Agyzabáló filmek

Már javában tombol a február, és ennek köszönhetően a mozik is feléledtek téli álmukból. Nemsokára jön az Oscar gála, így a legtöbb moziban újra adják az elmúlt évek díjnyertes alkotásait. Ezek mellett azonban érkezett egy kis vérfrissítés is, amire többek között én is már régóta vártam. Három filmet veszek most górcső alá, amik az előzeteseik alapján nagyon étvágygerjesztőnek tűntek, de mint tudjuk nem minden az első benyomás.

Sajnos egyre többször esik meg, hogy egy film nagyon jó trailerrel mutatkozik be a nézőközönségnek, ami persze nem lenne rossz, ha később is ezt a színvonalat tudná hozni maga a film is. Mégsem így történik. Legtöbbször a legviccesebb, legakciódúsabb jeleneteket vágják össze az alkotók és azt tálalják a mozilátogatóknak csalogatóként, vetítik a tv-ben, vagy teszik fel a film hivatalos oldalára. És természetesen mi belefutunk újra meg újra egy olyan jobb esetben „csak” másfél órás borzalomba, ami csak lopja az időnket.

Na de lássuk csak mit hozott a február?

Már korábban írtam egy összevont posztban azokról a filmekről, amik nagyon megnyertek maguknak. Ezek között szerepelt a Boszorkányvadászok is, amely egy modern köntösbe bújtatott Jancsi és Juliska történet. Természetesen nem korszakalkotó, főleg napjainkban, hogy egy klasszikus gyerekmesét felturbósítva tálalnak a nézőknek, mégis volt egy tökös, badass beütése az első beharangozó promónak köszönhetően. Hogy engem mi fogott meg? Hogy végre nem tömény romantika, hanem akció, gyilkolás és a mézeskalácsház ellenére sem túlcukrozott „mindenki boldogan élt, míg meg nem halt” érzetet kelt.  Ezek voltak az első reakciók, majd követte a meghökkenés, hogy magyar szinkronban magyarosították a neveket, így a már-már „drámai” pillanatokban valamelyik szereplő nevének hallatán az emberre rátör a röhögő görcs.

Na de lássuk miről is szól a történet? Hanselt és Gretelt kiskorában az erdőben hagyta az édesapjuk, hogy miért máig sem tudják. Ahogy új nap virrad rájuk elindulnak, és hogy, hogy nem egy mézeskalácsházhoz érnek, ahol segítséget remélve dörömbölnek, de nem történik semmi. Majd mikor elkezdenek falatozni, kitárul az ajtó és felfedi csúf lakóját, egy ráncos igen morcos, és kiéhezett banyát. A történet ezt követően a klasszikushoz hasonlóan alakul, megsütik a sütőben, és megmenekülnek a halál torkából. A két testvér ezt követően élethivatásául választja a bosziirtást, így fejpénzért cserébe a világon bárhol kivégzik a gonosz banyákat. Új megbízásuk Augsburg szólítja őket, ahol egyre csak fogynak a gyerekek, és a mágia rothadásnak indult űzői valami sötét dolgot terveznek. De miért épp ezek a gyerekek, és mi áll a háttérben? A hősök harcolnak a törvény őreivel, évszázados boszikkal, és a múltjukkal. Miközben mi a perceket számoljuk, hogy mikor végeznek mindennel, hogy mi is végezhessünk velük… 

Hiába a rengeteg high-tech fegyver, kütyüparádé, spéci műszer, és a véres jelenetek egyszeri nézés után felejthető a történet. Imádom a steampunk elemeket magába sűrítő történeteket és filmben sem vetem meg, de ennyi nem elég. A történet lapos, inkább az „üsd vágd” jeleneteken van a hangsúly, ami nem lenne rossz, ha mellette a cselekmény is annyira ütős lenne, nem pedig ennyire átgondolatlan. Őszintén, nekem nevetnem kellett, hogy nagy boszivadászunk cukorbeteg, és ezért szúrnia kell magát többször is naponta, azonban a történet végén már egy egész napot kibír nélküle, és pont akkor lesz rosszul, amikor élet halál harcot vív a főbanyával. Nagyon lapos az egész, és nem hihető, hogy két testvért, akiket a szüleik elvesztése űz a gyilkolásba nem beszélnek azokról, akiknek elvesztése a legfájdalmasabb és legmeghatározóbb volt az életükben. A történet megerőszakolásaként beleillesztett „szerelmi” vonal már csak hab a tortán, a cseresznyét pedig a miértekre adott magyarázat adja. Utólagosan is csókoltatom a forgatókönyvírót! Hanselről (inkább hívom az „eredeti” nevén, mint Jánosnak) hamarabb elhinné az ember, hogy Gretel apja és nem az öccse, és bár Gemma Arterton már az Egy tiszta nő című minisorozatban is megmutatta tehetségét és szépségét, ez sem volt elég ahhoz, hogy valami életet adjon a produkcióhoz. Összességében örülök, hogy nem szántam rá magam, hogy 3D-ben nézzem meg, még akkor sem, hogy ha az látványilag valamennyi pozitív hozadékot adott volna neki. Csalódás volt és pont.

Értékelés: 0,5/5

Másik nagyon várt filmélmény a Warm bodies vagy, ha már a nemsokára megjelenő könyvváltozat címét ismerjük stílszerűen inkább élek az Eleven testek elnevezéssel. Viccesnek, szórakoztatónak ígérkezett, egy csöppet de nem eltúlzott romantikus mellékzöngével. Csupa szív, véres, szerelmes Valentin napi csemege. Szó mi szó morbidan humoros egy film, mégis hagy maga után kívánnivalót. A történet lényegében R szemszögéből kerül elmesélésre, ő a narrátorunk mindvégig. A fiú, vagy inkább zombi nem emlékszik semmire magából, honnan jött, mit csinált, kik a szülei, a nevének is csak a kezdőbetűje dereng neki. Mindettől függetlenül az érzései megmaradtak, és töbre vágyik, mint egész nap céltalanul bóklászni és várni azt a pillanatot, amikor teljesen kiüresedik és ő is Csontivá, azzá az érzések nélküli, zabagép zombifajtává válik, akiktől nem csak az emberek, de az élőhalottak is rettegnek. Egy szép, napsütéses napon, mikor az éhség kiűzi egy kis nasi után találkozik Julie-val, aki megmagyarázhatatlan hatással van rá. Vagy csak azért mert megette a lány barátját, és ezáltal az emlékeit is megszerezte? Mindenesetre megmozgatott valamit R-ben, amitől védeni szeretné és törődni akar a lányról. Az ő nem mindennapi kapcsolatukról és az általa/uk hozott változásokról szól a történet. Élveztem az elejétől a végéig, kellemes volt és mosolyra fakasztó, mégis, ahogy vége, az első gondolatom az volt, hogy csak ennyi volt? Kellemes délutáni kikapcsolódásnak nem rossz, esetleg még megél egy egyszer-kétszeri megnézést, de semmi maradandó. Várom a könyv változatot, ahol jobban R bőrébe bújhatok, halhatom a gondolatait, amik morbidak, mélyek és viccesek a maguk nemében. Lehet, hogy velem volt a baj, hogy magasra tettem a lécet a filmmel szemben, és még az is megeshet, hogy a könyv olvasása után jobban fog tetszeni, de most még kissé hiányos, lyukacsos a filmélmény.

