Évkezdő filmmaraton

 

Mindig próbálom pótolni az elmaradásaimat, és a hiányosságaimat, és előbb-utóbb mindez sikerül is. Most a filmek terén tett lemaradásomat próbáltam meg pótolni –mivel nagyon ritka, hogy a pillanatnyi kultuszfilmeket, kultuszuk idején nézném meg-, szóval nemcsak itthoni elnyújtózós, lábfelpolcolós formában, hanem végre idén először bejutottam a mozgóképek színházába is, így egy igazi 3D-s élménnyel gazdagítva magamat. Tehát akkor vegyük sorba az idei évi filmnézés terméseit.

Nem kisebbel kezdtem, mint a BBC által Jane Austen könyvéből készített minisorozattal, az Emmával. Nekem az eddigi mini Austen történetek közül, amiket mai napság készítettek, így az Értelem és érzelem, vagy a Klastrom titka, egyik sem került a szívemhez közel. Annak ellenére sem, hogy egyik kedvenc regényem az É&É. A Büszkeség és balítélet természetesen már teljesen más tészta. Az 1995-ben készült Colin Firth és Jennifer Ehle féle verziót annyiszor néztem már meg, hogy hangyák támadnak a gyanútlan emberre némely résznél, és a kötet is személyes kedvenc. Viszont az állandóan fontoskodó, és mindenkit mindenkivel kiházasítani kívánó Emma nem tartozik a favorizált karaktereim közé. Az 1996-os Gwyneth Paltrow-s feldolgozás, a bősz középmezőnybe került, viszont mégsem sorolnám életem meghatározó mozis élményei közé.

            Azonban csodák csodájára, a minisorozat mégis megdöntötte azon bizonyos ellenállás falait. Élveztem nagyon a történetet, amiben nem úgy mint a korábbi feldolgozásban, megjelentek azok a szereplők is, akik lényegesen befolyásolják, és alakítják a történet alakulását (Miss Fairfaxe). Humoros, légies, és teljes mértékben hozza a kor báját, mikor a számított úriembernek, aki nem lóháton, hanem lovashintóval érkezett, és egy-egy szellemes élcelődő megjegyzés a nők intellektusát  villantotta meg.  

Másokat lehet, hogy zavar, a szereplőgárda, hiszen a többi adaptációban is nagyrészt ők szerepeltek, így egy-egy másik Austen hőst megformálva, viszont nekem ezzel semmi bajom nem volt. Mint korábban említettem azokat a feldolgozásokat nem nagyon kedvelem. Jonny Lee Miller már korábban volt Edmund, de szerepelt már vámpírgyilkos szerepében is (Dracula 2000), és ebben a történetben is bizonyította, hogy Mr. Knightley-nek sem utolsó. Én mindig somolyogtam, mikor valakiről véleményt formált, vagy kioktatta Emmát, és élveztem az egymással való élcelődéseiket is. A szinkronhangok szerintem nagyon jól eltalálták, szóval jó a film és pont. Évkezdésnek nem is volt rossz ez az indítás.

Értékelés:4,5/5

Ezt követte egy kis humor, az Ilyen az élet formájában. Katherin Heigl-t már a Grace klinika Izzie-jeként nagyon megszerettem, és eddig nem okozott csalódást, más alkotásokban sem (pl.:A csúf igazság), bár eddig még nagyon komoly drámai szerepet nem kapott (kivéve a sorozat pár epizódját). Általában vígjátékokban szerepel, ami jól áll neki, csak ne maradjon olyan skatulyaszínész, mint Jennifer Aniston.

Szóval a lényeg, hogy adva van két ember, akik ki nem állhatják egymást, de nem kispályás szinten, és ehhez, még adódik az is, hogy mindketten a szöges ellentétei a másiknak. A történet azt az eshetőséget vázolja, hogy mi is lenne akkor, amikor két ennyire különböző embernek, muszáj elviselni a másik társaságát, méghozzá úgy, hogy együtt laknak, egymáshoz kell passzolniuk az addigi életvitelüket, méghozzá azért, hogy balesetben elhunyt barátaik egy szem lányát közösen felneveljék. Már alapjáraton ez a szituáció is bajos, viszont fokozza ezt, hogy egyikük sem sokat tud a gyerekekről, főleg azok neveléséről, például, hogy mit esznek, hogy is kell pelenkázni őket, mi a legtökéletesebb nyugtató teória számukra. Ebből az élethelyzetből természetesen rengeteg helyzetkomikum adódik, és egy idő után igazolódik, hogy az ellentétek vonzzák egymást, vagy mégsem?

