Kelley Armstrong: A leszámolás

Egy hetek alatt megváltozott és felfordult életben megkönnyebbülést kellene érezned, ha olyan felnőttek vesznek a szárnyuk alá, akik hozzád hasonlóak. Ha kapsz egy mentort, aki segítséget, tanácsot és mindenek előtt válaszokat ad a kérdéseidre örülnöd kellene. Vagy mégsem? Chloé Saunders frusztráltabb, mint eddig bármikor. Bizonytalanság, félelem és kétségbeesés jellemzi az amúgy békésnek ígérkező napokat. De mégis miért kell félnie, amikor biztonságban van? megzabolázhatja-e az erejét, ami nem csak őt, hanem a sokat látott mentorokat is megrémiszti? Visszatérhet-e ahhoz az élethez, amit ott kellett hagynia? És a fő kérdés: vissza akar-e egyáltalán térni hozzá valaha is?

Honnan: Megfertőződtem a sorozattal, és menthetetlenül a rabja lettem. :)

Pro:

Másokkal szemben én nem tartom úgy, hogy Armstrong Sötét erő trilógiájának darabjai unalmasak, és nem történik bennük semmi sem. Tény, hogy a szereplők a nyitó kötetben egy bezárt intézetben rostokoltak, és nem keveredtek ezáltal váratlan szituációkba, mégis az írónő eseménydússá és rendkívül fordulatossá varázsolta a cselekmény szálát. Ugyan ez a momento a befejező könyvre is igaz, hiszen górcső alá helyezve a történetet, csak két helyszínen játszódik, mégis annyi esemény szövi keresztül szereplőink kalandos napjait, hogy az, egy több ezer mérföldes, változatos állomásokat felvonultató kóborlásnál is kalandosabb. És ez teszi az írónőt naggyá a szememben, hiszen minimális cselekményborzoló lehetőséggel kell gazdálkodnia, és játszania korlátozott mozfástéren; amit meg kell hagyni csodálatosan kivitelez és magas szinten űz. A történet mégsem válik sekélyessé és kiszámíthatóvá. Segítségére van ebben Chloé képessége, hogy bármely színhelyen képes új alakokat megidézni, ami hozzájárul a történet szálának további gabalyításához, és kibogozásához. Másrészt pedig az amúgy kiszámíthatatlan események hálójának ezzel a biztosnak, és akár biztonságosnak számító közegrögzítéssel éri el, hogy nem csak a szereplők, hanem az olvasó is kicsit kellemetlenül és kiszolgáltatva érezi magát, minden sarokban ellenséget várva.

„Mondd gyorsan a részleteket! Gyanítom, hogy megint meg akarsz szökni innen. Nem tökéletesen értem, hogy miért, mert nekem úgy tűnik, eléggé kedveled ezt a helyet! Folyton visszajössz ide!”

A másik nagy pozitívuma a könyvnek, hogy hozza a már megszokott érzelmi fronton kiváltott hatást. Az írónő a szavaival az érzéseket cseppenként lágyan adagolja, amik kezdetben nem hagynak nagy hullámokat a szereplők lelkén, csupán apró lágy fodrokat, amik lassan sűrűsödnek és a kellő pillanatban kiváltják a katarzist. A robbanás, amit az olvasó már oly régóta vár, váratlan és visszafogott, mégis erős hatást gyakorol, és hosszú ideig kitart.

„Tori bejött négykor, és meglepettnek tűnt, hogy még mindig az ágyban talál.
– Az egész délutánt itt töltötted? – kérdezte. – Én meg azt hittem, kinn vagy a fiúkkal!
–Miről maradtam le?
– Rólam, ahogy felmosom a padlót!”

