Ahol a kedvenc szavam: Vége - Kristin Cashore: A garabonc

Emlékszem Francicánál voltam, és arról beszélgettünk, hogy mit csinálok azzal a rengeteg idővel, ami hirtelen rám szakadt miután kivégeztem az összes fősulis kötelezettségemet, a vizsgákat, a szakdogát és az államvizsgát. Felsoroltam mindannak a könyvnek a teljesíthetetlenül hosszú sorát, amit kiszemeltem magamnak a nyárra. Majd ráterelődött a szó a legutóbbi kritikájára, amit A garaboncról írt. A vele folytatott beszélgetésünkből egy mondat maradt meg pontosan és tisztán. Amikor is azt mondta, hogy „Megírta a könyvet ez a nő, de még mindig nem értem, hogy minek?”. Ezen elgondolkoztam. Nem olyannak ismerem én barátosnémat, mint aki könyvre ilyet mond. Minden történetben meglátja a jót és szépet, amire én csak nagyítóval vagyok képes és akkor is hangyányinak tűnnek ezek a jók az elefántnyi rossz mellett. Talán ezért is kértem el? Hogy most először megtaláljam azokat a pozitív morzsákat, és mint védőügyvéd megvédjem ezekre hivatkozva a vádlottak padja mellett szónokolva? Már nem tudom, de nálam kötött ki a kötet, azzal a mellékelt kis kísérőkártyával Francicától, hogy talán túl sokat várt tőle azért nem tetszett neki annyira. Majd sok szerencsét kívánva elengedett, mint Juliskát a mama Jancsi nélkül kosárkájában a kötettel. Később derült számomra fény arra, hogy mit is hoztam haza magammal. Jobban járok, ha a vasorrú banyát választom…

Honnan:

Korábban Goodredersen szemeztem vele. Tetszett a fülszöveg és a borító. Majd magyarul megjelent. Barátnőm magánkönyvtárába került, és szépen hazabattyogott velem.

Pro:

Az értékelésnél, amikor moly-on csillagoztam figyelembe, vettem a 460 oldalas kötetet minden oldalról. Végül megszületett az 1 azaz egy dararab csillagocska. Ez az egy csillagocska is felezve van. Egy felet ér maga a próbálkozás. A próbálkozás egy olyan világra, ami a végére csak nem jött össze, olyan képességekre, amik nagyon klasszak lennének, ha nem lennének NEM CSAK költőien eltúlozva. Egyszóval próbálkozott de elbukott, viszont mégis megpróbálta alapon kapott egy fél csillagot. Ennek másik felét azzal érdemelte ki az író, hogy felvázolt nekünk egy főgonoszt. Azért írom, hogy csak „felvázolt”, mert többet nem tudtunk meg róla csak, hogy ő a főgonosz, és minden főgonoszok álmával van megáldva garabonciálisan. Amennyi kiderül róla, az hozza a karakterrel szemben felállított elvárásokat: sötét, kegyetlen és elvetemülten őrült szadista, viszont még ez sem elegendő a tökéletes fél csillaghoz, még ehhez is kell egy kicsi. És ezt a kicsit a 400-434-ik oldalak adják, amik végre valami kis izgalmat és drámát hoztak a kötetbe. Köszönöm tehát ezt a 34 oldalnyi élvezetet a 460-ból. Ezért megérte, és megérdemelte a kitüntető egy csillagot!

Kontra:

Miután letettem a könyvet és egy elégedett sóhajt hallattam, mármint nem azért, ami maga a végkifejlet volt, vagy, mert annyira szerelmes áhítatba kerültem, a könyvel, hogy már a közös pezsgőfürdéseket terveztem. Nem. Hanem azért, mert végre befejeztem és megszabadultam a súlyától a kezemben.Közben eszembe jutott Francica mondata. „Megírta a könyvet ez a nő, de még mindig nem értem, hogy minek?” Én ezt a gondolatot tovább vittem. Értelmes emberek miért áldoztak fel erre ennyi papírt? Miért irtottak ki ezért fákat? Most éreztem, először könyvel szemben, hogy elég lett volna az e-book forma. A köszönetnyilvánításból is kiderült, hogy újonccal van dolgunk, és ahogy ott írja Kristin: „Egy bemutatkozó regény megírása igazi csapatmunka.”. Na már, most ha egy egész csapat állt a háta mögött miért nem koppintottak a fejére párszor, hogy rendben gyermekem ez még a negyedik osztályban elmegy, de nem egy kiadásra kerülő kötetben!