Ajánlom mindenkinek, aki egy kis délutáni, vagy esti nevetésre, és lazításra vágyik, vagy idegkimerülésben szenvedő kezdő szülőknek, akik megnyugodhatnak a filmnézés közben, hogy nem csak velük esnek meg OLYAN HELYZETEK.

            Kedvenc részeim közé tartozik az Valami Amerikához hasonló „vicces süti„ sütést követő reggeli kapkodóroham, vagy Sophie első szerencsétlen lépései. A film egyszer nézős szerintem, nincs telehalmozva poénokkal viszont kellemes másfél órát nyújt a mindennapokban megfáradt „utazóknak”.

Értékelés:4/5

Konkrétan sajnálom azokat a pasikat, akiket nőnemű társaimnak sikerült elhurcolniuk a Hétmérföldes szerelemre. Mint nő is untam, és nem szerettem a filmet, akkor el tudom képzelni, hogy azok a pasik akiket „Mucika” cipelt el mennyire kaparhatták közben a falat. És hát igen jobb dolgokra is költhették volna a mozijegy árát, mint erre a … inkább nem minősítem milyen „filmre”. Két pizza tuti kijönne az árából, és a Barátok közt is van olyan jó, mint ez, azt pedig ingyen is meg lehet kukkolni pizzacsámcsogás közben. De ez csak az én szubjektív véleményem.

            Van egy 30-as éveit taposó csajszi Erin (Drew Barrymore), aki még mindig keresi önmagát, és próbálja pályára állítani az életét, míg egy este találkozik egy kocsmában Garettel (Justin Long, aki nem tudja hova tenni, ő Alvin hangja az Alvin és a mókusokban, valamint a cuki bártulaj a Nem kellesz eléggé-ben, sajna itt viszont nem vált szerethető karakterré:( ). Megtörténik a nagy egymásratalálás, majd a szerelem, amit egy egész kontinens választ szét lévén, hogy egyikük az USA egyik oldalán, míg másikuk az ellentétesen lakik. És hát persze kezdetét veszi ezzel a nagy utazáshadjárat, és annak részletes ecsetelgetése, hogy mennyire is megy, vagy éppen nem a távkapcsolat…

Én már 20 perc után azt sasoltam, hogy mikor lesz ennek vége, és bár nagy szenvedések árán, de megnéztem. Számomra értékelhetetlen poénokkal van megspékelve, sokszor egyszerűen idegesített, és azon vettem észre magam, hogy nemhogy szórakoztatna, hanem éppen bosszant, vagy elkalandozok mellette. Felvetette bennem újra a kérdést, hogy miért is nem szeretem például a Top Gun-t azon kívül, hogy Tom Cruise a főszereplő, ezen közben elmeditáltam, és láss csodát eltelt 10 perc. Hogy miért nem kapcsoltam ki? Mert délelőtt néztem buszindulás előtt, és pontosan kitette azt az időintervallumot, amíg nem kellett elindulnom. És hát kár lett volna belekezdeni egy jó filmbe, amit már a felénél abba kellett volna hagynom, így végignyűglődtem magam rajta.

Kategória, egyszer sem film, és ha mégis utána úgy érzed, hogy a fájdalomküszöböd egy szinttel feljebb nőtt.

Értékelés:0,5/5

Ezt követte egy újabb borzalom, a Varázslótanonc személyében. Nicolas Cage amúgy sem tartozik a személyes kedvenceim közé, meg lehet kövezni érte, de akkor sem szimpatikus.  Viszont adtam neki egy lehetőséget, és hát az egyedüli értékelhető dolog az egész filmben, meglepő, de az ő alakítás volt. De ez sem volt egetrengető, bár nem hinném, hogy sokat ki lehetett volna hozni magából a karakterből, egy zsörtölődő, több ezer éves, bőrdzsekis szerelmét vesztett varázslóból. A történet eleje, még tetszett úgy ahogy. De amint a kicsi Dave nagy Dave lett, és próbálkozott így-úgy csajozással, varázslással, és a kísérletével, egyre komolytalanabbá, és vacakabbá vált, valamint túl kapkodóvá az alapsztori.

