Színfoltos tavaszi megjelenések

Megérkezett a tavasz és ezzel az újabbnál újabb megjelenések tarkítják a könyvmolyok naptárainak rublikáit. Mindegyik egy-egy színfoltot képvisel. Nálam mindenesetre pirossal lenne bekarikázva, és felkiáltójelezve az a nap, mikor megjelenik kedvenc írónőm Cassandra Clare újabb szériájának első kötete. Már december óta izgatottan várom a megjelenést, és remélem, hogy a könyvfesztivál végre meghozza ezt az epedve várt könyvet.

Cassandra Clare - Pokoli szerkezetek 1.: Az angyal

A mágia veszélyes, de a szerelem még veszélyesebb. Amikor a tizenhat éves Tessa Gray Viktória királynő uralkodása idején megérkezik Angliába, valami rettenetes vár rá a londoni Alvilágban, ahol vámpírok, boszorkánymesterek és más természetfeletti lények járják az utcákat a gázlámpák alatt. Tessának nincsenek barátai, és egyetlen pillanatra sem érezheti magát biztonságban, ezért menedéket kér az Árnyvadászoktól, akiknek egyetlen célja, hogy megszabadítsák a világot a démonoktól. Ahogy egyre mélyebben merül a világukba, a lány azt veszi észre, hogy egyszerre varázsolja el két legjobb barát, és nem sokára rá kell döbbennie, hogy a szerelem a legveszélyesebb varázslat mind közül.

KÖNYVMOLYKÉPZŐ KIADÓ

VÖRÖS PÖTTYÖS KÖNYVEK

Szintén vörös pöttyös a Stray, amivel már jó rég óta szemezgetek és vágyakozom, hogy itthon is kiadja valamelyik kiadó. Most már biztos, hogy nem marad vágyálom ez sem, hála a Könyvmolyképzőnek. De a megjelenés az előzőhöz hasonlóan kérdéses.

Rachel Vincent - Stray (Kóborok)

Már csak nyolc fogamzóképes nőstény vérmacska van. És én vagyok az egyik. Éppen úgy nézek ki, mint akármelyik amerikai egyetemi hallgató. De vérmacska vagyok; alakváltó, két világ lakója. Bár a családom és a falkám rossz szemmel nézte, elszöktem a kényszer elől, hogy továbbvigyem a fajt, és kialakítottam magamnak egy saját életet. Amíg egy este az a kóbor meg nem támadott. Tudtam a kóborokról – a falka nélküli vérmacskákról – akik állandóan hozzám hasonlókat keresnek: csinos, termékeny nőket. Ezt a példányt elkergettem, de aztán megtudtam, hogy két másik nőstény eltűnt. A veszélyből ennyi is elég volt, hogy a falkám hazahívjon a saját védelmem érdekében. Persze. Csakhogy én nem vagyok ijedős kiscica. Bárkivel vagy bármivel megküzdök, ha kell, hogy megtaláljam a barátnőimet. Vigyázzatok, kóborok – karmaim vannak, és nem félek használni őket!

KÖNYVMOLYKÉPZŐ KIADÓ

VÖRÖS PÖTTYÖS KÖNYVEK

Már csak pár napot kell aludni és mindenki meg lesz bűvölve. Jön ugyanis Agresti kötete az Egmont kiadó jóvoltából. Úgyhogy mindenki vésse be április 18-át!

Aimee Agresti – Megbűvölve

A tizenhat éves Haven Terra, az illinoisi iskolás lány nyugodt életében hatalmas változás következik be: két társával együtt gyakornok lehet a híres chicagói szállodában, a Lexingtonban. Ebben a hotelben lakott egy időben a neves gengszter, Al Capone is. Havennek kalandos gyermekkora volt: öt évesen egy árokparton találtak rá, és az őt gondozó ápolónő fogadta örökbe; testén különös sebhelyek vannak; érzékeny, értelmes és fogékony lány. A patinás hotelépületet nemrég újították fel, és most gőzerővel készülnek a megnyitóra. Haven megismerkedik a szállodával és közelebbi kapcsolatba kerül az igazgatónővel, a gyönyörű, ám kiszámíthatatlan Aureliával, segédjével, a jóképű Luciannel, a fennhéjázó szakáccsal, Etannel, valamint a különös személyzettel is. Ahogy telik az idő, Haven és legjobb barátja, Dante, valamint a másik gyakornok, az okos Lance nyugtalanító felfedezéseket tesz: egy üres könyv lapjain üzenetek jelennek meg, fotók kezdenek el átváltozni, egy szoba magától tüzet fog, egy átjáró mögött elmondhatatlan titok lappang… Minden jel arra mutat, hogy semmi sem történik véletlenül…
De miért az ő életük változik meg? Miért akarja Aurelia olyan nagyon, hogy Haven beálljon a titokzatos Társaság tagjai közé? Egyáltalán: hogyan kerülnek ide, hiszen egyikük sem jelentkezett gyakornoknak a Lexingtonba? És a legfontosabb kérdés: túlélik-e életük legizgalmasabb, ugyanakkor legveszélyesebb kalandját?

Várható megjelenés: 2012. 04. 18.

EGMONT

És hogy a sok nő mellett a férfi írók is képviseltessék magukat, debütál hazánkban Glen Duncan, aki eddig Jake Marlowe-al több nemzet olvasóinak elismerését is elnyerte. Itthon az Agave kiadó indítja útjára április 19-től.

  

Glen Duncan - Az utolsó vérfarkas

Jake Marlowe nem mondható fiatalnak. Márciusban lesz kétszázegy éves, de ebből százhetvenet simán letagadhatna. Jake ugyanis vérfarkas, méghozzá egyik fajtársa balszerencsés és erőszakos halálát követően a legutolsó példány. És bár ereje teljében van, lelkileg kikezdi a magány. Eluralkodik rajta a depresszió, s már azt fontolgatja, végez magával – még akkor is, ha ezzel egy több ezer éves legendát temet el örökre. Első látásra úgy tűnik, mi sem egyszerűbb, mint véget vetni mindennek. Csakhogy két kifejezetten veszélyes társaság is üldözőbe veszi, akik eltérő okokból ugyan, de semmitől sem riadnak vissza, hogy életben tartsák Jake-et. Legalábbis a következő holdtöltéig.

Várható megjelenés: 2012. 04. 19.

AGAVE

Aranyosan csillog április 30-ika, mikor is megjelenik szimatos könyv formájában a Lélektelen. Nagy csábereje a kötetnek, hogy mindamellett, hogy fantasyról van szó a viktoriánus Angliában játszódik, és a főszereplő egy lélektelen vénkisasszony. Esetleg egy fiatal Miss Marple-t kapunk vámpírokkal és vérfarkasokkal körülvéve? Mindenesetre én nagyon rá vagyok zizzenve!  

Gail Carriger - Soulless: Lélektelen

Alexia Tarabotti több okból sem élhet komolyabb társasági életet.
Elsősorban azért, mert nincs lelke. Másodsorban azért, mert vénkisasszony, apja pedig olasz, ráadásul már meg is halt. Harmadiknak feltétlenül meg kell említenünk a vámpírt, aki az illemszabályokat semmibe véve, bárdolatlan módon lerohanja őt.
De hogyan tovább? Alexia kilátásai nem túl rózsásak, mivel véletlenül megöli támadóját, majd rögtön színre lép a szörnyű Lord Maccon (a nagyhangú, lompos öltözetű, de jóvágású farkasember), hogy Viktória királynő nevében fényt derítsen a haláleset körülményeire.

Míg bizonyos vámpírok váratlanul felbukkannak, mások ugyanilyen váratlanul tűnnek el, és közben mindenki Alexiára mutogat. Vajon ki tudja nyomozni, mi zajlik London legfelsőbb társadalmi köreiben? Hasznosnak bizonyul-e lélektelen mivolta, amely semlegesíti a természetfeletti erőket, vagy csak felbosszantja ezek gazdáit? És a legfőbb kérdés: ki az igazi ellenség, és van-e nála cukorszörptorta?

Várható megjelenés: 2012. 04. 30.

