Elizabeth Gilbert: EAT, PRAY, LOVE

Amikor elegünk van a világ monoton folyamatosan zümmögő zajából, az emberek rosszakaratából, és legfőképpen magunkból, érdemes elővenni Gilbert „asszony” kötetét. Egyrészt mert meglátjuk, hogy minden mély katymaszból van kivezető út, és, hogy nem biztos, hogy mi cipeljük egyedül a Világ terhét, vannak akikre nagyobb súlyokat pakoltak, görnyedtebben állnak mellettünk, és mégsem adják fel.

A könyv-és egyben a film- kapcsán is aktuális, és találó a mondás miszerint „Segíts magadon, az Isten is megsegít.”. Hiszen főhős írónőnk azért indul el kontinenseket átívelő útjára, hogy kisegítse magát élete nyomorából, és közben megtalálja Istent. Aki lehet, hogy nem is olyan elérhetetlen? Talán nagyon is közel van hozzánk? Lehet, hogy magunkban hordjuk, csak meg kell találnunk, hol is szunyókál? Mindezen kérdésekre ad választ a könyv, (vagy legalábbis megpróbál).

Múltkori filmszemlémben nem számoltam be az Ízek, imák, szerelmek című alkotásról. Természetesen mindezt okkal mulasztottam. Először ugyanis megragadott Olaszország, pontosabban Róma, amiért oda meg vissza vagyok. Utána elvarázsolt a spirituális keleti varázs, majd a buja Bali andalító dallamai, szó szerint. Bebel Gilberto a filmnek köszönhetően kedvencemmé vált, és azóta bőszen hallgatok tőle mást is mint a Samba Da Bencao–t. De a többi aláfestő melódia is megragadott, szó mi szó, ritkán válogatnak mostanában össze jó zenét a filmek alá. Majd a könyvtárba bandukolva megláttam a könyvet, és mivel a filmet többször is megnéztem –amivel majdnem szélütést okoztam a könyvtárosunknak, aki a filmet is alig bírta végignézni egyszer, nemhogy a könyvet a kezébe vegye pöcsételésen kívül- úgy gondoltam nekem se árt egy kis önismereti felfedezőút minta. Nosza, hát essünk neki.

Pro:

Én tényleg, de tényleg semmit nem tudtam a könyvről. A borítót láttam a boltokban, web shop oldalakon, de különösebben nem érdekelt. Még arra sem vettem a fáradtságot, hogy elolvassam miről szól. A borítót is rosszul értelmeztem, mert a tésztát cérnának, a dzsapa-mala-t, hajókötélnek, a virágszirmokat piros paprikának néztem, ebből látható, hogy mennyire nem vettem szemügyre. De hát a végzetét nem kerülheti el senki, legalábbis az írónő szerint.

Ami nagyon szimpatikus volt, hogy a kötet, nemcsak tartalmában volt teljes mértékben elkülönülve a három útra, amely már magában szimpatikus, mert nem szeretem, ha össze vissza ugrándoznak egyik helyről a másikba. Főleg, ha egy adott helyről indultunk, és ténylegesen az utazást akarják leírni, és az ott szerzett élményeket. Kőkorszaki vagyok, tudom, de ebből a szempontból szeretem a kronológiát, legyen tehát olyan a kötet mint egy hajónapló, ami nagyjából sikerült is. Szóval, lényeg ami lényeg, maga a szerkesztése a könyvnek is ezt a hármas megosztást követi.

Először az Ízek otthona Róma, majd a spirituális megtisztulás földje India, mint Imák, és végezetül a harmónia megtalálásának földje Bali vagyis Szerelmek. Minden utazás, harminc hat gyöngyszemből tevődik össze, ahány gyöngyszem a dzsapa-mala-n található. És tudtátok, mellesleg hogy erről a meditációt segítő eszközről mintázták a keresztesek a rózsafűzért? Vagy hogyan alkották meg a mai olasz nyelvet? Vagy, hogy Balin ehetetlen a cukorka? Én nem. Sőt, nagyon sok mindent nem. Olvasás közben nemcsak magával a kultúrával ismerkedtem meg, és tettem meg a lépéseket Liz-zel, hogy minél inkább megtalálja az elveszet, vagy még meg sem ismert boldogságot, az egyensúlyt, és a békét önmagával, hanem rengeteg, apró, de hasznos ismerettel is gazdagodtam. Lehet, hogy másoknak ez nem volt fontos, és nem gyakorolt rájuk olyan hatást, és jóleső érzést a sok új infó, mint rám, de én ezt mindenképpen pozitívumnak láttam.

