meg akar ölni.”

Minden az éjfürttel kezdődött. Vagy mégsem? A bajok már a játék elején elkezdődtek? Azzal, hogy Katniss a húga helyett jelentkezett a játékra? Vagy még régebbről eredeztethető?

Bármi is volt, ami felhalmozta a lőporos hordókat már háttérbe szorult. A középpontba ugyanis most az került, aki meggyújtotta a kanócot és elindította a futótüzet.

A Kapitólium nem felejt, hiába is ölti fel a kedvesség cukormázas álcáját.

A Viadalon csak a saját életedet kellett megőrizned. Kint mindenki másét.

Az óra ismét ketyeg. A kérdés ismét ugyan az. Meddig bírod ki élve?

Gondolatok:

HA MÉG NEM OLVASTAD AZ ELŐZMÉNYT CSAK SAJÁT FELELŐSSÉGEDRE OLVASS TOVÁBB

Kattniss és Peeta túlélték a viadalt, és most „élvezik” a nyertesek „nyugalmas”mindennapjait. Következő nagy nyilvános szereplésük egy körút lenne, minden egyes körzetet érintve. Ez magában is elég lelki sérülést nyitna fel, illetve okozna hőseinknek, hiszen szemtől szembe találkoznak volt ellenfeleik családtagjaival, akiknek gyermekeit esetenként saját kezűleg likvidáltak a játékból. Azonban, hogy még nagyobb feszültségek között zajlódjon le a körút, feltűnik Snow elnök, egy kedélyes kis beszélgetésre. Ami ismételten felkavarja Katniss amúgy sem kiegyensúlyozott életét, és beigazolja félelmét, vagyis: a Kapitólium nem felejt.

Lehet, hogy sokaknak túl lassúnak és unalmasnak látszik Collins bevezetése, vagyis a két túlélő viadal utáni életének bemutatása, azonban mégis valahogy „letisztázza” ezzel az előző történet szegélyét. Mintha a könyv eleje egy híd lenne, ami egyik rémálomból a másikba vezet, ami még borzalmasabb, kegyetlenebb és morbidabb, mint az előző volt. Nem durr bele bumm hatással csöppenünk bele a 75. Éhezők viadalába, és nem csak utalásokat kapunk, hogy az előző óta mi minden történt hőseinkkel. Nekem nagyon tetszett ez az átmenet, úgyhogy tőlem piros pont jár az írónőnek. Főleg azokért a lelki vívódások, összetörések és szenvedések leírásáért, amikkel érzékeltette, hogy milyen mély nyomokat, félelmeket és bizonytalanságot okozott a Viadal a két szereplőnkben.

„- Nincs szükség rá. Az én rémálmaim mindig arról szólnak, hogy elveszítelek téged – mondja. – Amikor felriadok, és látom, hogy nem tűntél el, megnyugszom.”

Kapunk új, és nem annyira új csak eddig még nem igazán előtérbe kerülő szereplőket. Így például a korábbiakban említett Snow elnököt, aki már a történet elején beront negédes, hátborzongató hüllőszerű modorával, frissen nyírt rózsáival és vérszagot árasztó leheletével. Nem zárjuk a szívünkbe az már biztos. De végre kicsit jobban megismerjük a szabályszegő Galet. Rá már az előző kötet óta nagyon kíváncsi voltam, hiszen csak Katniss elmondásaiból ismerhettük meg viszont közvetlen „akcióban” még nem láthattuk. Benne nincs meg az a fajta túlcsorduló kedvesség, mint Peetában. Katnisshoz hasonlóan ő is egy túlélő, egy vadász, aki mindent megtenne a családjáért, és mint ahogy látszik meg is tesz, hiszen a lánnyal együtt már éveken át megszegték a legfontosabb törvények sorát azért, hogy túléljék a mindennapokat. Katniss is érzékeli a rendszer hibáit, viszont Galeben egy igazi forradalmár lakozik, aki a változások eléréséért bármire hajlandó lenne. Személyiségében jobban illeszkedik a lányhoz, és mint ahogy az Katnissnál lenni szokott, itt sem tűnik fel neki, hogy a fiú szerelmes belé. De amit szintén nagyra értékelek Collinsban ez a szerelmi háromszög nincs olyan vérmesen kihangsúlyozva, mint a legtöbb kortárs regényben. (Komolyan mondom manapság csak szerelmi háromszög témával lehet találkozni, megspékelve vámpír-vérfarkas-vagy más mágikus szálakkal.) Úgyhogy ezért még egy piros pont jár. (Milyen kis éltanulóval van dolgunk:o)!)

