Felejthetetlen - Cat Patrick: Forgotten

Mit szólnál, ahhoz, ha reggel felébredve nem emlékeznél semmire az elmúlt napból? Vagy az elmúlt hónapból, évből? Az egyetlen emlék a holnap lenne, a következő hét, hónap, év, az egész élet? Mit tennél, ha nem hoznának a napok újabb csodákat és meglepetéseket? Ha előre tudnád, hogy ki lesz számodra fontos? Adnál esélyt, törődnél másokkal akkor is, ha nem szerepelnének a jövődben? Vagy talán csak addig nem szerepelnek benne, amíg nem foglalkozol velük? De honnan tudod, hogy mikor cselekszel jól, és mikor rombolsz le mindent magad körül? Biztonságban éreznéd magad, vagy rettegnél a holnaptól?

Honnan:

Borítómánia! Megtetszett a külföldi, beleestem az itthoniba és elvesztem a fülszövegben. J

Pro:

Üdvözöllek London Lane titkos világában. Hogy miért titkos? Egyrészt, mert rajta kívül csak két ember tud apró kis „defektusáról”, másrészt, mert számára is teljesen ködbe vész az élete, a múltja. London előre emlékezik, és visszafelé felejt. Mindent és mindenkit elfelejt, akik nem játszanak szerepet a további életében, a jövő eseményeire is csak addig emlékszik, amíg azok be nem következnek, ezt követően minden a ködbe vész. Ezzel az alapötlettel az írónő teljesen levett a lábamról, újszerű, nincs megtöltve semmilyen fantasy elemmel, nincs túlmagyarázva és elhúzva, mint a rétestészta. Egy önálló regény, amivel manapság a trilógiák és mini sorozatokkal tarkított könyves világban igen ritkán találkozunk. De pont ez a jó benne épp elég adalékanyaggal és fűszerrel van elkészítve, nem üli meg az olvasó gyomrát, és nem is távozik korgó hassal.

„A sok ellentétes érzelem közt valahogy mégis elkap az álom, és magával ragad a mélybe.

És ezzel minden, amit nem írtam le, örökre elvész…”

Ami kifejezetten tetszett a történet során azok London feljegyzései voltak. Emlékeztetett arra, hogy mennyi apróság szövi át a mindennapjainkat, aminek nem is érezzük a fontosságát, csupán csak vannak, így nem is foglalkozunk velük. Persze, egy-egy találkozót mi is felírunk magunknak, hogy ki ne menjen a fejünkből, de általában emlékszünk, hogy mi volt rajtunk tegnap, ki mivel borított ki, milyen kellemetlen helyzetbe is kerültünk.

Patrick felveti annak a gondolatát, hogy milyen is lenne, ha egy kellemes alvás során kitörölhetnénk minden rosszat a fejünkből. Ha kudarc ér egyszerűen elfelejted, nincsenek rossz érzések, hibák, kellemetlen pillanatok, amikor visszagondolsz rájuk, hiszen nincs mire visszaemlékezni. Egyúttal viszont annak képességét is elveszíted, hogy tanulj, vagy fejlődj általuk, mert ha nem írod fel magadnak - és miért is írnád fel, amikor épp az a cél, hogy elfelejtsd- minden elvész. Az írónő kifordítja ezt a gyakorlatot főhőse által nem a múltból, hanem a jövőből próbál meg tanulni és hasznosítani azt a jelenben. Elgondolkodik a jövő alakításán, megváltoztatásán, hiszen a jövőbeli „emlékeket” felhasználva a jelen problémáin próbál javítani, és ez által a jövőt jobbá tenni. Elég nyakatekert? Igen, de mégis ettől nagyon élvezetes. Elgondolkodtat, miközben szórakoztat, és legyünk őszinték egy jó regénynek ez a célja, vagyis ennek kellene lennie.

Szerettem Luke és London párosát, akiknek kapcsolata nem egyszerű „meglátlak és megszeretlek” történet. A lánynak minden egyes nap fel kell töltenie magát az emlékeivel, vagyis azok egy részével, amit papírra vetett, és mesterien át kell ugrania a mentális kátyúkat, amikor az egyes szituációk úgy hozzák. Az ő szerelmük egy hosszú, mégis rövid folyamat. Luke számára egy hónapok óta tartó kapcsolattá érik, tele kedves és meghökkentő pillanatokkal, míg Londonnak minden egyes nap bele kell szeretnie a fiúba, akit ismer és mégsem. Talán ennek is köszönhetik, hogy folyamatosan fennmarad az izgalom és az újdonság ereje a kapcsolatukban.