Nem mindenkinek ajánlom a könyvet. Nem egy „sikeres vagyok, és jaj de befutott a nagy New York-ban, így mindenki csak irigykedhet rám, és figyeljetek parasztok egyúttal megosztom veletek, hogy hogy is csináltam én mindezt” típusú könyv. Igazán csak arról szól, hogy egy ember rosszban van magával, és mindennel ami körülveszi. Nem találja a kiutat élete útvesztőjéből, és egy nyomorúságos este azon veszi észre magát, hogy valaki ott a fürdőben, ahol a padlót telebőgte, és összegörnyedve rázza a zokogás, hát az a Valaki segít neki. És hogy ez ki? Isten, vagy a benne levő akarat, esetleg a későbbi énjének egy lenyomata, aki arra az ösvényre tereli, ami a tárgyiasult jövőbeni, magával, és a Világgal megbékélt magához vezeti? Nem az én tisztem eldönteni, és a kérdés nyitott is marad. Mindenesetre nekem jólesett olvasni, és átgondolni a szavakat, gondolatokat, és érzéseket ezen kulturális csatornákon végigevezve.

Aki pedig nem érzi magát eltökéltnek eme kicsit terjedelmes kötet elolvasására, ajánlom a filmet, ami nem tökéletesen, de mégis ízelítőt adva belevon, ha rövid időre is a történések viharába. A főszereplőnek most már én sem Julia Robertset tartanám a legjobb ötletnek, és hát Felipe is korosabb, mint ahogy az a filmben van, de mégis „drágám” karaktere az, akit nagyon jól eltaláltak, a brazil temperamentuma, a gyerekeihez való ragaszkodásán keresztül történő kidomborítása a szeretetének, és ragaszkodásának példázására tökéletes. És természetesen filmnézés közben nemcsak elképzelheti a könyvben csak rendkívül érzékletesen leírt mennyei étkeket, hanem nyálcsorgatva nézheti is, meghozva a kedvet egy kis pastára, vagy pizzára. Mint minden adaptációnál természetesen itt sem jelenik meg minden jelentős, vagy humoros jelenet, és néhány szereplő is teljesen más mint ahogy a könyvben találkoztunk vele. De véleményem szerinte nehezebb olyan könyvből készíteni filmet, amiben nem a hosszú eszmecserék a döntőek, hanem a belső élmények, és lezajló érzések.  Szóval a könnyűbúvároknak ajánlom a filmet, a könyvet, pedig a mélytengeri kalandoroknak.

Kontra:

Folyamatosan felötlött bennem, hogy a saját belső egyensúlyunkat csak úgy tudjuk megteremteni, vagy esetlegesen megtalálni, hogy ha a szülőföldünktől több ezer kilométerre repülünk, és élvezzük a kulináris élvezeteket, vagy elvonulunk a világ zajától, és meditálunk órahosszakat, esetlegesen a leggyönyörűbb részére utazunk a Földnek, hogy ott teljes mértékben leeresztve mosolyogjunk a májunkkal? Ki teheti meg ezt? Miből teheti meg mindezt? És tényleg minden megoldható csak azzal, hogy béke van és szeretet, valamint a folyamatos görögdinnyecikk villogtatás ami az arcunk döntő hányadát elfoglalja?

És ennyivel el is érem azt, hogy megtaláljam azt a bizonyos belső „ösztönént”, aki mindent csodálatosnak tekint, főleg magamat?

Lehetséges, hogy ha én is elvonulnék mindentől, és mindenkitől, nem venne körbe semmilyen hírforrás, semmilyen elektronikus kütyü, se írott anyag, és egy kóbor lélek se jönne a közelembe, és mélyen magamba fordulnék, megtalálnám azt a szimpatikusnak tűnő egyént, jó mélyen a májam alatt, a gerincem tövében, aki nagy karlengedezéssel jelez nekem, hogy :

„Helló idegen, már mióta várlak, végre megjöttél! Csapjunk egy fergeteges bulit, és haverkodjunk össze, én mindentől megszabadítalak, ami csak bánt, és hidd el néhány nap, és te is másképp fogod ezt a ronda büdös Világot szemlélni. Összhangba kerülsz magaddal, és

másokkal is. Hiszen ezt akarod vagy nem? „

Hát igen nagyon is jó lenne! Mindennel elégedettnek lenni, de főleg magammal, és mindennek csak a pozitív, és szivárványos oldalát nézni, de kinek van erre ilyen szinten ideje és pénze? Megértem az írónőt, aki előleget kapott a kiadójától a következő könyvére, és így vette nyakába a világot, keresve a legfőbb jót, és mivel más „kötelezettsége nem volt”, és se kutyám, se macskám alapon elindult a nagyvilágba, de napjainkban ki teheti ezt meg? Teljesen kivonni magát a társadalomból, fedél nélkül, a jószerencsében bízva? Természetesen rendkívül nagy merészség kell egy ilyen küldetéshez, és minden elismerésem az övé, hogy bárhova is veti a sors, feltalálja magát, viszont felteszem a kérdést, nem találhatom meg magam ott ahol éppen vagyok? Bár lehet, hogy az idő múlásával, ha idősebb leszek, és én is elvesztem minden reményemet másokban, és legfőképp magamban felkötöm a nyúlcipőt, és zarándokútra kelek, bár lehet, hogy nem olyan anyagi fedezettel mint Gilbert, és inkább autóstoppal. De még nem vagyok jóstehetség, hogy ezt előre megmondjam, mi lesz velem majd 36 éves koromban. Lehet, hogy tökéletes összhangban leszek magammal, és a Világ minden bajával, és felfedezem magamban Isten értékes ajándékainak nagy részét, ki tudja? És mindezt a kicsiny otthonomban, a kicsi belső szentélyemben teszem meg, vagyis saját magamban. Mert csak saját magunkban tehetjük össze a széthullott, vagy a még fel nem fedezett részeket vagy nem? Hiszen magamban kell megtalálni mindazt a jót, és szépet, amitől mosolyogni kezd még a májam is.

 De természetesen abban az esetben nem lenne akkora nagy durranás a könyv a világ számos országában, ha azzal a címmel jönne ki, hogy: Hogyan találtam meg önmagam a nappali szőnyegén? Kellett hozzá ez a gasztronómiai, és kulturális kavalkád, hogy színesebbé tegye a történetet, és a vége, hogy happy end, és a „herceg” a való életben is létezik, aki nem biztos, hogy minket ment meg, hiszen ezt már megtettük korábban, viszont megoszthatjuk vele a harmonikus jövőnket.

Ajánlom mindenkinek aki mélytengeri búvárnak érzi magát, akit már egy kicsit megszaggatott az élet, és úgy érzi, hogy mások pozitív tapasztalataiból erőt tud meríteni, hogyan építse össze a magabiztossága széthullott darabjait. Persze a spiritualitástól se legyen elzárkózva:o)

Értékelés: 4/5

Kedvenc részek:

„Azt is tudom, nem fogok csak azért gyereket szülni, nehogy később megbánjam az ellenkezőjét. Szerintem ez az indok nem igazán állja meg a helyét, amikor az ember új életet hoz a világra. Bár ha minden igaz, vannak akik ilyen indíttatással nemzenek utódokat: amolyan biztosítékképpen, jövőbeni megbánások megelőzése gyanánt. Véleményem szerint számtalan különböző indíték késztetheti az embereket a gyerekvállalásra: néha az a vágy vezérli őket, hogy gondoskodjanak valakiről, és hogy tanúi lehessenek egy élet kibontakozásának, máskor pedig nincs más választásuk; van, amikor a partner megtartása a cél, vagy szükség van egy örökösre a családban, máskor meg mindenféle határozott elképzelés nélkül egyszerűen megesik a dolog. Az okok különbözőek, és nem mindegyik teljesen önzetlen. Mint ahogy különböző okok állnak annak a döntésnek a hátterében, miért nem vállalunk gyereket – és ezek az okok sem feltétlenül mind önzőek.”

„A Bhagavad-gíta- az ősi indiai jógi szöveg – azt állítja, hogy, jobb, ha a saját sorsodat éled tökéletlenül, mintha másvalaki életét próbálnád hibátlanul leutánozni. Szóval a saját utamat járom, és lehet, hogy tökéletlen vagy döcögős, de legalább teljes egészében az enyém.”

„A bölcs jógik szerint az emberi élet minden szenvedését – és minden örömét – a szavaink okozzák. Szavakat kreálunk, hogy leírjuk az élményeinket, aztán ezek a szavak maguk után húzzák a velük járó érzelmeket, amik ölebként rángatnak minket a pórázukon. A saját mantráink bűvöletébe esünk (Egy rakás szerencsétlenség vagyok… Magányos vagyok… Kész csődtömeg vagyok… Magányos vagyok…), és ezeknek a kijelentéseknek saját magunkból állítunk emlékművet. A beszéd feladása egy kísérlet arra, hogy az ember megfossza a szavait a hatalmuktól, hogy levegőhöz jusson, és kivonja magát a fullasztó mantrák hatása alól.”

„Tetszett, hogy a közelemben van, ahogy udvariasan kinyitja nekem az ajtókat, ahogy elhalmoz bókokkal, és „drágámnak” szólít. Bár ahogy észrevettem, mindenkit „drágámnak” szólít, még a szőrös bárpultos faszit is. Mégis jólesett…”

„Még ha nyolcvanéves vagy is, vagy leszbikus, vagy kőkemény feminista, vagy egy apáca, aki soha nem volt férjnél, és aki soha nem is szándékozik férjhez menni, a lehető legudvariasabb válasz akkor is az, hogy „Még nem vagyok férjnél”.”