Az alapgondolta, mint az előbb már említettem óriási kedvcsináló egy olyan világban, ahol minden egyes új, megjelenő kötetben vérfarkasok, vámpírok  vagy ezek együttesen, vegyülve más lényekkel sablonosan harcolnak magukkal hordákon belül vagy éppenséggel egymással, esetleg a két faj egy-egy idióta tagja Romeo és Júliát játszadozik. Vérfrissítést vártam a könyvtől újat, ami megborzongatja az idegszálaimat és halkan sugdossa az agysejtjeimnek, hogy még, még. Azonban helyette inkább csak az el, el innen szavak jutottak el a tudatomig.

Nagyszerű ötlet a garaboncia, ami kis korban azzal mutatkozik meg, hogy különböző színűek lesznek a gyerekek szemei. Sokféle garaboncia létezik a rendkívül hasznosaktól kezdve a leghasznavehetetlenebbekig. Érdekes gondolat így ettől azt várná az ember, hogy ezt a jó ötletet az író ki is tudja használni. Azonban sajnos nem!

Annyira eltúlozza már a végletek határán túlra a főhős garabonciáját, hogy olvasás közben elméláztam, és időutaztam gondolatban egy asztal valamint rajta egy kávé és egy moccachino mellé. Kedves barátnőmmel való beszélgetésem jutott eszembe a gőzölgő poharak felett, mikoris Nami éppen azt fejtette ki, hogy a képzeletbeli karakterét annyi képességgel, tudással és pozitív tulajdonsággal vértezte fel, hogy az három másik ha nem több szereplőnek is elég lenne. Na hát Katsa is pont ilyen. Mindent tud, mindent lát tökéletes, soha senki nem tudja legyőzni mindent, túlél még szerintem azt is, ha a föld elpusztul. Ebben az esetben szerintem, faragna magának tíz perc alatt egy űrsiklót, elhagyná a pusztulófélben lévő Földet, majd azonnal felfedezne egy másik civilizációt, amit meg is hódít, ahogy leteszi a lábát a bolygóra.

 A történet elején egy igazi amazonra számítottam, és meg is kaptam, csak ahogy haladtunk előre láttam, hogy az összes Marvel képregényhős sem verhetné meg semmiben, sőt még Mac Gywert is kenterbe verné, mentsd meg magad fél perc alatt a nálad levő rágógumival egy 15 fős katonacsoporttal szemben mutatványnál. A legeszementebb próbálkozás, amitől már a falat kapartam, pedig az író néni csak azt akarta ezzel is mutatni, hogy hőse milyen vakmerő, bátor és ügyes, hogy ezt is meg tudja csinálni, az a hegyeken való menekülés Keserkékkel. Nekem nem volt sem vakmerő, bátor valamint ügyes sem, egyszerűen csak egy idióta lány, aki szétszaggatott ruhában át akar vinni egy döglött állatok bőrébe csavart már hullafáradt gyereket, a legnagyobb télben egy olyan szoroson keresztül ahova senki épeszű ember nem tenné a lábát. Csak azért mert tudja, hogy Ő meg tudja csinálni. Közben susoghatta volna még, hogy „Muködj!” akkor lett volna tökéletesen elmebeteg az egész jelenet.  

Katsa

Túl. Ez lehetne Katsa középső neve. Túl önfejű, túl erős, túl konok és túl begyöpesedett. Nem szerettem akárhogy hangoztatta feminista nézeteit, hogy ő meg a férjhez menés az kettő, még akkor is, ha megtalálta élete párját. Aki történetesen a történet elején szerzett egy hatalmas púpot tőle tőlem meg egy pirospontot, hogy végre egy kedvelhető szereplő. Majd ez is kezdett kopni. Folyamatosan adta Pongor Katsa alá a lovat, hogy ő milyen jó, milyen ügyes, meg gyors, meg tökéletes. Nem zavarja, hogy fokozatosan övé lesz a női szerep, már csak a kötőtűk hiányoznak a kezéből a tűz mellett, amit persze Katsa gyújt, Katsa gyűjti a tűzifát, Katsa vadászik, Katsa menti meg őket. Vagyis Katsa csinál mindent.