„- Hát nem lenne csodálatos, ha olyasvalakivel járhatnál, aki emlékszik is rád reggelente?

- Dehogynem – feleli Luke. – De így legalább sosem unsz meg.”

A kapcsolatuk nem merül ki egymás magasztalásában vagy a szerelmük kivesézésében, hogy melyikük halna meg hamarabb a másikért. Komoly témákról beszélgetnek, titkokat osztanak meg egymással és válnak teljes mértékben őszintévé a másikkal. Megbocsátás és teljes elfogadás jellemzi a kapcsolatukat, ilyen tini szerelemről pedig ritkán olvashatunk. Szemtanúi vagyunk az első pillanatoktól kezdve, a kibontakozásig. Miénk lesznek azok a pillanatok, amikre London nem emlékezhet, és közben mosolygunk, ha valami felett elmereng, pedig emlékeznie kellene rá.

„Egy pár percig mindketten csendben maradunk. Végül Luke töri meg a hallgatást. – Azt hiszem, a haláltémával legalább a harmadik randiig illik várni.”

Az írónő újszerű megközelítése mellett pedzeget mindennaposnak mondható témákat is pl.: egy diák és tanár viszonya. Felveti a kérdéseket és a megoldásokat arra az esetre, amikor a legjobb barátnő tudja, hogy egy kapcsolat nem tesz jót az embernek, és nem csak jövőbeli emlékeinek köszönhetően. Teret adni, vagy folyamatosan rágni a fülét, esetleg megkerülve a dolgokat beavatkozni a kapcsolatba? London körbejár majdnem minden alternatívát és végül talál egy köztes megoldást, miközben nyomoz, kutat és a jövő birtokában próbál változtatni azon, és beleszőni olyan embereket is, akik addig nem szerepeltek benne. Izgalmas nyomozási szál, baljóslatú álmok és titkok teszik még izgalmasabbá a történetet, ahogy az a végkifejlet felé halad. A véggel pedig nem csak a főhősöktől búcsúzunk el, hanem egy kicsit az addigi élménytől is.

Kontra:

Gondolható volt, hogy London „állapota” mögött meghúzódik valami sötét és veszélyes dolog, ami a múltba vész és ezáltal a főhősnő számára teljesen homályba burkolózik. Amíg a súlyos múlt fokozatosan összerakódik a szemünk előtt, együtt izgulunk és gondolkodunk a szereplővel, élvezzük a kutatást a feszítő kíváncsiságot, ami tombol bennünk. A kivitelezés kiváló, azonban számomra ennek az egész szálnak a lezárása csökkentette a könyv értékét. Számomra Patrick túl habos és meseszerűvé tette az addig a saját környezetéből kiemelkedő a maga borús és kicsit sötét mellékzöngével bíró kötetét. Kicsit rózsaszín rágógumi reklámszerű lesz a befejezés, ami azoknak, akik ezt szeretik tökéletes ending. Akik viszont a drámákra, sőt a tragédiákra voksolnak, mert az árnyakat is látják egy napsütéses napon csökkentheti a történet értékét.

A könyvért külön köszönet a Könyvmolyképző kiadónak!

Értékelés:

Kedvenc rész: 

„Egy olyan emberre számít a kezdetnél, aki látja a dolog végét.”

„-Nem tudom, London – feleli, és az oldalára gördül, hogy a szemembe nézhessen. A fejét megtámasztja a kezével. – Mindent. Nem akarlak ízekre szedni. Téged szeretlek, úgy ahogy vagy. Azt hiszem, mindig is szerettelek.”

„Azon kezdek tűnődni, vajon a szívem megőrzi-e az emlékeket, ha a fejem nem is. Ez jó magyarázat volna rá, hogy miért is érzek ekkora szeretetet Luke iránt most, miközben – mentális értelemben- csak ma reggel a tanulószobában találkoztam vele először.”