Értékelés: 3/5

Valentin napra természetfeletti, megátkozott szerelmes könyvadaptációban is részünk lehetett a Lenyűgöző teremtmények képében. A történet középpontjában Ethan áll, aki már alig várja azt a napot, hogy elhagyja az őrülten sivár, hitbuzgó és érdektelen Gatlint. Addig is könyvekbe menekül, és ezeken keresztül tervezgeti fejében azt az útvonalat, amit menekülése után megtesz. Egyhangú mindennapjait azonban esténként megtöri egy furcsa álom, egy még furcsább és megfoghatatlanabb lányról, aki elérhetetlen és mégis ismerős számára. Egy szokványosan induló napon, azonban új hírek kelnek szárnyra, amik a mit sem sejtő fiú számára óriási horderővel bírnak. A titokzatos Macon Ravenwood unokahúga érkezik a városkába, és ezzel a tettével azonnal kivívja a szenteskedő lakosok és azok gyerekeinek ellenszenvét. De ki is valójában Lena? Vagy inkább mi ő? Elsöprő első szerelem, ami a szokványos problémákon túl halálos átkot is magában hordoz. Szeretet, feláldozás és halál. Mi jobb kellene Valentin napra?

Őszintén nem ettől a filmtől vártam kellemes perceket. Így meglepődtem, hogy az első fél óra után teljesen magába szippantott. Humoros volt, szabad szájú, tele riposztokkal, így nem értettem, hogy mi miatt is osztotta meg a könyvváltozat ennyire az olvasótábort. Később ez is kikristályosodott, de úgy a történet feléig nem volt semmi gondom vele. Kellemes meglepetés volt no. Ethant kedveltem, a maga nem vagyok szuper álompasi, de kompenzálom ezt a „haláli” humororommal, és ahogy Lena is mondja mézédességével, amitől nem fordul fel az ember gyomra. Egy szóval aranyos. A magyar szinkron előnyére vált a filmnek, ami sok esetben nem mondható el, végre megint egy olyan mozi ahol Előd Álmos hangját élvezhetjük, aki képes arra, hogy még átütőbben adja át a szereplők érzelmeit, mint az eredeti színészek a saját orgánumukkal. A problémáim a film felénél kezdődtek, ahol már elviselhetetlenül sok a tüll, de magyarázat és kifejtés annál kevesebb. Ezt nem a film számlájára írom teljesen, hiszen a stábnak is hozott anyagból kellett dolgoznia, ami maga a könyv. Minden telhetőt megtettek szerintem, hogy valami klassz dolgot alkossanak, és még így, hogy csak pár fejezetet olvastam csupán, ki merem jelenteni, hogy szerintem minőségében sokkal jobbat hoztak ki belőle, mint a könyv. Kicsit megerőszakolt a nagy finálé, a mindent elsöprő összecsapás jelenete, amitől padlót fog a néző, nem épp jó értelemben. Az utolsó képkockák után pedig enyhén viszket az ember keze, mert annyira meg akar valamit/kit ütni. Hasonló érzéseket váltott ki belőlem, mint a Karib tenger kalózai 2. vége, aminél, már, annyira de annyira meglovagolták a széria sikerét, hogy még egy részt bepasszíroztak folytatásként az amúgy az elején lezártnak tűnő, és élvezetes filmsorozatba. Tudom, tudom, hogy könyvsorozatról van szó ebben az esetben, de akkor is, miért kell ennyire nyilvánvalóan már a folytatásra ösztökélni a nézőket, miért kell beléjük rúgni, hogy „nesztek itt van ez a majdnem 2 órás film, ami úgymond a nagy semmivel ért véget, és most várhattok jó esetben 2 évet, hogy lássátok a folytatást”. Enyhén szólva kiábrándító. A slussz poén pedig az lenne, ha mégsem lenne akkora a nézettsége, hogy folytatásra ösztökélje a producereket… Minden esetre kellemes meglepetés volt a kidolgozatlansága, kiforratlansága és a befejezés ellenére is.

Értékelés: 3,5/5

 

Ronda Thompson: Egy vérfarkas szupermodell vallomásai

„Bűntudatom van, amiért megtévesztem. De a szeretők állandóan hazudni szoktak egymásnak, vagy nem? Például, hogy hűségeske-e, házasságban élnek-e… hogy emberek-e.”

Lou Kipinski sikeres gyönyörű, szupermodell, aki után minden férfi csorgatja a nyálát. Ám a csillogó külső bolyhos belsőt takar, Lou ugyanis vérfarkas. A falkaösztönökkel ellentétben magányos farkasként él luxuslakásában, és csak leszbikus legjobb barátnőjével osztja meg mindennapjainak búját baját. A tüllökkel, magas sarkúkkal és vakuvillogásokkal tarkított napokat azonban megszakítja egy szexi komor nyomozó és egy pár gyilkosság. Közben kísért az eltemetett múlt, véres rémálmok szabdalják át az édes nyugodt álmokat és egy kígyóbőr csizmás, léggitáros magánnyomozó gyorsabban és többet megtud Lou-ról, mint amennyit önmagáról eddig csak sejtett.

Honnan:

Újraolvasás. Egyszer már nagyon megvett magának!  ^^

Gondolatok:

Egy nagyon kellemes délutáni csajos könyv, ami kicsi természetfeletti beütést kapott. Talán ez a legjobb és legegyszerűbb jellemzés erre a kötetre. Nem vár tőle világmegváltást és fantasztikus újszerűséget az olvasó és ezért cserébe könnyed szórakozást és vidám perceket kap. A könyv még a nagy vámpír láz kíséretében lett kiadva az Ulpius által, aki meglovagolta a korszak őrületét és egymás után adta ki a paranormális romantikus könyveket. Sokszor úgy éreztem, hogy nagyon is meggondolatlanul. Az Egy vérfarkas szupermodell vallomásai eredetileg 2007-ben jelent meg, ugyanabban az évben, amikor az írónő elhunyt. A könyvön érezni lehet, hogy egy sorozat erős kezdő kötete, ami nagyon könnyen elvarázsol, és szívesen nyúlnánk a folytatásért a polcra, de nem lehet, mivel nincs és nem is lesz. Ebből a szempontból már első alkalommal is elszontyolodtam, és nem értettem meg a kiadó kiadási szándékát.  Mindazonáltal, ha nem követte volna el ezt a „meggondolatlanságát” talán soha nem ismerkedtem volna meg az írónővel, akinek könnyed és humoros stílusa, Janet Evanovich-ot eredeti figurája pedig a kissé felturbózott Stephanie Plumot idézi fel bennem farkasbőrben.

„Vannak napok, amik szarul indulnak, és egyre rosszabbul alakulnak.”

