A Holdkórosság kezdetét veszi! Patricia Briggs: Megszólít a hold

„A természetfeletti seggeket szétrúgó hősnők népes világában kétségtelenül Mercy a legjobb.”

Hát én ezzel a kijelentéssel vitatkoznék, mert szerintem korrepetálást kérhetne vakmerőségből, és tökösségből Anita Blake-től, viszont, hogy utolérje egyik legvagányabb elődjét, megtette az első lépéseket legalábbis pasi ügyekben, és ahogy elnézem, nagy valószínűséggel utol is éri őt. Majd! De még nem ebben a kötetben. (A post csak saját felelősségre olvasandó!:o))

Honnan:

A kiadó blogján olvastam a bejegyzést, hogy érkezik a kötet, nem is oly sokára. Szemeztem a borítóval, és valahogy nem tudtam hova tenni, majd megláttam, hogy molyon is folyik a vita a borító jellegéről, színéről –és állítólag ez történt a facebookon is, de mivel antilájkos vagyok erről csak közvetve hallottam-, így elkerülhetetlenül egyre többször botlottam bele. Majd utánanéztem az írónőnek, és megláttam az original borítót, és leesett, JUUUUUJJJ, hát ezzel, én már régebben szemezte. És hát igen el lett húzva a szám előtt a mézesmadzag, hogy olyan mint a kezdeti Anita kötetek, és aki szerette azokat ezt is fogja. Hogy mennyiben is olyan, és mi az amiben nem, hát lássuk, a pro, és kontrában.

Pro:

Szeretem azokat a fantasy történeteket, amik a mi kicsiny világunkban játszódnak, de teljesen más társadalmi berendezkedések között (pl.: Charlaine Harris, L.K.Hamilton által felépített világok). Nekem fontos a cselekmény, az izgalom, és a szereplők között folyó intellektuális párharcok mellett, az is, hogy milyen nézetek is uralkodnak az adott közösségeken belül, milyen a hatalmi felépítés, tehát minden egyes olyan tényező, ami felépíti a hangyavár demokráciáját, vagy példának okáért matriarchális társadalmát. Itt ezt megkaptam.

Kicsiny világunkat felkavarja a Szürke Lordok médiakampánya, miszerint minden ami eddig csak a tündérmesékben létezett, a való életben is szuszog, és cammog, vagy éppen a farkával csapkod. Tehát léteznek óvónőként működő tündérek, vagy éppen Baywatch izmos hasú vízimentőit lepipáló sellőfi. Természetesen, mindegyikük ártalmatlan, és nagyon cukorfalat, viszont arról nem mesél a fáma, hogy mumusok is vannak az ágy alatt. A rútabb, félelmetesebb rétegek szépen a függöny mögött maradnak, és csak a mézzel, és csöpögős csokibevonattal lefuttatott párák állnak ki a színpadra. Természetesen mindez csak marketingfogás, hiszen a szépet jobban elfogadják, és kelendőbb a mosolygós alma a rohadtnál, férgesnél, mérgezettnél, esetlen ne adj Isten az ütődöttnél. De nem minden arany ami fénylik, hiszen akármilyen bombázó, vagy cukorfalat lehet az ember, vagy esetünkben „antiember”, ha más. És természetesen, hiába minden különösség, és különbözőség olvasztótégelye is az USA, ahol valami nem olyan, mint az átlag, ott megy a kinézés, utálat, tojásdobálás, és esetünkben a „magic”rasszizmus. Persze házégetéssel, meg minden ami belefér. És a megoldás miután kiléptél a porondra, és kiadtad magad a Világnak, és egyúttal használhatatlanná váltál, irány a süllyesztő, méghozzá ez is amerikai módi szerint, mi másban történne, mint rezervátumban, hiszen oly jól bevált már ezelőtt is. De persze valamilyen kompenzálás azért csak jár az elszenvedett megaláztatásért pl.: egy jó ösztöndíj az áldozatok kicsi fiainak, a legmenőbb egyetemre.

Egen, megy ám a csúnya mocskosság, akár egy szicíliai maffiacsaládban. És igen, ebben tökéletesen hasonlít Anita világához, ahol mindenki mindenért fizet, kiugrasztani egy halottat a sírjából, vagy ledurrantani a kedves feleséget, aki ne adj isten vérfarkasnak merészkedik lenni.