KÖNYVMOLYKÉPZŐ KIADÓ

ARANY PÖTTYÖS KÖNYVEK

Érdeklődésem tárgyai

Az előző hónapban egyik pillanatról a másikra elkapott az őrület, –mellékesen nem is volt nehéz dolga velem- hogy nekem most ebben a percben Jane Eyre-t kell olvasnom és néznem. Így nekiálltam a könyvnek és vele párhuzamosan a 2006-os BBC mini sorozatnak, majd végül a 2011-es új feldolgozás is górcső alá került. A BBC változatom több formában is megvan ezek közül most először néztem meg az eredeti, televízióból felvettet, ami tartalmazza a részeket követő angol műsorismertetőket is. Így akadtam rá a Wild Sargasso Sea 2006-os feldolgozására, amiről első ránézésre még nem is tudtam, hogy micsoda, mert gyorsan tekertem a következő részre. Azonban a következő alkalommal már felkaptam a fejem, hogy bizony itt Brontë történetének előzményeit dolgozták fel, méghozzá a dominikai származású Jean Rhys tollának gyümölcse alapján. Csoda, hogy felcsigázott, mikor megismerhetjük Mr. Rochestert még romlatlanul, fiatal „koboldként”?

Jean Rhys - Széles Sargasso-tenger

A Széles Sargasso-tenger hősnője: a Jane Eyre egy mellékalakja – Antoinette (Bertha) Cosway-Mason, Edward Rochester őrült felesége. A drámai feszültségű cselekmény egy végzetterhes élet állomásait mutatja be: a szorongásokkal, nyomasztó emlékekkel sújtott gyermekkort… az elárult szerelmet… a szobafogság és a téboly végső reménytelenségét – festői háttérként felvonultatva a nyugat-indiai szigetek egzotikusan vad, gyönyörű és kegyetlen természetvilága. A regény – Charlotte Brontë nagy hírű, klasszikus művének modern „melléklete” – öntörvényű, tökéletes alkotás. A szentimentális történetből kibontja, felszabadítja a benne rejlő tragikumot. Mélységesen romantikus írás: a lázadó, teremtő-pusztító, végzetes szenvedély mellett tesz hitet. És riasztóan „korszerű” élmény forrása: a magány, az elidegenedés, a kiszolgáltatottság sorsképletét dolgozza ki, könyörtelen objektivitással, lenyűgöző költői erővel.

ULPIUS HÁZ

A Fallent olvasva felmerült bennem a párhuzam Armstrong Szellemidézőjével, legalábbis a bomlott elméjű tinik szintjén, bár eszemben sincs megbántani a drága Chloét, hogy Luce-hoz hasonlítsam. Így gyorsan előkaptam a Summoningot, hogy valami jót is olvassak esténként, miután letettem Lauren Kate könyvét. Újabb nekifutásra szerintem még inkább szerettem, mint elsőre, és jobban figyeltem minden kis részletre, ami felett elsőre az ember el szokott siklani. Kíváncsi vagyok, hogy mit hoz a folytatás.

Kelley Armstrong - The Awakening – Az Ébredés (Sötét erő trilógia 2.)

Chloé Saunders menekülés közben őrült felfordulást okoz… szó szerint…

Chloé valaha teljesen hétköznapi tinilány volt – legalábbis ezt gondolta. Aztán rájött a megdöbbentő titokra, hogy nem más, mint egy két lábon járó tudományos kísérlet. Születésekor az Edison Csoport névre hallgató gonosz tudóscsapat genetikai módosítást hajtott végre rajta. Chloé megváltozott, egyedülálló képességekkel rendelkező nekromanta lett, aki szellemeket lát, feltámasztja a halottakat, és ez gyakran szörnyűséges következményekkel jár. S ami még rosszabb, egyre erősödő képessége fenyegetést jelent az Edison Csoport fennmaradó tagjai számára, akik úgy döntenek, véget kell vetni ennek a kísérletnek – örökre…

KÖNYVMOLYKÉPZŐ

VÖRÖS PÖTTYÖS KÖNYVEK

Első, és egyben utolsó cirkuszos élményem, hogy bent ülök a sötét és meleg sátor alatt, miközben halk nyüzsgés és feszült izgalom vesz körül, én pedig nem tudok másra gondolni, mint hogy hol lehet a Tatám? Persze rábízott a rokonokra, amíg elment a mosdóba, akik mellettünk ültek, de én nem bírtam tovább és kirohantam a sátorból, lemaradva az előadásról, amit még mindig emlegetnek. Szeretem a cirkuszt, bár még soha nem voltam egy előadáson se, mint, ahogy az, az előbbiekből kiderült. Minden egyes alkalmat megragadtam, amikor egy előadásról készített felvételeket adta a tv. A Cirque du Soleil-t pedig egyszerűen imádom. Így nem csoda, hogy egy varázslattal és szerelemmel megfűszerezett cirkuszos könyvre nem felkapom a fejem!

Erin Morgenstern - Éjszakai cirkusz

Az éjszakai cirkuszban nincs porondmester, aki hangszóróján keresztül jelentené be a következő számot, sem bohóc, aki gúnyt űzne a közönségből. Ezekben a fekete-fehér sátrakban páratlan élmény vár rád: az öt érzék ünnepe!

A varázslat és a füst mögött azonban ádáz küzdelem folyik: a két fiatal mágust, Celiát és Marcót kisgyermek koruktól fogva azért tanították, hogy mágikus erejük segítségével győzelmet arassanak a másikon. Sokáig nem is sejtik, hogy mestereik egy olyan játszmába kényszerítették őket, aminek a végén csak egyikük maradhat életben.

Ám Celia véletlenül rájön erre, s feladva a versenyt, közösen lenyűgöző varázslatba kezdenek. Erejüket onnantól fogva csak arra használják, hogy örömet szerezzenek vele a másiknak, és az új játék közben gyanútlanul egymásba szeretnek. Mély és varázslatos érzéseiktől hunyorogni kezdenek a lámpák, és a helyiséget elönti a meleg.
Mestereik azonban megelégelik, hogy kicsúszott kezükből az irányítás, és közbelépnek. Celiáék rádöbbennek, hogy nem kerülhetik el a játszma végkifejletét. Csak egyetlen kiutat látnak, de ahhoz minden tehetségüket latba kell vetniük…

LIBRI 

Két szívemnek nagyon kedves írónő novellája is szerepel a Gabo kiadó gondozásában kiadott kötetben. Mead könyveit és stílusát imádom és bár Armstrongtól még csak egy kötetet olvastam, a stílusa és az általa megalkotott alakok elbűvöltek. Úgyhogy miattuk vevő vagyok rá. Alyson Noëlnél pedig vagy továbblapozok, vagy becsukom a szemem, mert tőle az eddigi évek legborzalmasabb irományát olvastam, amiből még az az egy darab is túl sok volt, nemhogy egy egész sorozat kövesse. Bár embere válogatja. Kristin Casthoz még nem volt szerencsém, avagy szerencsétlenségem, de majd kiderül. Próba cseresznye.

Kristin Cast · Alyson Noël · Kelley Armstrong · Richelle Mead · Francesca Lia Block  - Pokoli csók

Ebben az ellenállhatatlan kötetben összegyűjtöttük napjaink öt legmenőbb szerzőjének vámpírszerelmi történeteit. Egy-egy történettel szerepel Kristin Cast, a Megkísértve írónője, Richelle Mead, a Vámpírakadémia alkotója, Alyson Noël a Mindörökké szerzője, Kelley Armstrong, A szellemidéző írója és Francesca Lia Block, akit a Pretty Dead tett híressé.
A szökevény vámpírtól kezdve, aki kénytelen bízni abban a fiúban, aki talán az ő elpusztítására törő szervezetnek dolgozik, két sokat kockáztató halhatatlan legendás szerelméig minden megtalálható ebben a szívdobogtató kötetben, amely új értelmet ad az „örök szerelem” kifejezésnek. Akár a sötét és baljós, akár a vidám és könnyed romantikát szereted, ezek a művek garantáltan csillapítják a gyönyörű élőhalottak elbűvölő történetei iránti olthatatlan szomjadat.

 GABO

Picoult már a Nővérem húgával megvett magának örökre. Ő az az író számomra, akiről ha meghallom, hogy új könyve jelenik meg nem kételkedek benne, hogy esetleg rossz lehet, vagy nem tetszene. Szívem szerint mindenkinek ajánlom, mert nincs olyan ember, akinek nem tenne jót egy-két picoulti gondolat.

Jodi Picoult - Gyere haza

Zoe Baxter sikeres és elismert zeneterapeuta, hangszereivel és énekével számtalan beteg embernek segít a gyógyulásban. Számára mégiscsak egy dolog igazán fontos: az hogy számtalan sikertelen próbálkozás után végre anya lehessen. Amikor újra bekövetkezik a tragédia, férje helyett újonnan megismert barátnője, Vanessa lesz az, aki kiáll mellette, kapcsolatuk pedig őszinte szerelemmé alakul. Szembe kell nézniük azonban a kirekesztettséggel és azzal, hogy milyen mérhetetlen akadályokat kell leküzdeniük ahhoz, hogy a társadalom családként tekintsen rájuk. A szerző hetedik magyarul megjelenő regényében ismét szívhez szólóan ábrázolja e különös szerelem rezdüléseit és a legőrjítőbb fájdalmat, amit egy anya átélhet: ha le kell mondania gyermekéről.

