Inka firka: A két Lotti a Rémmetrón

Az időutazó felesége szerelmesei merengve nézhetnek Niffenegger kötetére. Sandán méregetve, piszkálgatva bottal meg meglökdösve, hogy fedje fel valódi külsejét. Mert azt várják, hogy az a szúrós bokor, amiről szeretnék, hogy sündisznó legyen, mozduljon már, meg és tüskés popójával totyogjon odébb. Azonban erre hiába várnak. Hiába szeretnék látni, hiába látják annak, ez bokor marad.

Ezzel csak azt akartam mondani, hogy hiába ugyanaz az író ugyanaz a stílus nem ugyanaz a történet és nem kapunk egy Időutazó kettőt vagy 2.1-et. Tagadhatatlanul más. Ami nem baj. Sőt éppenséggel ennek ellenkezője. Sokszor érzem úgy egy-egy írónál, hogy magukat másolják, ugyanaz a történet, csak másképp tálalva. Vagyis ha házas ember szemszögéből néznénk, ugyanaz a nő csak éppen másik köntöst visel. Ami még mindig izgató, és csábító, de nem olyan, mint az elején. Már ismerjük minden egyes porcikáját, pontját, mozdulatát. Egyszóval kiszámítható. Niffenegger azonban nem. Teljesen újat alkot, és nem érezhető, hogy ugyanaz a személy követte el ezt a történetet, mint aki elvarázsolt és ellopatta a szívünket Henryvel és Clarevel. Kapunk általa egy régi, mégis újnak hitt szeretőt, aki leveti egy réteg maszkját és ezáltal tud új veszélyesebb medrekbe terelgetni minket.

Honnan:

Szerettem Az időutazó feleségét. De nem csak a történetet, hanem az idővel való bánásmódot, a nézőpontok váltakozását, az ötlet tökéletes kezelését, a mély drámaiságot, amit el tudott érni. Így amikor megjelent az új kötet felkaptam a fejem, majd amikor barátnőm birtokba vette, megtapogattam, körbeforgattam, belelapozgattam, elolvastam a fülszöveget még egyszer, hogy így még közelebbi kapcsolatba kerüljünk, majd eltettem talonba, azzal a tudattal, hogy bármikor elkérhetem, amikor kedvem adódik rá. Mivel akkor nem adódott. Majd barátnőm elolvasta, és mesélt róla. De még akkor sem éreztem úgy, hogy eljött a mi időnk. Mosolyogtam, hogy igen, majd egyszer, és ez így is maradt jó darabig. Néha még szóba jött, sőt szem elé került, mint egy kötet a többi könyv mellett a polcon de semmi több. Majd valahogy hogy nem hozzám vetődött. Gondolhatta, ha már a hegy nem megy, akkor majd ő. Szóval így kezdődött a mi kapcsolatunk.

Gondolatok és a könyv:

Highgate temető

Amint már írtam, nekem a nem sablonossága tetszik. Niffenegger nem azért írt szellemekről, mert az most olyan tuti biznisz, és csak úgy dől a lé a paranormális és fantasy kötetektől, avagy a paranormál fantasyktól. Nem ez nem egy sikerhajhász kötet. Ez kérem az elszakadásról, szól, vagy éppen az elszakadni képtelenségről. Vagy aki éppen mit érez bele. Lehet, hogy valakinek az emberi kicsinyességről, ami még a halálon át is megmarad, és gusztustalan gennyes ujjaival kúszik mászik még a túlvilágon is a gondolatok felhőibe kapaszkodva. Vagy éppen az elengedésről, vagy annak képtelenségéről. Hiszen önzőek vagyunk, és mindent öröknek képzelünk, ami addig tart, amíg csak mi birtokolni akarjuk. Akár legyen a szerelemről, annak érzéséről, vagy éppen egy konkrét személyről szó. A lényeg mégis az, hogy az emberek nem tudják úgy letenni a kötetet, hogy valamilyen érzést ne váltson ki belőlük. Mindenféleképpen érzéseket kelt, okoz, amik még egy darabig meg is maradnak. A rágódás és gondolkodás ezeken azonban ugyebár egyénenként változó lehet.

A történet alapját egy haláleset adja, amely minden ok okozójává válik, és így hát okozza valán egyben a történet bonyodalmait is. Bár volt, hogy a történet közben azt éreztem, hogy a bajokat mindenki magával hozta csíra állapotban és itt a Highgate temető amúgy is elburjánzott sírkertje mellett eresztettek ezek gyökeret, hogy kihajtsanak, majd mindent átszőjenek szövevényes hálóikkal, ezzel kebelezve be a szereplőinket.

Elspeth néni meghal, és minden vagyonát unokahúgaira hagyja egy eléggé furcsa kitételeket tartalmazó végrendeletben. A szálak azonban még Valentina és Julia megérkezése előtt elindulnak, hogy furcsa bukfencek megtétele után még kuszább bogokat alkossanak. A történet elején az ikrek között még nagynak látszik az összhang, még ha Valentinában fel is merül az ellenszegülés kicsiny bánatos feje. Részéről vonakodva, Julia részéről viszont óriási lelkesedéssel és a felfedezés izgalmával sor kerül az utazásra, hogy irányításuk alá vonják új örökült birodalmukat. Az örökölt nagynéni szellemével együtt. Az ikrek új életük során addig fel sem merülő problémákkal találják szemben magukat, amik addig szokványos kis napjaikban csak megbújtak a háttérben itt messze a szülői háztól, ahol csak ketten vannak betonfalként magasodnak közéjük. Valentina szépen lassan leválna már az életükben irányító szerepet betöltő Juliáról. Másokkal is lenni először, nem csak vele. Nem együtt megtenni bizonyos dolgokat, más élményekkel is gazdagodni azokon felül, amiket együtt tesznek, a saját érdeklődésének megfelelő dolgokat tenni. Szépen lassan bontakozik ki, hogy mit is szeretne. A Mi-ből való kiszakadással csak Én lenni, vagyis elszakadni teljesen önállósodni, ami a lány személyisége folytán nem is olyan könnyű.

