„Katniss Everdeennek hívnak. Tizenhét éves vagyok. A tizenkettedik Körzet az otthonom. Részt vettem az Éhezők Viadalán. Megmenekültem. A Kapitólium gyűlölt ellensége lettem. Peeta fogságba esett. Azt mondják, meghalt. Szinte biztos, hogy meghalt. Talán így a legjobb…”
Volt egyszer egy fiú és volt egy lány.
Az egyik szabadon akart meghalni, a másikuk életben akart maradni.
Az egyikük meg akart halni, hogy a másik életben maradjon, a másik ezt nem engedte.
Mindig védeni a másikat.
Hogy ne haljon éhen, hogy ne kínozzák, ne öljék meg.
De hogy védesz meg valakit, hogyha nem vagy mellette?
Mit csinálsz, ha az egyetlen ember, aki a világon megért, nincs melletted.
Mit teszel, akkor, ha örökre elment? Hogy védesz meg valakit, akiről már tudod, hogy halott?
Gondolatok:
HA MÉG NEM OLVASTAD SAJÁT FELELŐSSÉGEDRE FOLYTASD
A tizenkettedik körzet megszűnt létezni. Nem maradt utána más csak hamvak és csontok. Itt találkozunk újra hősnőnkkel, aki még mindig nem fogja fel, hogy mi is történt, hiába veszik körül a romok. Az egész helyzet abszurd, rémálomba illő és felfoghatatlan. És ami a leg megmagyarázhatatlanabb, hogy Peeta nincs többé…
Collins drámai érzékét eddig is csodáltam. Azonban ezzel a kötettel olyan magaslatokat és mélységeket kellett megjárnunk, amiről eddig még álmodni se mertünk volna. Embert próbáló volt az első Viadal, mélylélektanilag megrázóbb volt a második. A Kiválasztott azonban tarol. Együtt szenvedsz, menekülsz, sírsz, üvöltesz a főhőssel, miközben annak bizonytalan belső világa, és túlszabályozott élete darabokra hullik. Nem kímél senkit sem az írónő, mindegy, hogy szereplő vagy olvasó az illető tipródik mindkettő. Nincs korlát, nincs határ. Hiába szeretsz valakit, elveszik, meghal és elveszíti saját magát. Mindent megkapsz, de egyetlen olyan dolog sincs közöttük, amit szeretnél.
„Engedd, hogy meghaljak. Engedd, hogy a többiek után mehessek!”
Sokaknak itt is lapos lehet a felvezetés. Pedig nem az. Sok lehet a propaganda. De nem az. Gyengébbnek tűnhet, mint az elődök. Hazugság.
Ismét hidat képez a kötet eleje. Magyarázatot ad, mi minden történt azóta, hogy Katniss magához tért. Ezt már a második kötetben is nagyon szerettem, hiszen nem csapunk egyből a közepébe a tizenharmadik körzetbeli életnek. Apropó tizenharmadik körzet. Ugye még emlékszünk, hogy az elnyomás a bekorlátozott, agyonszabályozott élet ellen küzdünk? Akkor erről valaki nagyon de nagyon gyorsan világosítsa fel a tizenharmadikat! Hiszen a bemutatott élet még rosszabb, mint a Peremben. Főleg egy olyan személynek, aki az erdő zöldjéhez van szokva, és ahhoz, hogy megszegje a szabályokat, amik körülveszik, bezárják egy dobozva, és nem engedik szabadon lélegezni. Persze bizonyos szinten meg lehet érteni a berendezkedést, hogy miért van erre nagy szükség, viszont ezzel mégsem tudják elhatárolni magukat a Kapitóliumtól. Annyiban különböznek csak, hogy nem mészárolnak le kegyetlenül embereket… legalábbis egy ideig. Collins a kilátástalan, szabályozott élet másik arcát is elénk tárja, legyünk mi a döntőbírók annak megítélésében melyik oldalra is állunk. Hiszen ha a forradalom győz ez a világszemlélet ver gyökeret Panemben. Mégis két rossz közül melyiket választanád? Amelyikben nem tudod, hogy a holnapi napot megéred-e még a családoddal, vagy azt, amikor életed minden egyes perce pontosan lépésről lépésre meg van határozva. Ez utóbbi esetében a biztonság illúziója körbeölelhet, mint egy puha, meleg takaró, amiben könnyedén elpilledhetsz, de biztos ez a jó? Hiszen itt sem élheted szabadon az életedet, sőt, ha megszeged a napi rutinodat, ugyanúgy kemény fegyelmezésekben részesülsz. Adnád egy ilyen rendszerhez az arcodat?
„HA MI ELÉGÜNK, TI IS VELÜNK PUSZTULTOK”
Katniss elfogadja a fecsegőposzátaságot, amiről még az elején csak a propagandafilmek hosszú sora néz vele farkasszemet. Majd elkezdődik egy sokkal idegtépőbb küzdelem. A kamerák előtt megélni, és túlélni újra a legnagyobb lelki válságokat, úgy hogy elvileg biztonságban van. Végignézni emberek lemészárlását, meghallgatni fenyegető üzeneteket, és ami a legrosszabb szembenézni azzal, hogy aki a világon egyedül mellette állt, amikor már csak egy borotvaél választotta el az őrülettől ellene van. Peeta kínzása is több mint idegfacsaró Katnissnak, amikor már elzsibbadt annak tudatában, hogy a fiú meghalt. Így annak felfedezése, hogy él szinte sokkterápiával ér fel. De az, amit visszakap Peeta helyett a legnagyobb büntetés Snow elnöktől. Személyre szóló ajándék rózsával a mandzsettájában, nagykéssel a kezében. Hiszen a Kapitóliumnak kegyetlenebb eszközei is vannak, mint hogy egyszerűen megöljön embereket. A lelki terrort pedig igen magas szinten tudja űzni.