És miért ez a rengeteg Katsa, akit a vége felé már csak „Kaccáztam” magamban? Azért, mert az írónő is ezt teszi. Katsa ezt csinálta majd alatta megint Katsa majd vagy még ötször. Nem a lány, vagy ő esetleg valami más utaló szó az adott személyre. Nem szinte mindig az adott név és ezt vagy azt csinálta. Csak hogy ne legyen teljesen suta az olvasó és tudja, hogy még mindig az egy mondattal korábban említett szereplőről van szó. És nem csak az ő esetében, szinte mindenkinél.

Először azt hittem, hogy nekem nem is az íróval van bajom, hanem a fordítással. Biztosa a nyelvezet az oka, a megfogalmazás. Azonban lassan rá kellett ébrednem, hogy szerencsétlen fordító sem fordíthat mást, mint amit az író megírt. Vagyis ahol a nevet említi, ott azt kell fordítani, valamint a fordító a cselekmény alakulásért sem lehet felelős, nem az ő fejéből pattant ki ez a vontatott betűhalom. Sok minden zavart, a nevek Keserkék helyett például mindig valahogy Keseréget olvastam, Giddon helyett meg Gibbont. A hab tetején a cseresznye pedig a Lekk város ami mellett a Randaváros (vagy nekem Rondaváros) és Birigy város már labdába sem rúghatott.

Nekem kimondottan kínszenvedés volt a kötet, amire az Evermore óta nem volt példa.

Úgyhogy tiszteletem mindenkinek, aki átküzdötte magát rajta, mint Katsa a hegyeken, hogy stílszerű legyek.

Egy újabb kötettel gyarapodik mazochista polcom.

Értékelés:1/5

Kedvenc részek:

„Vége”

A következő kötet:

A könyv végén található az írónő második kötetének Prológusa, amely szintén ebben a világban játszódik. A Prológus nekem kifejezetten tetszett, valemennyit megtudtunk Lekkről. S bár nem róla lesz szó a történetben, mégis valahogy jobbnak tűnik, mint elődje. Lehet, hogy lassan fakírrá változom, de adok neki egy sanszot.

Címe: Fire - Zsarát

A történet:

„Völgyeföldén zavaros, vad idők járnak. A fiatal Nash király kapaszkodik a trónjába, miközben a lázadó főurak északon és délen is sereget toboroznak, hogy letaszítsák róla. Az erdő és hegyek tele vannak kémekkel, nyüzsögnek a tolvajok és mindenféle törvényen kívüliek. Itt él Zsarát, aki vad, ellenállhatatlan megjelenésével, a lángnyelvek minden árnyalatában pompázó színű hajával az ember-szörnyek utolsó élő képviselője. Egyszerre gyűlölt és imádott személy ő, akinek különleges képessége, hogy befolyásolni tudja a környezetében lévők elméjét. De Zsarát nem akar visszaélni e hatalmával, nem akarja ártatlan emberek titkait ellopni. Különösen, hogy neki magának is oly sok féltett titka van. Csakhogy feltűnik Brigan herceg, aki azért jött, hogy Zsarátot a Királyi Városba vigye. Az udvarnak ugyanis szüksége van Zsarát segítségére, hogy leleplezze a király ellen szőtt összeesküvést. Messze az otthonától a lány fokozatosan rádöbben, hogy képessége jóval többet ér, mint amiről valaha álmodott. Megmentheti a királyságot. De csak akkor, ha nem fél olyan szörnnyé válni, mint amilyen az apja volt. Ez a romantikus történet méltó párja a nagyszerű Garaboncnak, azonban vadonatúj szereplőkkel, egyetlenegyet kivéve. Ha tetszett a Garabonc, biztosan imádni fogod a Zsarátot is. Ha pedig még nem olvastad, ez után mindent megadnál azért, hogy minél előbb a kezedbe vehesd.”