Csillaghullás

Számomra minden egyes még nem olvasott kötetet misztikus köd vesz körül. Ahányszor csak meglátom őket, vagy hallok róluk szárnyalni kezd a képzeletem és megtöltöm varázslatos kalandokkal, utazásokkal és érdekes figurákkal az ismeretlent. Egzotikusak ezek a történetek, fel nem fedezett földrészek, amik csak rám várnak, hogy minden egyes négyzetcentiméterüket megismerjem, és minden egyes pillanatban meglepetésekkel és nem várt fordulatokkal kápráztassanak el.

Ez a misztikum azonban olvasás után megtörik és a varázs sok esetben darabjaira hull. Ezt követően már nem tudok rá úgy tekinteni, mint egy bűvös dobozra, ami megannyi ismeretlent és csodát rejteget. Csak egy könyv lesz és nem a misztikum tárháza. Mégis átalakul valami nagyon mássá. Egy szerethető dologgá, élménnyé, kedvenccé, esetlegesen „többé a kezembe sem veszlek” kategóriává.

Számomra Neil Gaimantől a Csillagpor is megfoghatatlan könyvélménynek számított. A film arra sarkalt, –köszönhető ez a több százszori megnézésnek- hogy várólistára rakjam a könyvet, ami csak csücsült a polcon, és várt és várt közben pedig porosodott. Majd jött egy esemény a molyon, és rávett, hogy kézbe, majd elolvasásra kerüljön.

Az eredmény pedig: megint nem azt kaptam, amire számítottam.

Gondolatok:

Mint mondottam rám nagyon pozitív benyomást tett a film. Bájos volt és szerethető. Egy igazi tündérmese, nem csak gyerekeknek, hanem a már korosabb közönségnek is. Lépésről lépésre bontakozik ki egy igaz szerelem –hiába tartom én elcsépeltnek ezt a kifejezést, mégis így van- az orrunk előtt, és válik férfivá az a kis tökfilkó aki a történet elején útnak indult.

Hasonló csodát vártam a könyvtől. Ami annyit jelentett volna, hogy kinyitom, ő meg bekebelez, és nem is enged el, amíg nem végeztünk egymással. Hát nem így lett. Általában a filmfeldolgozások lerövidítik és könnyebben emészthetővé teszik azt amit a könyv oldalakon keresztül taglal. De miközben a sorokat faltam, azon kezdtem el morfondírozni, hogy mégis, hogyan eshetett meg az, hogy a könyvnél –számomra legalábbis- ezerszer jobb feldolgozást vittek vászonra?

„- Falva falvából jöttem, ahol él egy Victoria Forester nevű fiatal hölgy, kinek nincs párja a nők között, és én neki adtam a szívem, csak neki. Az arca…

- A szokásos bókok jönnek? – szólt közbe a kis lény. – Szem? Orr? Fog? A szokásos?

- Természetesen.

- Akkor ugorhatunk – mondta a szőrös kis ember. – Vegyük úgy, hogy elmondtad.”

Egyik kedvenc jelenetem a történetben az az időszak, amit Shakespeare kapitány hajóján töltenek. Hogy miért? Mert nagyon izgalmas és bohém szereplőt személyesít meg Robert De Niro. Vártam és vártam, hogy végre valahára azok a jelenetek következzenek, ami Tristan és Yvaine kapcsolata tekintetében is fordulópontot hoz, erre azt kapom, hogy ez volt a fiú utazásának legizgalmasabb időszaka, felszálltak, utaztak és utána elköszöntek? WTF?

Sőt ha már itt tartunk, ugyan humoros volt a két „szerelmes” párbeszéde, civódása, azonban nem éreztem azt az érzelmi építkezést, amit csodák csodájára a filmtől megkaptam. Lehet, hogy az én gyermeki énemben van a hiba, de bizonyos esetekben szeretem a bár kissé unalmas és klisészerű, de mégis ismerős ízt maga után hagyó „Boldogan éltek, míg meg nem…” befejezéseket. Vagy éppenséggel a szintén hagyományos, de megnyugtatóan szokványos a „Gonosz elbukik, és a jó győzedelmeskedik” tanulságot. Itt viszont vakartam a fejemet az utolsó oldal után, hogy, ezek tényleg szerelmesek lettek, vagy csak egy szarkazmus kedvéért került össze a két főhős.

„Jól tudom, hogy a szerelem feltétlen, de azt is tudom, hogy lehet kiszámíthatatlan, páratlan, irányíthatatlan is, és elviselhetetlen, és könnyen összekeverhető a gyűlölettel. Olyan, mintha a szívem nem férne meg a mellkasomban, mintha már nem is az én részem lenne, hanem már a tiéd, és hogyha szeretnéd, én nem kérnék cserébe semmit. Nem kell ajándék vagy bizonyíték az érzéseidre, csak az, hogy tudjam, hogy szeretsz. A szíved kell az én szívemért.”