Az ikrek tükörikrek. Mindenük a testvérük tükörképe, a szerveiké az anyajegyeiké, minden kis porcikájuké. Azonban nekem olyan, mintha Valentina a tükör másik oldalán ragadt volna. Julia az élőbb kettejük közül, és ez nemcsak abban nyilvánul meg, hogy határozottabb, sokszor makacsabb és kitartóbb. Valentina már a történet elején is olyan, mint egy elfelejtett lenyomat, ami itt ragadt de el szeretne illanni, csak azt nem tudja, hogy hogyan. Néha olyan érzésünk támad, mintha kiszakadna ebből, és átlépne az üveglap innenső felére, dolgozik rajta, csak mégsem jön össze neki.

Niffenegger lépésenként kissé groteszk módon és bomlott megoldásokkal követi nyomon az ikrek szétválását, elválását egymástól. Felvetve az ikrek életében bekövetkezendő szükséges eseményeket. A leválás kérdését. Hogy hogyan válhatnak a kis halmazból egyéniséggé. Milyen lelki mozzanatok bújnak meg a háttérben és lógnak a levegőbe. Valamint felvet egy morbid esetleges megoldást is. Azoknak, akiknek nincs ikertestvérük, sőt testvérük sem furcsa hogy Én helyett Mi vagyunk, hogy mindenből kettő kell és ugyanolyan – bár szerintem a legtöbb iker az azonos ruhában járást már kiskorában kinövi- . A tinédzserkor vezet át minket a felnőtté és egyénné válás útvesztőjében, aminek eredményeként egyénné/iséggé válunk. Már aki. Az ikrek esetében erre nem kerül sor, ők még mindig együtt egy. Furcsa látni az abból fakadó konfliktusokat, azok következményeit majd a fokozatos majd csapásszerű távolodást. Az elszakadni való képtelenséget, a ragaszkodni akarást, vagy éppen a birtoklási vágy keveredését. Közben egyre mélyebb és mélyebb érzelmeket ismernek meg az útjuk során. Furcsa, de mégis érdekes volt látni a jó vagy éppen a fatálisan rossz döntések meghozatalát, a fokozatos elhidegülést és a mégis felmerülő összetartozás hullámait.

Az ikrek mellett Robert is hasonló bajokkal, ha nem is azonosakkal küzd, a felső lakóhoz, Martinhoz hasonlóan. Robert a volt szerelmétől Elspethtől szakadna el, ez azonban minden napjára ólomsújként nehezedik, majd ad második lehetőséget mégis az élet, ami még jobban elnyújtja ezt. Hogy jó döntéseket hoz –e közben? Még számára is kérdéses, de meghozza számára a végső lökést, ahhoz, hogy bizonyos dolgoknak a végére jusson. Martin a lakástól nem tud elszakadni a szó szoros értelmében. Kényszeres szokásai, annyira elhatalmasodtak rajta, hogy még a lakás ajtaján sem tud kilépni, sőt néha még a fürdőszobából sem. Felesége az őrült életformája miatt hagyja el, és válaszút elé állítja: ha utána megy, vagyis utána tud menni, továbbfolytatják, onnan ahol abbahagyták, csak kevesebb őrülettel. Elspeth szintén nem tudja a lakását elhagyni, de neki nem betegsége okozza a problémáját, hanem az, hogy szellemként sínylődik.

Megoldási lehetőség csak egy van szinte minden szereplő számára: az elszakadás hozná meg a boldogságot, amit ilyen vagy olyan formában a végén meg is kapnak.

Mindenki szenved ilyen olyan módon és fél a jövőtől, az elveszettségtől, hogy mit hoz a holnap. Miközben többször is szembetalálják magukat azzal, hogy mennyire is ismerik azt, akit annyira szeretnek. Vagy éppen, hogy ismerik -e őt igazán. Sötét titkok és érzések fertőzik meg az életeket, miközben a temető csak burjánzik a szomszédban, és mégis ez az egyetlen hely, ami megnyugvást és békét ad, és nem kap tőle sikítófrászt az ember. A könyv második fel kezd egyre borongósabb, borúsabb, majd depressziósan fekete árnyalatot ölteni, ami egy idő után hátborzongató melléket is kap. Mégis minden ellenére emberekről, érzésekről és a döntések súlyáról szól.

Az értékelésem nem azért lett egy fél ponttal kevesebb, mert a kötettel vagy a végső fordulattal lenne valami bajon. Nem az utolsó oldalak adtak olyan mellékízt, ami még sokáig a számban maradt, majd még később megkeserítette azt egy csöppet. Azonban ezek ellenére is hátborzongató, de mégis feledhetetlen élményekkel gazdagodtam.

Értékelés: 4,5/5

Kedvenc rész:

Arthur William Edgar O'Shaughnessy verse amit Robert olvas fe:

Lám, új kertet kerítettem

Új Szerelmem köré:

Helyén hagytam a holt rózsát,

Az újat meg fölé.

Miért vártam, hogy jön a Nyár,

S volt szívem ostoba?

Régi Szerelmem arra járt,

S kertem kifosztotta.

Arcán a megfáradt mosoly