Cat Clarke – Entangled

Egy olyan történet ez, ahol nem lopják az egyes szereplők, beszélgetések vagy helyzetek a szívedbe magukat. Ahol folyamatosan zakatol az agyad, és azon dolgozik, hogy elfogadd a gondolatokat, érzéseket, és életstílust. Sokszor sikertelenül. Te is összekuszálódsz, mint ahogy a főhős gondolatai, az érzelmi szálak, az egyes szereplők, és végül egy kibogozhatatlannak tűnő szálhalmaz lebeg előtted, amin nem lehet másképp áthatolni csak egy jól irányzott vágással. Vagy mégsem?

Honnan: A kiadó honlapján láttam meg és tudom, hogy nagyon sekélyes vagyok, de mint borítómániás molynak nagyon megtetszett a külcsín. A fülszöveg pedig végképp meggyőzött, hogy nekem való: egy elrabolt, bezárt lány, aki papírlapokkal és tollakkal vívja meg a maga csatáját az emlékei felett. 

A BEJEGYZÉS HELYENKÉNT SPOILERT TARTALMAZHAT!

Pro:

Ennek a történetnek a pozitív oldalát nem a jól kidolgozott, nett karakterektől, vagy azok világrengető párbeszédeitől kell várni. Talán nem is a pozitív a legjobb szó, hanem inkább a kegyetlen nyíltság a helyénvaló.  

A könyv sok olyan szegmensére rámutat a fiatal tizenévesek életének, ami sokszor a szülők és a szoros környezet számára is ködbe burkolózik, és nem is tudnak róla mindaddig, amíg a legnagyobb baj be nem következik. A kötet több ilyen problémát, is boncolgat és felveti az azokra adott leggyakoribb reakciókat is. Elsőnek vegyük azonnal Grace-t, aki folyamatosan vagdossa magát. Nem feltűnési viszketegségből, vagy azért, hogy törődjenek vele, esetleg e miatt kezdjenek el foglalkozni vele. Egyszerűen a rossz érzéseket, gondolatokat, magával a fizikai fájdalommal próbálja „elmulasztani”, mintegy kivágva magából a rosszat, és ezzel eltörölve azt. A barátnőjének első reakciója törődő, megpróbálja rávenni, hogy ha olyan állapotban érzi magát, hogy újra a késhez akar nyúlni szóljon neki, beszéljenek. Ami nem csak azért tesz jót Grace-nek, mert úgy érzi, hogy valakinek fontos és gondot visel rá, hanem a negatív gondolatokat, nem vér és fájdalom útján, hanem szavakban is kifejezheti. Nem vagyok híve magunk szabdalásának, de elfogadom, hogy egyes emberek másként vezetik le a lelki fájdalmukat, frusztrációjukat, egyesek elmennek futni, mások rosszullétig tömik magukba az édességet; így ezért nem ítéltem el a főhősnőt ezért a tettéért. Felfogtam, hogy miért teszi, amit tesz, és hogy egyik pillanatról a másikra nem tudja abbahagyni, hiába is bizonygatja, hogy nem teszi többé. Rossz szokás, ami már tényleg napi rutinná szürkült a hétköznapokban, mint a fogmosás, vagy a reggeli készítés. Sal azonban nem fogja fel, hogy ezen egyik napról a másikra nem lehet változtatni, sőt mint támasz egy idő után -amikor neki is nehézzé válik az élet- eltűnik, majd felháborodik, mikor a barátnője újra visszatér „mocskos” szokásához. Érdekes kettősség, ami szinte mindenkit jellemez, a segítő szándék, és a cselekvőképtelen bénultsággal karöltött elutasítás kettőse. Jól érzékelteti az írónő ezt a mindennapi baleseteknél is lezajló jelenetet, vagyis az „Annyira szeretnék segíteni, de nem is tudom, hogy kezdjek hozzá!” szindrómát. Amikor lehet, hogy a legjobb megoldás az lenne, hogy ha tényleges segítséget hívna, és nem dilemmázna, hogy megpróbálja vagy se, képes-e rá vagy se. Nat reakciója egy másik végletet világít meg: elfogadom, hogy ezt teszed, nem ítéllek el, de ennyivel le is zárom, nem segítek legyőzni, de nem is tartom neked a pengét, hogy elővedd, amikor úgy érzed.

„Vágj! Vágd ki őket! Mélyebben. Ez az egyetlen megoldás.

A méreg erősebb volt, mint én. Képtelen voltam ellenállni. Vágtam.”

A másik kényes és egyben kemény téma, amit a történet érint a fiatalkori nem kívánt terhesség kérdése. A kétségbeesés, a bizonytalanság és a meggondolatlan cselekvés. Mindig meglepődöm, amikor szembesülök vele, hogy Nagy Britanniában mennyi a tini mama, valahogy sosem tudom feldolgozni, hogy egy elvileg fejlett nyugati országban, hogy dobhatják az emberek a hátuk mögé könnyedén a védekezés kérdését. Az írónő részletesen bemutatta a bulik, a könnyű italszerzés, a délutántól elkezdődő ivásra való „bemelegítés” és az alkalmi egy éjszakás kalandok fékevesztett sorát, ami a mostani fiatal angolokra jellemző (bár a nemzetiség mellékes). Tőlem az egész életstílus idegen, nem értem meg miért érzi magát valaki attól jól, hogy halottra issza az agyát, annyira, hogy ne tudjon gondolkozni, mindezt azon magasztos cél eléréséért, hogy szórakozzon és jól érezze magát. Természetesen a jó hangulatot fokozza az alkohol, de nem ekkora töménytelen mennyiségben, mint, ahogy a könyv szereplői is teszik. Ezt követően meg nem emlékeznek arra, hogy kivel, mikor és hol feküdtek le.

