A Vámpírakadémia becsukta mögöttünk kapuit.
Amberwoodé azonban kitárul előttünk.
Új helyszínek, régi kedvencek, vicces helyzetek, parázs viták és pikírt humor.
Megindultak a Vérvonalak.
Gondolatok:
Félelmeim voltak azzal kapcsolatban, hogy ez hogy is fog majd nekem esni. Izgatottan vártam már a megjelenést, hiszen az írónő „beleszerelmesített” a világába. Azonban már nagyon hozzászoktam a pörgő cselekményhez, az élces beszólásokhoz és a nagy dilemmákhoz. Féltem, hogy mi lesz velem, ha elveszítem az idegenvezetőmet Rose-t. Élvezni fogom-e majd ezt az új utat? Szeretni fogom-e a szereplőket, akiket eddig más érzelmeinek rácshálózatán keresztül érzékeltem csupán? Egy szóval mi lesz, ha csalódok? Mi lesz ha „gyengusz házikusz” lesz a könyv?
Idegenvezetőnk a történetben: lőn Sydney Sage.
Foglalkozását tekintve: alkimista és „hobbiokoska”.
Vámpírokhoz való hozzáállását tekintve: fejlődő tendenciát mutat.
Osztályzatai:
Szorgalom: 6
Közösségi élet: 1
Érzelmek ismerete: 2
Felelősségvállalás: 5
Helyzetfelismerés: 3
Nyomozási képesség: 4
Túlélési képesség: 5
Bevezető kötetről lévén szó, nem vártam világrengető, katartikus történetet. Hiszen ezt szépen lassan lehet csak kivitelezni, ahogy a történet folyama szépen töri maga előtt az utat, úgy válik egyre izgalmasabbá, érdekesebbé és megdöbbentőbbé. Ez volt anno a Vámpírakadémiánál is. Mégis, a befejezés arra sarkalja az olvasót, hogy szégyen nem szégyen kulturáltnak nem igazán nevezhető jelző hagyja el az ajkait, esetleg morduljon fel ez a szó a gondolatainak halmából. Majd a következő szó a : Még! Légyszi, így nem lehet vége! Hova tűnt a következő fejezet? Jaj az még meg sincs írva? Ó, hogy nincs kiadva?! Áh, hát látod ez egy hatalmas probléma. Mert tudod kedves, én szeretném már olvasni.
De azért ne vágjunk ennyire előre a folytatás sorsdöntő kézhez kapásának problémájához.
Tehát ott hagytam abba, mielőtt még az elembeteg sorozat függő énem elhatalmasodott volna rajtam, hogy teljesen más szemszögből követjük az eseményeket. Így a történet szálának felkapása sem megy olyan hirtelen, mint ahogy eddig megszoktuk. Sydny ugyanis se nem mora, se nem damphyr, -hála az égnek, hogy nem látja, milyen szövegkontextusban került elő szerény személyének említése- ami kész szerencse, legalábbis szerinte. Éppen száműzetésben van otthon és várja, hogy végül hogyan döntenek sorsa felett ítészei. Tehát nem a megszokott „ez volt az előző kötet végén, most meg itt tartok, a többiekkel ez meg az történt eddig, jelen pillanatban meg azzal az óriási problémával találtam szembe magam” kezdet. Itt semmit sem tudunk arról, hogy mi zajlott eddig az Udvarban, nem kapunk (fő)mellékszálon - egy másik ember szemén keresztül- plusz információkat, érzéseket. Így teljesen csak a liliomlányra vagyunk hagyatkozva. Ami engem kezdetekben zavart. Annyira anti Rose karakter Sydny, hogy az már sokszor fájt. De mégis sok esetben ezzel tudott megnevettetni. Ugyebár teljesen az alkimista tanításnak/taníttatásnak vetette eddig alá magát, amelynek fő eleme az engedelmesség, a szabályok betartása, fegyelem, felelősségtudat és alázat. Ehhez még hozzákapcsolódik egy csomó komplexus – hála az Apucinak-, a társadalomtól, konkrétabban a korosztálytól való teljes szeparáció, és ennek hátrányos következményei, valamint a tökéletességre való törekvés minden téren. Hát csodálkozik az ember lánya, hogy még azt sem veszi észre, amikor randira hívják? „- Pont te beszélsz, Sage. – Adrian vádlón rám emelte a mutatóujját. – Én legalább csinálok valamit. Te? Te hagyod, hogy elszaladjon melletted a világ. Csak állsz bambán, miközben az a seggfej Keith úgy bánik veled, mint a lábtörlővel, és csak mosolyogsz és bólogatsz. Nincs benned tartás. Nem harcolsz. Még az öreg Abe is zsinóron rángat. Igaza volt Rose-nak abban, hogy van valamije, amit felhasznál ellened? Vagy csak ő is azok közé tartozik, akikkel nem mersz vitatkozni?”