A recept nagyon egyszerű, veszünk egy csúnyácska lányt, aki egy tragikus éjjelen gyönyörű nővé válik, plusz kap mellé egy kis plusz löketet egy kis karom, agyar, természetfeletti erő és holdvonyítási kényszer társaságában. Főhősünk szépségére felfigyel egy profi fotós, és már semmi sem választja el a legnagyobb kampányoktól és a házfalakat eltakaró plakátoktól. Minden külsőség ellenére Lou ugyanaz a szeretetéhes és komplexusos lány marad, mint 7 évvel ezelőtti átváltozása előtt. Egy ember van, akiben megbízik, méghozzá az óvodáskori legjobb barátnője, aki bármikor a szemébe mondja a frankót, még akkor is, amikor nem tetszik neki. Farkasunk küzd magával a múltjával és a hormonjaival, amik gyakran tévútra vezetik. Eddig csak egy csalfa férfi van az életében, akivel „egy kicsit adok, egy kicsit kapok, de nem adok oda mindent” kapcsolatban áll, majd egyik napról a másikra három másik jelölt is betoppan. Jobban megvizsgálva őket azonban mégsem olyan kecsegtető a helyzet. Terry zsaru, aki potenciális áldozat/gyanúsítottanak tartja az általa nyomozott gyilkosságokkal kapcsolatban. Morgan Kane az első pillanattól kezdve unszimpatikus, bőrcsizmás, csőnacis, borostás képű, folyamatosan piás rocker nyomozó egyre közelebb jut Lou rejtélyes múltjához és gyökereihez és ezzel párhuzamosan fokozatosan vonzóbbá válik megbízójának is. Kutyaleheletű „vonzódása” viszont egyirányú, gyilkos, elmebeteg és megrázó.

„Hat hónappal ezelőtt megbeszéltem Cindyvel, hogy egy-egy nyüszítés, esetleg alkalmanként néhány üvöltés, sőt még a valódi farkasvakkantás is a tűréshatáron belül van, de ha valaha is azt látja, hogy a bútorra vizelek, azonnal szerezzen egy puskát, és lőjön le.”

Meglepő, de nem csak a csillogásról, jó pasikról és üres beszélgetésekből áll a könyv, mint ahogy azt a rózsás habos nagyon trendi borító mutatja. Főhősnőnknek van esze, amit használ is. Meglepő dolgokat produkál, amivel vicces helyzetekbe keveri magát és teker 100 wattos mosolyt az olvasó arcára. Thompson eléri, hogy tényleg minden egyes mozdulatában, gondolatában és reakciójában lássuk, hogy főhősünk amellett, hogy nő a szépségiparban dolgozik és ezt a tudását bármilyen helyzetben kamatoztatja. Egyik kedvenc jelenetem, amikor jobb fegyver híján hajlakkot használ önvédelemre, hiszen annak mindenképpen lennie kell a túlméretezett neszesszerében.

Véres, vicces, szexi és magával ragadó. Aki nem bánja, hogy ha egy kicsit csajos, nyomozós történet meg van dobva paranormális szállal szívből ajánlom! Biztosan mosolyt csal az arcokra egy-egy komor délután.

Értékelés:

Kedvenc rész:

„Élvezem, amikor egy férfi ura a helyzetnek, ha nem tartozom én is az uralt elemek közé.”

„Van annál rosszabb, ha az ember szupermodell vérfarkas, például, ha hulla.”

„A befolyásomon kívül eső körülményeknek köszönhetően kénytelen voltam megtanulni, hogy a hazugság gyakran jótékonyabb, mint az igazság. Ha az emberek megtanulnának jól hazudni, boldogok lehetnének.”

„Ha gyerekkoromban ilyen gyorsan futok, első osztályú versenyző lett volna belőlem. Ehhez képest az volt a csúcs, ha sikerült egyszerre rágóznom és járnom.”

„Az idő szerteszéled, a Rubiné a kezdet s mind vele ér véget.”

Mit szólnál hozzá, hogy ha egyik napról a másikra az addigi életed gyökeresen megváltozna, pedig épphogy kezdesz megbékélni vele?

Gwendolynnal ez történik. Nem szeretne semmi rendkívülit az élettől. Csak tűrhető jegyeket kapni az iskolában, lehetőleg a legkevesebb erőkifejtéssel, élvezni a barátnőjével és a családjával töltött szabadidejét, és minél távolabb kerülni a mindenben tökéletes unokatestvérétől, akihez oly sokszor hasonlítják bánatára, másoknak viszont elégedettségére. Egy átlagos lány, aki egy nem éppen átlagos családban él. És ez a hétköznapiság egyik pillanatról a másikra egy szédüléssel megváltozik…

Honnan:

Korábban már olvastam az írónőtől a Halálom után felbontandó című írását, amivel megnyer magának. Humorosan, mégis a kellő komolyságot megtartva írt egy reményvesztett nőről, és annak elkeseredett utolsó kísérletéről, hogy megszabaduljon az őt annyira megkeserítő életétől, mindeközben pedig ténylegesen el kezd élni. Kíváncsi voltam, hogy a fiatalabb generációt hogyan tudja megfogni magának, és a fantasy szállal is olyan virtuozitással tud-e bánni, mint sajátos riposztjaival.

Pro:

Eleinte féltem tőle, hogy egy butácska tini románcot kapok majd a kezembe Gier könyvének formájában. Hiszen Gwen csak 16 éves, nem volt még barátja azon a pár „nyakrágáson” kívül pedig, amit el kellett szenvednie semmilyen romantikus kalandban nem volt része. Meg van a könyvben az első szerelem hevülete, természetesen a rajongás, nyálcsorgatás és álmodozás több fronton is, de nem olyan giccses és túl gej módon, mint ahogy az a kortárs ifjúsági irodalomban megjelenik. Humoros és kedves köntösbe burkolva vonultatja fel előttünk az írónő, és ennek köszönhetően az olvasó is újraéli az első fellángolások emlékeit és a középiskolás éveket.

„Mégis mi a rosszabb? Ha az ember megőrül, vagy ha tényleg egyik időből a másikba ugrál? Feltehetően ez utóbbi, gondoltam. A másikra legalább írnak fel gyógyszert.”

Tetszett, hogy Gwen személyében nem egy olyan álmodozó karaktert kapunk, aki világmegváltó gondolatokkal hajtja álomra a fejét, és folyamatosan elrugaszkodik a valóságtól, mindig többet akarva. Meghagyja ezt a szerepet másnak a családban, akinek már előre meg van jósolva ez a megváltó jövőkép. Nem cserélné le a megszokott, rendezett és egyszerű életét, sőt szánja is unokatestvérét, hogy ennyire kikerül a normál életből. Így, mikor kiderül, hogy ő örökölte az időutazó gént a családban, és nem a sok éve erre a posztra felkészített Charlotte nem csoda, hogy kiakad. Gwennek nem erőssége a történelem, őszintén nem is nagyon érdekli, hiszen, ami elmúlt, azon nem lehet változtatni. Általában a dolgozatait és általános ismereteit a nagy történelmi alakokról és az egyes korszakokból a legjobb barátnőjével együtt töltött filmnézések során szerzi. Ezekből az ismereteiből pedig a későbbiekben igen humoros megjegyzések hagyják el a gondolatait, amik még inkább fokozzák a könyv hangulatát.

Lisa személyében egy nagyon pozitív legjobb barátnőt kapunk, aki mindenben Gwen mellett áll, még akkor is, amikor az az üres lépcsőfordulóhoz beszél, vagy este azzal hívja fel, hogy éppen időutazott a boltba sétálás közben. Vicces, segítőkész és önfeláldozó szereplő, aki nagyon könnyen a szívünkbe lopja magát, ami köszönhető főhősnőnk megnyilatkozásainak, érzéseinek és gondolatainak olyan érzékletes átadásának, aminek köszönhetően mindenkit szeretünk, akit ő, és mindenkire fújunk, akire ő is.

„-Amikor rám néz azzal a nagy, barna szemével, mindig úgy érzem, mogyorót kellene adnom neki – mondta egyszer Leslie. Ez a késztetés odáig fajult, hogy a parkban szaladgáló, mogyoróért kuncsorgó mókusokat többé már nem mókusoknak nevezte, hanem „Mr. Whitmaneknek” .”

Főhősnőnket nem arra nevelték, hogy az időben ugrándozzon, tudja, hogyan kell megülni egy lovat női nyeregben, vagy hogyan kell vívni és ezt folyamatosan meg is kapja a többiektől. Mégis annyira bravúrosan oldja meg a helyzeteket, öniróniával és hóbortos természetességgel, hogy nem csak kritikusait és saját magát, de az olvasót is gyakran meglepi. Az írónő mindeközben eléri sokakkal ellentétben azt, hogy nem tűnik fel, hogy az egész történet csak pár nap alatt játszódik le. Nem túlzsúfoltak az egyes jelenetek, mindeközben megmarad a folyamatos pörgése és pulzálása a szálnak, ami hol új utakra nyílik, hol pedig bezárul a főhősök körül. Kifejezetten elnyerte a tetszésemet az egyes fejezetek előtti idézetekkel is, amik odafigyelést követelnek az olvasótól, mivel olyan apró, de fontos információkat bújtattak el bennük, amikre a későbbiekben még igen nagy szükségünk lehet. Ezért hatalma piros pont jár az írónőnek.

„Üdv, Gwendolyn vagyok, és a jövőből érkeztem. Bizonyítékként nézze meg ezt a cipzárt! Fogadni merek, hogy még fel sem találták, igaz? Mint ahogyan a lökhajtásos repülőgépet, a televíziót és a hűtőszekrényt sem…”

Hogy mi teszi olyan édesen könnyeddé és szájsarkakat felfelé tornászóvá a történetet mindezek mellett? Gideon és Gwen kapcsolata. A beképzelt Én Mindent Tudok Úr és a cserfes, kosztümös filmeken és magazinokon felnőtt Gwendolyn egymás teljes ellentétei, és ezért annyira kézenfekvő a köztük lévő elektromos bizsergés, ami sziporkázó riposztok, tombolások és pirulások között zajlik le. Nem túlerőltetett a száluk, és bár kicsit a „meglátlak és megszeretlek” elemre épít, mégsem érezzük erőltetettnek.  Kellemes meglepetéseket okoznak még nekünk az biztos.

„Valami keménynek ütköztem a vállammal. – Aú!
– Fogja már meg a kezét, Gideon, maga faragatlan fickó! – mondta Mr. George kissé méltatlankodva. – Nem bevásárlókocsit tol!”

Kontra:

Kicsit átlátszónak éreztem a történet vázát minden erénye mellett. Gyorsan rájövünk a háttérben mozgó szálakra, természetesen a fő madzag rejtve marad, de a segédfonalak nagyon hamar és gyorsan felfedezhetők, akár milyen jól megpróbálta eldugni őket az írónő.

Másik szívfájdalmam maga Gideon. Sajnáltam, hogy keveset szerepelt a történetben és annak is a 80 százalékában nem nyert meg magának teljesen. Tudom, hogy itt is a tipikus torta effektus dominál, vagyis, hogy a külső bevonó alatt bizonyosan nem az lapul, amire számítunk, mégis rövid megismerése alatt én csalódtam a karakterében. Míg Gwent és „csapatát” könnyen a szívembe zártam Nagyszájú Uraságnak még kell néhány kört futni a kegyeimért. Mindenesetre magába szippantott a történet, a befejezés pedig azonnali folytatásért kiált!

Értékelés:

Kedvenc rész: 

„- A jelszó?
- Qua redit nescitis – felelte Gideon.
- Gwendolyn?
- Igen?
- A jelszó!
- Miféle jelszó?”

„Leslie azt is felvetette, hogy be kellene vezetni a „csókolózás” tantárgyat, méghozzá a hittan helyett, arra úgysincs szüksége senkinek.”

„A fiú azt tanácsolta, vegyenek Apple részvényeket, bármi legyen is az.”

Joanne Harris: Csokoládé

„Álmokat árulok, könnyű kis vigasztalást, édes és ártalmatlan kísértéseket, hogy a szentek fancsali képpel pottyanjanak a magasból a pralinés és nugátos tálcák közé. Hát, olyan nagy bűn ez?”

Érkezés, várakozás, változás, kiteljesülés és elmúlás ilyen az élet, és ezt az utat járja be Harris könyve is. Mint egy csésze forró étcsokoládé: kicsit édes, kesernyés mellékzöngével, sűrű, krémes, átmelegíti a testet, és felhevíti az érzékeket, bársonyosan szétterjed és a végén egyszerűen nem tudjuk elengedni az üres csészét; egyetlen gondolat marad csupán „Kell még!”.

Honnan:

Könyvtárban töltött félórás kóborlás után jött haza velem. Valami kellett a Csipkeolvasó után, ami tovább simogatja a lelkem.

Gondolatok:

Nem először volt itthon nálam a kicsit gyűrött, kávéfoltos kötet. Remélem, hogy akik előttem is forgatták, csupán azért voltak ennyire hanyagok, mert teljesen belemerültek az írónő szavaiba, elvesztek a sorok között és azért nem tudtak az őket körülvevő anyagi világra koncentrálni, mert a betűk és szavak kavalkádja teljesen elvarázsolta őket, és nem tudtak ettől a vibráló ködtől a reggelire, a csészére vagy a gravitációra figyelni. Túlságosan lekötötte a figyelmüket a könyv és nem csak egyszerűen bénák, hanyagok, vagy figyelmetlenek voltak. Lehet, hogy csak rám volt ilyen hatással, hogy mindezekre nem tudtam koncentrálni, miközben vittem magammal helyiségről helyiségre, tettem vettem és közben olvastam, meg megállva a szoba közepén, majd bekucorodva székbe, ágyba, kanapéba épp ami adódott. Kívánom, hogy az elődeim is hasonló kellemes, borús és léleksimogató pillanatokkal gazdagodjanak általa, mint ahogy velem történt.

„Boldogság. Egyszerű, mint egy csésze csokoládé, vagy tekervényes, mint az emberi szív. Keserű. Édes. Élettől lüktető.”

Őszintén harmadszorra kölcsönöztem a könyvet, de az első két alakalommal csak az első fejezetig jutottam. Szerintem a kötet azért taszított, mert nem értünk meg egymásra, ő komolyabban gondolta, hogy mély hatást gyakorol rám, én viszont csak kellemes, üde, semmitmondó perceket vártam tőle. Most jött el a mi közös időnk! Észrevétlenül suhantak a lapok egymás után, és csalódottan vettem észre, hogy már egy fejezettel megint előrébb tartok. Beosztó voltam vele szemben, el akartam húzni a perceket, a pillanatot, másrészt vizsgaidőszakban csak apró részletekkel jutalmazom magam, és a nap fénypontját mindig a rövid olvasással töltött percek adják, mint megérdemelt ajándékok a kínzó napi hajtásért.