ATHENAEUM

Succubus blues - Georgina Kincaid Series

Furcsa egy kedvenc írótól valami teljesen újba fogni. A megszeretett világból valahogy kiszippantódik az ember kétkedni és félni kezd, hogy az a hely is ugyanolyan jó lesz-e, mint amit már annyira megszokott, ahol már komfortosan mozog, mindenkit messziről megismer, mielőtt még megszólalna hiszen már beavatódott ezen kedves személyek legféltettebb titkaiba, és lelkük legmélyebb zugaiba is bebocsájtást nyert. De megeshet, és meg is esik, hogy ez az új jó, sőt talán jobb is, mint a korábbi világ, így ezt követően ezért kezdi magát feszélyezetten érezni az ember. Én is ilyen hűtlen utazója lettem Mead világainak, de remélem, hogy ezért a Vámpírakadémia köteteinek lakói nem szerveznek ellenem támadást, mivel teremtőjüket nem szűntem meg szeretni, sőt, jobban a bűvkörébe vont, mint valaha.

Honnan:

Még mielőtt az Utolsó áldozat címe kiderült volna Amerikában, kutakodni kezdtem Mead hivatalos oldalán, és elolvasgattam, hogy milyen egyéb sorozatokat alkotott az írónő. Nem hittem volna, hogy a közeljövőben kiadásra kerülne akár a Dark Swan vagy a Georgina Kincaid sorozat, hiszen mindenki a „friss hússal” vagyis a Vámpírakadémia sorozattal volt éppen megszállott a világ minden egyes pontján. Az „öreglányokkal” akkor még nem nagyon foglalkoztak. Eddig. Ezek után pedig felötlik bennem a kérdés, hogy szegény kis tudatlanok, mi mindenről maradtunk még le Meadből?

Gondolatok:

„- Mond csak el, hány oldalt olvasol egy nap?

(…)

-          Ötöt – böktem ki végül. – Mindennap öt oldalt. Nem többet.

(…)

-          Mert… mert annyira jó – hadartam, hogy gyorsan túlessek rajta - ,és mert csak egyszer lehet elsőre olvasni könyvet, és szeretném, ha minél tovább tartana. Az élmény. Egyébként egy nap alatt vége lenne, és az olyan lenne… mintha egy ültő helyemben felfalnék egy egész doboz jégkrémet. Túl sok jó túl gyorsan. Így kicsit elnyújthatom, tovább tart a könyv, kiélvezhetem. Kénytelen is vagyok, mert elég sokat kell várni a következőre.”

Valahogy én is így voltam vele, de nem tudtam ellenállni neki. Így is több napra osztottam be a történetet, hogy amíg csak tudom húzzam, halasszam az élvezkedést. És most itt állok árván, kétségbe esve, hogy mivel is töltsem el az estéimet.

Régen nem éreztem magam így olvasás közben. Ezt az első alkalommal még nem is vettem észre, de mivel minden egyes azt követő nap jelentkeztek a tünetek gyanússá vált. Ahogy a kezembe került a könyv és kinyitottam mosolyra állt a szám, faltam a sorokat, kuncogtam, nevettem és volt, amikor több sor után vettem csak levegőt. Ezek csak egyetlen nyavalya jelei lehetnek: hogy új kedvencre leltem, vagy inkább ő lelt rám? De félre a hamleti kérdésekkel, mesélek inkább arról, ami ennyire a bűvkörébe tudott vonni.

Georgina egy hétköznapi nő mindennapjait éli Seattle-ben, egy könyvesboltban dolgozik, csapatépítő tréning keretében svingelni tanítja a kollégáit, szabadidejét olvasással vagy a barátaival tölti és közben éli vaníliás mokkával ízesített életét. Ami, valljuk be őszintén idáig nem tűnik túl izgalmasnak. Kivéve, ha hozzátesszük, hogy hölgyeményünk több mint ezer éves és pokolbéli munkaköre szerint szépreményű, erkölcsös férfiak elcsábítása és elkárhoztatása a fő profilja. Gorgiana szukkubusz, aki nem szeretne az lenni. Kiégett az idők alatt és az élvezetekbe belecsömörülve már csak egy szerető társra és halandó életre vágyik. Természetesen teljesen nem adhatja fel ténykedését, hiszen ezzel nem csak halhatatlan életét, hanem főnökei teljesítménymérlegét is veszélyeztetné. Így sajátos szabályokat alkot, amivel ad is meg nem is a pokolbéli hatalmak lélekhajhász szolgálóinak. Nem hajlandó tisztességes férfiakat megbuktatni puszta szórakozásból, hiába is kapna tőlük nagyobb adag életenergiát, inkább a sötétebb lelkű hímek között válogat és belőlük teljesíti a százalékát.

Szépen, lassan folydogál tehát főhősnőnk élete, mígnem abba bele nem lép egyszerre két férfi is, akik bár szeretnék, nem kerülhetnek bele a potenciális áldozati körbe, ama fent már részletezett elvi szabályok miatt. A férfiak mellett egy gyilkos is elkezd garázdálkodni és hullákkal párhuzamban leveleket is hátrahagy szukkubuszunknak. Így kavarva fel egy halhatatlan könyvkereskedő mindennapi átlagos életét.

„Nők és férfiak egyaránt megmagyarázhatatlan vonzerőt éreznek ilyenkor, érteni persze nem értik, miért. A legbölcsebb ki se tenni a lábam, nehogy valami ostoba balesetből valaki belém bolonduljon. Ez azért rém szimpatikus a részemről, most nem azért.”

Ami már korábban is megfogott Meadben, hogy olyan főhőst tud teremteni, aki az első mondatával magával ragadja az olvasóját. Itt a szukkubusszal, aki inkább emberi, mint démoni. Gorgiana szellemes, okos, ambiciózus mindenki számára, aki csak ránéz, mégis közben olyan lelki viharok zajlanak le benne, amelyek pont azt mutatják, hogy még sem olyan összeszedett, mint ahogyan azt az emberek kívülről látják. Több száz év terhe nyomja a vállát, egy mások által elfeledett életé, amivel minden áldott nap meg kell vívnia a maga csatáit, miközben a jelen problémái és a jövő kilátástalansága ellen harcol. Sokkal emberibb, mint természetfeletti csábító, aki gondol mások lelkére és épségére. Démoni mércével nézve abnormális, emberi szemmel sebezhető. Izgalmas volt látni, hogy hogyan reagál olyan esetekben, mikor találkozik azokkal, akik fizikai megtestesítői az álmának, vagy mikor megnyílik előtte a vágyainak kapuja. Mennyire képes ellenállni, és miben hajlandó engedni. A lelki vonal mellett viszont rengeteg humoros ankét, szituáció bukkant fel. Élveztem a csípős riposztokat, a kétértelmű beszélgetéseket és a nevetnivaló élethelyzeteket, ami a főhősök között alakult. Egyik kedvenc részem, mikor Gorgiana megszegi az 5 oldalas szabályát, és egy éjszaka alatt felfalja A Glasgow-egyezményt, így állva bosszút Sethen, mikor inkább magával tol ki.

„Minden napom egy küzdelem, hogy a múltam nehogy felülkerekedjen rajtam. Van, hogy én nyerek. Van, hogy nem.”

Mead férfi alakjaival zavarba ejti az olvasót, mivel egy idő után nem tudja eldönteni, hogy kit kívánjon a főhősnő mellé, és kit kívánjon ki magának a kötetből. Imádtam Sethet a félénkségével, hogy a közkedvelt író élő szóban nem tudta kifejezni magát úgy, mint ahogyan azt a humoros e-mailekben megtette és úgy ahogy van magát a karaktert magáért. A fejlődése nagyon pozitív volt, és látványos szinte fejezetről fejezetre jobban alakult a karaktere. Roman „tipikus” szuperpasi kategóriának is nevezhető, de mégis a jellemének hagymarétegei között az élet és rendszerszemléletében megbújik egy olyan sajátos kis morzsa, ami mégsem engedi beskatulyázni ebbe a körbe.

 

„Nagy rajongója vagyok, sőt a legnagyobb, de mint kiderült, a könyveit olvasni és a társaságában tölteni az időt két összeegyeztethetetlen színvonalú élmény.”

A megalkotott világ, nem túlbonyolított, nem túlzsúfolt rengeteg különböző lénnyel, akiket nehéz lenne kezelni, és nyomon követni, hogy kinek mi a sajátossága, ki kinek az oldalán áll. Nem oszthatók csak jó és rossz, sötét és világos oldalra, mint azt a korábbi sorozatánál megszokhattuk az írónőnek, hanem egy szürke masszát kapunk, ahol egy vámpírban is megvan a jóérzés és egy angyali lényben is a gonoszság. Érdekes, hogy itt pont a „sötét” oldal teremtményeinek szemével látjuk az öröklét viszontagságait, ami változatos csemegét nyújt ezzel az olvasó számára. Amitől nagyon féltem kezdetekben, az a főszereplő szolgáltatóipari munkaköréből is adódó kényes kérdés volt, és itt nem a könyveladásokra gondoltam. A szex eddig a Vámpírakadémiában csak utalási szinten volt megjelenítve és nem volt olyan szinten kibontva, mint itt, köszönhetően annak, hogy esetében YA kötetről beszélünk. Viszont ebben a regényciklusban szaftosan megjelenik a téma, és nem csak „jajj ez volt életem legszebb pillanata” jelleggel. Azonban nem gusztustalanul, túlzóan van részletezve, hanem a pont jó kategória. Eleinte hiányoltam Georgina múltjának részleteit és már epedve vártam, hogy magyarázatot kapjak arra, hogy hogyan lett ebből a nőből pasilélek zabáló szörnyeteg. Majd a magyarázat is megérkezett, szépen adagolva, emlékfelhők formájában. Ezekkel mindig csak az a bajom, hogy nagyon élesen megszakítják az események láncolatát, ellenben itt pihe puhán huppantak bele a történet szövedékébe.

A nyomozás érdekes, és hiába szelik keresztbe kasul a szívügyek és vonzalmak, nem kerül annyira háttérbe, mint az Anita Blake késői köteteiben szokás. Mead ezen a területen is megtalálta az egyensúlyt. És bár egy-egy alkalommal volt hasonló érzésem, mint Rose-al, olyan „vedd már észre kérlek azt ami a szemed előtt van” érzés, bizonyos részletek mégis tudtak a meglepetés erejével hatni rám.

Összességében várakozásaimon felül teljesített a kötet és új kedvencet köszönhetek a Kincaid sorozat első kötete személyében. Remélem, hogy a következő rész személyében egy újabb gyöngyszemre lelhetek. És az első fejezet elolvasása után, ami még helyet kapott a könyv hátuljában, izgalmakban és humorban úgy tűnik az sem lesz szűkében.

Ajánlom mindazoknak, akik kellemesen kívánják tölteni az elalvás előtti órákat. :)

A könyvért külön köszönet az Agave kiadónak!

Értékelés: 5/5

Kedvenc részek:

„Istennek legyen hála a viszonyért vagy a hirtelen fellobbanó jégkrémvágyért, ami a sofőrt éppen ma űzte ki az éjszakába.”

 „Ezt a gyengémet minden munkatársam ismerte. Napi hármat is lenyomtam belőle. Mármint mokkából, nem munkatársból.”

 „Thetisznek,

régi tartozásom ez, tudom, de leghőbb vágyainkat gyakran csak hosszú türelemmel és méltó küzdelemmel érhetjük el. Nagy emberi bölcsesség ez, azt hiszem, még Péleusz is tudta.

Seth”

Agyatlan angyalok- Lauren Kate: Fallen

Honnan:

 Még a 2010-ben a goodreeds oldalán figyeltem fel rá a Best Book Covers for 2010 összeállításban. Őszintén megvallva nem a sztori fogott meg, hanem a borító, - mily meglepő, ha éppen a legjobb borítók között kotorászik az ember- és a történetre csak sokkal később figyeltem fel. Sötét, misztikus, szerelmetös sztorira számítva felkerült a várólistámra. Sokat azért nem vártam tőle, de annyira keveset se, mint amit kaptam. Remélem, hogy barátnőm, akitől kölcsönkaptam a könyvet, nem veszi a lelkére azt, amit a következőkben a könyv ellen elkövetek. És bár nagyon nem jött be, nem marad nálam túsznak és nem végzem ki hiába viseltetek vele szemben nagyon nagy ellenszenvvel.

Negatívumok:

„VÁROM A PILLANATOT” áll a könyvben és én is vártam, és vártam, és vártam… De a pillanat csak nem jött, én mikor az utolsó lap is elfogyott gondoltam már nem is jöhet. Biztos elkerültük egymást félúton, vagy másik buszra szállt. Mindegy nem tudja mit veszített. Az izgalmasan, sötéten romantikus, egyben letehetetlen olvasmány, ami egy felülmúlhatatlan szerelmi történetet ölel fel szerintem elveszítette a szalagcímét és véletlenül került helyette erre a kötetre. Borítót tévesztett. Először is abból gondolom ezt a tévedést, mert az izgalom szóról eme csoda az írója azt se tudja, hogy főzni sütni, vagy éppen flandírozni kell –e. Hogy sötéten romantikus, az utalhat a borítóra, mert eléggé sötét, és kellőképpen romantikus ezzel az elveszett, szomorú szűzzel ott középen, de belsejében semmilyen ilyen tartalomban nem bővelkedik. Letehetetlennek nem mondanám, el tudtam tőle szakadni, ott tudtam hagyni az asztalon. Sőt nagyon extrém leszek, még itthon is tudtam hagyni, és nem sírtam eszemet vesztve a buszon, hogy „Jaj otthon maradt, most mi lesz velem?”. Ha vége a világnak, akkor már megtanultam törölközőnek lennie kell nálam és stoppolni sem felejtek el, de lábjegyzetben nem szerepelt ama Útikalauzban, hogy a Fallennek is nálam kell lennie.  

Szerintem meg vagyok átkozva ezekkel a szárnyasokkal. Egy olyan könyv se tetszett, még ami csak róluk szól. Az is felmerült bennem olvasás közben, hogy talán nem éppen betegen kellett volna nekikezdeni. De hát, ha egy könyv jó, akkor csak javít az ember állapotán, és nem akarja még azzal is súlyosbítani a bajainak a számát, hogy óriási púpokat és kisebb huplikat varázsol a fejére a könyv, vagy éppen a fal segítségével. Jaj és bocsánat, ha ezzel bárkit is megbántottam volna, aki még nem olvasta és szeretné, vagy éppen csak szerette volna olvasni -e remekművet én meg nagyban elszólom magam, hogy anzsalokról vagyon benne szó. Ezer bocs és anyamedve érte. Bár szerintem kedves gyanútlan lélek, ki lelked és idegeid kívánod vele megmérgezni, már magából a címből is következtethetsz rá, hogy az író mit is kíván ellened elkövetni. Vagyis megdobálni „extra szerelmes”, több száz éves, mogorva angyalokkal. Olvasás közben folyamatosan gyártottam a kis megjegyzéseimet, kérdőjelekkel, felkiáltójelekkel, nagy betűs aláhúzásokkal, sok JÁJ felkiáltással megtoldva, eléjük pedig negatív és pozitív jeleket biggyesztve. Nem meglepő módon több volt a negatív, mint a pozitív. És végül az a szerény számú plusz is semlegessé vagy mínusszá alakult.

Tehát akkor szedjük sorra a bajaimat ezzel az abszurd non romantikus könyvön.