Nekem akárki akármit mond nagyon tetszett a gonosz, antikedves Peeta. Hirtelen jött, nem volt rá felkészülve az olvasó, mint ahogy pl.: a Vámpír akadémiánál Dimitrij gonoszságára, de nekem ő is sokkal jobban bejött, mint az eredeti, pedig őt is nagyon kedvelem.
„Az elmúlt hónapokban magától értetődőnek vettem, hogy Peeta csodálatosnak tart, de ennek egyszer s mindenkorra vége. Peeta most már olyannak lát, amilyen valójában vagyok. Erőszakosnak. Gyanakvónak. Manipulatívnak. Kegyetlennek. Ezért gyűlölöm őt.”
Szóval Peeta megváltozott, és így könnyű is lenne a választás, hogy akkor melyik fiú is legyen majd a nagy ő, amikor a távoli jövőben minden rendeződik, és befejeződik a háború. Hiszen Katniss elvesztette azt a részét a fiúnak, ami a leginkább megfogta. Visszakapott egy kiüresedett bábot, aki nem emlékszik semmire a valóságból és mindenben ellenséget lát, a legfőbbet, akit minden áron el kell pusztítani, pedig maga a lány jelenti számára. Viszont a mostani Peeta olyan dolgokat is észrevesz, amit a korábbi nem tudott vagy egyszerűen nem akart. Új konfliktusok, kiszámíthatatlanság és óriási űr jellemzi a kapcsolatukat. Új szinezetet és ízeket hoz minden egyes beszélgetésük. Majd egy időre a háttérbe szorul minden egyes romantikusabb érzelem. Tetszett a lelki ingázás, az érzelmek kavalkádja, amit ez a változás kiváltott Katnissból.
„A túléléshez nem a benne lobogó tűzre, a lelkében izzó haragra és gyűlöletre van szükségem. Abból ugyanis bennem is van elég. Nekem tavasszal a pitypangra van szükségem. Az élénksárga virágra, amelyik az újjászületést jelenti a pusztítás helyett. Nekem ígéret kell, hogy bármilyen szörnyű veszteségeket is szenvedünk el, lehet folytatni az életet. És minden jóra fordulhat.”
Számomra a legmeghatározóbb jeleneteket a Kapitóliumba való betörés hozta. Nem csak a csapdák, az egyre közeledő veszély és a fokozódó fenyegetés miatt, valamint azért mert a halál biztos tudata leng be mindent, mint a rózsaillat. Annyira kiszámíthatatlan volt, hogy a következő pillanatban kit veszítünk el. És nagyon sok olyan személy volt, aki igazán a szívünkbe lopta magát. Végigutaztuk velük életük ezen szakaszát, velük voltunk a jó pillanataikban, amikor sziporkáztak, a teljes leépüléseik során együtt figyeltük a hanyatlás morzsáinak potyogását belőlük, majd velük voltunk a végnél is. Hogy ez a vég tényleges visszafordíthatatlan halállal zárult, vagy saját maguk elvesztésével, az mellékes… Semelyik szereplő sem az már az utolsó lapokon akivel a kezdetekben találkoztunk. Mindenki elvesztett valamit, vagy egy meghatározó alapelemét az életének, vagy egyszerűen saját magát, amit már soha nem kaphat vissza. A történet sehogyan se végződik happy enddel, hiszen nem is végződhetne. Itt nem pirospozsgás, örömmel átitatott emberektől búcsúzunk, akik megtalálták életük értelmét. A végén a régi emberek megtépázott roncsai maradnak. Akik megpróbálnak újult erővel túlélni minden egyes új napot. Megváltoztak örökre, azonban a túlélés, továbbélés ösztöne erősebb, mint amit a változások szele lerombolt belőlük.
„Tízszer tovább tart összerakni magadat, mint amennyi idő alatt szétesel.”
Az írónő eléri a katarzist. Tökéletes megoldást talál a megoldhatatlannak tűnő helyzetekre. Keserédes utószóval emlékeztet minket, arra, hogy még ha biztonságosnak tűnnek is a mindennapok a mumusok bent rejtőznek az ágy alatt. Nem minden nap olyan, mint egy tündérmese és az emlékeknél rosszabb kínzómester nem létezik.
A könyvért külön köszönet az Agave kiadónak!
Értékelés:5/5
Kedvenc rész:
„- Katniss úgyis azt választja majd, akiről úgy gondolja, nélküle nem tudna életben maradni.”
„Amikor a hullámok hátán hányódom, és képtelen vagyok navigálni, akkor eljönnek ők. A halottak. Akiket szerettem, madárként repkednek felettem az égbolton. A magasban lebegnek, cikáznak, hívnak, hogy csatlakozzak hozzájuk. Minden vágyam, hogy utánuk repülhessek, de a tengervíz átnedvesíti a szárnyaimat, és képtelen vagyok felemelni őket. Akiket gyűlöltem, a vízben vannak. Rettenetes pikkelyes lények, tűhegyes fogaikkal tépik sós húsomat. Újra, meg újra belém harapnak. Lerángatnak a víz alá.”
„Ezért aztán, amikor suttogva azt mondja: „Szeretsz engem. Igaz vagy nem igaz?”, azt felelem:
– Igaz.”
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése