Kelley Armstrong: A leszámolás

Egy hetek alatt megváltozott és felfordult életben megkönnyebbülést kellene érezned, ha olyan felnőttek vesznek a szárnyuk alá, akik hozzád hasonlóak. Ha kapsz egy mentort, aki segítséget, tanácsot és mindenek előtt válaszokat ad a kérdéseidre örülnöd kellene. Vagy mégsem? Chloé Saunders frusztráltabb, mint eddig bármikor. Bizonytalanság, félelem és kétségbeesés jellemzi az amúgy békésnek ígérkező napokat. De mégis miért kell félnie, amikor biztonságban van? megzabolázhatja-e az erejét, ami nem csak őt, hanem a sokat látott mentorokat is megrémiszti? Visszatérhet-e ahhoz az élethez, amit ott kellett hagynia? És a fő kérdés: vissza akar-e egyáltalán térni hozzá valaha is?

Honnan: Megfertőződtem a sorozattal, és menthetetlenül a rabja lettem. :)

Pro:

Másokkal szemben én nem tartom úgy, hogy Armstrong Sötét erő trilógiájának darabjai unalmasak, és nem történik bennük semmi sem. Tény, hogy a szereplők a nyitó kötetben egy bezárt intézetben rostokoltak, és nem keveredtek ezáltal váratlan szituációkba, mégis az írónő eseménydússá és rendkívül fordulatossá varázsolta a cselekmény szálát. Ugyan ez a momento a befejező könyvre is igaz, hiszen górcső alá helyezve a történetet, csak két helyszínen játszódik, mégis annyi esemény szövi keresztül szereplőink kalandos napjait, hogy az, egy több ezer mérföldes, változatos állomásokat felvonultató kóborlásnál is kalandosabb. És ez teszi az írónőt naggyá a szememben, hiszen minimális cselekményborzoló lehetőséggel kell gazdálkodnia, és játszania korlátozott mozfástéren; amit meg kell hagyni csodálatosan kivitelez és magas szinten űz. A történet mégsem válik sekélyessé és kiszámíthatóvá. Segítségére van ebben Chloé képessége, hogy bármely színhelyen képes új alakokat megidézni, ami hozzájárul a történet szálának további gabalyításához, és kibogozásához. Másrészt pedig az amúgy kiszámíthatatlan események hálójának ezzel a biztosnak, és akár biztonságosnak számító közegrögzítéssel éri el, hogy nem csak a szereplők, hanem az olvasó is kicsit kellemetlenül és kiszolgáltatva érezi magát, minden sarokban ellenséget várva.

„Mondd gyorsan a részleteket! Gyanítom, hogy megint meg akarsz szökni innen. Nem tökéletesen értem, hogy miért, mert nekem úgy tűnik, eléggé kedveled ezt a helyet! Folyton visszajössz ide!”

A másik nagy pozitívuma a könyvnek, hogy hozza a már megszokott érzelmi fronton kiváltott hatást. Az írónő a szavaival az érzéseket cseppenként lágyan adagolja, amik kezdetben nem hagynak nagy hullámokat a szereplők lelkén, csupán apró lágy fodrokat, amik lassan sűrűsödnek és a kellő pillanatban kiváltják a katarzist. A robbanás, amit az olvasó már oly régóta vár, váratlan és visszafogott, mégis erős hatást gyakorol, és hosszú ideig kitart.

„Tori bejött négykor, és meglepettnek tűnt, hogy még mindig az ágyban talál.
– Az egész délutánt itt töltötted? – kérdezte. – Én meg azt hittem, kinn vagy a fiúkkal!
–Miről maradtam le?
– Rólam, ahogy felmosom a padlót!”

A szereplők képessége a kötetek során egyre csak duzzad, növekszik, és ezzel párhuzamosan jellemük is fejlődik. Főhősnőnk, aki több fronton is ki van téve a gonosz befolyásolásának, kitart elvei mellett, mégis hatnak rá a sötét erők. Ami nem rossz, hiszen ennek köszönhetően még érettebben és megfontoltabban áll hozzá a felfordult, négy sarkából kitépett életének. A kezdeti felszínes viselkedések lekopnak a hősökről, és itt már pőrén is megmutatkoznak nem csak egymásnak hanem előttünk is; sebezhetően, őszintén és kiszolgáltatottan. A feszültségük a miénk lesz, a csalódásukat együtt éljük meg velük. Kevés eszközzel, mégis életteli karaktereket kapunk, akiket már csak néhány varázsszó választ el, hogy a lapok hasábjaiból kibukva közén pottyanjanak. A muszáj helyzetek ellenére kialakul a ragaszkodás, az összetartozás érzése, és nem csak barátokká, hanem családdá forrasztja össze kicsiny csapatunkat, ezzel is érzékeltetve, hogy a leg össze nem illőbb emberek is képesek úgy funkcionálni együtt, mint akiket a vér köt össze.

Kontra:

FIGYELEM! Helyenként spoilert tartalmazhat a folytatás!

Minden pozitívuma mellett az írónő nem csak örömöt és boldog perceket okozott, hanem bosszankodást, és homlokráncolást is. Ami nem tetszett, az az, hogy többször is volt olyan pillanat, hogy úgy éreztem egyszerűen kifogyott az ötletekből, és úgy oldja meg a helyzeteket, hogy papírra veti azt, ami a legelőször az eszébe jut. És ez nem mindig jött be. Helyenként Kelley megerőszakolta a történetet, olyan elemeket építve be, amik feleslegesek, vagy értelmetlenek, mivel nem kerülnek megmagyarázásra, és óriási kátyúkat hagynak maguk után. (Gondoljunk itt például Chloé anyukájára, vagy a démon megszabadítására.) A történet borzasztóan nyitott véget kap így is, ezek az elemek azonban még egy jó nagy lapáttal hozzájárulnak a befejezetlenség érzéséhez. A nyitott véggel nincs gondom, csak a magyarázatok hiánya, szó mi szó bosszússá tesz, széklábba rugdosósan bosszússá.

„– Hagyd elmenni! – vélte Derek. – Eleget hallottunk!
– El akart mondani nekem valamit!
Derek felhorkant. – Nem mind ezt akarja? Biztos benne van a szellemkódexben: ha az elillanás veszélye fenyeget, és tudod, hogy menned kell, gondoskodj róla, hogy épp valami izgalmas mondat közepén legyél!”

És ha vég, akkor beszéljünk a végső összecsapásról, ami szó szerint össze lett csapva. Ezen a részen úgy éreztem, hogy helyszínt váltottunk, csak én maradtam le félúton, és véletlenül egy Marvel képregény kellős közepébe pottyantam. A „jön a megmentő és minden egy csapásra megoldódik” valahogy távol áll ettől a történettől, ahol eddig mindig az összefogás volt a kulcsa a problémákból való kilábalásnak. És tudom itt is halványan megjelenik ez az elem, mégis sarkalatosan Derekék apukájának megjelenésén van a hangsúly, hiszen addig kis csapatunk tehetetlen. Így kicsit szívfájósan váltam meg a történettől, ami nem csak az apró bosszúságoknak, hanem a legjobb pillanatoknak és a romantikus szálnak is köszönhető. A nyitott befejezés miatt én reménykedem egy lehetséges folytatásban, ha nem is ezen a már megkezdett vonalon, hanem egy új történetláncolathoz való csatlakozásként. Hiszen tudjuk, az Edison csoportnak nem csak ez az egy kísérlete hozott váratlan fordulatokat…

A könyvért külön köszönet a Könyvmolyképző kiadónak!

Értékelés:

Kedvenc rész:

Spoiler veszély!!!

„Közelebb csusszantam hozzá, éreztem, ahogy átölel és megszorít. Az ajkunk egymáshoz ért…
– Derek? – hívta az apja. – Chloé?
Derek felmordult, én meg hátravetett fejjel felkacagtam.
– Úgy tűnik, ez elég gyakran előfordul velünk, nemde? – állapítottam meg.
– Túl gyakran! Evés után elmegyünk sétálni! Egy jó, hosszú sétára. Távol minden lehetséges közbeavatkozótól!
Rávigyorogtam: – Jó tervnek hangzik!”

Ingázó molyok – avagy egy utazó könyvmoly idegesítő szokásai

A héten a könyves szekrényem előtt meditálva ötlött fel bennem ennek a bejegyzésnek a megírása. Sokan találjuk magunkat az ingázás kényszerhelyzetében, munkahely, iskola és az otthonunk között, ami sokszor nem csak egy 10-15 perces utat jelent. Lévén könyvmoly én ezt az időszakot általában olvasással töltöm el, és ahogy mostanában megfigyeltem, egyre többen követik a példámat a Szegedre tartó járaton. De mit is vigyen magával egy könyvfaló ingázó moly? Ne foglaljon sok helyet, de ne is legyen unalmas. Novelláskötetet vagy regényt? Olyan kell, amiben annyira nem veszek el, és észreveszem, hogy le kell szállnom. :) Egy ilyen jellegű dilemma közben merült fel az ötlet, hogy számba vegyem a kritériumokat, és összeszedjem a velük kapcsolatos saját őrült szokásaimat.

Aktuális vs. Utazó

Én az a típus vagyok, akinek vannak kifejezetten buszon olvasós könyvei. Ritkán esik meg, hogy az éppen aktuális „otthon olvasós” kötetemet viszem magammal reggelente. Ennek pedig nagyon egyszerű a magyarázata, ritkán esik meg, hogy annyira magába szippantson egy kötet, hogy mindenhova magammal akarjam vinni. Ha pedig ez egy amúgy is buszozós könyvnél esik meg, legalább már az felvillanyoz reggel, hogy nemsokára olvashatom a történetet, és a napi kötelezettségek valamennyire a háttérbe húzódnak.

Kemény borító vs. Puha tábla

Imádom a kemény táblás köteteket, legyenek azok kopott bőrkötésbe bújtatva, vagy a legújabb trend szerint kicsicsázva, ez a merev váz kölcsönöz a könyveknek egyfajta védőpáncélt az idő vasfogával szemben. A kor emberének pedig dilemmát. Mert ugyebár ennek a masszivitásnak köszönhetően nem hajlanak meg az olvasói akaratnak, sem a táskák esetleges térfogatváltozásainak a nap során. Így ezekkel a könyvekkel a nap végére úgy járok, hogy a hátizsák helyett a kezemben cipelem őket és folyamatosan azt lesem, hogy hova pakoljam, hogy ne akadályozzanak engem vagy másokat, esetleg ne hagyjam el őket, miközben valahova csak egy pillanatra leteszem őket. Tehát nálam a puha kötésű könyvek élveznek elsőbbséget utazás során, hiszen női táskák esetébe fő a koncepciókeresés, hogy minden, ami fontos elférjen.

E-book vs. Nyomtatott irodalom

Számomra hangulatosabb a szagolható, tapintható, lapozható nyomtatott könyvek olvasása, buszon, villamoson, mint, hogy folyamatosan az e-book olvasót nyomogatni, ami mellesleg nincs is. Néhány évvel ezelőtt, amikor még nem érték el a hazai piacot a kindlek, én pedig nem bírtam ki, hogy Miss Blake történetét ne tudjam folytatni napközben is, miközben az otthon csücsül a laptopomon vakmerően feltettem az MP4 lejátszómra; mondanom sem kell, hogy kész szenvedés volt. Természetesen a ténylegesen e-könyvek olvasására kifejlesztett gépekkel már nem ilyen faramuci a helyzet. Mégis a lapok susogásának, a könyv tapintásának valahogy misztikus ereje van, és a két párhuzamos utazás - mind a történetben, mind az úton - során megtett lépteit igazolják a hátrahagyott lapok, nem csak egy csúszka az egyik oldalon.

Könyvtári vs. Saját

Borítómániás moly lévén gyűlölöm, hogy ha megsérül egy könyvem fedőlapja. A környezetem idegeire megyek azzal, hogy amikor egy mikroszkopikus sérülést észreveszek, görög tragédiát kerítek az esetből. Ezért sem szoktam magammal cipelni a magán könyvtáram darabjait, helyettük viszek könyvtári darabokat. Sokszor kinevetnek, amikor mondom, hogy amúgy megvan otthon, csak kivettem egy másik példányt a könyvtárból, mert éppen erre a történetre esett gusztusom. Furcsa szokás, hiszen így is mint egy őrült vigyázok ezekre a kötetekre is, hogy ne essen semmi bajuk. Ha egy pszichológus szeretné visszavezetni a baj okát, miközben én egy kényelmes kereveten fekszem, szerintem jó pár órát kellene szánnia agyam ilyetén őrült szokásai kódjának feltörésére.

Novellák vs. Vaskos regények

Mindkettőnek megvan a maga előnye. Egy vaskos kötet jó harci fegyver is lehet, sőt a napi kondit is biztosítja. :) A novelláskötet pedig változatosságot biztosít és bizonyos szempontból időben betervezhetőbb, hiszen ha egy-egy történet épp kiteszi az utazás tartamát, nem kell pont a legizgalmasabb résznél félbehagynunk. Mini történetek tárházát biztosítja számunkra, amivel tetszés szerint tudunk gazdálkodni, és kiválasztani a nekünk éppen aktuálisan tetszőt, ami érzelmi állapotunkhoz illik. Míg a regények esetében kézenfekvően nem lapozhatunk el 100 oldalt, mert pl.: nem annak a szereplőnek a szemszögéből látjuk az eseményeket, akit kedvelünk; ha pedig mégis megtesszük értelmetlen lesz számunkra a cselekmény. Ha minden kötél szakad és mégsem jutunk dűlőre a dolog felett, egy huszárvágással megoldható ez a dilemma is, méghozzá egy verseskötet képében. :)

Bevállalod vs. Rejtegeted

Fontos kérdés, bevállalod vagy sem, hogy mit olvasol? Akaratlanul is megnéznek maguknak az emberek, és nem csak téged, aki olvasol a buszon/villamoson/metrón/trolin, hanem azt is amit a kezedben tartasz. Persze ennek a kiküszöbölésére is léteznek megoldási alternatívák, pl.: egy másik könyv levehető előlapjára cseréled ki az eredetit. Drasztikusabb megoldás, ha becsomagolod a könyvet. De tényleg megfelelő elterelő hadművelet ez? Megesett velem, hogy a mellettem ülő lány könyve CSAK azért vonta magára a figyelmem, mert újságpapírba volt becsomagolva. Persze, hogy kíváncsivá tett, hogy mit olvas ennyire rejtegetve, és nem én voltam az egyetlen, aki bele-bele olvasott a válla felett. És akkor itt jön a következő párosítás a Klasszikus vs. Kortárs irodalom kérdése. A rejtegetés sokadik alternatívája, amikor kiváltjuk azt a kötetet, amit igazán szeretnénk olvasni egy klasszikus, szépirodalmi művel. És mégis miért? Hogy műveltebbnek tűnjünk, okosabbnak, fontosabbnak, mint amilyenek vagyunk? Megmutassuk, hogy nem a napi, populáris, „tömeghányadék bestsellereket” olvassuk, miközben az ágy mellett mégis ezek tornyosulnak? Szerintem legyünk önmagunk, minden téren, még ha az az utazás közbeni olvasás is. bátran vegyük elő a Júlia számokat vagy a Háború és békét, ha arra támad gusztusunk, esetleg azzal szeretnénk bankot rabolni. :)

Marcipánszívek, vércseppek és smaragdok

Tollas kis jószág a „remény”,
Lelkünk ágára ül,
Fújja szövegtelen dalát,
És sosem némul el.

Emily Dickinson

Honnan: Menthetetlenül beleszerettem a sorozatba!

Gondolatok:

Vannak olyan emberek, akiket a hibáik ellenére is szeretsz, vagy éppen azok miatt maradnak meg örökre a kedvenc ismerőseid. Ez a helyzet a Smaragdzölddel is. Egyszerűen nem lehet nem szeretni, pedig okoz néha szemöldökráncolást, és kisebb viharfelhőket az olvasó feje felett. Amikor elkezdtem olvasni a trilógiát, azt hittem, hogy egy teljesen könnyed hangvételű fantasy történettel találom szemben magam, amiben röpködnek az időben, kalandoznak egy kicsit és el-el táncolnak egy-egy menüettet közben. Ehhez képest egy ármánnyal, és cselszövéssel teli láncolatot kaptam, amiben az írónő akkora csavarral rukkolt elő a végkifejletnél, amire sosem gondoltam volna. Na de erről majd később.

„– Maradjunk barátok! – Ez a mondat volt a legeslegutolsó csepp a pohárban.
– Biztosan mindannyiszor meghal egy tündér, amikor csak valaki kiejti a száján ezeket a szavakat – jegyeztem meg.”

Sok véleményt olvastam a befejező kötetről, ami mindenkit megrázott, közöttük engem is. A legtöbben arra „panaszkodtak”, hogy egyszerűen letehetetlen, magába szippantó, és hiába próbálja a lelkes olvasó valamennyire visszafogni magát ettől a könnyű függőséget okozó utolsó adagtól egyszerűen nem tudja abbahagyni. Hogy mégis mi ennek az oka? Mert fordulatos, vicces, folyamatosan biztosítva van benne fejezetről fejezetre az akció és izgalom. És a legfontosabb állandó figyelmet igényel, sok a visszakapcsolás, és az agymunka, hogy nyomonkövesd a szálak felfejtését, a magyarázatokat és az egyes időpontokat. Az írónő mesterien szőtte meg a történet szőttesét, és nem ejtett hibát, leemelem a kalapom előtte, hogy ennyire frappánsan oldotta meg az idő szálainak össze illetve kibogozását. Hatalmas piros pontot érdemel ezért. A másik briliáns húzása, amit kiemelnék az a jóslatok, és azok szerepe a cselekmény szempontjából. Nem csak Leslie-nek okozott ezzel fejtörést, hanem nekem is, és a megoldás megrázó. Hiába tűnik könnyednek a történet, mint a vattacukor, sokszor érte el, hogy sziklaméretű kövek húzták le a gyomrom a félelemtől, szorították össze a torkom a fájdalomtól és a kétségtől, hogy hogyan is fog zárulni a rész.

„Megfordult a fejemben, hogy nem én lennék az első, aki belehal a szerelmi bánatba, remek kis társaságom gyűlt már össze eddig: a kis hableány, Júlia, Pocahontas, a kaméliás hölgy, Pillangókisasszony – és most már én is közéjük tartoztam, Gwendolyn Shepherd.”

Életveszélyes és tragikus, ami a csipkék és tüllök mögött megbújik. És mégis ez hagy egy kicsi kívánnivalót maga után. Sokszor úgy éreztem, hogy engem jobban megráz egy-egy titok, fejlemény felderülése, mint magukat a szereplőket. Átsiklanak ezek felett a sokszor borzalmas elemek felett, mint ha csak kiderülne, hogy elfogyott a sajt a készülő pizzához. Nem tudom, hogy az írónő így akarta-e kifejezni, hogy ha valakinek drasztikusan megváltozik az élete hetek alatt, akkor az ilyen méretű sorscsapások már nem sokat osztanak vagy szoroznak, ha felsejlenek egyik napról a másikra. Mindenesetre, többször éreztem, hogy én pánikolok, míg a szereplők kellemesen elbeszélgetnek életről és halálról. Ilyenkor legszívesebben jól megráztam volna őket, de hát, mint egyszerű olvasó számára ez kivitelezhetetlen. Lehet, hogy csak én vagyok vele úgy, hogy több dolog is megmagyarázatlan maradt, miközben még több kérdésem is felmerült, és így kicsit hiányérzettel küszködve váltam meg tőle. És bár befejező kötettel van dolgunk, mégis el tudnék még képzelni több Gwen és Gigeon kalandot.

„Fejjel lefele függeszkedett az ajtó fölötti baldachinon, és károgó hangon kántálni kezdett:
– Gidi és Gwendolyn, csókot lát a baldachin, a baldachin recsegett, Xemerius nevetett.”

Többször is megesik, hogy egy történetben vannak felesleges szereplők, akik csak arra szolgálnak, hogy kitöltsék a cselekményben felmerülő kátyúkat, itt azonban egyel sem találkoztam. Mindenkinek rendeltetése van, és ilyen-olyan módon fontos a szerepe. És ami a legfőbb: könnyen a szívébe zárja őket az ember, legyen akár gonosz vagy jó. Már az előző részekben hozzászokhattam ahhoz a kellemes és sajátos humorhoz, amellyel az írónő a szereplők személyiségét megfűszerezte, így nem csoda, hogy folyamatos mosoly ült a szám sarkában, miközben faltam a sorokat. A kedvencem örökre Xemerius marad. Sajnálom a történet szereplőit, hogy Gwenen kívül nem élvezhették sajátos monológjait, csípős megjegyzéseit és szellemes tanácsait. Nagy utat tettek meg főhőseink, és ez a személyiségükön is rajtahagyta nyomát. Fejlődtek a karakterek, bár nem kell pálfordulást várni senkitől sem, a jó megmaradt jónak, a rossz rossznak. És akkor itt térek vissza az elején felvetett fordulatra. Ritkán találkozni ennyire csavaros észjárású, és megdöbbentően rafinált gonosz karakterrel, mint aki itt a szálakat machinálta az évszázadok során. Az ő karaktere is hozzájárul a könyvsorozat erős tartópilléréhez, hiszen egy jó rossz karakter nélkül lapos és üres lenne minden egyes próbálkozás, a szálvezetés és maga a végkifejlet is, ami itt akkora ütés a marcipánszívekbe, hogy azok eldeformálódnak.

„Amikor az okos és felettébb bájos démon reményekkel telve visszatért kirándulásáról, sajnos meg kellett állapítania, hogy a lány időközben sem a pisisárga blúzát, sem az ártatlanságát nem veszítette el…”

Fordulatokban gazdag befejezése ez egy megkapó történetnek, az első szerelemről, családról, időről, halhatatlanságról és önfeláldozásról. Minden egyes sora magával ragad, és oldalról oldalra még jobban a fotelhez bilincsel, ahonnan nem is akarsz szabadulni mindaddig, amíg már egy betű sem marad. :)

A könyvért külön köszönet a Könyvmolyképző kiadónak!

Értékelés:

Kedvenc rész:

„– Jól van. Adja ide azt az izét! – Gideon hagyta, hogy Madame Rossini a nyakába kanyarítsa a gallért. – Úgysem nagyon néz meg magának senki. De ha mégis: nehezen tudom elképzelni, hogy az emberek éjjel-nappal ilyen merev balettszoknyácskát viseltek a nyakuk körül.
– Pedig így volt. Legalábbis asz udvárhban.
– Nem értem, mi bajod. Remekül áll neked – dicsértem meg egy igazán utálatos vigyor kíséretében. – Úgy néz ki a fejed, mint egy hatalmas bonbon.
– Igen, tudom. – Gideon is vigyorgott. – Ennivaló vagyok. A gallér legalább eltereli a figyelmet a buggyos nadrágomról… Remélem.
– Á bujdos nadrhág nágyon is szexi – jelentette ki Madame Rossini, és ezt már tényleg nem bírtam ki kuncogás nélkül.”

„Én majd tartom a frontot – ígérte Xemerius. – Ha valaki jön, és el akarja lopni ezt az izét, kegyetlenül… öhm… leköpöm.”

„A lányok tényleg az emberi faj legfárasztóbb egyedei. Őket csak a nyugalmazott pénzügyi tisztviselők, a harisnyaboltban dolgozó eladónők és a kiskerttulajdonosok egyesületeinek elnökei előzik meg.”

„Eszembe jutott, milyen kár, hogy még nem léteznek pszichoterapeuták traumatizált kísértetek számára. Íme, egy rés a piacon, amelyről érdemes elgondolkodni.”

Ötven árnyalat, ami megrengetett

Lehetne az is a post címének folytatása, hogy "ami megrengette az irodalomba, a kiadókba és az emberek ízlésébe vetett bizodalmamat". A könyv, amit úgy reklámoznak, hogy „amiről mindenki beszél”. És tényleg. Sajnos. Valahogy sehogy se tudtam menekülni előle. Erről beszéltek mellettem a buszon, a csoporttársaim, amikor arról volt szó, hogy ki mire költi a jegyzettámogatását, a televízió híradásai és a normál napilapok. Ez utóbbi esetében annyi pozitívummal, hogy dél Amerikában betiltották, egyes helyeken pedig csak becsomagolva lehet árusítani, és meg kell jelölni, hogy felnőtt kötet. Vagyis egyfajta stigmává vált ez a könyv, mindenkin magán hagyva a jeleit, ilyen-olyan formában. De mi áll mögötte? Miért vezeti már hónapok óta a sikerlistákat a legtöbb online könyvkereskedés oldalán?

Honnan:

Fogadásból. És mert annyira mazochista vagyok.

FIGYELEM! A bejegyzést 18 éven felülieknek ajánlom!

A fodrászommal beszélgettünk a múltkor a könyvekről, kiadásokról, és hogy manapság mindenki elkezdett írni. Döntő többségében azok, akik nem tudnak. Ma már nem a megírom helyetted korszakát éljük, hanem az átírom másét. Elindult egy korszak, ahol kielégítetlen háziasszonyok kezdtek a fakanál mellett írogatni az álmaikról, mások pedig továbbgondolva, vagy tovább nem gondolva, csak megerőszakolva az ő történeteiket megélik saját „sikereiket”. És erre vevők is akadnak. Természetesen nem azonnal, mert lennie kell egy meggyőző kampányhadjáratnak is. És a már jól megrágott és kiköpött csontról úgy látszik, még lehet értékes húst a népnek dobni.

Twilight vagy sem?

Szerintem ez egy nagyon hülye kérdés, pedig mindig felvetődik, amikor szóba kerül a könyv. Általában azt a választ kapom, hogy nem, ez sokkal másabb és több annál. De könyörgöm, amikor egy író úgy mutatja be a művét, hogy nagy szerelmese az Alkonyatnak így papírra vetette, hogy ő hogyan képzelné a két főhős kapcsolatát, ami nem a „meg szeretnélek enni” hanem a „meg szeretnélek dugni” filozófián alapul és a férfi főhős nem vámpír kórtól, hanem más lélekölő körülményektől szenvedő milliomos, akkor nem állíthatja senki azt, hogy NEM EZ NEM OLYAN. Már sokan számba vették a hasonlóságokat, és párhuzamokat a történetek szálai között, így nem áll szándékomban ezek részletezésére kitérni. Számomra nevetséges volt az életmentés, aminek cselekmény szempontjából komolyabb, nagyobb horderejű jelentősége nem volt, nem úgy az original történetben. Itt a legtöbb olyan megmozdulás, ami ott érthető, és magától értetődő, -köszönhetően a természetfeletti vonalnak- értelmetlen. Mivel nincs jól átgondolva a szálvezetés ezért sok esetben ezek az elemek feleslegesek is. Nem attól alávetett alany valaki, mert folyamatosan csetlik botlik és pirul. Valamint az előbbi esetében ennek a tulajdonságának köszönhetően még nem kerül folyamatos életveszélybe.

Kérdés, hogy akkor is annyira nagy lenne-e a könyv körül a felhajtás, hogy ha ez az információ nem merült volna fel az írónő részéről, vagy elsüllyedt volna a többi középszerű erotikus történet feneketlen kútjában?

Tapasztalatlan kislány/alávetett nő

És akkor térjünk a drága Anára. Aki csak véletlenül kerül az interjúztató szerepkörébe, de helyette bárki mást is beküldhetnénk az utcáról. Ana különlegessége annyiban áll, hogy 10 pirulás per perc rekordot tud felállítani, folyamatosan bénázik (bár ha jobban megfigyeljük az első fejezet után csak egyszer történik vele ilyesmi, és még magas sarkú cipőben is tud közlekedni), és szereti a klasszikus irodalmat. Vonzereje körülbelül annyi van, mint egy három napos használt zokninak, és azzal kelti fel egy multibilliárdos figyelmét, hogy folyamatosan Nem Uram! Igen Uramozik!. Ezzel pedig azonnal megkapjuk a megkaphatatlan, kívánatos nők netovábbját. Könnyű, olcsó, bármelyik közértben beszerezhető „termék”, ami nem üli meg a fogyasztó gyomrát. Christian számára azért is vonzó, mert hogy a szavaival éljek: „Soha életemben nem találkoztam még ilyen izgalmas nővel.” WTF? Akkor apám nem jártál még soha életedben társaságban. Még ha kreatív lenne, vagy folyamatosan változó érzelmi hullámvasút. Ehhez képest viszont Ana körülbelül 3 alaptevékenységre szorítkozik: 1: vagy nyavalyog a szex miatt, 2. vagy tervezgeti Christiannal a szexet, 3. szexel Christiannal. Mi benne az izgalmas? Mondjuk a betörés, birtoklás, és az ellentmondás, amivel életében először találkozik Mr. Grey? Ez meghökkentő dolog lehet, annak, aki először nem a saját belső köréből választ játszótársat, akikről tudja, hogy a saját szabályai szerint idomulnak hozzá, azonos „érdeklődésűek” és tuti elfogadják a szabályokat. Ugye milyen fura, hogy mások nem harapnak rá azonnal az ajánlatra, és furcsának találják, a számára oly köznapit. Milyen érdekes!

Esetleg Ana vonzerejét az ízléses és magas értelmi színvonalról tanúskodó szókészlete adja? Hiszen minden kifinomult és művelt, irodalom szakos diplomával rendelkező nő olyan mélyenszántóan fejezi ki magát, mint a „Szent basszantyú” kifejezés. Annyi „egyedi” és ostoba szóhasználat után annyiban egyetértettem Christiannal, hogy ráfér egy kiadós verés a leányzóra.

Aláírni/elfutni?

És akkor a szerződés, amitől a hajamat tépetem. Hülyeség egyrészt szerződésnek hívni egy olyan iratot, ami semmilyen kötő erővel nem bír a két félre, így nem is tudják/akarják érvényesíteni a benne foglaltakat. Inkább illene rá a Használati útmutató, vagy Szabályzat kifejezés. Ezzel a körülötte felmerülő hercehurca megadja az olvasó napi „kínomban röhögök” adagját. Ana folyamatosan azon jojózik, hogy akkor mit is csináljon, aláírja-e vagy sem, mert ha nem ír alá, akkor elhagyják (!) ha meg aláír, feladja önmagát (!). És ilyenkor szerettem volna a fejemet a falba verni. Elhagyják? Elhagyni valakit akkor lehetne, hogy ha tényleg kapcsolatban állnának, ami ad egy, nem áll fenn, ad kettő, ha Christianon múlna nem is állna fenn soha. Eléggé világosan körvonalazva van, hogy milyen „kapcsolatot” is szeretne vele kialakítani a férfi, ami nem virágos, bombonos, gyertyafényes vacsorás meghitt, nosztalgikus viszonyt jelent. És tegyük hozzá, hogy ennek ellenére nagyon is bejön neki ez a felállás, sőt, ha jobban megnézzük, nem is lenne idejük annyi minden más mellett erre. A feladni önmagam, és az elveimet is nagyon nem állja meg a helyét. Mégis mit adna fel, amikor nincs kialakult képe a számára elfogadható szexuális formákról, így folyamatosan mások véleményére kíváncsi, hogy nekik ez elfogadható-e vagy sem, mert neki is csak akkor lesz az, hiába is szereti, amit tesz, vagy éppen vele tesznek. Ami pedig végképp nem fér a fejembe, hogy min gondolkozik annyit, amikor az átbeszéltek szerint módosított szabályok mellett már majdnem mindent végigcsináltak, ami abban a rohadt szerződésben le van fektetve? Ja és azt még megemlíteném, hogy bármikor ki lehet szállni, és több menekülési kiskaput is tartalmaz! Érthetetlen. Ésszerű megnyilvánulása azonban ennek az izgalmas, megfontolt és intelligens nőnek, hogy mindent magában tart, bőg, majd levélben közli, hogy mennyire szemét az a pasi, akinek az előbb még mosolyogva mondta, hogy milyen fantasztikusan is érzi magát, és milyen jó volt, hogy elfenekelte! ’-.-