Voltak üresjáratok, és voltak benne hiányok. Szerettem volna többet megtudni Lamiáról és a testvéreiről, hiszen az lenne az ésszerű, ha a könyv többet adna, mint a film. Megtudni, hogy a tükör végül is hogyan működik, hiszen rendkívül felcsigázóan jelent meg ez az elem a könyvben, így egy kicsit nagyobb kitérőt is tehettünk volna a bemutatására.

Valahogy hiányérzettel váltam el a történettől és a szereplőktől, űrrel a szívemben. Gaiman bácsi nem ezt vártam magától, annyi jó után, mint amit hallottam önről! Lehet, hogy nekem kell még a nőnöm a maga művészetéhez és világához, vagy nem a műveinek remek feldolgozásaira alapoznom, de most ez nem jött össze nekünk. Megmosolyogtatott olykor, és végre megmutatta, hogy a főhősök is emberek és vannak emberi szükségleteik, és nem tartják vissza az egyes kisebb nagyobb dolgaikat egész utazásik alatt, de sokkal gazdagabb élményekben nem lettem. Sajnálom. Majd még próbálkozok, hogy ha hagyja más időben, más művével. Természetesen, ha hagyja és nem lesz ezek miatt durcás rám. Köszöntem a lehetőséget.

Értékelés: 3/5

Kedvenc részek:

„Nekem nem vagyon kell. Inkább egy ígéretről van szó, amit az említett hölgynek tettem. Én… beszélgettünk, és megláttunk egy hullócsillagot, és én megígértem, hogy elviszem neki. Arra… – intett egy hegység felé valahol a napnyugta irányában – arra esett le.
A szőrös kis ember megvakarta az állát. Vagy a pofázmányát, lehetett a pofázmánya is.
– Tudod, a helyedben mit tennék?
– Nem. Mit? – kérdezte Tristran ébredő reménnyel.
A kis ember megtörölte az orrát.
– Megmondanám ennek a hölgyeménynek, hogy dugja az arcát a disznó seggibe, én meg elmennék keresni olyat, aki egy csókért nem az egész világot kéri rögtön. Hidd el, van ilyen.”

„Utállak. Már eddig is mindenért utáltalak, de most még jobban utállak.”

Misfits / őrült szuperhősök Londonban

Vannak azok a sorozatok, amiket egyszerűen nem tehetsz mást csak szeretsz. Hogy az őrült humoráért, magukért a szereplőkért vagy a szituációk abszurditásáért? Minden mellékes, a lényeg az, hogy észre sem veszed és már vége egy évadnak, majd még egynek a következőre pedig tűkön ülve várakozol. Ez volt a helyzet velem és a Misfitsel. Még tavaly tavasszal szerettem bele ebbe az abszurd sorozatba, aminek a harmadik évadára őszig kellett várni. Nyolc rész. Nyolcszor 45 perc humor, komikus jelenetek halmaza. Ez az a sorozat, ahol a nénik és a bácsik nagyon, de nagyon csúnyán tudnak beszélni. Előnye, hogy profin megtanulsz angolul káromkodni anélkül, hogy valamelyik puccos nyelv suliban ki kellene csengetni egy vagyont. Mellette a hallás utáni szövegértésed is javulhat. Hiszen Kellyt hallgatva igencsak ki kell, hogy nyisd a hallójárataidat, mivel még az ekte angolok szerint is rémes a kiejtése. Itt szinte nincsen olyan rész, hogy ne akadna egy hulla hol az öltözőben, hol a kocsiban, vagy esetleg ne éppen hőseink keze ügyében. Nem meglepő ugyanis, hogy véletlenül kinyírnak valakit. Újra és újra. Ember legyen a talpán ugyanis az a felügyelő, aki bevállalja a brigádot és életben is marad legalább két rész erejéig.

A sorozat:

A Misfits nem máshonnan, mint Nagy Britanniából érkezett az E4 jóvoltából. Tehát nem egy dögunalmas amcsi science fiction drámával van dolgunk. Az angolok megmutatják, hogy a szokásos Batman és Pókember mellett igenis vannak mai huszonegyedik századi szuperhősök is, ha nem is olyan színvonalon űzik az ipart, mint a nagyágyú amerikai rokonok. Az angolok kelekótyák, lököttek és sok esetben elmeosztályra valók, de ez mellékes. Nem rontják ugyanis vele a sorozat minőségét, SŐT ez az, ami imádnivaló benne.