A szereplők képessége a kötetek során egyre csak duzzad, növekszik, és ezzel párhuzamosan jellemük is fejlődik. Főhősnőnk, aki több fronton is ki van téve a gonosz befolyásolásának, kitart elvei mellett, mégis hatnak rá a sötét erők. Ami nem rossz, hiszen ennek köszönhetően még érettebben és megfontoltabban áll hozzá a felfordult, négy sarkából kitépett életének. A kezdeti felszínes viselkedések lekopnak a hősökről, és itt már pőrén is megmutatkoznak nem csak egymásnak hanem előttünk is; sebezhetően, őszintén és kiszolgáltatottan. A feszültségük a miénk lesz, a csalódásukat együtt éljük meg velük. Kevés eszközzel, mégis életteli karaktereket kapunk, akiket már csak néhány varázsszó választ el, hogy a lapok hasábjaiból kibukva közén pottyanjanak. A muszáj helyzetek ellenére kialakul a ragaszkodás, az összetartozás érzése, és nem csak barátokká, hanem családdá forrasztja össze kicsiny csapatunkat, ezzel is érzékeltetve, hogy a leg össze nem illőbb emberek is képesek úgy funkcionálni együtt, mint akiket a vér köt össze.

Kontra:

FIGYELEM! Helyenként spoilert tartalmazhat a folytatás!

Minden pozitívuma mellett az írónő nem csak örömöt és boldog perceket okozott, hanem bosszankodást, és homlokráncolást is. Ami nem tetszett, az az, hogy többször is volt olyan pillanat, hogy úgy éreztem egyszerűen kifogyott az ötletekből, és úgy oldja meg a helyzeteket, hogy papírra veti azt, ami a legelőször az eszébe jut. És ez nem mindig jött be. Helyenként Kelley megerőszakolta a történetet, olyan elemeket építve be, amik feleslegesek, vagy értelmetlenek, mivel nem kerülnek megmagyarázásra, és óriási kátyúkat hagynak maguk után. (Gondoljunk itt például Chloé anyukájára, vagy a démon megszabadítására.) A történet borzasztóan nyitott véget kap így is, ezek az elemek azonban még egy jó nagy lapáttal hozzájárulnak a befejezetlenség érzéséhez. A nyitott véggel nincs gondom, csak a magyarázatok hiánya, szó mi szó bosszússá tesz, széklábba rugdosósan bosszússá.

„– Hagyd elmenni! – vélte Derek. – Eleget hallottunk!
– El akart mondani nekem valamit!
Derek felhorkant. – Nem mind ezt akarja? Biztos benne van a szellemkódexben: ha az elillanás veszélye fenyeget, és tudod, hogy menned kell, gondoskodj róla, hogy épp valami izgalmas mondat közepén legyél!”

És ha vég, akkor beszéljünk a végső összecsapásról, ami szó szerint össze lett csapva. Ezen a részen úgy éreztem, hogy helyszínt váltottunk, csak én maradtam le félúton, és véletlenül egy Marvel képregény kellős közepébe pottyantam. A „jön a megmentő és minden egy csapásra megoldódik” valahogy távol áll ettől a történettől, ahol eddig mindig az összefogás volt a kulcsa a problémákból való kilábalásnak. És tudom itt is halványan megjelenik ez az elem, mégis sarkalatosan Derekék apukájának megjelenésén van a hangsúly, hiszen addig kis csapatunk tehetetlen. Így kicsit szívfájósan váltam meg a történettől, ami nem csak az apró bosszúságoknak, hanem a legjobb pillanatoknak és a romantikus szálnak is köszönhető. A nyitott befejezés miatt én reménykedem egy lehetséges folytatásban, ha nem is ezen a már megkezdett vonalon, hanem egy új történetláncolathoz való csatlakozásként. Hiszen tudjuk, az Edison csoportnak nem csak ez az egy kísérlete hozott váratlan fordulatokat…

A könyvért külön köszönet a Könyvmolyképző kiadónak!

Értékelés:

Kedvenc rész:

Spoiler veszély!!!

„Közelebb csusszantam hozzá, éreztem, ahogy átölel és megszorít. Az ajkunk egymáshoz ért…
– Derek? – hívta az apja. – Chloé?
Derek felmordult, én meg hátravetett fejjel felkacagtam.
– Úgy tűnik, ez elég gyakran előfordul velünk, nemde? – állapítottam meg.
– Túl gyakran! Evés után elmegyünk sétálni! Egy jó, hosszú sétára. Távol minden lehetséges közbeavatkozótól!
Rávigyorogtam: – Jó tervnek hangzik!”