A sérült lélek

Christian Grey az örök sötét, sérült férfi karakter, akit csak egy ártatlan, szerény lány menthet meg az őt körülvevő démonoktól. Természetesen ez a lány megmagyarázhatatlan módon hat a férfire, aki morc, és önérzetes, de hogy ha a lányról van szó, majdnem minden elvét feladja és ezzel egyre inkább saját magát is. Na persze. Ilyenkor jutnak eszembe azok a fajta ponyvák –előre is elnézést mindenkitől, aki szereti ezt a fajta sorozatgyártmányt- amelyek elején egy félig vagy teljesen pucér mellkasú kigyúrt pasi ül/fekszik/térdel/áll, aki mellett egy félig alélt és többnyire szakadt ruhájú nőci ül/fekszik/térdel/áll. Ezekben természetesen egy szűz lány szerepel, aki találkozik egy zordon többségében skót felföldi (számomra érthetetlen, hogy miért annyira vonzó a skót szoknya, talán, mert könnyebb a vetkőzés?) harcossal, akit kiment az emlékek kusza, sötét örvényéből és örökre egymáséi lesznek. Nem ismerős?

Elég a lelki sérülés, és, hogy csak ezáltal érdekes a karakter? Mert Mr. Grey külső vonzerején kívül ez lenne az egyetlen ütőkártyája az írónőnek, de még ezt sem dolgozza ki normálisan. Egy érzéketlen a saját szabályai szerint játszó, erős férfi karakterrel izgalmas és menthető lenne a hanyatlástól a történeti szál. A manikűrözött kezű, férfimodell szépségű, és nem épp keménykezű kényúr szerepében villogó, „vaníliával” is beérő főhős azonban csak annyi vonzerővel bír, mint egy félig leengedett lufi a vurstliban. Hiába vonják be sötét mázzal, ettől még akkor is csak kezdőpályás „kismuffin”, számomra az eddigi legsikerültebb sötéten veszélyes férfialak mellett, aki nem más, mint Jericho Barrons, aki a mércén egy 10 emeletes izgalmas többkrémes csokoládétorta. (Nyamiiii!^^) Pedig ő még nem is az erotikus irodalomban indult, mint versenyző… 

Különleges csemege?

És akkor a szex. A legtöbben meglepődtek, hogy Amerikában ennyire népszerű lett a felvonultatott játékszerek és „szokatlan” aktusok sora miatt. Mi ennyire vonzó benne? És mi annyira újszerű? Komolyan, amikor a kezembe vettem a könyvet, azt hittem, hogy olyan dolgokkal lesz teletűzdelve, amikre még legbujább álmaimban sem mertem volna gondolni. Ehhez képest amit kaptam… Tömegtermék. Lehet, hogy velem van a baj, mert nem rengetett meg, vagy másnak az újdonság erejével bírnak az ilyen jellegű dolgok, nem tudom, de szerintem ugyanezt a színvonalat 80%-ban bármelyik erotikus könyvben megkaphatjuk, és még jobban kivitelezett formában. Vagy most üt vissza, hogy annyira kib@szottul nyitott vagyok mindenre, és már nem ütközöm meg semmin? A BDSM vonulattól vártam volna valami idegvégborzolót, de az is csak az alap, kezdőcsomagot tartalmazta. És bár sokan gyomorforgatónak titulálják, számomra csak egy jelenet volt kiakasztó, a többi jelenet szexi érzetét, pedig elvitte a szereplők közötti párbeszéd. Sajnálom, de nálam még mindig Ward vezet ezen a vonalon V és Jane jeleneteivel, ami az mellett, hogy mély érzelmeken alapszik, szexi, izgalmas és tényleg sokszínű. Nem csűrve tovább a szót nekem ezen a téren harmatgyenge volt azok után, hogy milyen felborzoló érzékiségekről hallottam/olvastam a könyvvel kapcsolatban.

Mindezek ellenére vagy mindezekért már egy életre befészkelte magát az erotikus irodalom berkeibe a könyv és jelenleg dobogós helyet foglal el. És a rajongók kielégítésére, akik már azon búsulnak, hogy vége a kedvenc trilógiájuknak megnyugtatásul szolgálhat, hogy nemsokára elkezdik készíteni a könyvadaptációt. Bár, hogy milyen színészi kihívást találhatnak benne a meghallgatáson részvevők számomra kérdés. Mindenesetre rajongók milliárdjainak már borítékolt szerelmes leveleit tudhatják magukénak. (Ha nagyon gonosz akarnék lenni inkább borítékolt bugyijait mondanám.) És már az is előre elkönyvelhető, hogy olyan filmklasszisokat fog majd maga után taszítani, mint az Emanuell, az Elemi ösztön, vagy a 9 és ½ 7, amikben tényleg megvan az a belső izzás, ami ebből a történetből hiányzik…

Értékelés:

Kedvenc rész:

A legjobb kérdés és a legjobb (félre)fordítás. Oroszlánkirály=Kings of Leon és a Lángoló szex=Sex on fire, mert erről a magyar azt se tudja, hogy eszik-e vagy isszák.

„Ön meleg, Mr. Grey?”

„-Szereted a klasszikus zenét? -kérdezem. Talán itt a ritka alkalom, hogy megismerjem egy kicsit.

-Eklektikus az ízlésem, Anastasia, Thomas Tallistól az Oroszlánkirályig. A hangulatomtól függ. És neked?

-Nekem is. Bár nem tudom, kicsoda Thomas Tallis.

Egy pillanatra felém fordul, magamon érzem a tekintetét, de máris az utat figyeli.

-Tizenhatodik századi brit zeneszerző. Tudor-kori templomi kórusmuzsika. -Rám vigyorog. -Tudom, hogy nagyon ezoterikusnak hangzik, de varázslatos. Lenyom egy gombot, és az Oroszlánkirály, kezd énekelni. Hmm... ezt ismerem. -Lángoló szex. „

Vízköpők, soirék, és törött rubin szívek - Kerstin Gier: Zafírkék

Mikor azt hinné az embere lánya, hogy minden szép és jó, azzal, hogy elfogadja a sorsát jön egy fiú, és mindent megzavar. Gwendolynnak épp elég baja van, kiderült, hogy ő örökölte az időutazásért felelős gént a családjában, és nem az unokatestvére, mindenki műveletlennek tartja, mert inkább filmekből szerzi történelmi ismeretei javát, és nem könyvekből, és ami a legfontosabb életét veszélyezteti minden egyes utazással, most pedig még itt van Gideon is a menüettek, pruszlikok és soirék mellé. Mit bír még ki egy fiatal lány, aki életében először szerelmes?

Honnan:

Magába szippantott az első kötet, úgyhogy azonnal folytatnom kellett Gwen kalandjait. :)

Gondoltatok:

Szeretem azokat a könyvsorozatokat, amiknél az egyes kötetek között történetileg nem telik el sok idő. Az írónő a Zafírkékben pont ugyanannál a pillanatnál folytatja, ahol a Rubinvörös abbamaradt. Édes csókban találjuk magunkat, ami nem akar véget érni, és ezt főhősnőnk nem is nagyon bánja. Azonban nem csak Gideon és a fiú iránti érzelmei bonyolítják még tovább Gwen mindennapjait. Először is kap egy új barátot Xemerius személyében, aki nem más, mint egy apró, mókás, de annál vérmesebb vízköpő démon, és időutazó kisasszonyunk balszerencséjére szellem. Így ha eddig nem nézte mindenki furának, ennek esélye exponenciálisan nő, ahogy új „segítőjével” nyilvánosan, vagy otthon eszmecserét vált.