Nekem ez a tökéletesen kivitelezett mocskos Világ az egyik ami fenemód tetszik. Talán azért, mert több fantázia, és varázslat van benne mint a mienkben? Talán. Vagy csak azért mert olyan dolgokkal találkozik az illető, amit már látott, és ismer? Esetleg. Vagy azért mert van egy olyan csajszi, aki teljes mértékben, szöges ellentétben álló foglalkozást űz, mint amit egy nőtől várnak? Hát ez már langyosodik. És hogy ez a nő, még a fegyverekhez is ért? Egyre melegebb. És nem rest azt, vagy a saját fogát felhasználni arra, hogy öljön vele? Forró. Hát igen ha ezeket a tényeket nézem, egy igazán belevaló csajszival állunk szemben, aki mint autószerelő dolgozik, vérfarkasok között nőtt fel, jól tud lőni, és él is vele, bár még soha nem ölt… eddig. Mellesleg az adott leányzó pont a város falkájának alfája mellett lakik, akinek bájos modoráért cserébe a lehető legtöbb módon próbál borsot törni annak roppant érzékeny orra alá. De ugyanakkor mindent megtesz azért is, hogy megmentse az életét, és egyúttal a lányáét is, annak ellenére, hogy nem tartozik a falkába.

És hát akkor beszéljünk a falkáról. A vérfarkasok ebben az esetben nem félig ember, félig szőrös lények, hanem szép 100 kiló fölött vonyító farkasbarkasok. Akik olyan gyönyörűek, hogy legszívesebben dögönyözné az ember őket amíg bele nem fárad. Hogy ezt mégis miért nem teszik velük? Talán, mert nagyon instabilak, és nemcsak a bundásoló egyén karját szakítanák le tőből, hanem azt követné a feje, és a szíve is, mindenesetre a beavatkozás eredménye egyenlő a halállal. Rendkívül nagy az összetartás a falkán belül, és aki mégis kívül kerül rajta, a lehető legnagyobb kínokat éli át, hiszen egy olyan állat, ami csoportban élésre lett kitalálva megveszik azon kívül. De nem csak a csapat összetartása a fontos az Alfák által, hanem a tisztogatás is, azok között, akik nem tudják a rájuk szakadó terhet cipelni, és ezáltal nem csak magukra, hanem másokra is veszélyessé vállnak. Szépen felépített a kis „társadalmukon” belüli hierarchia megosztás, és ennek csúcsán megjelenik, a mindent tudó, és atyáskodó Marrok, aki a felügyeleten felüli, megerősített fegyelmet képviseli. Ami nem is felesleges, a hatalmi harcok, territóriumszerzési kísérletek, és felmerülő belviszályok függvényében, és természetesen az elégtételvétel eléggé véres, és végleges.

Tetszett a bűntény levezetése, ami egy darab papír kézbevételével és szavak felfirkálásával kezdődött, majd a végén a teljes megvilágosodással végződött. Nem következtethető ki teljes egészében, mert van benne csavar, de nem is olyan bonyolult, mint azt az ember elsőre gondolná. Meglepetéssel nem járt az okok forrásaként megnevezhető személynek  a beazonosítása, lehet, hogy a sok A.C. krimi miatt. Hiszen már megszoktam, hogy senkit nem azért említenek meg egy történetben, hogy csak a sorok számát növeljék. Az elejtett neveknek is van súlya.

Kontra:

A bajom, az volt a könyvvel, hogy hiányolnom kellett belőle a megszokott csípős beszólásokat, és a humoros riposzokat, amik már annyira belém ivódtak, L.K.H. olvasása közben. Valamint az előre felfestett tökös nőci sem volt annyira domináns, mint ahogy azt előre felvázolták a vélemények a könyv elején. Mercy alárendeli magát a domináns férfiaknak, még nincs annyi vér a pucájában, hogy rendesen, és vakmerően oda-oda szólogasson nekik, hiába állnak felette rangban, és erőben. Kit izgat? Neki van két csőre töltött ezüsttöltényekkel fűszerezett kicsikéje. Használja, aztán majd csak lecsitulnak a pasik. Talán túl drasztikus lennék problémamegoldásban…

Másrészt ez az elnyomott feminizmus valahogy nekem nem nagyon gyere be. Lehet, hogy csak azért mert én is nő vagyok? De akkor is a teljes alárendeltség, ami még a dominancián belül is megbélyegzi, sőt lealacsonyítja a nőstényeket, akiknek semmibe nincs beleszólásuk, a hímsoviniszta alakokkal szemben, hááááát néha már verte nálam a biztosítékot.