Ez egy finoman meghangolt történet tele lágy dallamokkal, amik érzéseket keltenek, végigsimítanak a bőrön lúdbőrt hagyva maguk után, annyira érzékletes leírásokkal, hogy a képzeletünket teljesen kikapcsolhatjuk, miközben érezzük az ízeket, szagokat és a pillanatok múlását.

„Az állandóság gondosan felépített álma csak annyit ér, mint a homokvár a tengerparton. Még a dagályig sem tart ki: szétmállasztja a nap, és reggelre jóformán nyoma sem marad.”

Írhatnék a főhősök jelleméről, a cselekmény száláról vagy az összeütköződő világnézetek elemzéséről, de nem teszem meg. Hogy miért? Mert számomra nem ezeken volt olvasás közben a hangsúly, hanem azon a kellemes állapoton és érzésen, amit a sorok egymás után tovatűnő áradata közben kaptam. Békés boldog pillanatokat kaptam általa, egyfajta csodálatos utazást, amit kár körmondatokkal túlbeszélni. Köszönöm drága Joanne Harris a pillanatokat, amiket szavaival adott nekem, most már tudom, hogy Önhöz és könyveihez nyugodt szívvel fordulhatok, amikor a lelkem békére és nyugalomra vágyik. Tudom, hogy védőbástyák lesznek számomra a könyvei a mindennapok forgatagába.

Értékelés:

Kedvenc rész:

„Az én koromban édes kislányom, az ember már úgy viselkedik, ahogy neki tetszik. Ha úgy tartja kedvem, nevetséges is lehetek.”

„Nem, nem: bármilyen messzire utazzunk is, a helyszínek őrzik a maguk azonosságát; csak a szív kezd málladozni előbb vagy utóbb. Vannak reggelek, amikor a szállodai tükörben elmosódik az arc, mintha a túl sok felszínes odapillantás koptatná. Tíz órára az ágynemű a mosodába kerül, a szőnyeget felporszívózták. Ahogy változtatjuk a helyünket, úgy cserélődnek a nevek a szállodai bejelentőkönyvekben, mi pedig sehol sem hagyunk nyomot, s mintha szellemek volnánk, árnyékot sem vetünk.”

„A túl sok poggyász csak arra jó, hogy az ember lassabban mozogjon.”

Felejthetetlen - Cat Patrick: Forgotten

Mit szólnál, ahhoz, ha reggel felébredve nem emlékeznél semmire az elmúlt napból? Vagy az elmúlt hónapból, évből? Az egyetlen emlék a holnap lenne, a következő hét, hónap, év, az egész élet? Mit tennél, ha nem hoznának a napok újabb csodákat és meglepetéseket? Ha előre tudnád, hogy ki lesz számodra fontos? Adnál esélyt, törődnél másokkal akkor is, ha nem szerepelnének a jövődben? Vagy talán csak addig nem szerepelnek benne, amíg nem foglalkozol velük? De honnan tudod, hogy mikor cselekszel jól, és mikor rombolsz le mindent magad körül? Biztonságban éreznéd magad, vagy rettegnél a holnaptól?

Honnan:

Borítómánia! Megtetszett a külföldi, beleestem az itthoniba és elvesztem a fülszövegben. J

Pro:

Üdvözöllek London Lane titkos világában. Hogy miért titkos? Egyrészt, mert rajta kívül csak két ember tud apró kis „defektusáról”, másrészt, mert számára is teljesen ködbe vész az élete, a múltja. London előre emlékezik, és visszafelé felejt. Mindent és mindenkit elfelejt, akik nem játszanak szerepet a további életében, a jövő eseményeire is csak addig emlékszik, amíg azok be nem következnek, ezt követően minden a ködbe vész. Ezzel az alapötlettel az írónő teljesen levett a lábamról, újszerű, nincs megtöltve semmilyen fantasy elemmel, nincs túlmagyarázva és elhúzva, mint a rétestészta. Egy önálló regény, amivel manapság a trilógiák és mini sorozatokkal tarkított könyves világban igen ritkán találkozunk. De pont ez a jó benne épp elég adalékanyaggal és fűszerrel van elkészítve, nem üli meg az olvasó gyomrát, és nem is távozik korgó hassal.

„A sok ellentétes érzelem közt valahogy mégis elkap az álom, és magával ragad a mélybe.

És ezzel minden, amit nem írtam le, örökre elvész…”

Ami kifejezetten tetszett a történet során azok London feljegyzései voltak. Emlékeztetett arra, hogy mennyi apróság szövi át a mindennapjainkat, aminek nem is érezzük a fontosságát, csupán csak vannak, így nem is foglalkozunk velük. Persze, egy-egy találkozót mi is felírunk magunknak, hogy ki ne menjen a fejünkből, de általában emlékszünk, hogy mi volt rajtunk tegnap, ki mivel borított ki, milyen kellemetlen helyzetbe is kerültünk.

Patrick felveti annak a gondolatát, hogy milyen is lenne, ha egy kellemes alvás során kitörölhetnénk minden rosszat a fejünkből. Ha kudarc ér egyszerűen elfelejted, nincsenek rossz érzések, hibák, kellemetlen pillanatok, amikor visszagondolsz rájuk, hiszen nincs mire visszaemlékezni. Egyúttal viszont annak képességét is elveszíted, hogy tanulj, vagy fejlődj általuk, mert ha nem írod fel magadnak - és miért is írnád fel, amikor épp az a cél, hogy elfelejtsd- minden elvész. Az írónő kifordítja ezt a gyakorlatot főhőse által nem a múltból, hanem a jövőből próbál meg tanulni és hasznosítani azt a jelenben. Elgondolkodik a jövő alakításán, megváltoztatásán, hiszen a jövőbeli „emlékeket” felhasználva a jelen problémáin próbál javítani, és ez által a jövőt jobbá tenni. Elég nyakatekert? Igen, de mégis ettől nagyon élvezetes. Elgondolkodtat, miközben szórakoztat, és legyünk őszinték egy jó regénynek ez a célja, vagyis ennek kellene lennie.

Szerettem Luke és London párosát, akiknek kapcsolata nem egyszerű „meglátlak és megszeretlek” történet. A lánynak minden egyes nap fel kell töltenie magát az emlékeivel, vagyis azok egy részével, amit papírra vetett, és mesterien át kell ugrania a mentális kátyúkat, amikor az egyes szituációk úgy hozzák. Az ő szerelmük egy hosszú, mégis rövid folyamat. Luke számára egy hónapok óta tartó kapcsolattá érik, tele kedves és meghökkentő pillanatokkal, míg Londonnak minden egyes nap bele kell szeretnie a fiúba, akit ismer és mégsem. Talán ennek is köszönhetik, hogy folyamatosan fennmarad az izgalom és az újdonság ereje a kapcsolatukban.

„- Hát nem lenne csodálatos, ha olyasvalakivel járhatnál, aki emlékszik is rád reggelente?

- Dehogynem – feleli Luke. – De így legalább sosem unsz meg.”