Az alaphelyzet, hogy néhány fiatal közmunkára van fogva, vagyis viselik az undorító narancssárga kezeslábasukat és szedik a szemetet, festik a padokat, és pesztrálják az időseket. Mindezt egy felügyelő árgus tekintete alatt. Már ameddig ki nem purcan. Hőseink egy furcsa vihar következtében szuper képességeket kapnak. Kelly a nagyszájú, kibogozhatatlan kiejtésű csajszi, akinek mindenki közül a „legmocskosabb” a szája hallja mások gondolatait, kár, hogy pont szex közben a pasija nem túlbíztató gondolataival kezdődik meg szuperhősnő karrierje. Curtis a drogbirtoklás miatt eltiltott hosszútávfutó, az időben tud visszautazni, kezdetben legalábbis szigorúan csak vissza a múltba. Alisha a gyorshajtásért lefülelt, a rendőröknek természetben is fizetni kész leányzó mindenkit begerjeszt a képességével. Hátrányos következménye, hogy a pasik nem nagyon emlékeznek az aktusra, és az sem biztosan elkönyvelhető, hogy eredetileg kívánták -e a lányt. Hát nem egy szuper képesség, az már biztos. Vagyis nézőpont kérdése. Simon alias Barry a magába zárkózott „pszichopata” láthatatlanná tud válni, bár ha materializálódott alakban van akkor is tudja hozni a láthatatlan figurát. És hát Nathan. Ő sem maradhat ki a sorból természetesen. Az eszement Nathan, akin már attól nevetőgörcse van a nézőnek, ahogy felhúzza a szemöldökét, és egy egész évadon keresztül mindennel próbálkozik, hogy rájöjjön ördögi erejére, aminek nyitjára csak a halála után jön rá, ugyanis halhatatlan a gyerek. Szuper erők szuper hatalom és szuper baklövések követik sorban egymást.

Időközben egyre másra hullanak a felügyelők, egyikük, másikuk jóvoltából. Esetleg kipurcannak az új fiúk, új kislányok, és ezen még Curtis ereje sem tud mindig segíteni, hiába utazik vissza a múltba számtalan alkalommal. Az első két évad alap hangulatát Nathan adja meg, nem vitás. Humor heroldnak képzeli magát, és legtöbbször hozza is a szerepét, de leginkább a próbálkozásain, és siralmas kudarcain lehet a legtöbbet nevetni. Vagy éppenséggel az életszemléletén, mint pl.: járna ő egyszerre tíz nővel is, de most komolyan ilyen vacak névmemóriával, mint ami neki van, milyen lenne már az, hiszen sose tudná, hogy éppen kivel van együtt, így ez számára kivitelezhetetlen.

Éppen ezért féltem én a harmadik évadtól, mivel Robert Sheehan (akit többek között a Boszorkányvadászatban és a Killing Bonoban is láthatott már a nagyérdemű) elhagyta a sorozatot. Lezárásként és elszakadásként még szerepelt egy kis kilenc perces szösszenetben, ami a második és harmadik évadot köti össze és egyúttal megmagyarázza az eltűnését, azonban a Vegas baby nem kárpótolta azokat, akik nagyrészt miatta kedvelték meg a sorozatot.

Helyette a csapat új tagjaként megjelenik Rudy. Aki kisebb nagyobb érzelmi gondokkal bajlódik. Nagyobbakkal hiszen, ha érzelmileg labilissá válik, kiválik belőle érzelmileg túlcsordultabb önmaga, vagyis facet to face tud énjének 75 kilós megtestesülésével vitázni. Ő lenne az ügyeletes humorzsák, azonban csak mérsékelten tudja hozni a szerepet. Nem mondom, hogy nem mosolyogtat meg, vagy kapok tőle néha nevetőgörcsöt, de hát Nathant nem tudja helyettesíteni.

Hőseink a korábbi évad végén elveszítették erejüket így most az erőkereskedő Seth jóvoltából új erőkre tettek szert. Kelly tudós lesz, csak senki nem hiszi el róla, hogy az. Lehet, hogy ennek van egy kis köze az öt centis vérvörös körmökhöz, a kivágott toppokhoz, a kihívóan kifestett szemekhez? Nem is tudom… Curtis sajnos utoljára maradt, és csak a maradék jutott neki, vagyis képes nővé változni, ami még sok humoros epizódot okoz majd az életében. Alisha képes másokba invesztálni magát, és így az ő szemükön keresztül látni a világot. Simon előre látja a jövőt, de nem tud látomásokat generálni, csak indirekt módon villan be neki egy-egy esemény. Nathan pedig bár csak kis ideig csodálhatjuk új képességét, varázsolni tud –kár, hogy a dobókockákon nincsen hetes szám-. Így múlik el a szuperhősök dicsősége.