• Egy traumán átesett lányt, akit már évek óta pszichológushoz vonszol a család, mivel olyan dolgokat lát, amiket más nem természetesen javítóintézetbe kell berakni, és nem elmegyógyintézetbe. Természetes dolog.
• A fent nevezett zavart lelkű tininek az új helyen a legnagyobb problémája, hogy el kell szakadnia a mobiljától, és ami még ennél is borzalmasabb nem vihette magával a kocsiját sem. Tragédia. Mégis hova menne vele, amikor egy zárt intézetben van, és nem teheti ki a lábát? De biztos attól jobban érezné magát, ha az ablakból nézegethetné, hogy kint áll az udvaron, vagy néha megsimogatná. Biztos visszadorombolna.
• Hogyan szerezzünk barátokat? Vágjuk le az első csaj haját rövidre, akinek a gondjaira bíztak. Tuti tipp. Bár én még a több száz éves barátaimnak se engedném meg. Bocsi csajok! De egy próbát megér, lehet, hogy elmélyíthetnénk még jobban ezt az érzést, és olyan eddig meg sem közelített ajtókat nyitnánk meg általa, amire más nem képes. …
• Az egyenruha nem jelent mást, mint, hogy mindenkinek egyen színben kell virítania, ami nem más, mint a FEKETE! Ezzel elérjük azt a bizonyos komor és sötét hangulatot, amit szeretnénk, és másképp nem tudunk megteremteni. Ettől a színtől kellőképpen depressziós lesz a szereplőnk, ami még jobban hozzájárul ehhez a dark hangulathoz, sőt, ha 45 perc múlva 2 srácra is rágerjed, akkor már a romantika is megvan! Azta! Mégis megvan benne a sötét romantika!
• Visszatérve az egyenruhához. Első gondolatom, kommandós iskola. Második, ez a nő elmebeteg. Mármint az író.
• Utóbbiban megerősített akkor, amikor kiderül, hogy a medencét és a tornatermeket betette egy templomba. Valahogy mégis ki kell fejezni, hogy ezek az angyalok megbuktak, és fittyet hánynak a szabályokra. Ennek legalkalmasabb eszköze pedig, hogy ilyen minőségében gyalázzuk meg a hit házát.
• Életünk szerelmére csak azért figyelünk fel, mert az vörös sálat visel. Jaj és természetesen még ehhez hozzájárul az is, hogy bemutat nekünk! Első látásra szerelem! Kétség sem fér hozzá, hogy ezzel csak azt akarja tudtunkra adni, hogy a kapcsolatunk a mennyben köttetett, és minden téren összeillünk – főleg köldök alatt-!
• Pasitól gitárpengetőt kapni ultra szexi dolog! No comment…
• Ezt pedig azzal lehet a leginkább megerősíteni, hogy életünk párja megment minket a haláltól, majd ránk se hederítve otthagy minket a pics@ba. (Részemről, köszi szépen egyszer már elég volt ez a projekt a Twilightban.)
• És bár egy szigorított javító intézetben vagyunk, ahol mindenhol kamerák követik minden egyes lépésünket, nem maradhat ki a BULI! Amin bár lelkileg ki vagyunk, mert meghalt az első majdnem pasink, és bolondnak néznek bennünket, és krízisbe is kerültünk már az első nap, mert nem tudunk választani, két olyan pasi közül, akik közül az egyiket marhára érdekeljük, a másikat meg baromira nem, ki nem hagynánk a tivornyát!
• Ezen kívül nem történik semmi.
• Visszatérve az elutasító srácra, - miközben a másik a lábunk előtt fetreng, és eláraszt ajándékokkal és a figyelmességével- főhősnőnknek azért kell, mert az nem foglalkozik vele! Ezért megszerzésére tett taktika, még jobban akaszkodjunk rá, hátha mégis érdeklődni kezd! Hajrá lányom!
• Ezek mellé még kapunk egy csomó kidolgozatlan szereplőt, akik a jellemfejlődésről csak álmodhatnak, vagy imádkozhatnak érte.
• Blőd helyzetekkel van tele. Például miután új barátunk felébred egy baleset után, ahol majdnem meghalt, más pedig meg is halt és ezt közöltük vele a legjobban manikűrrel és ki esernyős koktéllal tudjuk a lelkét ápolni. Természetesen ehhez nekünk görkorcsolyában kell érkeznünk a kórházba egy halom körömlakkal és tolltartóval, amibe a szívószálakat lehet rejteni. És az is természetes, hogy a szemfüles nevelő ebből semmit nem vesz észre.
• Közben még mindig nem történik semmi.
• Főhősnőnkről kiderül, hogy utánozhatatlan, szellemes és nagyon okos. Bár ez beszélgetésekből nem derül ki. Az adott helyzetet sehogy se tudja lereagálni. Csak áll csöndben, miközben mások beszélnek hozzá, közben hallhatjuk az oldaláról a tücskök halk ciripelését és a kétségbeeséssel keveredett félelem savanyú szagát. A képregények tökéletes modellje Luce azon helyzetek képi ábrázolásához, ahol fogalmunk sincs, hogy mi a fészkes fene van éppen körülöttünk = fejem felett buborék és benne pontok. Szóval értem már, hogy Daniel miért is rajzolta le annyiszor, ő szabadalmaztatta ezt az ábrázolásmódot!
• A jövőre nézve jó tudni, hogy ha kiderítünk valami eget rengetően fontos információt, azt csakis óra közben, levél formájában adhatjuk a másik személy tudomására. Tuti, hogy senki nem olvassa el, mert bízunk az osztálytársainkban. Hiába javítóintézetben vagyunk, mindenkiről feltételezzük alapból, hogy a jó útjára lépett.
• Kígyós utalások… Kreatívabb már nem is lehetne.
• Történések = 0
• Temetésen első gondolatunk, hogy mennyire jól fest szerelmünk gyászban!
• Legromantikusabb helyszín vonzalmunk bevallására és a problémák tisztázására egy lerobbant kocsma.
• Ha összeállt bennünk a kép, természetesen közöljük azt a tanárukkal és ne gondoljunk a következményekre, főleg, arra ne, hogy esetleg őrültnek néz minket. Sőt vigyük magunkkal, hogy megtaláljuk a srácot, akinek így szintén a tanárunk előtt végre szerelmet tudunk vallani.

Hiába fogott meg a prológus, a végéig szinte alig akadt pozitív elem, és amit fel is jegyeztem a listámra útközben transzformálódott. Ilyen például a régi filmek szeretete, amit kihasználhatott volna jobban az írónő, így ezt azonnal üti egy negatív elem, amitől semleges marad. Míg Amstrong a Szellemidézőben, marha jól kiaknázta Cloé filmrendezői hajlamait itt erre még kísérlet se érződik, hogy valamit, bármit kihozzon a szereplőjéből, akinek a szemén keresztül látjuk a történéseket. Hasonlatokat, párhuzamokat hozhatott volna, vagy azok alapján oldhatta volna meg a helyzeteket, de egy filmből vett mondaton kívül ki lett az egész dobva a kukába. Ami szintén kiaknázatlan maradt, az a rengeteg madár megjelenése a könyvben. Ornitológia szempontjából többet adott a kötet, mint cselekményileg, és mivel szárnyasokról vagyon szó, reménykedtem benne, hogy lesz valami közük az eseményekhez. Mondjuk, hogy pulykakeselyűvé vagy gyöngybagollyá változnak, és így hallgatják ki a főhősnőt, vagy segítők akik… De nem. Nem volt semmi különleges szerepük, hiába szerettem volna belelátni a történet szövedékébe egy izgalmas szálat. Az írónő sajnos nem látott bele semmi hasonlatosat, mint ami bennem felmerült. Csak akkor minek fáradozott velük? A biológiai ismereteit kívánta ezzel fitogtatni, vagy csak a karakterlimitet kívánta teljesíteni? Mindez rejtély számomra. Tetszettek nagyon az árnyak, és az őket körüllengő misztikus köd is, hogy mik is lehetnek ezek, honnan is jöhetnek. Azonban ezt a szálat is egy szép kardvágással elnyisszantották, és az érdekesből unalmassá alakult.

A befejezéssel nem lettem okosabb. Szinte semmit nem tudtunk meg, ami magyarázatot adna ennek a több mint 300 oldalas bűncselekmény elkövetésére. Kicsit a Karib tenger kalózai 2-ik részének befejezésére hajaz. Mikor már a rendezők tudták, hogy folytatásos lesz a történet olyan nyitott véggel hagyták abba, hogy a közönség azonnal ordított a folytatásért. Itt viszont annyira nincs semmi se megmagyarázva, hogy mínusz 1-es kötetnek is beillett volna, mert talán két bevezető kötet után érnénk el ahhoz a szinthez, hogy halvány fogalmunk legyen arról, hogy mi miért alakult így és készíthetnénk magunkat a jövő szörnyűséges sötét veszélyeire. Vagy még egy 1000 oldalas bevezető és felkészítő résszel meg kellett volna csapni, hogy történjen valami cselekményszerű dolog benne. Az ötlet egy része szokás szerint jó, a kivitelezés nagyon gatya. A sztori, ha ez annak nevezhető lapos, a szereplők érdektelenek. Egyik pasi után se sírnék, ha nem hederítene rám, mivel egyikük sem érdekes, sem misztikus, se semmilyen. Időtöltésnek, ha nincs jobb dolga az embernek, egynek jó, levélnehezéknek is hasznos, mivel így 2 in 1 megoldásként esztétikailag is megállja a helyét. Az erőlködést díjazom, bár nem okozott volna lelki sebeket számomra, ha megmaradt volna az író baráti körében megosztott irományának.

Értékelés: 1/5

Kedvenc mondat:

„Kiszúrt egy magányos pitypangot, és az jutott eszébe, hogy egy fiatalabb Luce valószínűleg leszakítaná, kívánna valamit, és elfújná. De ennek a Luce-nak túlságosan súlyos kívánságai voltak, nem bírt volna el velük egy ilyen kis virág.”