A kapcsolatuk nem merül ki egymás magasztalásában vagy a szerelmük kivesézésében, hogy melyikük halna meg hamarabb a másikért. Komoly témákról beszélgetnek, titkokat osztanak meg egymással és válnak teljes mértékben őszintévé a másikkal. Megbocsátás és teljes elfogadás jellemzi a kapcsolatukat, ilyen tini szerelemről pedig ritkán olvashatunk. Szemtanúi vagyunk az első pillanatoktól kezdve, a kibontakozásig. Miénk lesznek azok a pillanatok, amikre London nem emlékezhet, és közben mosolygunk, ha valami felett elmereng, pedig emlékeznie kellene rá.

„Egy pár percig mindketten csendben maradunk. Végül Luke töri meg a hallgatást. – Azt hiszem, a haláltémával legalább a harmadik randiig illik várni.”

Az írónő újszerű megközelítése mellett pedzeget mindennaposnak mondható témákat is pl.: egy diák és tanár viszonya. Felveti a kérdéseket és a megoldásokat arra az esetre, amikor a legjobb barátnő tudja, hogy egy kapcsolat nem tesz jót az embernek, és nem csak jövőbeli emlékeinek köszönhetően. Teret adni, vagy folyamatosan rágni a fülét, esetleg megkerülve a dolgokat beavatkozni a kapcsolatba? London körbejár majdnem minden alternatívát és végül talál egy köztes megoldást, miközben nyomoz, kutat és a jövő birtokában próbál változtatni azon, és beleszőni olyan embereket is, akik addig nem szerepeltek benne. Izgalmas nyomozási szál, baljóslatú álmok és titkok teszik még izgalmasabbá a történetet, ahogy az a végkifejlet felé halad. A véggel pedig nem csak a főhősöktől búcsúzunk el, hanem egy kicsit az addigi élménytől is.

Kontra:

Gondolható volt, hogy London „állapota” mögött meghúzódik valami sötét és veszélyes dolog, ami a múltba vész és ezáltal a főhősnő számára teljesen homályba burkolózik. Amíg a súlyos múlt fokozatosan összerakódik a szemünk előtt, együtt izgulunk és gondolkodunk a szereplővel, élvezzük a kutatást a feszítő kíváncsiságot, ami tombol bennünk. A kivitelezés kiváló, azonban számomra ennek az egész szálnak a lezárása csökkentette a könyv értékét. Számomra Patrick túl habos és meseszerűvé tette az addig a saját környezetéből kiemelkedő a maga borús és kicsit sötét mellékzöngével bíró kötetét. Kicsit rózsaszín rágógumi reklámszerű lesz a befejezés, ami azoknak, akik ezt szeretik tökéletes ending. Akik viszont a drámákra, sőt a tragédiákra voksolnak, mert az árnyakat is látják egy napsütéses napon csökkentheti a történet értékét.

A könyvért külön köszönet a Könyvmolyképző kiadónak!

Értékelés:

Kedvenc rész: 

„Egy olyan emberre számít a kezdetnél, aki látja a dolog végét.”

„-Nem tudom, London – feleli, és az oldalára gördül, hogy a szemembe nézhessen. A fejét megtámasztja a kezével. – Mindent. Nem akarlak ízekre szedni. Téged szeretlek, úgy ahogy vagy. Azt hiszem, mindig is szerettelek.”

„Azon kezdek tűnődni, vajon a szívem megőrzi-e az emlékeket, ha a fejem nem is. Ez jó magyarázat volna rá, hogy miért is érzek ekkora szeretetet Luke iránt most, miközben – mentális értelemben- csak ma reggel a tanulószobában találkoztam vele először.”

Irodalmon innen és túl - Nyáry Krisztián: Így szerettek ők

Nyáry Krisztián könyve balzsam a léleknek a mindennapok forgatagában. A fáradt utazó leteheti nagy puttonyát, kinyújthatja elgémberedett tagjait, egy nagyot sóhajtva megadhatja magát a múltnak, életeknek, szerelmeknek, csalódásoknak és halálnak. Napjaink bulvárlapjai, napi botrányai mellett megnyugvást talál az ember, hogy voltak/vannak még szép életek, és akárhogy is próbálják leplezni megrendítő, furcsa esetek is, amik nem korunk „friss” termékei.

„Fedák Sárival kötött házassága alkalmával sportzakóban jelent meg az anyakönyvvezető előtt, amiért az egyik tanúja megrótta. A válasz így hangzott: „Szmokingot csak premierre öltök.””

Fedák Sári és Molnár Ferenc

Az olvasó egy mély fejesugrással veti bele magát már az első oldaltól kezdve a költők, írók életébe, és csak szeli a hosszakat lankadatlan, mert a következő oldalon egy még szívszorítóbb, még humorosabb, még megrendítőbb történet bontakozik ki a sorok kusza szövedékéből. A végén pedig megdöbbenve nyugtázza, hogy biz elfogytak a lapok és ezzel a történetek is. Az embereket belülről fűtő késztetés, hogy minél jobb belátást nyerjenek mások életébe nem új keletű dolog. Régen pletykáltak, leveleket írtak barátaiknak a botrányokról, megrettentő társasági eseményekről, ma ezek tisztjét átvették a szennylapok és a bulvárműsorok, amelyek valóságtartalma igen vitatható. Irodalmi bulvárnak emlegetik a szerző könyvét, de nem az. Igaz régen volt neves emberek életébe enged bepillantást nyerni, de mégsem szemérmetlen módon, mint ahogyan azt napjaink riporterei teszik. Nyáry tisztáz, kiemel, nyugtáz, megerősít, és sok esetben leszedi a hályogot az emberek szeméről, eltörli a több évtizeden át belénk vert tanmeséket. Ezzel újfajta emlékművet emelve a kötetben szereplő alakoknak és azok életének.

„Hogyha még nem ment férjhez, én most még egyszer feleségül kérem magát.”

Mikszáth Kálmán és Mauks Ilona

Az olvasó még inkább a szívébe zárja az eddig általa csak műveik alapján ismert embereket, akikről talán még néhány életrajzi adat is dereng. Akik hasonlóan éltek, szerettek csalódtak és szenvedtek, mint minden más halandó, hiszen ők is csak emberek voltak. Közelebb hozza őket, életet lehel a már halott alakokba, mozgással, dinamikával töltve meg az életüket, amik mint apró színdarabok kerülnek a szemünk elé. Olyan korszakokba csöppenünk, ahol naponta többször is írtak egymásnak levelet a párok, azok eljuttatása a másikhoz viszont bonyodalmakkal, szervezéssel és szemfülességgel járt. Egy kapcsolat történetét több száz levél hordozta magában, amelyekkel volt, aki a feje alatt került végső nyughelyére. Ahol még számított, és volt értéke, hogy megszerezzék a diplomát, egy jó helyet, havi tisztességes keresetet, és csak ezt követően ugrottak bele a házasság intézményébe, vagy csak ennek meglétével ugorhattak abba.

„Zelket a tragédia élete legszebb versének megírására ihlette. Irén emlékére íródott elégiája, a Sirály az örök gyász vallomása. Évekig nem írt más verset, de ezt sem engedték kiadni ezért a két sorért: „nem láttam holt arcodat, /kifosztották a gyászomat”. 1981-ben halt meg, sírkövére Borsos Miklós egy fehér márványsirályt faragott.”