Az áthidaló bevezetést azonban egy „huszárvágással” megszünteti az írónő. Hiszen ahogy elhangzik a kapitóliumi mondat, szinte lavinaszerűen mozgásba lendülnek az események.

„A hetvenötödik évfordulón, emlékeztetőre, hogy még a legerősebb lázadó sem győzheti le a Kapitóliumot, a kiválasztottakat a Viadal eddigi győztesei közül sorsoljuk ki.”  

És ezután jön csak a legjava. Olyan embereknek kell megküzdeniük egymással, akik már egyszer túlélték ezt a rémálmot. És ami a legrosszabb ismerik egymást, sőt az évek hosszú során barátságot kötöttek egymással. Hogyan ölöd meg a barátodat az Arénában, akivel előző este még együtt nevettél? A Kapitólium egyre kegyetlenebb. És ezekre a tettekre csak kegyetlen cselekedetekkel és megoldásokkal lehet válaszolni. Azonban bizonyos dolgokkal nem számolt. Méghozzá azzal, hogy az általuk kreált hősöket a nép megszerette. Hiszen az évek során sorra, folyamatosan, ismételten megjelenő győztesek az életük részévé válnak, és szinte családtagként tekintenek rájuk. És mit teszel, hogyha egy családtagodat a biztos halálba küldik? …. Na, hát pontosan.

„Mi vagyunk a Tizenkettedik Körzet elátkozott szerelmespárja, akik rengeteget szenvedtek, de hiába arattak győzelmet, a győzteseknek járó jutalmat nem élvezhették, ezért most nem keresik a rajongók kegyét, nem jutalmazzák őket a mosolyukkal, nem fogadják csókjaikat. Kérlelhetetlenek vagyunk, és nem bocsátunk.
Nagyon élvezem ezt. Végre nem kell megjátszanom magam.”

Már az előző kötetben is alakultak szövetségek, de itt szinte hálók szövődnek, amiket még az azt kialakítók sem ismernek biztosan. Katniss szövetségének tagjai a legérdekesebb figurákból állnak. A minden női szívet rabul ejtő, lehengerlő humorú Finnic, az öreg, de dörzsölt Mags, a naturális elveket valló Johanna, és a két csodabogár Gyogyós és Feszkós. Jajj és ne felejtsük el Peetát sem.

„Nagyszerű érzés, ha az embernek vannak szövetségesei, már amennyiben nem zavarja, hogy előbb-utóbb végeznie kell velük.”

Azonban az előző játékhoz képest főhősnőnk értékei és szabályai megváltoztak. Most már nem a saját ígérete számít, hiszen azt a korábbi játék során már teljesítette. A mostani cél Peeta életben tartása, ennek megvalósításához viszont csak egy út vezet, méghozzá, az, hogy mindenkit meg kell ölnie, és lehetőleg neki még azelőtt meg kell halnia, mielőtt szemtől szemben találná magát a fiúval, mivel az soha sem engedné, hogy a lány élete árán életben maradjon. Úgyhogy megindul a pszichológiai és logikai szál, amit én nagyon imádok. Mindkét szereplőnk a másik megmentésén ügyködik, miközben a háttérben sokkal nagyobb dolgok vannak készülőben.

„Az első Viadal előtt megígértem Primnek, hogy mindent megteszek, hogy győzzek, most viszont magamnak fogadtam meg, hogy mindent megteszek, hogy Peeta életben maradjon. Ezt az utat soha nem fogom visszafelé megtenni.”