Ez a széria sem szűkölködik abszurd helyzetekben, vagy éppenséggel hullákban. Bár nem szándékosan mindig közbeékelődik egy-egy gyilkosság a szürke hétköznapokba. Van, itt kérem minden, időutazás a náci birodalomba, majd vissza egy eléggé érdekes jövőbe, ahol német világuralom van. De szerencsére visszaáll a jól ismert jelen helyzete. Holtaiból feltámasztott szerelem. Akivel csak egy baj van, hogy meg akar enni csókolózás közben, mivel már zombi így nem a szenvedély, vagy kéjvágy, hanem a hús utáni marcangoló éhség vezérli. Valamint megvalósuló képregény rajzok, terhes férfiak, leeső hímtagok csak azért, hogy ne legyen unalmas a közmunka követi egymást az évadban. És mindez a teljesség igénye nélkül. Mindezek mellett hihetetlen, de a főhőseink is alakulgatnak, formálódnak és ugyanígy bonyolódnak a kapcsolataik. Kelly és Seth bimbódzó románca ne kis félreértésekkel és feszültségekkel van tarkítva. Amit szintén elmondhatunk Alisháról és Simonról.

Eszement évad, mint mindig olyan befejezéssel, amitől megint kaparja az ember a falat, hiszen tudja jól, hogy csak ősszel jön az újabb szezon. Mégis megint kissé keserű szájízzel várom az őszt. Hiszen jó dolog ez a negyedik évad, viszont a bejelentés után, miszerint elkezdik a forgatás jött a hír, hogy Antonia Thonas (Alisha) és Iwan Rheon (Simon) már nem szerepelnek benne. Így Nathan után újabb általam kedvelt karakterekkel kevesebben térnek vissza az év végén. Nem tudom ez egy tipikus angol szokás, hogy a kezdő felállás a végére teljes egészében megszűnik, mint a pop csapatoknál? Vagy Martin bácsi keze is benne van a sorozatban, és mint a Jég és tűz dalában itt is irtja a jónépet?

Mindenesetre azoknak, akik a „régi bandát” kedvelik, megmarad az ismétlés öröme.  Akik eltökélt szerelmesei a sorozatnak ezek után is nézni fogják. Akik meg nem látták még -ejnye bejnye- gyorsan pótolják!:)

Once upon a time – mert a mese az életünk része

Minden felnőtt életében előfordult már legalább egyszer, hogy szertett volna újra gyerek lenni. Ne tagadd! Te is. Én szinte állandó jelleggel visszasírom gyerekkorom felhőtlen perceit azokban a pillanatokban, amikor a felnőtt élet rosszabbik fele felém fordítja arcát. Ki nem szeretne visszatérni azokhoz a napokhoz, amikor Anyu keltett reggel, álomittasan, kissé csipásan, és még a párnánk lenyomatával az arcunkon kikászálódtunk meleg kicsiny vackunkból meginni a reggeli meleg kakaónkat. Közben beszámoltunk arról, hogy este megharcoltunk egy csapatnyi óriással, elfoglaltunk egy birodalmat, esetleg táncoltunk a szőke herceggel éjfélig a bálon. Legnagyobb problémánkat az oviban az jelentette, ha Peti meghúzta a copfunkat, vagy Böbike elvette a kisautónkat. Majd jött az ebéd, utána a délutáni csicsi és természetesen jobb helyeken a mese. Mint, ahogyan esténként is lefekvés előtt.

Bármikor szóba kerül a Hófehérke és a hét törpe története nekem azonnal az első este jut eszembe költözködés után, amikor ezzel az esti történettel „avattuk” fel a szobámat. Akkor 5 éves voltam. Most 22, mégis szeretem a meséket, és nem csak a moziban vagy a tv-ben, hanem írott formában is. Hiába gondolnak „túlkorosnak” már az ilyen jellegű történetekhez engem nem zavar, ha néha a régi mesekönyvem társaságában találnak olykor-olykor a szobámban, ha még ezzel mosolyt is fakasztok a család arcára. Megmaradok örök gyereknek.

Az ilyen örök gyerekeknek, akik még hisznek a csodákban, bár már meglegyintette őket többször is az élet kegyetlen szele – vagy pont ezért hisznek, még erősebben- készülnek azok a filmek, sorozatok, amelyek valamilyen klasszikus mesét dolgoznak fel. A Once upon a time nem feldolgozásként debütált, hanem magát a mesék világát repítette egy kicsiny városba, miközben kiszívott belőle minden mesébe illőt.