Bátori Irén és Zelk Zoltán

Az olvasónak meglesznek a maga kedvenc történetei. Molnár Ferenc házassággal lezárt kapcsolata, Karinthyék „olaszos”, veszekedésekkel és viszonyokkal tarkított házasélete, Mikszáth-ék és Benedekék tiszta több évtizedes szép házassága, ami csak a sírba szállással ért véget, vagy még azzal sem. A szétszakított szerelmesek, akik soha többé nem láthatták egymást mások kegyetlensége miatt: Radnóti, Szerb Antal, Sárközi György, Zelk Zoltán. Babits Mihály és Szabó Lőrinc furcsa éjszakai megállapodása, ami Török Sophie további sorsáról döntött. A könyv negyven szerelmi történetet és életet követ nyomon és zár le, az olvasó viszont több ezerben is el tudna veszni. Nem csoda, hogy a könyv meghozza az olvasó „étvágyát” a szereplők művei iránt és azok válnak „hiánycikké” a kor bestsellerei helyett. Újfajta reneszánszt indíthat útjára. Nekem pedig csak egy kérésem van Önhöz kedves Nyáry úr, még többet, ha lehet mielőbb!

Értékelés:

Kedvenc rész:

„Mikor megkérdezték, miért csap patáliát a férje félrelépései miatt, amikor ő maga sem hűsége, ezt válaszolta: „Elég gyalázat, hogy tűri, én nem tűröm.””

„Sok nyilvános botrány után az írót megkérdezték: a sok veszekedés, hűtlenség ellenére, mi köti Arankához? „ A kíváncsiság” – mondta az író. – „Az, hogy kiszámíthatatlan és sohasem unalmas. Hogy nem tudható, mi lesz a következő lépése. Mint amikor egy vadász párducra vadászik, és ráfogja fegyverét, de az csütörtököt mond. És a vadász utána ugrik egy késsel a kezében. Ott harcolnak életre-halálra, menekülés nincs. Az egyiknek bele kell döglenie, különben nem érdekes a játék.” „

Böhm Aranka és Karinthy Frigyes

Amihez még meghozta a kedvet a könyv…

Sárközi Mátyás: Párban magányban

„Csak másvalaki jelenlétében tudunk magányosnak lenni? Előfordulhat, házasságra azért választ az egyik fél olyan személyiséget, hogy mellette lehessen egyedül? Mekkora fokú intelligencia kell ahhoz, hogy elviselje a másik magányra vágyódását? Furcsa párokat alkot a sors. De lehet, hogy ennek a párnak a tagjait nem a sors, hanem a saját menekülésvágyuk, identitáskeresésük, a többségi társadalom béklyói kötözték egymás mellé, hogy most már egy harmadik utat, a közös utat, a férjét mindenben támogató és előnyben részesítő írófeleség és a zseniális költő közös útját teremtsék meg az utókornak: Babits Mihály és Tanner Ilona házaséletének útját.
Többféle dokumentumból, naplókból, magánfeljegyzésekből, memoártöredékekből és versekből formálta meg, rakta össze Sárközi Mátyás ennek a párnak közös történetét. Ami bár egyedi, de ha végigolvassuk, látjuk, hogy általános érvényű is. A szerepek felállítása, elfogadása és eljátszása kötelező kompromisszumokkal – ez minden páros játék alapszabálya.”

Cat Clarke – Entangled

Egy olyan történet ez, ahol nem lopják az egyes szereplők, beszélgetések vagy helyzetek a szívedbe magukat. Ahol folyamatosan zakatol az agyad, és azon dolgozik, hogy elfogadd a gondolatokat, érzéseket, és életstílust. Sokszor sikertelenül. Te is összekuszálódsz, mint ahogy a főhős gondolatai, az érzelmi szálak, az egyes szereplők, és végül egy kibogozhatatlannak tűnő szálhalmaz lebeg előtted, amin nem lehet másképp áthatolni csak egy jól irányzott vágással. Vagy mégsem?

Honnan: A kiadó honlapján láttam meg és tudom, hogy nagyon sekélyes vagyok, de mint borítómániás molynak nagyon megtetszett a külcsín. A fülszöveg pedig végképp meggyőzött, hogy nekem való: egy elrabolt, bezárt lány, aki papírlapokkal és tollakkal vívja meg a maga csatáját az emlékei felett. 

A BEJEGYZÉS HELYENKÉNT SPOILERT TARTALMAZHAT!

Pro:

Ennek a történetnek a pozitív oldalát nem a jól kidolgozott, nett karakterektől, vagy azok világrengető párbeszédeitől kell várni. Talán nem is a pozitív a legjobb szó, hanem inkább a kegyetlen nyíltság a helyénvaló.  

A könyv sok olyan szegmensére rámutat a fiatal tizenévesek életének, ami sokszor a szülők és a szoros környezet számára is ködbe burkolózik, és nem is tudnak róla mindaddig, amíg a legnagyobb baj be nem következik. A kötet több ilyen problémát, is boncolgat és felveti az azokra adott leggyakoribb reakciókat is. Elsőnek vegyük azonnal Grace-t, aki folyamatosan vagdossa magát. Nem feltűnési viszketegségből, vagy azért, hogy törődjenek vele, esetleg e miatt kezdjenek el foglalkozni vele. Egyszerűen a rossz érzéseket, gondolatokat, magával a fizikai fájdalommal próbálja „elmulasztani”, mintegy kivágva magából a rosszat, és ezzel eltörölve azt. A barátnőjének első reakciója törődő, megpróbálja rávenni, hogy ha olyan állapotban érzi magát, hogy újra a késhez akar nyúlni szóljon neki, beszéljenek. Ami nem csak azért tesz jót Grace-nek, mert úgy érzi, hogy valakinek fontos és gondot visel rá, hanem a negatív gondolatokat, nem vér és fájdalom útján, hanem szavakban is kifejezheti. Nem vagyok híve magunk szabdalásának, de elfogadom, hogy egyes emberek másként vezetik le a lelki fájdalmukat, frusztrációjukat, egyesek elmennek futni, mások rosszullétig tömik magukba az édességet; így ezért nem ítéltem el a főhősnőt ezért a tettéért. Felfogtam, hogy miért teszi, amit tesz, és hogy egyik pillanatról a másikra nem tudja abbahagyni, hiába is bizonygatja, hogy nem teszi többé. Rossz szokás, ami már tényleg napi rutinná szürkült a hétköznapokban, mint a fogmosás, vagy a reggeli készítés. Sal azonban nem fogja fel, hogy ezen egyik napról a másikra nem lehet változtatni, sőt mint támasz egy idő után -amikor neki is nehézzé válik az élet- eltűnik, majd felháborodik, mikor a barátnője újra visszatér „mocskos” szokásához. Érdekes kettősség, ami szinte mindenkit jellemez, a segítő szándék, és a cselekvőképtelen bénultsággal karöltött elutasítás kettőse. Jól érzékelteti az írónő ezt a mindennapi baleseteknél is lezajló jelenetet, vagyis az „Annyira szeretnék segíteni, de nem is tudom, hogy kezdjek hozzá!” szindrómát. Amikor lehet, hogy a legjobb megoldás az lenne, hogy ha tényleges segítséget hívna, és nem dilemmázna, hogy megpróbálja vagy se, képes-e rá vagy se. Nat reakciója egy másik végletet világít meg: elfogadom, hogy ezt teszed, nem ítéllek el, de ennyivel le is zárom, nem segítek legyőzni, de nem is tartom neked a pengét, hogy elővedd, amikor úgy érzed.