Ez az összeszedettség teljes egészében szemben áll Adrian szétcsúszott állapotának. Ezekből meg is vannak a parázs viták, amik nem hogy rontanák a történet bukéját, inkább erősítenek rajta. A fiú hozza a tőle megszokott stílust. Az élethez való hozzáállása kezdetekben még mit sem változik. Igazi playboy, aki az élet minden cseppjét kiélvezi, nem hagyja, hogy csak úgy elfusson mellette az élet carpe diem baby, számára minden nap dolce vita. Nekem eddig is meghatározó „színpacák” volt, azonban itt ő jelentette a pezsgőmben a buborékokat, amik megcsiklandozzák a torkomat, pattogva ütköznek a poharam oldalához, elérik, hogy hamarabb mosolyra fakadjon az arcom, és amikor végleg eltűnnek belőle, az ital már elveszíti minden üde, friss hatását így legszívesebben otthagynám egy asztalon. Mivel lassan lépdeltünk előre a történetben minden egyes oldalon már azt vártam mikor jön egy következő Adrienes „egomán” jelenet.
„- A tökéletességhez rengeteget kell próbálkozni. – Kicsit elhallgatott, hogy ezt átgondolja. – Hát, kivéve a szüleimnek. Nekik elsőre sikerült.”
Mikor mond olyat, amitől paprikás lesz a hangulat, mikor nyílnak meg ezekben a veszekedésben a felek, mikor derülnek ki a színfalak mögött megbúvó érzelmek. Mert benne ezt is szeretni kell, ahogyan azt, amikor lehull róla a macsóság máza, és megmutatja a sérülékeny oldalát, vagy ledobja magáról az elkényeztetett úri fiú maszkját és megpróbál póri ember módjára élni. Egyszerűen szeretni kell az ügyetlen próbálkozásaiért.
„- Fenyő tisztítószert használtál a padlón és a pulton? – kérdeztem. A padlón kerámiacsempe volt; a pult gránitból készült.Adrian összevonta a szemöldökét. – Igen, és?Olyan büszkének tűnt arra, hogy konkrétan kitakarított valamit, életében először, hogy nem volt szívem elárulni neki, miszerint a fenyő tisztítószert általában fán szokták használni.”
Kicsit a gimnazista élet miatt előtérbe kerülnek újra a csip-csup ügyek. Mármint, hogy ki kivel flörtöl, randizik, jár etc. Ilyenkor úgy éreztem, mint a kezdetekben, amikor még a történet egyik központi elemeként Lissa és Mia párharca feszített. Bosszúállás követ bosszúállást, ami talán annak is köszönhető, hogy a lányok unatkoznak, mivel nem történik velük semmi.
Mead eléri ismét, hogy az ember a történet elején már elég szépen látja maga előtt a kirakandó képet és be is azonosítja annak elemeit –meg is simogatja érte a saját buksiját-, mégis az utolsó pillanatban veszi észre, hogy biz ám, van ezen egy váza is ott megbújva a sarokban, kopp a fejedre, hogy eddig nem vetted észre. Nem kell azért túl nagy ördöngős csavarokra számítani. Mégis a végén kap az ember egy Mead-i pöccintést az orrára.