„Véleményem szerint a mozik az újkor szénakazlai. „

Gideon egyre inkább megnyílik Gwennek, és ennek köszönhetően jobban belopta magát a szívembe. Már nem csak, mint Mr. Fontoskodó, és Mindent Tudok Úrra tudtam személyében gondolni, hanem egy jövőjétől megfosztott fiúra is, aki legszívesebben beutazná a világ legérdekesebb helyeit, amit küldetése miatt sohasem tud majd megtenni.  Mindeközben Miss Shepard is megmutatja, hogy nem csak egy üres fejű liba, mint ahogy mindenki más gondolja, aki önfeledten beszélget egy üres kiszögelléssel az iskolában, hanem kiforrott, ámde szerteágazó irodalmi érdeklődésű leányzó, akivel el lehet beszélgetni, nem csak kinevetni s viccek kereszttüzébe állítani. Egyre jobban megismerjük a főhősök személyiségét, nyitnak felénk, mi pedig ezért nyitottá válunk.

Megismerhetünk több új szereplőt is Xemeriuson kívül, akit szószátyár, cseppet sem lacafacázó stílusa miatt azonnal a szívembe zártam. Megjelenik Gideon csöppet sem konzervatív kisöccse, aki francia élénkséget és könnyedséget hoz magával, és több mint egy csinos arcocska. Az egyre zavarosabb, csavarosabb szál pedig csak még inkább bogozódik nekik köszönhetően. De sosem maradhat nyugodt az olvasó, hiszen nem tudni kiben is lehet bízni, sem a jelenben, sem a múltban.

Egyre többet tudunk meg morzsánként a múltról, és annak szereplőiről, illetve azok szerepéről. Édes bús jeleneteket kapunk, az időutazásoknak köszönhetően, és megtudjuk, hogy nem minden igaz, mint amit a történelemkönyvek és a túlfontoskodó tánc és illemtanárok tudnak.

„- El leszel ragadtatva, ha meglátod, mit varrtam neked. Giordano majdnem sírt, amikor megmutattam neki a ruháidat, olyan szépek.

- Elhiszem – bólogattam. Giordano biztosan azért sírt, mert nem vehette fel a ruhákat ő maga.”

Az írónő kellemes egyvelegét használja a humornak, a romantikának és a fondorlatos cselekményszövésnek, tele gonosz és még gonoszabb érdekekkel. Kíváncsivá tett Lord Alastair-el és a titkos társaságával kapcsolatban, akik a „démoni ivadékok” kiirtásával próbálnának keresztbe tenni a grófnak. Azonban felmerül a kérdés, hogy mégis kik képezik a jó és kik a rossz oldalt. Lucy és Paul is érdekes fordulatokat rejtenek még magukban, bár most úgy tűnik, hogy még ők sem tudnak mindent, így sok esetben csak találgatnak. Nagyon izgalmas a kötet, tele meglepetéssel és fordulattal, gyönyörű ruhákkal, menüettekkel, becsípett és éneklő időutazókkal. Kicsit rózsaszínes, de nem esik át a giccsesség és túlcukrozottság oldalára, megmarad egy kicsit lányregénynek, mégis magában hordozza a jó kaland és fantasy könyvek sajátját is, méghozzá azzal, hogy soha sem unalmas. 

 „Furcsa, de épp arra gondoltam, mennyire örülni fogok azoknak az unalmas elapszáló estéknek 1953-ban – jegyezte meg Gideon. – Csak te és én, és Kanapé kuzinod… „

Még mindig várnék egy kis magyarázatot a kronográffal kapcsolatban, hogy mégis ki készítette, milyen célzattal, hogyan alakult ki az időutazó vérvonal, milyen érdekek vezérlik a grófot?  Ezekre a nyitottan maradt kérdésekre azonban még magyarázatokat tartogathat –és remélem így is lesz- az utolsó kötet. Már most izgulok hőseinkért, akik a jelek szerint még nagyobb veszélyben vannak, mint ahogyan azt először hittük. Kíváncsian várom, hogy a jövőből kik mozgatják a szálakat. Összeáll-e az ördögi terv? És végezetül mi lesz a szerelmes párjainkkal?

Értékelés:

Kedvenc rész:

„A villanykörte megint felvillant. Nyilván hiányoztak neki az Abba-slágerek.”

„Lehet, hogy Gideon az a fajta szadista, aki csak akkor képes mosolyogni, ha előtte teljesen kiakasztott? „

„– Nem is tudom. Nem szoktam alkoholt fogyasztani – felellem habozva. Egyetlen tapasztalatomat az alkohollal kapcsolatban két évvel korábban szereztem. Egy pizsamapartin történt Cynthiánál. Egy teljesen ártalmatlan partin. Fiúk nélkül, chipsszel és High School Musical DVD-kkel. És egy salátástállal tele vaníliafagyival, narancslével és vodkával… A vodkában az volt a durva, hogy a vaníliafagyi teljesen elnyomta az ízét, és a kotyvalék nyilvánvalóan mindenkire más hatást gyakorolt. Miközben Cynthia három pohár után feltépte az ablakot, és egész Chelsea hallhatta, amint azt ordítja: „Zac Efron, szeretlek!”, Leslie a vécékagyló fölé hajolva hányt, Peggy szerelmi vallomást tett Sarahnak („Ollyan séép vagy, vegyél felességül!”), Sarah pedig sírógörcsöt kapott anélkül, hogy tudta volna, mitől. De a vodka rám volt a legrosszabb hatással. Cynthia ágyán ugráltam, és végtelenített szalag módjára ordítottam, hogy Breaking free. Amikor Cynthia apja bejött a szobába, odatartottam elé Cynthia hajkeféjét, mintha az egy mikrofon lenne, és ezt kiabáltam: – Énekelj velem, kopasz! Riszáld a csípőd! – Másnap képtelen voltam megmagyarázni a történteket. „

Agyzabáló filmek

Már javában tombol a február, és ennek köszönhetően a mozik is feléledtek téli álmukból. Nemsokára jön az Oscar gála, így a legtöbb moziban újra adják az elmúlt évek díjnyertes alkotásait. Ezek mellett azonban érkezett egy kis vérfrissítés is, amire többek között én is már régóta vártam. Három filmet veszek most górcső alá, amik az előzeteseik alapján nagyon étvágygerjesztőnek tűntek, de mint tudjuk nem minden az első benyomás.

Sajnos egyre többször esik meg, hogy egy film nagyon jó trailerrel mutatkozik be a nézőközönségnek, ami persze nem lenne rossz, ha később is ezt a színvonalat tudná hozni maga a film is. Mégsem így történik. Legtöbbször a legviccesebb, legakciódúsabb jeleneteket vágják össze az alkotók és azt tálalják a mozilátogatóknak csalogatóként, vetítik a tv-ben, vagy teszik fel a film hivatalos oldalára. És természetesen mi belefutunk újra meg újra egy olyan jobb esetben „csak” másfél órás borzalomba, ami csak lopja az időnket.

Na de lássuk csak mit hozott a február?

Már korábban írtam egy összevont posztban azokról a filmekről, amik nagyon megnyertek maguknak. Ezek között szerepelt a Boszorkányvadászok is, amely egy modern köntösbe bújtatott Jancsi és Juliska történet. Természetesen nem korszakalkotó, főleg napjainkban, hogy egy klasszikus gyerekmesét felturbósítva tálalnak a nézőknek, mégis volt egy tökös, badass beütése az első beharangozó promónak köszönhetően. Hogy engem mi fogott meg? Hogy végre nem tömény romantika, hanem akció, gyilkolás és a mézeskalácsház ellenére sem túlcukrozott „mindenki boldogan élt, míg meg nem halt” érzetet kelt.  Ezek voltak az első reakciók, majd követte a meghökkenés, hogy magyar szinkronban magyarosították a neveket, így a már-már „drámai” pillanatokban valamelyik szereplő nevének hallatán az emberre rátör a röhögő görcs.