„Vágj! Vágd ki őket! Mélyebben. Ez az egyetlen megoldás.

A méreg erősebb volt, mint én. Képtelen voltam ellenállni. Vágtam.”

A másik kényes és egyben kemény téma, amit a történet érint a fiatalkori nem kívánt terhesség kérdése. A kétségbeesés, a bizonytalanság és a meggondolatlan cselekvés. Mindig meglepődöm, amikor szembesülök vele, hogy Nagy Britanniában mennyi a tini mama, valahogy sosem tudom feldolgozni, hogy egy elvileg fejlett nyugati országban, hogy dobhatják az emberek a hátuk mögé könnyedén a védekezés kérdését. Az írónő részletesen bemutatta a bulik, a könnyű italszerzés, a délutántól elkezdődő ivásra való „bemelegítés” és az alkalmi egy éjszakás kalandok fékevesztett sorát, ami a mostani fiatal angolokra jellemző (bár a nemzetiség mellékes). Tőlem az egész életstílus idegen, nem értem meg miért érzi magát valaki attól jól, hogy halottra issza az agyát, annyira, hogy ne tudjon gondolkozni, mindezt azon magasztos cél eléréséért, hogy szórakozzon és jól érezze magát. Természetesen a jó hangulatot fokozza az alkohol, de nem ekkora töménytelen mennyiségben, mint, ahogy a könyv szereplői is teszik. Ezt követően meg nem emlékeznek arra, hogy kivel, mikor és hol feküdtek le.

A főhős Grace oldaláról érthető a menekülés a felejtés homályába, egyik fiútól a másikhoz csapódva megmelegíteni magát arra a néhány órára, hogy felmelegedjen annyira, hogy egy újabb sivár napot túléljen. A könyvet körüllengi a szülői elhanyagolás fellege, aminek kimenetele nem minden esetben pozitív, és gyorsítja fel a korai felnőtté válást. Sok esetben kisiklatja a fiatal életét, és ezzel olyan nem kívánt pályára helyezi, amiről lehet, hogy soha nem lesz letérő sáv.

„Amikor egyedül vagyok, kételkedni kezdek. Már évek óta így megy. Amíg van valaki körülöttem, addig el tudom játszani, hogy minden oké. De kell hozzá a közönség, különben nem működik. Egyedül nem olyan könnyű becsapni magunkat.”

Grace nyomás alatt van, amit egy ideig megpróbál kontrollálni, amennyire bírja, a maga eszközeivel próbálja túlélni a mindennapokat. Körbeveszi magát tüskékkel, hogy védje a lágy, sérülékeny részeit. Viszont, mint kiderül, nem teljesen véd a páncélja, egyes részeit kiteszi a jó szerencsének, bizalmat oszt másoknak, és bízik a legjobbakban.  Végére magát a reményt veszti el, és ebből az állapotból már csak egyetlen menekülési és egyben megoldási lehetőséget talál, az öngyilkosságot. Ennél a pontnál kapcsolódunk be a történetébe és kezdjük azt megismerni az általa írt lapról lapra és közben összerakni a darabokat. Folyamatosan kérdésekkel van tele nem csak az ő, hanem a mi fejünk is. Miért van ott? Miért kell írnia? Ki Ethan? Egyáltalán létezik a fiú? Az írónő rendkívül jól kivitelezte a történetnek azt a szálát, ami a végére az összekuszálódott gondolatok ellenére is összeáll. A mély zaklatottság, a düh, a belső vívódás és a külvilággal szembeni konfliktusok őszinte, és kendőzetlen ábrázolása, és magának a végkifejletnek a megálmodása, felépítése és kivitelezése az, ami erőssé teszi a történet gerincét. Ezekért pedig hatalmas piros pont illet meg Clarke-ot.

„Olyan könnyű azt gondolni, hogy azoknak az embereknek, akik fontosak nekünk, valahogy felfüggesztődik az életük, ha nem vagyunk a közelükben. Hogy valójában csak akkor kelnek életre, amikor velünk vannak, és igazából nem léteznek nélkülünk. „

Kontra:

Vannak azonban olyan elemei is a könyvnek, amik elvettek a történet értékéből. Már említettem, hogy számomra nem voltak kedvelhetők a szereplők. Önmaguknak ellentmondóak a karakterek, vannak kedvelhető megmozdulásaik, amit ezt követően egy csomó ellenszenves megnyilvánulással rombolnak le. Vegyük például Grace-t aki segíteni akar Salnek a terhességével kapcsolatban. Nagyon pozitív a hozzáállása, majd azon kezd el nyafogni, hogy miért nem mondja el neki a barátnője, hogy kivel feküdt le? Ez a legfontosabb ebben a percben? Ezzel tudja a leginkább támogatni az összetört elvileg legjobb barátnőjét? Vagy a másik unszimpatikus megnyilvánulása, amikor Salt pasizásra, és etye-petyére bíztatja annak abortusza után. Mi van? o.O

Nate számomra nem vonzó, inkább taszító tényező volt. Nem hittem el a szerelmüket, túl kényszeres volt az egész. A kapcsolatuknak nincs tartópillére, csak azért vannak együtt, hogy elmondhassák, hogy együtt vannak. Nem értettem, hogy Grace-nek ez hogy lehet csodálatos kapcsolat, amikor elmondása szerint szinte nem is tudnak semmit a másikról. Egyértelműen csak a testiségen alapszik az egész viszony.

„Ennyire akartam, hogy legyen valaki, aki törődik velem. Aki belesúgja a fülembe, hogy minden rendben lesz. Aki átölel, megsimogat, és jobb kedvre derít.

(…)

És ezzel elkezdődött az egyetlen és egyedüli kapcsolat az életemben, ami jelentett is valamit a számomra.”

Sokszor nem tudtam életkorilag elhelyezni a karaktereket, hiába jelenti ki Grace, hogy 17 éves. Sokszor éreztem úgy, hogy inkább egy megfeneklett életű középkorú nő, aki foggal és körömmel ragaszkodik bárkihez, aki csak egy kicsit is rámosolyog. Túlképzeli a helyzeteket, de a nyilvánvaló jeleket nem veszi észre. A fő problémára még a főhősnő előtt rájövünk, ami nem minden esetben baj, itt viszont kicsit frusztrált, hogy nem világosodik meg az amúgy annyira fantasztikus érzékekkel bíró hősnő.

Nagyon vegyes érzelmekkel tettem le a kötetet. A vége az a zaklatott, kattogó, őrült zsongás sokat lendített az értékén. Ha valaki vevő az összekuszálódásra és szívesen bogozgat is problémákkal, drámákkal teleszőtt szálakat annak ajánlom.

A könyvért külön köszönet a Könyvmolyképző kiadónak!

Értékelés:

Kedvenc rész:

„Miért kell mindent megmagyarázni? Bizonyos dolgok egyszerűen csak vannak.”