Collins megoldása a játéktérrel kapcsolatban ismét briliáns lett. Ennek is köszönhető, hogy ez a kötet sokkal jobban tetszett, mint a korábbi. Lépésről lépésre építette fel a dinamitokból álló tornyát, ami a végén egy óriásit durrant. A változás szellőjét már a 12. körzetben végbemenő változtatásokkal megindította, és szépen építgette tovább hol a háttérben, hol az Arénában. Közben elérte azt is, hogy az a bizonyos romantikus szál észrevétlenül, de belecsempésződjön a történet folyásába, amiért szintén nagy dicséret illeti. Nem tülekedik eléd, mint egy hatalmas rózsaszín elefánt a mozi teremben. Hanem szépen lágy hangon megszólít és időnként feltűnik, mint egy erdei nimfa, amit csak egy-egy röpke másodpercre látsz meg a fák között siklani. Szépen bánik a pillekönnyű érzelmekkel. Így könnyű megszeretni Peetát, pedig az ember még nem is tervezi. Sokkal intenzívebben van jelen ebben a Viadalban – bár itt is elég sokszor kiüti KO-val saját magát- így ez is hozzájárul ahhoz, hogy belopja magát a szívünkbe.

„Ha te meghalsz, és én életben maradok, nem tudok tovább élni a Tizenkettedik Körzetben. Mert te vagy az életem értelme, Katniss, csak miattad élek – mondja. – Soha többé nem lennék boldog. – Ellenkezni próbálok, de Peeta az ajkamra teszi az ujját. – Te viszont más helyzetben vagy. És ezzel nem azt akarom mondani, hogy nem szenvednéd meg, ha meghalnék. Viszont neked vannak még olyan emberek, akik miatt érdemes élned.”

Akinek pedig kétségei támadnának ezek után azzal kapcsolatban, hogy Collins nem zseniális írónő az utolsó fejezet száz százalékig gondoskodik ezek elfeledéséről. Mivel kételkedésnek ennél a történetnél nincs helye!

Értékelés: 5/5

Kedvenc rész:

 „Én vadászom. Peeta süt. Haymitch vedel.”

 „- Szia, Peeta. Csak tudni akartam, hogy épségben hazaértél-e.
- Katniss, itt lakom három házzal melletted.
- Tudom, de aggódtam, nehogy eltévedj a viharban – mondom.”

„Ráadásul kezdek egy kicsit rákattanni a szempilláira, amit rendes körülmények között észre sem vettem volna, mert olyan világosak. De közvetlen közelről, az ablakon beáramló napfényben világos arany szívben ragyognak, és olyan hosszúak, hogy elképzelni sem tudom, hogy nem gabalyodnak össze, amikor pislog.”

„Finnick elszavalja egyik saját versét, amelyet egyetlen igaz, kapitóliumi szerelméhez írt, mire a közönség soraiban vagy százan elájulnak, mert azt hiszik, a költemény róluk szól.”

„Remek. Akkor most oda kell állnom Haymitch elé, hogy megmondjam, egy nyolcvanéves nénikével, meg Gyogyóssal és Feszkóssal akarok egy csapatban játszani. Odalesz az örömtől.”

„- Téged meg ki tanított meg úszni? A Tizenkettedik Körzetben? – kérdezi hitetlenkedve.
- Van egy nagy kádunk – felelem.”

„- Szegény Finnick. Életedben először nem nézel ki dögösen, mi? – szívatom.
- Úgy valahogy. Ez az érzés mindenesetre ismeretlen számomra. Te hogy bírtad ennyi éven át? – kérdezi.
- Nem néztem tükörbe. Ne aggódj, majd megszokod – mondom.”

„Egyszer olyan sokáig marad a víz alatt, hogy már azt hiszem, megfullad, aztán egyszer csak közvetlenül mellettem előbukkan a mélyből, és halálra rémít.
– Ezt ne csináld – mondom.
– Mit? Ne jöjjek fel, vagy ne maradjak lent? – kérdezi.
– Ne gyere fel… Vagyis ne maradj lenn… Ne csináld egyiket se.”