Egyszer volt hol nem volt, volt egyszer egy fiatal lány, aki óvadékügynök(nő)ként dolgozott és egy este, amikor a huszonnyolcadik születésnapi muffinjának egy szál gyertyáját fújta el kívánt valamit. Méghozzá azt, hogy ne töltse ezt a napot egyedül. Miután a gyertya kihunyt, csöngettek az ajtón. A lány először megijedt, majd izgatott lett, talán… talán a kívánsága valóra vált? És amikor kinyitotta az ajtót, a küszöbön nem más állt, mint… a 10 éves fia, akit örökbe adott.

Hát nem pont így kezdődik egy mesebeli hősnő története. Azonban hősnőhöz illőn egy próbatétellel találja szemben magát, ami, vagy inkább, aki nem más, mint Henry a fia, a kaland részt pedig az ő hazajuttatása képezi. És itt indul meg a cselekmény egyszerre két síkon. A történet e világi része a rusztikus kisvárosban Storybrooke-ban játszódik, a másik részének a mesék birodalma ad otthont. Hősnőnk Emma szent meggyőződése, hogy fia valamilyen pszichózisban szenved, de legalábbis egy képzeletbeli világban él, mivel össze-vissza hadovál megmentőről, gonosz boszorkányról és boldog befejezésekről. Pedig az egyetlen ép elméjű karakter pont a „pszichomókushoz” járó kisfiú. Henry örökbefogadó anyja, mint időközben kiderül a városka polgármestere, aki nem túl szívesen látja „imádott” fia szülő anyját a portáján huzamosabb ideig. Ezt különböző módokon, és eszközökkel próbálja Emma értésére adni, aki veszi az adást, csak baromira nem érdekli. Ha már így hozta a sors meg akarja ismerni a fiát, ehhez a legnagyobb löketet pont a bűbájos polgármesterasszony személyisége adja, aki a mézes mázos álarcával nem tudja átverni a minden hazugságot kiszimatoló óvadékügynök hölgyet. Ugyan már, neki ez a foglalkozása, hogy a hazugokat lefülelje! Szóval Emma beilleszkedik, ami könnyen megy, mert szinte mindenki megszereti – na ki lehet a kivétel?-, beköltözik a bűbájos tanítónőhöz Mary Margarethez  és egy idő után Graham a helyi seriff mellett kezd el dolgozni, mint helyettes. És közben próbálja nem szétrombolni Henry „képzelt világát”, amivel törést okozhatna gyermek életében. Ezzel az alap sztorival egy jó kis családi sorozatot kapnánk, de minden fantázia és varázslat nélkül.

Ami megédesíti a történetet az az átok. Hiszen a városka minden egyes lakója az átok hatása alatt áll, no jó van egy-két kivétel is, de ez a cselekmény és a szálak gabalyodása szempontjából lényeges. Ezek az elátkozott lakók egyszer mindannyian mesehősök voltak, élték szépen világukat és a boldogan éltek, amíg meg nem haltak részt. Mindaddig, amíg a gonosz királynő be nem rágott Hófehérkére és bosszút nem esküdött. Megesküdött arra, hogy mindenkitől elveszi azt, amit a legjobban szeret az életében és eltörli a boldog befejezéseket. És az átok beteljesedéseként mindenkit egy szörnyűséges helyre küld, ahol rajta kívül senki nem fog emlékezni, hogy ki is volt korábban. Hát nem szép fogadalom? És a legszebb az egészben, hogy az átok szerint a legszörnyűségesebb hely, ahova hőseink kerülhetnek nem más, mint egy kisváros a Földön a huszonegyedik században. Egyszerűen mesés! Vagy éppen antimesés! Egyetlen reményük maradt csak arra, hogy megtörjön az átok, méghozzá, hogy Hófehérke és Daliás herceg gyermeke visszatér, és újra megindítja az időt. A fáma szerint huszonnyolcadik születésnapja után tér vissza gyökereihez és szépen lassan megtöri a Királynő átkát.

És itt térjünk vissza Henryre. Neki pont ez a történet képezi az úgynevezett „képzelt világát”, mivel meggyőződése, hogy minden városlakó egy mesehős, a polgármester a gonosz Királynő és az édesanyja, Emma az átoktörő Fehérke leszármazott. Aki kevésbé hisz ebben a teóriában és szerepének jelentőségét sem látja ennyire drasztikusnak a városka életében.