Tehát ebből a szempontból nem egy Anita Blake a mi Mercy-nk. És bocsánat, hogy folyamatosan hasonlítgatok, de az első felvezető morzsák után beivódott a kicsiny agyamba, hogy Anitához viszonyították, és a már olvasottaktól valahogy nem tudok elszakadni. Így annak, aki megszokta, hogy először lövünk, aztán kérdezünk, és senkire nem vagyunk tekintettel más világ lesz.

Szereplők terén nekem a pasik olyan semmilyenek. Teljesen közömbös mind a kettő domináns hím. Se pozitív, se negatív érzéseket nem tudok hozzájuk társítani. Akit kezdtem megkedvelni, és megnéztem volna a fejlődését, csetlését, botlását, már az első pár fejezetben kipurcan. Akik pedig izgalmasnak tűnnek, csak pár pillanat erejéig jelennek meg. Bár lesz folytatás, szóval minek is nyavalygok ezen? Csak jobban megismerhetjük majd őket. Csak hát nem itt, és nem most.

Másrészt ami nekem még furi volt, az az, hogy nem tudom elképzelni, hogy egy fiatal férfi már több mint 200 éves, és még él! Vámpíroknál ez valahogy feldolgozható, de itt valahogy nem is tudom, igen furcsa volt. Mint annak a végleges megértése is, hogy hány éves is Sam, mikor született, hogyan alakult ez így. Nem tudom, most vagy a betegségem kezdeti tünetei miatt nem tudtam felfogni, vagy tényleg nagyon szétmarcangoltan derülnek ki a morzsák, hogy össze tudjam csipegetni őket, de neki kellett rugaszkodnom, hogy felfogjam a dolgokat.

A sztori sem a nekem megszokott lüktetéssel, és izgalommal volt tele. Hiába voltak benne válsághelyzettel fenyegető részek, valahogy megtartotta a nyugodt légkörét a történet, nem voltak meg az idegeket pattanásáig megnyújtó elemei. A kezdeteket vázoló, első kötetnek jó. Hasonló érzésekkel viseltetek irányába, mint a J.R. Ward első FTT könyvére. Továbbösztönöz az olvasásra, és remélhetőleg ugyanolyan eredményt ér el nálam, mint az előbb említett másik sorozat, vagyis abszolút kedvencé válik!

A tényleges tetszést, ami arra tüzel, hogy várom már nagyon a következő kötetet, számomra az utolsó pár oldal okozta, ami már ízelítőt nyújt, a lehetséges folytatásra, és esetleges fejlődésre. A civódás, és egymás szurkálása, az ami véleményem szerint sokkalta de fűszeresebbé, és pörgősebbé fogja varázsolni a folytatást.

Mindenesetre, megcsiklandozta az érdeklődésem piciny talpacskáját. Így egy humorosabb, dögösebb, tökösebb belevalóbb Mercy ígéretével, várom a folytatást. Akiknek pedig felébresztettem ezzel a téli álmot szunnyadó kíváncsiságát, ajánlom, hogy vessék magukat bele ebbe az újfajta, ismeretlen világba.

A könyvért külön köszönet az Agave kiadónak!

Értékelés: 3,5/5

Kedvenc rész:

„- Hagyd ezt abba! - korholtam. - Tartsd az összes testrészedet az autóban!

Samuel rám se bagózott, és kinyitotta a száját is, mire a nyelve ugyanúgy lobogni kezdett, mint a füle. Egy  kis idő múlva visszahúzta a fejét, és rám vigyorgott.

- Mindig is ki akartam ezt próbálni - ismertem be. - Talán, ha ennek vége, akkor te vezethetnél, és majd én dugom ki a fejem az ablakon.”