Csillaghullás

Számomra minden egyes még nem olvasott kötetet misztikus köd vesz körül. Ahányszor csak meglátom őket, vagy hallok róluk szárnyalni kezd a képzeletem és megtöltöm varázslatos kalandokkal, utazásokkal és érdekes figurákkal az ismeretlent. Egzotikusak ezek a történetek, fel nem fedezett földrészek, amik csak rám várnak, hogy minden egyes négyzetcentiméterüket megismerjem, és minden egyes pillanatban meglepetésekkel és nem várt fordulatokkal kápráztassanak el.

Ez a misztikum azonban olvasás után megtörik és a varázs sok esetben darabjaira hull. Ezt követően már nem tudok rá úgy tekinteni, mint egy bűvös dobozra, ami megannyi ismeretlent és csodát rejteget. Csak egy könyv lesz és nem a misztikum tárháza. Mégis átalakul valami nagyon mássá. Egy szerethető dologgá, élménnyé, kedvenccé, esetlegesen „többé a kezembe sem veszlek” kategóriává.

Számomra Neil Gaimantől a Csillagpor is megfoghatatlan könyvélménynek számított. A film arra sarkalt, –köszönhető ez a több százszori megnézésnek- hogy várólistára rakjam a könyvet, ami csak csücsült a polcon, és várt és várt közben pedig porosodott. Majd jött egy esemény a molyon, és rávett, hogy kézbe, majd elolvasásra kerüljön.

Az eredmény pedig: megint nem azt kaptam, amire számítottam.

Gondolatok:

Mint mondottam rám nagyon pozitív benyomást tett a film. Bájos volt és szerethető. Egy igazi tündérmese, nem csak gyerekeknek, hanem a már korosabb közönségnek is. Lépésről lépésre bontakozik ki egy igaz szerelem –hiába tartom én elcsépeltnek ezt a kifejezést, mégis így van- az orrunk előtt, és válik férfivá az a kis tökfilkó aki a történet elején útnak indult.

Hasonló csodát vártam a könyvtől. Ami annyit jelentett volna, hogy kinyitom, ő meg bekebelez, és nem is enged el, amíg nem végeztünk egymással. Hát nem így lett. Általában a filmfeldolgozások lerövidítik és könnyebben emészthetővé teszik azt amit a könyv oldalakon keresztül taglal. De miközben a sorokat faltam, azon kezdtem el morfondírozni, hogy mégis, hogyan eshetett meg az, hogy a könyvnél –számomra legalábbis- ezerszer jobb feldolgozást vittek vászonra?

„- Falva falvából jöttem, ahol él egy Victoria Forester nevű fiatal hölgy, kinek nincs párja a nők között, és én neki adtam a szívem, csak neki. Az arca…

- A szokásos bókok jönnek? – szólt közbe a kis lény. – Szem? Orr? Fog? A szokásos?

- Természetesen.

- Akkor ugorhatunk – mondta a szőrös kis ember. – Vegyük úgy, hogy elmondtad.”

Egyik kedvenc jelenetem a történetben az az időszak, amit Shakespeare kapitány hajóján töltenek. Hogy miért? Mert nagyon izgalmas és bohém szereplőt személyesít meg Robert De Niro. Vártam és vártam, hogy végre valahára azok a jelenetek következzenek, ami Tristan és Yvaine kapcsolata tekintetében is fordulópontot hoz, erre azt kapom, hogy ez volt a fiú utazásának legizgalmasabb időszaka, felszálltak, utaztak és utána elköszöntek? WTF?

Sőt ha már itt tartunk, ugyan humoros volt a két „szerelmes” párbeszéde, civódása, azonban nem éreztem azt az érzelmi építkezést, amit csodák csodájára a filmtől megkaptam. Lehet, hogy az én gyermeki énemben van a hiba, de bizonyos esetekben szeretem a bár kissé unalmas és klisészerű, de mégis ismerős ízt maga után hagyó „Boldogan éltek, míg meg nem…” befejezéseket. Vagy éppenséggel a szintén hagyományos, de megnyugtatóan szokványos a „Gonosz elbukik, és a jó győzedelmeskedik” tanulságot. Itt viszont vakartam a fejemet az utolsó oldal után, hogy, ezek tényleg szerelmesek lettek, vagy csak egy szarkazmus kedvéért került össze a két főhős.

„Jól tudom, hogy a szerelem feltétlen, de azt is tudom, hogy lehet kiszámíthatatlan, páratlan, irányíthatatlan is, és elviselhetetlen, és könnyen összekeverhető a gyűlölettel. Olyan, mintha a szívem nem férne meg a mellkasomban, mintha már nem is az én részem lenne, hanem már a tiéd, és hogyha szeretnéd, én nem kérnék cserébe semmit. Nem kell ajándék vagy bizonyíték az érzéseidre, csak az, hogy tudjam, hogy szeretsz. A szíved kell az én szívemért.”

Voltak üresjáratok, és voltak benne hiányok. Szerettem volna többet megtudni Lamiáról és a testvéreiről, hiszen az lenne az ésszerű, ha a könyv többet adna, mint a film. Megtudni, hogy a tükör végül is hogyan működik, hiszen rendkívül felcsigázóan jelent meg ez az elem a könyvben, így egy kicsit nagyobb kitérőt is tehettünk volna a bemutatására.

Valahogy hiányérzettel váltam el a történettől és a szereplőktől, űrrel a szívemben. Gaiman bácsi nem ezt vártam magától, annyi jó után, mint amit hallottam önről! Lehet, hogy nekem kell még a nőnöm a maga művészetéhez és világához, vagy nem a műveinek remek feldolgozásaira alapoznom, de most ez nem jött össze nekünk. Megmosolyogtatott olykor, és végre megmutatta, hogy a főhősök is emberek és vannak emberi szükségleteik, és nem tartják vissza az egyes kisebb nagyobb dolgaikat egész utazásik alatt, de sokkal gazdagabb élményekben nem lettem. Sajnálom. Majd még próbálkozok, hogy ha hagyja más időben, más művével. Természetesen, ha hagyja és nem lesz ezek miatt durcás rám. Köszöntem a lehetőséget.

Értékelés: 3/5

Kedvenc részek:

„Nekem nem vagyon kell. Inkább egy ígéretről van szó, amit az említett hölgynek tettem. Én… beszélgettünk, és megláttunk egy hullócsillagot, és én megígértem, hogy elviszem neki. Arra… – intett egy hegység felé valahol a napnyugta irányában – arra esett le.
A szőrös kis ember megvakarta az állát. Vagy a pofázmányát, lehetett a pofázmánya is.
– Tudod, a helyedben mit tennék?
– Nem. Mit? – kérdezte Tristran ébredő reménnyel.
A kis ember megtörölte az orrát.
– Megmondanám ennek a hölgyeménynek, hogy dugja az arcát a disznó seggibe, én meg elmennék keresni olyat, aki egy csókért nem az egész világot kéri rögtön. Hidd el, van ilyen.”

„Utállak. Már eddig is mindenért utáltalak, de most még jobban utállak.”

Misfits / őrült szuperhősök Londonban

Vannak azok a sorozatok, amiket egyszerűen nem tehetsz mást csak szeretsz. Hogy az őrült humoráért, magukért a szereplőkért vagy a szituációk abszurditásáért? Minden mellékes, a lényeg az, hogy észre sem veszed és már vége egy évadnak, majd még egynek a következőre pedig tűkön ülve várakozol. Ez volt a helyzet velem és a Misfitsel. Még tavaly tavasszal szerettem bele ebbe az abszurd sorozatba, aminek a harmadik évadára őszig kellett várni. Nyolc rész. Nyolcszor 45 perc humor, komikus jelenetek halmaza. Ez az a sorozat, ahol a nénik és a bácsik nagyon, de nagyon csúnyán tudnak beszélni. Előnye, hogy profin megtanulsz angolul káromkodni anélkül, hogy valamelyik puccos nyelv suliban ki kellene csengetni egy vagyont. Mellette a hallás utáni szövegértésed is javulhat. Hiszen Kellyt hallgatva igencsak ki kell, hogy nyisd a hallójárataidat, mivel még az ekte angolok szerint is rémes a kiejtése. Itt szinte nincsen olyan rész, hogy ne akadna egy hulla hol az öltözőben, hol a kocsiban, vagy esetleg ne éppen hőseink keze ügyében. Nem meglepő ugyanis, hogy véletlenül kinyírnak valakit. Újra és újra. Ember legyen a talpán ugyanis az a felügyelő, aki bevállalja a brigádot és életben is marad legalább két rész erejéig.