Ami nekem nagyon tetszett az a szereplők fejlődése. Főleg Adriané és Sydnyé. Az utolsó áldozatban láttuk, hogy milyen pusztítások mentek végbe az életükben. Sydnynek teljesen át kell gondolnia az életét, mindent újra kell értelmeznie magában, amit ennyi éven át belévertek. Teljesen másképp kezd viszonyulni az „éjszaka démoni lényeihez”, persze szépen fokozatosan. A mágiával nincs teljesen kibékülve, úgyhogy ezen még csiszolnia kell, de már elindult az úton, ami nem azokkal az elvekkel van kikövezve, mint amik eddig meghatározták a mindennapjait. Adrian felnő, vagyis erősen próbálkozik felnőni. Megpróbál felelősségteljes lenni, hiszen egy igen jó mentort kapott maga mellé. Aki a szervezés és az élet minden területének rendbetételével, perceinek beosztásával és magával a mindennapi halandó élet kegyetlenségeivel való napi harc koronázatlan amazonja: Sydny. Persze vele sem minden azonnal történik meg, hiszen az élet értelmének, és életcélodnak a megtalálása nem egy nap leforgása alatt pottyannak az öledbe. Úgyhogy lassan de biztosan lépkedünk előre. A másik két szereplőnkről még nyilatkozni nem tudok. Kevesebbszer szerepeltek, kevés gondolatukkal találkoztunk eddig, úgyhogy ők is folytatásért kiáltanak.
Az új szálak, új szereplők a lassú tempó ellenére is kellemes mellékzöngékkel toldják meg a történetet. Nagyon jó karakterekkel népesítette be Mead a régi, mégis vatta új világát. Rengeteg lehetőség rejlik bennük, amik kibontakozatását reményeim szerint hamarosan olvashatjuk is. Már izgatottan várom, hogy a mágia, mégis hogyan fog utat törni magának, hiszen most még nagyban az ellenállás falaiba ütközik. Érdekes lesz a kutatás részleteiben elmerülni, mint ahogy az utolsó sorok mögött megbúvó galibák előtérbe kerülését, és materializálódását is figyelemmel kísérni.Egy szóval tudom kifejezni a mostani érzéseimet a történet iránt! MÉG!
A könyvért külön köszönet az Agave kiadónak!
Értékelés: 3,5/5
Kedvenc rész:
Adria és Sydny kontra állásinterjúk
- Gondolom – mondtam neki, amint visszaültünk az autóba -, nem kaptad meg az állást pusztán a két szép szemedért.Adrian aki addig a levegőbe meredt, most egy hatalmas mosolyt vetett rám. – Hát, Sage, te aztán tudsz udvarolni.- Nem erre gondoltam! Mi történt?Adrian megvonta a vállát. – Igazat mondtam.- Adrian!- Komolyan beszélek. Megkérdezte, mi az erősségem. Azt mondtam, hogy tudok bánni az emberekkel.- Az nem rossz – feleltem.- Utána megkérdezte, mi a legnagyobb gyengeségem. Erre visszakérdeztem, hogy hol kezdjem sorolni.- Adrian!- Ne ismételgesd már a nevem. Csak az igazat mondtam neki. Amikor a negyedikhez értem, közölte velem, hogy most elmehetek.- (…)- Arra akarok kilyukadni, hogy jobb, ha nem hagyjátok abba a keresést. Éppen hátul jártam, és hallottam, ahogy az üzletvezetővel beszél. Ő a takarítási munkáról magyarázott, amit Adriennek esténként el kell végeznie. Adrian pedig a kezéről és a fizikai munkáról mondott valamit.- (…)- Hogyan? – követeltem magyarázatot. – Hogyan sikerült ezt elszúrnod?- Amikor bementem, azt mondták, a tulajdonos éppen telefonál, és várnom kellene pár percet. Úgyhogy leültem, és rendeltem egy italt.Ezúttal tényleg a kormányra borultam. – Mit rendeltél?- Egy Martinit.- Egy Martinit. – Felemeltem a fejem. – Egy Marinit rendeltél egy állásinterjú előtt.- Ez egy bár, Sage. Azt hittem, nem lesz ezzel bajuk.
0 megjegyzés:
Megjegyzés küldése