Na de lássuk miről is szól a történet? Hanselt és Gretelt kiskorában az erdőben hagyta az édesapjuk, hogy miért máig sem tudják. Ahogy új nap virrad rájuk elindulnak, és hogy, hogy nem egy mézeskalácsházhoz érnek, ahol segítséget remélve dörömbölnek, de nem történik semmi. Majd mikor elkezdenek falatozni, kitárul az ajtó és felfedi csúf lakóját, egy ráncos igen morcos, és kiéhezett banyát. A történet ezt követően a klasszikushoz hasonlóan alakul, megsütik a sütőben, és megmenekülnek a halál torkából. A két testvér ezt követően élethivatásául választja a bosziirtást, így fejpénzért cserébe a világon bárhol kivégzik a gonosz banyákat. Új megbízásuk Augsburg szólítja őket, ahol egyre csak fogynak a gyerekek, és a mágia rothadásnak indult űzői valami sötét dolgot terveznek. De miért épp ezek a gyerekek, és mi áll a háttérben? A hősök harcolnak a törvény őreivel, évszázados boszikkal, és a múltjukkal. Miközben mi a perceket számoljuk, hogy mikor végeznek mindennel, hogy mi is végezhessünk velük… 

Hiába a rengeteg high-tech fegyver, kütyüparádé, spéci műszer, és a véres jelenetek egyszeri nézés után felejthető a történet. Imádom a steampunk elemeket magába sűrítő történeteket és filmben sem vetem meg, de ennyi nem elég. A történet lapos, inkább az „üsd vágd” jeleneteken van a hangsúly, ami nem lenne rossz, ha mellette a cselekmény is annyira ütős lenne, nem pedig ennyire átgondolatlan. Őszintén, nekem nevetnem kellett, hogy nagy boszivadászunk cukorbeteg, és ezért szúrnia kell magát többször is naponta, azonban a történet végén már egy egész napot kibír nélküle, és pont akkor lesz rosszul, amikor élet halál harcot vív a főbanyával. Nagyon lapos az egész, és nem hihető, hogy két testvért, akiket a szüleik elvesztése űz a gyilkolásba nem beszélnek azokról, akiknek elvesztése a legfájdalmasabb és legmeghatározóbb volt az életükben. A történet megerőszakolásaként beleillesztett „szerelmi” vonal már csak hab a tortán, a cseresznyét pedig a miértekre adott magyarázat adja. Utólagosan is csókoltatom a forgatókönyvírót! Hanselről (inkább hívom az „eredeti” nevén, mint Jánosnak) hamarabb elhinné az ember, hogy Gretel apja és nem az öccse, és bár Gemma Arterton már az Egy tiszta nő című minisorozatban is megmutatta tehetségét és szépségét, ez sem volt elég ahhoz, hogy valami életet adjon a produkcióhoz. Összességében örülök, hogy nem szántam rá magam, hogy 3D-ben nézzem meg, még akkor sem, hogy ha az látványilag valamennyi pozitív hozadékot adott volna neki. Csalódás volt és pont.

Értékelés: 0,5/5

Másik nagyon várt filmélmény a Warm bodies vagy, ha már a nemsokára megjelenő könyvváltozat címét ismerjük stílszerűen inkább élek az Eleven testek elnevezéssel. Viccesnek, szórakoztatónak ígérkezett, egy csöppet de nem eltúlzott romantikus mellékzöngével. Csupa szív, véres, szerelmes Valentin napi csemege. Szó mi szó morbidan humoros egy film, mégis hagy maga után kívánnivalót. A történet lényegében R szemszögéből kerül elmesélésre, ő a narrátorunk mindvégig. A fiú, vagy inkább zombi nem emlékszik semmire magából, honnan jött, mit csinált, kik a szülei, a nevének is csak a kezdőbetűje dereng neki. Mindettől függetlenül az érzései megmaradtak, és töbre vágyik, mint egész nap céltalanul bóklászni és várni azt a pillanatot, amikor teljesen kiüresedik és ő is Csontivá, azzá az érzések nélküli, zabagép zombifajtává válik, akiktől nem csak az emberek, de az élőhalottak is rettegnek. Egy szép, napsütéses napon, mikor az éhség kiűzi egy kis nasi után találkozik Julie-val, aki megmagyarázhatatlan hatással van rá. Vagy csak azért mert megette a lány barátját, és ezáltal az emlékeit is megszerezte? Mindenesetre megmozgatott valamit R-ben, amitől védeni szeretné és törődni akar a lányról. Az ő nem mindennapi kapcsolatukról és az általa/uk hozott változásokról szól a történet. Élveztem az elejétől a végéig, kellemes volt és mosolyra fakasztó, mégis, ahogy vége, az első gondolatom az volt, hogy csak ennyi volt? Kellemes délutáni kikapcsolódásnak nem rossz, esetleg még megél egy egyszer-kétszeri megnézést, de semmi maradandó. Várom a könyv változatot, ahol jobban R bőrébe bújhatok, halhatom a gondolatait, amik morbidak, mélyek és viccesek a maguk nemében. Lehet, hogy velem volt a baj, hogy magasra tettem a lécet a filmmel szemben, és még az is megeshet, hogy a könyv olvasása után jobban fog tetszeni, de most még kissé hiányos, lyukacsos a filmélmény.

Értékelés: 3/5

Valentin napra természetfeletti, megátkozott szerelmes könyvadaptációban is részünk lehetett a Lenyűgöző teremtmények képében. A történet középpontjában Ethan áll, aki már alig várja azt a napot, hogy elhagyja az őrülten sivár, hitbuzgó és érdektelen Gatlint. Addig is könyvekbe menekül, és ezeken keresztül tervezgeti fejében azt az útvonalat, amit menekülése után megtesz. Egyhangú mindennapjait azonban esténként megtöri egy furcsa álom, egy még furcsább és megfoghatatlanabb lányról, aki elérhetetlen és mégis ismerős számára. Egy szokványosan induló napon, azonban új hírek kelnek szárnyra, amik a mit sem sejtő fiú számára óriási horderővel bírnak. A titokzatos Macon Ravenwood unokahúga érkezik a városkába, és ezzel a tettével azonnal kivívja a szenteskedő lakosok és azok gyerekeinek ellenszenvét. De ki is valójában Lena? Vagy inkább mi ő? Elsöprő első szerelem, ami a szokványos problémákon túl halálos átkot is magában hordoz. Szeretet, feláldozás és halál. Mi jobb kellene Valentin napra?