A főhős Grace oldaláról érthető a menekülés a felejtés homályába, egyik fiútól a másikhoz csapódva megmelegíteni magát arra a néhány órára, hogy felmelegedjen annyira, hogy egy újabb sivár napot túléljen. A könyvet körüllengi a szülői elhanyagolás fellege, aminek kimenetele nem minden esetben pozitív, és gyorsítja fel a korai felnőtté válást. Sok esetben kisiklatja a fiatal életét, és ezzel olyan nem kívánt pályára helyezi, amiről lehet, hogy soha nem lesz letérő sáv.

„Amikor egyedül vagyok, kételkedni kezdek. Már évek óta így megy. Amíg van valaki körülöttem, addig el tudom játszani, hogy minden oké. De kell hozzá a közönség, különben nem működik. Egyedül nem olyan könnyű becsapni magunkat.”

Grace nyomás alatt van, amit egy ideig megpróbál kontrollálni, amennyire bírja, a maga eszközeivel próbálja túlélni a mindennapokat. Körbeveszi magát tüskékkel, hogy védje a lágy, sérülékeny részeit. Viszont, mint kiderül, nem teljesen véd a páncélja, egyes részeit kiteszi a jó szerencsének, bizalmat oszt másoknak, és bízik a legjobbakban.  Végére magát a reményt veszti el, és ebből az állapotból már csak egyetlen menekülési és egyben megoldási lehetőséget talál, az öngyilkosságot. Ennél a pontnál kapcsolódunk be a történetébe és kezdjük azt megismerni az általa írt lapról lapra és közben összerakni a darabokat. Folyamatosan kérdésekkel van tele nem csak az ő, hanem a mi fejünk is. Miért van ott? Miért kell írnia? Ki Ethan? Egyáltalán létezik a fiú? Az írónő rendkívül jól kivitelezte a történetnek azt a szálát, ami a végére az összekuszálódott gondolatok ellenére is összeáll. A mély zaklatottság, a düh, a belső vívódás és a külvilággal szembeni konfliktusok őszinte, és kendőzetlen ábrázolása, és magának a végkifejletnek a megálmodása, felépítése és kivitelezése az, ami erőssé teszi a történet gerincét. Ezekért pedig hatalmas piros pont illet meg Clarke-ot.

„Olyan könnyű azt gondolni, hogy azoknak az embereknek, akik fontosak nekünk, valahogy felfüggesztődik az életük, ha nem vagyunk a közelükben. Hogy valójában csak akkor kelnek életre, amikor velünk vannak, és igazából nem léteznek nélkülünk. „

Kontra:

Vannak azonban olyan elemei is a könyvnek, amik elvettek a történet értékéből. Már említettem, hogy számomra nem voltak kedvelhetők a szereplők. Önmaguknak ellentmondóak a karakterek, vannak kedvelhető megmozdulásaik, amit ezt követően egy csomó ellenszenves megnyilvánulással rombolnak le. Vegyük például Grace-t aki segíteni akar Salnek a terhességével kapcsolatban. Nagyon pozitív a hozzáállása, majd azon kezd el nyafogni, hogy miért nem mondja el neki a barátnője, hogy kivel feküdt le? Ez a legfontosabb ebben a percben? Ezzel tudja a leginkább támogatni az összetört elvileg legjobb barátnőjét? Vagy a másik unszimpatikus megnyilvánulása, amikor Salt pasizásra, és etye-petyére bíztatja annak abortusza után. Mi van? o.O

Nate számomra nem vonzó, inkább taszító tényező volt. Nem hittem el a szerelmüket, túl kényszeres volt az egész. A kapcsolatuknak nincs tartópillére, csak azért vannak együtt, hogy elmondhassák, hogy együtt vannak. Nem értettem, hogy Grace-nek ez hogy lehet csodálatos kapcsolat, amikor elmondása szerint szinte nem is tudnak semmit a másikról. Egyértelműen csak a testiségen alapszik az egész viszony.

„Ennyire akartam, hogy legyen valaki, aki törődik velem. Aki belesúgja a fülembe, hogy minden rendben lesz. Aki átölel, megsimogat, és jobb kedvre derít.

(…)

És ezzel elkezdődött az egyetlen és egyedüli kapcsolat az életemben, ami jelentett is valamit a számomra.”

Sokszor nem tudtam életkorilag elhelyezni a karaktereket, hiába jelenti ki Grace, hogy 17 éves. Sokszor éreztem úgy, hogy inkább egy megfeneklett életű középkorú nő, aki foggal és körömmel ragaszkodik bárkihez, aki csak egy kicsit is rámosolyog. Túlképzeli a helyzeteket, de a nyilvánvaló jeleket nem veszi észre. A fő problémára még a főhősnő előtt rájövünk, ami nem minden esetben baj, itt viszont kicsit frusztrált, hogy nem világosodik meg az amúgy annyira fantasztikus érzékekkel bíró hősnő.

Nagyon vegyes érzelmekkel tettem le a kötetet. A vége az a zaklatott, kattogó, őrült zsongás sokat lendített az értékén. Ha valaki vevő az összekuszálódásra és szívesen bogozgat is problémákkal, drámákkal teleszőtt szálakat annak ajánlom.

A könyvért külön köszönet a Könyvmolyképző kiadónak!

Értékelés:

Kedvenc rész:

„Miért kell mindent megmagyarázni? Bizonyos dolgok egyszerűen csak vannak.”