A történet szála megindul, majd részről részre újabb és újabb történeteket ismerünk meg párhuzamosan. Találkozunk Hófehérkével és Daliás herceggel, aki mellesleg James és nem is herceg, hanem kecskepásztor. Megismerjük találkozásuk történetét, ami nem csak annyiból állt, hogy a férfi megcsókolta a halott lányt, aki erre kiköpte az almát és az ismeretlen karjába vetve magát már azonnal szerelmet rebegett, papért kiáltott és ásó kapa nagyharanggal a nyakában lépett a boldogan éltek selymesen sima göröngyöktől mentes útjára. Mellette látjuk tényleges és átokvert amnéziában szenvedő huszonegyedik századi valójukat, Mary Margaretet és John Doe-t, akiről később kiderül, hogy Davidnek hívják és tényleg amnéziás. Beigazolódni látszik, hogy akik összetartoznak, azokat nem lehet szétválasztani. Kivéve, hogy ha városka polgármestere egy gonosz banya. Mellettük még több lakó igazi és párhuzamosan átokvert életével ismerkedünk meg pl.: Hamupipőke, Tücsök Tihamér. A váltások nemhogy unalmassá, vagy érthetetlenné tennék a történetet, hanem pont jókor pont kellő izgalmat kiváltva váltogatják egymást. A szereplők nagyon jól adják vissza az egyes karaktereket. A cselekmény izgalmas és előre láthatóan még több izgalomban fog bővelkedni. Egyes lakók fejtörést okoznak pl.: Rumplestiltskin akit még nem tudok hova tenni, mivel úgy tűnik, hogy a sötét oldalon áll, de valahogy mégsem. Az ő személye számomra még rejtély. Vicces jelenetek is vannak bőven. Nekem az egyik kedvencem, mikor Ruby (alias Piroska) veszekszik az első részben a Nagyival, vagy amikor éppen a farkasos kabalájáért aggódik. Régi nagy kedvencem volt a Tizedik királyság. Bár nagyon olyan szájízzel lett anno vége, hogy folytatása fog majd következni, és egy másik történetben megismerjük, milyen is egy farkasnak a Central Park mellett élni egy pincérlánnyal, erre sajnos nem került sor. Most viszont vigaszképp így több mint 10 év távlatból megkaptam ezt a sorozatot, aminek nagyon örülök. Bár még csak 7 rész jelent meg és gyorsan le lehet igázni ezt a párat, mégis csak ajánlani tudom. Kirángat a mindennapi élet szürkeségéből. Elhiteti velünk, hogy varázslatok és csodák még létezhetnek, attól, hogy nem látjuk őket az orrunk előtt, ha a valóságban nem is úgy, mint a sorozatban. Megkapja itt mindenki amit szeretne. A sorozatfüggő az újabb adagját, a családi filmkedvelő a mindennapi kisvárosi hangulatot, a mesebolond meg a minden jóra fordulhat érzést. Bár segítő Tündérkersztanyákat nem tudok beígérni a sorozat mellé, viszont a jó hangulat és a kellemes utóérzés fix. Bár én a hetedik rész után inkább kétségbeesést érzek, valamint, hogy mikor lesz már új rész, ez azonban az én bajom. Nem lennének ilyen problémáim, ha megvártam volna az egész szezont és úgy álltam volna neki. Így az eddigi legizgalmasabb rész után nem kapott volna el keringőre a sóvárgás. De még szerencse, hogy van a műfajban másik fogás is a terítéken. Úgyhogy irány! Vessük rá magunkat a Grimmre!

Füstfelhő és liliom

A Vámpírakadémia becsukta mögöttünk kapuit.

Amberwoodé azonban kitárul előttünk.

Új helyszínek, régi kedvencek, vicces helyzetek, parázs viták és pikírt humor.

Megindultak a Vérvonalak.

Gondolatok:

Félelmeim voltak azzal kapcsolatban, hogy ez hogy is fog majd nekem esni. Izgatottan vártam már a megjelenést, hiszen az írónő „beleszerelmesített” a világába. Azonban már nagyon hozzászoktam a pörgő cselekményhez, az élces beszólásokhoz és a nagy dilemmákhoz. Féltem, hogy mi lesz velem, ha elveszítem az idegenvezetőmet Rose-t. Élvezni fogom-e majd ezt az új utat? Szeretni fogom-e a szereplőket, akiket eddig más érzelmeinek rácshálózatán keresztül érzékeltem csupán? Egy szóval mi lesz, ha csalódok? Mi lesz ha „gyengusz házikusz” lesz a könyv?

Idegenvezetőnk a történetben: lőn Sydney Sage.

Foglalkozását tekintve: alkimista és „hobbiokoska”.

Vámpírokhoz való hozzáállását tekintve: fejlődő tendenciát mutat.