A sorozat:

A Misfits nem máshonnan, mint Nagy Britanniából érkezett az E4 jóvoltából. Tehát nem egy dögunalmas amcsi science fiction drámával van dolgunk. Az angolok megmutatják, hogy a szokásos Batman és Pókember mellett igenis vannak mai huszonegyedik századi szuperhősök is, ha nem is olyan színvonalon űzik az ipart, mint a nagyágyú amerikai rokonok. Az angolok kelekótyák, lököttek és sok esetben elmeosztályra valók, de ez mellékes. Nem rontják ugyanis vele a sorozat minőségét, SŐT ez az, ami imádnivaló benne.

Az alaphelyzet, hogy néhány fiatal közmunkára van fogva, vagyis viselik az undorító narancssárga kezeslábasukat és szedik a szemetet, festik a padokat, és pesztrálják az időseket. Mindezt egy felügyelő árgus tekintete alatt. Már ameddig ki nem purcan. Hőseink egy furcsa vihar következtében szuper képességeket kapnak. Kelly a nagyszájú, kibogozhatatlan kiejtésű csajszi, akinek mindenki közül a „legmocskosabb” a szája hallja mások gondolatait, kár, hogy pont szex közben a pasija nem túlbíztató gondolataival kezdődik meg szuperhősnő karrierje. Curtis a drogbirtoklás miatt eltiltott hosszútávfutó, az időben tud visszautazni, kezdetben legalábbis szigorúan csak vissza a múltba. Alisha a gyorshajtásért lefülelt, a rendőröknek természetben is fizetni kész leányzó mindenkit begerjeszt a képességével. Hátrányos következménye, hogy a pasik nem nagyon emlékeznek az aktusra, és az sem biztosan elkönyvelhető, hogy eredetileg kívánták -e a lányt. Hát nem egy szuper képesség, az már biztos. Vagyis nézőpont kérdése. Simon alias Barry a magába zárkózott „pszichopata” láthatatlanná tud válni, bár ha materializálódott alakban van akkor is tudja hozni a láthatatlan figurát. És hát Nathan. Ő sem maradhat ki a sorból természetesen. Az eszement Nathan, akin már attól nevetőgörcse van a nézőnek, ahogy felhúzza a szemöldökét, és egy egész évadon keresztül mindennel próbálkozik, hogy rájöjjön ördögi erejére, aminek nyitjára csak a halála után jön rá, ugyanis halhatatlan a gyerek. Szuper erők szuper hatalom és szuper baklövések követik sorban egymást.

Időközben egyre másra hullanak a felügyelők, egyikük, másikuk jóvoltából. Esetleg kipurcannak az új fiúk, új kislányok, és ezen még Curtis ereje sem tud mindig segíteni, hiába utazik vissza a múltba számtalan alkalommal. Az első két évad alap hangulatát Nathan adja meg, nem vitás. Humor heroldnak képzeli magát, és legtöbbször hozza is a szerepét, de leginkább a próbálkozásain, és siralmas kudarcain lehet a legtöbbet nevetni. Vagy éppenséggel az életszemléletén, mint pl.: járna ő egyszerre tíz nővel is, de most komolyan ilyen vacak névmemóriával, mint ami neki van, milyen lenne már az, hiszen sose tudná, hogy éppen kivel van együtt, így ez számára kivitelezhetetlen.

Éppen ezért féltem én a harmadik évadtól, mivel Robert Sheehan (akit többek között a Boszorkányvadászatban és a Killing Bonoban is láthatott már a nagyérdemű) elhagyta a sorozatot. Lezárásként és elszakadásként még szerepelt egy kis kilenc perces szösszenetben, ami a második és harmadik évadot köti össze és egyúttal megmagyarázza az eltűnését, azonban a Vegas baby nem kárpótolta azokat, akik nagyrészt miatta kedvelték meg a sorozatot.

Helyette a csapat új tagjaként megjelenik Rudy. Aki kisebb nagyobb érzelmi gondokkal bajlódik. Nagyobbakkal hiszen, ha érzelmileg labilissá válik, kiválik belőle érzelmileg túlcsordultabb önmaga, vagyis facet to face tud énjének 75 kilós megtestesülésével vitázni. Ő lenne az ügyeletes humorzsák, azonban csak mérsékelten tudja hozni a szerepet. Nem mondom, hogy nem mosolyogtat meg, vagy kapok tőle néha nevetőgörcsöt, de hát Nathant nem tudja helyettesíteni.

Hőseink a korábbi évad végén elveszítették erejüket így most az erőkereskedő Seth jóvoltából új erőkre tettek szert. Kelly tudós lesz, csak senki nem hiszi el róla, hogy az. Lehet, hogy ennek van egy kis köze az öt centis vérvörös körmökhöz, a kivágott toppokhoz, a kihívóan kifestett szemekhez? Nem is tudom… Curtis sajnos utoljára maradt, és csak a maradék jutott neki, vagyis képes nővé változni, ami még sok humoros epizódot okoz majd az életében. Alisha képes másokba invesztálni magát, és így az ő szemükön keresztül látni a világot. Simon előre látja a jövőt, de nem tud látomásokat generálni, csak indirekt módon villan be neki egy-egy esemény. Nathan pedig bár csak kis ideig csodálhatjuk új képességét, varázsolni tud –kár, hogy a dobókockákon nincsen hetes szám-. Így múlik el a szuperhősök dicsősége.

Ez a széria sem szűkölködik abszurd helyzetekben, vagy éppenséggel hullákban. Bár nem szándékosan mindig közbeékelődik egy-egy gyilkosság a szürke hétköznapokba. Van, itt kérem minden, időutazás a náci birodalomba, majd vissza egy eléggé érdekes jövőbe, ahol német világuralom van. De szerencsére visszaáll a jól ismert jelen helyzete. Holtaiból feltámasztott szerelem. Akivel csak egy baj van, hogy meg akar enni csókolózás közben, mivel már zombi így nem a szenvedély, vagy kéjvágy, hanem a hús utáni marcangoló éhség vezérli. Valamint megvalósuló képregény rajzok, terhes férfiak, leeső hímtagok csak azért, hogy ne legyen unalmas a közmunka követi egymást az évadban. És mindez a teljesség igénye nélkül. Mindezek mellett hihetetlen, de a főhőseink is alakulgatnak, formálódnak és ugyanígy bonyolódnak a kapcsolataik. Kelly és Seth bimbódzó románca ne kis félreértésekkel és feszültségekkel van tarkítva. Amit szintén elmondhatunk Alisháról és Simonról.

Eszement évad, mint mindig olyan befejezéssel, amitől megint kaparja az ember a falat, hiszen tudja jól, hogy csak ősszel jön az újabb szezon. Mégis megint kissé keserű szájízzel várom az őszt. Hiszen jó dolog ez a negyedik évad, viszont a bejelentés után, miszerint elkezdik a forgatás jött a hír, hogy Antonia Thonas (Alisha) és Iwan Rheon (Simon) már nem szerepelnek benne. Így Nathan után újabb általam kedvelt karakterekkel kevesebben térnek vissza az év végén. Nem tudom ez egy tipikus angol szokás, hogy a kezdő felállás a végére teljes egészében megszűnik, mint a pop csapatoknál? Vagy Martin bácsi keze is benne van a sorozatban, és mint a Jég és tűz dalában itt is irtja a jónépet?

Mindenesetre azoknak, akik a „régi bandát” kedvelik, megmarad az ismétlés öröme.  Akik eltökélt szerelmesei a sorozatnak ezek után is nézni fogják. Akik meg nem látták még -ejnye bejnye- gyorsan pótolják!:)

Once upon a time – mert a mese az életünk része

Minden felnőtt életében előfordult már legalább egyszer, hogy szertett volna újra gyerek lenni. Ne tagadd! Te is. Én szinte állandó jelleggel visszasírom gyerekkorom felhőtlen perceit azokban a pillanatokban, amikor a felnőtt élet rosszabbik fele felém fordítja arcát. Ki nem szeretne visszatérni azokhoz a napokhoz, amikor Anyu keltett reggel, álomittasan, kissé csipásan, és még a párnánk lenyomatával az arcunkon kikászálódtunk meleg kicsiny vackunkból meginni a reggeli meleg kakaónkat. Közben beszámoltunk arról, hogy este megharcoltunk egy csapatnyi óriással, elfoglaltunk egy birodalmat, esetleg táncoltunk a szőke herceggel éjfélig a bálon. Legnagyobb problémánkat az oviban az jelentette, ha Peti meghúzta a copfunkat, vagy Böbike elvette a kisautónkat. Majd jött az ebéd, utána a délutáni csicsi és természetesen jobb helyeken a mese. Mint, ahogyan esténként is lefekvés előtt.