Néha nem tudtam eldönteni, hogy akkor most a filmet nézem, vagy a kulisszák mögött készített werkfilmet, mivel többször is volt egy-egy jelenetben olyan mozdulat, gesztus, ami abszolút nem illett bele, és én speciel már azt vártam, hogy a rendező mindjárt megszólal, vagy inkább elordítja magát, hogy ÚJRA!

             Ha már kóros varázslás, és misztikumhiányban szenvedsz, akkor ajánlom a filmet, és remélem, nem zavar, hogy senkit nem lep meg, ha hirtelen kiderül a főszereplőről, hogy Merlin vérvonalához tartozik, főleg saját magának nem, szintúgy nem merülnek fel ezzel kapcsolatban kérdései, nem tiltakozik, és a becserkészendő csajszi is körülbelül olyan megrökönyödéssel fogadja a híreket, mintha azt közölnéd vele, hogy sonkás szenyát ettél reggelire. Egy értékelhető dolog viszont van méghozzá a teszlaspirálokkal komponált zene (a filmhez képest a zenék összeválogatása meglepően jó mellesleg). Hát igen néhanapján engem is lenyűgöz a fizika:P

Értékelés:1/5

És hát végezetül nem marad más hátra, mint a már régóta tervezett 3D-s élmény, és ami meglepő, hiába animációs film, ez vitte a pálmát, eddig az idei évben. És hogy miről is van szó? Az Aranyhaj és a nagy gubanc-ról. Már a tavalyi évben terveztem, hogy meg kellene nézni, mert egyrészt teljesen, és visszavonhatatlanul bele vagyok szerelmesedve a 3D technikába az Avatar óra, még akkor is, ha a két szemüveg együttes használata a történet végére már nem túl kellemes, másrészt pedig annyira jónak mutatta magát, hogy egyszerűen meg kellett nézni.

Szégyen, nem szégyen, de nekem teljes mértékben kimaradt az életemből Aranyhaj története. Gyerekkoromban nem ezen szocializálódtam, hanem Szépség és a szörnyetegen, meg Piroska és a farkason, karöltve Jancsi és Juliskával, ami okozhatta, elfuserált személyiségemet:P így arról nem tudok beszámolni, hogy mennyire  hitelesen a történet feldolgozása (hiszen Disney-éknél a Kis hableányra is rátalál a szerelem), viszont mint teljesen „Aranyhajszűz” felnőtt embernek, nekem nagyon tetszett. Néha elgondolkodom, lehet, hogy már nem is a gyerekek ezeknek, a történeteknek a célközönsége, hanem pontosan a kísérő felnőtt generáció?

            Mint számos más filmmel ellentétben, ebben az esetben nem szedték ki a történetből a jó jeleneteket az előzetes gyártásakor, hogy így azokon kívül a film többi részében ne találjon az ember semmi élvezhetőt (pl.: The Twilight Saga: Eclipse, hogy nagyzoljunk a már magával a címmel). Kérem itt az elejétől a végéig humoros, mókás, érdekes, és gyönyörű volt a történet. Huszonéves korosztály uralta a mozitermet, és a falakat betöltötték a hangos kacagások, még egy órával később is meglátszott a szemüveg helye, barátnőm esetében, annyit nevetett, hogy teljesen összenyomta az a fránya keret, viszont kárpótolta ezért a kis csekélységért a film. A szavaival élve, „A haja olyan volt, mint az igazi haj, eszméletlen! És amikor mellőlem elindult a lepke, az valami csúcs volt!”.

Pascal

Hát igen csúcs volt, könnyesre nevettem magam, és beigazolódott a teóriám, miszerint a palacsintasütő többfunkciós, és férfiember nevelő eszköznek sem utolsó. Volt benne egy kis giccs, és szirup, de ez elenyésző volt ahhoz képest, hogy mik szoktak kisülni a történetekből. Kedvenc karakter Pascal lett, nekem is kell egy ilyen Kaméleon!!! Viszont a mese karakterek tekintetében most már a Szörnyeteg mellett Nyálas Eugén is labdába rúg nálam. A végén bennakadt a levegő, hogy Úr Isten a Happy end hova tűnt?

Ha tudni akarod, hogy megtaláltuk e vagy sem, hát nézd, meg, és megtudod.

Értékelés:5*/5

 És hát hogy miért is szerettem meg Pascalt? Hát ezért!!!:o)