Osztályzatai:

Szorgalom: 6

Közösségi élet: 1

Érzelmek ismerete: 2

Felelősségvállalás: 5

Helyzetfelismerés: 3

Nyomozási képesség: 4

Túlélési képesség: 5

Bevezető kötetről lévén szó, nem vártam világrengető, katartikus történetet. Hiszen ezt szépen lassan lehet csak kivitelezni, ahogy a történet folyama szépen töri maga előtt az utat, úgy válik egyre izgalmasabbá, érdekesebbé és megdöbbentőbbé. Ez volt anno a Vámpírakadémiánál is. Mégis, a befejezés arra sarkalja az olvasót, hogy szégyen nem szégyen kulturáltnak nem igazán nevezhető jelző hagyja el az ajkait, esetleg morduljon fel ez a szó a gondolatainak halmából. Majd a következő szó a : Még! Légyszi, így nem lehet vége! Hova tűnt a következő fejezet? Jaj az még meg sincs írva? Ó, hogy nincs kiadva?! Áh, hát látod ez egy hatalmas probléma. Mert tudod kedves, én szeretném már olvasni.

De azért ne vágjunk ennyire előre a folytatás sorsdöntő kézhez kapásának problémájához.

Tehát ott hagytam abba, mielőtt még az elembeteg sorozat függő énem elhatalmasodott volna rajtam, hogy teljesen más szemszögből követjük az eseményeket. Így a történet szálának felkapása sem megy olyan hirtelen, mint ahogy eddig megszoktuk. Sydny ugyanis se nem mora, se nem damphyr, -hála az égnek, hogy nem látja, milyen szövegkontextusban került elő szerény személyének említése- ami kész szerencse, legalábbis szerinte. Éppen száműzetésben van otthon és várja, hogy végül hogyan döntenek sorsa felett ítészei. Tehát nem a megszokott „ez volt az előző  kötet végén, most meg itt tartok, a többiekkel ez meg az történt eddig, jelen pillanatban meg azzal az óriási problémával találtam szembe magam” kezdet. Itt semmit sem tudunk arról, hogy mi zajlott eddig az Udvarban, nem kapunk (fő)mellékszálon - egy másik ember szemén keresztül- plusz információkat, érzéseket. Így teljesen csak a liliomlányra vagyunk hagyatkozva. Ami engem kezdetekben zavart. Annyira anti Rose karakter Sydny, hogy az már sokszor fájt. De mégis sok esetben ezzel tudott megnevettetni. Ugyebár teljesen az alkimista tanításnak/taníttatásnak vetette eddig alá magát, amelynek fő eleme az engedelmesség, a szabályok betartása, fegyelem, felelősségtudat és alázat. Ehhez még hozzákapcsolódik egy csomó komplexus – hála az Apucinak-, a társadalomtól, konkrétabban a korosztálytól való teljes szeparáció, és ennek hátrányos következményei, valamint a tökéletességre való törekvés minden téren. Hát csodálkozik az ember lánya, hogy még azt sem veszi észre, amikor randira hívják?

„- Pont te beszélsz, Sage. – Adrian vádlón rám emelte a mutatóujját. – Én legalább csinálok valamit. Te? Te hagyod, hogy elszaladjon melletted a világ. Csak állsz bambán, miközben az a seggfej Keith úgy bánik veled, mint a lábtörlővel, és csak mosolyogsz és bólogatsz. Nincs benned tartás. Nem harcolsz. Még az öreg Abe is zsinóron rángat. Igaza volt Rose-nak abban, hogy van valamije, amit felhasznál ellened? Vagy csak ő is azok közé tartozik, akikkel nem mersz vitatkozni?”

Ez az összeszedettség teljes egészében szemben áll Adrian szétcsúszott állapotának. Ezekből meg is vannak a parázs viták, amik nem hogy rontanák a történet bukéját, inkább erősítenek rajta. A fiú hozza a tőle megszokott stílust. Az élethez való hozzáállása kezdetekben még mit sem változik. Igazi playboy, aki az élet minden cseppjét kiélvezi, nem hagyja, hogy csak úgy elfusson mellette az élet carpe diem baby, számára minden nap dolce vita. Nekem eddig is meghatározó „színpacák” volt, azonban itt ő jelentette a pezsgőmben a buborékokat, amik megcsiklandozzák a torkomat, pattogva ütköznek a poharam oldalához, elérik, hogy hamarabb mosolyra fakadjon az arcom, és amikor végleg eltűnnek belőle, az ital már elveszíti minden üde, friss hatását így legszívesebben otthagynám egy asztalon. Mivel lassan lépdeltünk előre a történetben minden egyes oldalon már azt vártam mikor jön egy következő Adrienes „egomán” jelenet.

„- A tökéletességhez rengeteget kell próbálkozni. – Kicsit elhallgatott, hogy ezt átgondolja. – Hát, kivéve a szüleimnek. Nekik elsőre sikerült.”