Őszintén nem ettől a filmtől vártam kellemes perceket. Így meglepődtem, hogy az első fél óra után teljesen magába szippantott. Humoros volt, szabad szájú, tele riposztokkal, így nem értettem, hogy mi miatt is osztotta meg a könyvváltozat ennyire az olvasótábort. Később ez is kikristályosodott, de úgy a történet feléig nem volt semmi gondom vele. Kellemes meglepetés volt no. Ethant kedveltem, a maga nem vagyok szuper álompasi, de kompenzálom ezt a „haláli” humororommal, és ahogy Lena is mondja mézédességével, amitől nem fordul fel az ember gyomra. Egy szóval aranyos. A magyar szinkron előnyére vált a filmnek, ami sok esetben nem mondható el, végre megint egy olyan mozi ahol Előd Álmos hangját élvezhetjük, aki képes arra, hogy még átütőbben adja át a szereplők érzelmeit, mint az eredeti színészek a saját orgánumukkal. A problémáim a film felénél kezdődtek, ahol már elviselhetetlenül sok a tüll, de magyarázat és kifejtés annál kevesebb. Ezt nem a film számlájára írom teljesen, hiszen a stábnak is hozott anyagból kellett dolgoznia, ami maga a könyv. Minden telhetőt megtettek szerintem, hogy valami klassz dolgot alkossanak, és még így, hogy csak pár fejezetet olvastam csupán, ki merem jelenteni, hogy szerintem minőségében sokkal jobbat hoztak ki belőle, mint a könyv. Kicsit megerőszakolt a nagy finálé, a mindent elsöprő összecsapás jelenete, amitől padlót fog a néző, nem épp jó értelemben. Az utolsó képkockák után pedig enyhén viszket az ember keze, mert annyira meg akar valamit/kit ütni. Hasonló érzéseket váltott ki belőlem, mint a Karib tenger kalózai 2. vége, aminél, már, annyira de annyira meglovagolták a széria sikerét, hogy még egy részt bepasszíroztak folytatásként az amúgy az elején lezártnak tűnő, és élvezetes filmsorozatba. Tudom, tudom, hogy könyvsorozatról van szó ebben az esetben, de akkor is, miért kell ennyire nyilvánvalóan már a folytatásra ösztökélni a nézőket, miért kell beléjük rúgni, hogy „nesztek itt van ez a majdnem 2 órás film, ami úgymond a nagy semmivel ért véget, és most várhattok jó esetben 2 évet, hogy lássátok a folytatást”. Enyhén szólva kiábrándító. A slussz poén pedig az lenne, ha mégsem lenne akkora a nézettsége, hogy folytatásra ösztökélje a producereket… Minden esetre kellemes meglepetés volt a kidolgozatlansága, kiforratlansága és a befejezés ellenére is.

Értékelés: 3,5/5

 

Ronda Thompson: Egy vérfarkas szupermodell vallomásai

„Bűntudatom van, amiért megtévesztem. De a szeretők állandóan hazudni szoktak egymásnak, vagy nem? Például, hogy hűségeske-e, házasságban élnek-e… hogy emberek-e.”

Lou Kipinski sikeres gyönyörű, szupermodell, aki után minden férfi csorgatja a nyálát. Ám a csillogó külső bolyhos belsőt takar, Lou ugyanis vérfarkas. A falkaösztönökkel ellentétben magányos farkasként él luxuslakásában, és csak leszbikus legjobb barátnőjével osztja meg mindennapjainak búját baját. A tüllökkel, magas sarkúkkal és vakuvillogásokkal tarkított napokat azonban megszakítja egy szexi komor nyomozó és egy pár gyilkosság. Közben kísért az eltemetett múlt, véres rémálmok szabdalják át az édes nyugodt álmokat és egy kígyóbőr csizmás, léggitáros magánnyomozó gyorsabban és többet megtud Lou-ról, mint amennyit önmagáról eddig csak sejtett.

Honnan:

Újraolvasás. Egyszer már nagyon megvett magának!  ^^

Gondolatok:

Egy nagyon kellemes délutáni csajos könyv, ami kicsi természetfeletti beütést kapott. Talán ez a legjobb és legegyszerűbb jellemzés erre a kötetre. Nem vár tőle világmegváltást és fantasztikus újszerűséget az olvasó és ezért cserébe könnyed szórakozást és vidám perceket kap. A könyv még a nagy vámpír láz kíséretében lett kiadva az Ulpius által, aki meglovagolta a korszak őrületét és egymás után adta ki a paranormális romantikus könyveket. Sokszor úgy éreztem, hogy nagyon is meggondolatlanul. Az Egy vérfarkas szupermodell vallomásai eredetileg 2007-ben jelent meg, ugyanabban az évben, amikor az írónő elhunyt. A könyvön érezni lehet, hogy egy sorozat erős kezdő kötete, ami nagyon könnyen elvarázsol, és szívesen nyúlnánk a folytatásért a polcra, de nem lehet, mivel nincs és nem is lesz. Ebből a szempontból már első alkalommal is elszontyolodtam, és nem értettem meg a kiadó kiadási szándékát.  Mindazonáltal, ha nem követte volna el ezt a „meggondolatlanságát” talán soha nem ismerkedtem volna meg az írónővel, akinek könnyed és humoros stílusa, Janet Evanovich-ot eredeti figurája pedig a kissé felturbózott Stephanie Plumot idézi fel bennem farkasbőrben.

„Vannak napok, amik szarul indulnak, és egyre rosszabbul alakulnak.”

A recept nagyon egyszerű, veszünk egy csúnyácska lányt, aki egy tragikus éjjelen gyönyörű nővé válik, plusz kap mellé egy kis plusz löketet egy kis karom, agyar, természetfeletti erő és holdvonyítási kényszer társaságában. Főhősünk szépségére felfigyel egy profi fotós, és már semmi sem választja el a legnagyobb kampányoktól és a házfalakat eltakaró plakátoktól. Minden külsőség ellenére Lou ugyanaz a szeretetéhes és komplexusos lány marad, mint 7 évvel ezelőtti átváltozása előtt. Egy ember van, akiben megbízik, méghozzá az óvodáskori legjobb barátnője, aki bármikor a szemébe mondja a frankót, még akkor is, amikor nem tetszik neki. Farkasunk küzd magával a múltjával és a hormonjaival, amik gyakran tévútra vezetik. Eddig csak egy csalfa férfi van az életében, akivel „egy kicsit adok, egy kicsit kapok, de nem adok oda mindent” kapcsolatban áll, majd egyik napról a másikra három másik jelölt is betoppan. Jobban megvizsgálva őket azonban mégsem olyan kecsegtető a helyzet. Terry zsaru, aki potenciális áldozat/gyanúsítottanak tartja az általa nyomozott gyilkosságokkal kapcsolatban. Morgan Kane az első pillanattól kezdve unszimpatikus, bőrcsizmás, csőnacis, borostás képű, folyamatosan piás rocker nyomozó egyre közelebb jut Lou rejtélyes múltjához és gyökereihez és ezzel párhuzamosan fokozatosan vonzóbbá válik megbízójának is. Kutyaleheletű „vonzódása” viszont egyirányú, gyilkos, elmebeteg és megrázó.

„Hat hónappal ezelőtt megbeszéltem Cindyvel, hogy egy-egy nyüszítés, esetleg alkalmanként néhány üvöltés, sőt még a valódi farkasvakkantás is a tűréshatáron belül van, de ha valaha is azt látja, hogy a bútorra vizelek, azonnal szerezzen egy puskát, és lőjön le.”

Meglepő, de nem csak a csillogásról, jó pasikról és üres beszélgetésekből áll a könyv, mint ahogy azt a rózsás habos nagyon trendi borító mutatja. Főhősnőnknek van esze, amit használ is. Meglepő dolgokat produkál, amivel vicces helyzetekbe keveri magát és teker 100 wattos mosolyt az olvasó arcára. Thompson eléri, hogy tényleg minden egyes mozdulatában, gondolatában és reakciójában lássuk, hogy főhősünk amellett, hogy nő a szépségiparban dolgozik és ezt a tudását bármilyen helyzetben kamatoztatja. Egyik kedvenc jelenetem, amikor jobb fegyver híján hajlakkot használ önvédelemre, hiszen annak mindenképpen lennie kell a túlméretezett neszesszerében.

Véres, vicces, szexi és magával ragadó. Aki nem bánja, hogy ha egy kicsit csajos, nyomozós történet meg van dobva paranormális szállal szívből ajánlom! Biztosan mosolyt csal az arcokra egy-egy komor délután.

Értékelés:

Kedvenc rész:

„Élvezem, amikor egy férfi ura a helyzetnek, ha nem tartozom én is az uralt elemek közé.”

„Van annál rosszabb, ha az ember szupermodell vérfarkas, például, ha hulla.”

„A befolyásomon kívül eső körülményeknek köszönhetően kénytelen voltam megtanulni, hogy a hazugság gyakran jótékonyabb, mint az igazság. Ha az emberek megtanulnának jól hazudni, boldogok lehetnének.”

„Ha gyerekkoromban ilyen gyorsan futok, első osztályú versenyző lett volna belőlem. Ehhez képest az volt a csúcs, ha sikerült egyszerre rágóznom és járnom.”