Bármikor szóba kerül a Hófehérke és a hét törpe története nekem azonnal az első este jut eszembe költözködés után, amikor ezzel az esti történettel „avattuk” fel a szobámat. Akkor 5 éves voltam. Most 22, mégis szeretem a meséket, és nem csak a moziban vagy a tv-ben, hanem írott formában is. Hiába gondolnak „túlkorosnak” már az ilyen jellegű történetekhez engem nem zavar, ha néha a régi mesekönyvem társaságában találnak olykor-olykor a szobámban, ha még ezzel mosolyt is fakasztok a család arcára. Megmaradok örök gyereknek.

Az ilyen örök gyerekeknek, akik még hisznek a csodákban, bár már meglegyintette őket többször is az élet kegyetlen szele – vagy pont ezért hisznek, még erősebben- készülnek azok a filmek, sorozatok, amelyek valamilyen klasszikus mesét dolgoznak fel. A Once upon a time nem feldolgozásként debütált, hanem magát a mesék világát repítette egy kicsiny városba, miközben kiszívott belőle minden mesébe illőt.

Egyszer volt hol nem volt, volt egyszer egy fiatal lány, aki óvadékügynök(nő)ként dolgozott és egy este, amikor a huszonnyolcadik születésnapi muffinjának egy szál gyertyáját fújta el kívánt valamit. Méghozzá azt, hogy ne töltse ezt a napot egyedül. Miután a gyertya kihunyt, csöngettek az ajtón. A lány először megijedt, majd izgatott lett, talán… talán a kívánsága valóra vált? És amikor kinyitotta az ajtót, a küszöbön nem más állt, mint… a 10 éves fia, akit örökbe adott.

Hát nem pont így kezdődik egy mesebeli hősnő története. Azonban hősnőhöz illőn egy próbatétellel találja szemben magát, ami, vagy inkább, aki nem más, mint Henry a fia, a kaland részt pedig az ő hazajuttatása képezi. És itt indul meg a cselekmény egyszerre két síkon. A történet e világi része a rusztikus kisvárosban Storybrooke-ban játszódik, a másik részének a mesék birodalma ad otthont. Hősnőnk Emma szent meggyőződése, hogy fia valamilyen pszichózisban szenved, de legalábbis egy képzeletbeli világban él, mivel össze-vissza hadovál megmentőről, gonosz boszorkányról és boldog befejezésekről. Pedig az egyetlen ép elméjű karakter pont a „pszichomókushoz” járó kisfiú. Henry örökbefogadó anyja, mint időközben kiderül a városka polgármestere, aki nem túl szívesen látja „imádott” fia szülő anyját a portáján huzamosabb ideig. Ezt különböző módokon, és eszközökkel próbálja Emma értésére adni, aki veszi az adást, csak baromira nem érdekli. Ha már így hozta a sors meg akarja ismerni a fiát, ehhez a legnagyobb löketet pont a bűbájos polgármesterasszony személyisége adja, aki a mézes mázos álarcával nem tudja átverni a minden hazugságot kiszimatoló óvadékügynök hölgyet. Ugyan már, neki ez a foglalkozása, hogy a hazugokat lefülelje! Szóval Emma beilleszkedik, ami könnyen megy, mert szinte mindenki megszereti – na ki lehet a kivétel?-, beköltözik a bűbájos tanítónőhöz Mary Margarethez  és egy idő után Graham a helyi seriff mellett kezd el dolgozni, mint helyettes. És közben próbálja nem szétrombolni Henry „képzelt világát”, amivel törést okozhatna gyermek életében. Ezzel az alap sztorival egy jó kis családi sorozatot kapnánk, de minden fantázia és varázslat nélkül.

Ami megédesíti a történetet az az átok. Hiszen a városka minden egyes lakója az átok hatása alatt áll, no jó van egy-két kivétel is, de ez a cselekmény és a szálak gabalyodása szempontjából lényeges. Ezek az elátkozott lakók egyszer mindannyian mesehősök voltak, élték szépen világukat és a boldogan éltek, amíg meg nem haltak részt. Mindaddig, amíg a gonosz királynő be nem rágott Hófehérkére és bosszút nem esküdött. Megesküdött arra, hogy mindenkitől elveszi azt, amit a legjobban szeret az életében és eltörli a boldog befejezéseket. És az átok beteljesedéseként mindenkit egy szörnyűséges helyre küld, ahol rajta kívül senki nem fog emlékezni, hogy ki is volt korábban. Hát nem szép fogadalom? És a legszebb az egészben, hogy az átok szerint a legszörnyűségesebb hely, ahova hőseink kerülhetnek nem más, mint egy kisváros a Földön a huszonegyedik században. Egyszerűen mesés! Vagy éppen antimesés! Egyetlen reményük maradt csak arra, hogy megtörjön az átok, méghozzá, hogy Hófehérke és Daliás herceg gyermeke visszatér, és újra megindítja az időt. A fáma szerint huszonnyolcadik születésnapja után tér vissza gyökereihez és szépen lassan megtöri a Királynő átkát.

És itt térjünk vissza Henryre. Neki pont ez a történet képezi az úgynevezett „képzelt világát”, mivel meggyőződése, hogy minden városlakó egy mesehős, a polgármester a gonosz Királynő és az édesanyja, Emma az átoktörő Fehérke leszármazott. Aki kevésbé hisz ebben a teóriában és szerepének jelentőségét sem látja ennyire drasztikusnak a városka életében.

A történet szála megindul, majd részről részre újabb és újabb történeteket ismerünk meg párhuzamosan. Találkozunk Hófehérkével és Daliás herceggel, aki mellesleg James és nem is herceg, hanem kecskepásztor. Megismerjük találkozásuk történetét, ami nem csak annyiból állt, hogy a férfi megcsókolta a halott lányt, aki erre kiköpte az almát és az ismeretlen karjába vetve magát már azonnal szerelmet rebegett, papért kiáltott és ásó kapa nagyharanggal a nyakában lépett a boldogan éltek selymesen sima göröngyöktől mentes útjára. Mellette látjuk tényleges és átokvert amnéziában szenvedő huszonegyedik századi valójukat, Mary Margaretet és John Doe-t, akiről később kiderül, hogy Davidnek hívják és tényleg amnéziás. Beigazolódni látszik, hogy akik összetartoznak, azokat nem lehet szétválasztani. Kivéve, hogy ha városka polgármestere egy gonosz banya. Mellettük még több lakó igazi és párhuzamosan átokvert életével ismerkedünk meg pl.: Hamupipőke, Tücsök Tihamér. A váltások nemhogy unalmassá, vagy érthetetlenné tennék a történetet, hanem pont jókor pont kellő izgalmat kiváltva váltogatják egymást. A szereplők nagyon jól adják vissza az egyes karaktereket. A cselekmény izgalmas és előre láthatóan még több izgalomban fog bővelkedni. Egyes lakók fejtörést okoznak pl.: Rumplestiltskin akit még nem tudok hova tenni, mivel úgy tűnik, hogy a sötét oldalon áll, de valahogy mégsem. Az ő személye számomra még rejtély. Vicces jelenetek is vannak bőven. Nekem az egyik kedvencem, mikor Ruby (alias Piroska) veszekszik az első részben a Nagyival, vagy amikor éppen a farkasos kabalájáért aggódik. Régi nagy kedvencem volt a Tizedik királyság. Bár nagyon olyan szájízzel lett anno vége, hogy folytatása fog majd következni, és egy másik történetben megismerjük, milyen is egy farkasnak a Central Park mellett élni egy pincérlánnyal, erre sajnos nem került sor. Most viszont vigaszképp így több mint 10 év távlatból megkaptam ezt a sorozatot, aminek nagyon örülök. Bár még csak 7 rész jelent meg és gyorsan le lehet igázni ezt a párat, mégis csak ajánlani tudom. Kirángat a mindennapi élet szürkeségéből. Elhiteti velünk, hogy varázslatok és csodák még létezhetnek, attól, hogy nem látjuk őket az orrunk előtt, ha a valóságban nem is úgy, mint a sorozatban. Megkapja itt mindenki amit szeretne. A sorozatfüggő az újabb adagját, a családi filmkedvelő a mindennapi kisvárosi hangulatot, a mesebolond meg a minden jóra fordulhat érzést. Bár segítő Tündérkersztanyákat nem tudok beígérni a sorozat mellé, viszont a jó hangulat és a kellemes utóérzés fix. Bár én a hetedik rész után inkább kétségbeesést érzek, valamint, hogy mikor lesz már új rész, ez azonban az én bajom. Nem lennének ilyen problémáim, ha megvártam volna az egész szezont és úgy álltam volna neki. Így az eddigi legizgalmasabb rész után nem kapott volna el keringőre a sóvárgás. De még szerencse, hogy van a műfajban másik fogás is a terítéken. Úgyhogy irány! Vessük rá magunkat a Grimmre!