Mikor mond olyat, amitől paprikás lesz a hangulat, mikor nyílnak meg ezekben a veszekedésben a felek, mikor derülnek ki a színfalak mögött megbúvó érzelmek. Mert benne ezt is szeretni kell, ahogyan azt, amikor lehull róla a macsóság máza, és megmutatja a sérülékeny oldalát, vagy ledobja magáról az elkényeztetett úri fiú maszkját és megpróbál póri ember módjára élni. Egyszerűen szeretni kell az ügyetlen próbálkozásaiért. 

„- Fenyő tisztítószert használtál a padlón és a pulton? – kérdeztem. A padlón kerámiacsempe volt; a pult gránitból készült.

Adrian összevonta a szemöldökét. – Igen, és?

Olyan büszkének tűnt arra, hogy konkrétan kitakarított valamit, életében először, hogy nem volt szívem elárulni neki, miszerint a fenyő tisztítószert általában fán szokták használni.”

Kicsit a gimnazista élet miatt előtérbe kerülnek újra a csip-csup ügyek. Mármint, hogy ki kivel flörtöl, randizik, jár etc. Ilyenkor úgy éreztem, mint a kezdetekben, amikor még a történet egyik központi elemeként Lissa és Mia párharca feszített. Bosszúállás követ bosszúállást, ami talán annak is köszönhető, hogy a lányok unatkoznak, mivel nem történik velük semmi.

Mead eléri ismét, hogy az ember a történet elején már elég szépen látja maga előtt a kirakandó képet és be is azonosítja annak elemeit –meg is simogatja érte a saját buksiját-, mégis az utolsó pillanatban veszi észre, hogy biz ám, van ezen egy váza is ott megbújva a sarokban, kopp a fejedre, hogy eddig nem vetted észre. Nem kell azért túl nagy ördöngős csavarokra számítani. Mégis a végén kap az ember egy Mead-i pöccintést az orrára.

Ami nekem nagyon tetszett az a szereplők fejlődése. Főleg Adriané és Sydnyé. Az utolsó áldozatban láttuk, hogy milyen pusztítások mentek végbe az életükben. Sydnynek teljesen át kell gondolnia az életét, mindent újra kell értelmeznie magában, amit ennyi éven át belévertek. Teljesen másképp kezd viszonyulni az „éjszaka démoni lényeihez”, persze szépen fokozatosan. A mágiával nincs teljesen kibékülve, úgyhogy ezen még csiszolnia kell, de már elindult az úton, ami nem azokkal az elvekkel van kikövezve, mint amik eddig meghatározták a mindennapjait. Adrian felnő, vagyis erősen próbálkozik felnőni. Megpróbál felelősségteljes lenni, hiszen egy igen jó mentort kapott maga mellé. Aki a szervezés és az élet minden területének rendbetételével, perceinek beosztásával és magával a mindennapi halandó élet kegyetlenségeivel való napi harc koronázatlan amazonja: Sydny. Persze vele sem minden azonnal történik meg, hiszen az élet értelmének, és életcélodnak a megtalálása nem egy nap leforgása alatt pottyannak az öledbe. Úgyhogy lassan de biztosan lépkedünk előre. A másik két szereplőnkről még nyilatkozni nem tudok. Kevesebbszer szerepeltek, kevés gondolatukkal találkoztunk eddig, úgyhogy ők is folytatásért kiáltanak.

Az új szálak, új szereplők a lassú tempó ellenére is kellemes mellékzöngékkel toldják meg a történetet. Nagyon jó karakterekkel népesítette be Mead a régi, mégis vatta új világát. Rengeteg lehetőség rejlik bennük, amik kibontakozatását reményeim szerint hamarosan olvashatjuk is. Már izgatottan várom, hogy a mágia, mégis hogyan fog utat törni magának, hiszen most még nagyban az ellenállás falaiba ütközik. Érdekes lesz a kutatás részleteiben elmerülni, mint ahogy az utolsó sorok mögött megbúvó galibák előtérbe kerülését, és materializálódását is figyelemmel kísérni.

Egy szóval tudom kifejezni a mostani érzéseimet a történet iránt! MÉG!

A könyvért külön köszönet az Agave kiadónak!

Értékelés: 3,5/5

Kedvenc rész:

Adria és Sydny kontra állásinterjúk

-         Gondolom – mondtam neki, amint visszaültünk az autóba -, nem kaptad meg az állást pusztán a két szép szemedért.

Adrian aki addig a levegőbe meredt, most egy hatalmas mosolyt vetett rám. – Hát, Sage, te aztán tudsz udvarolni.

-         Nem erre gondoltam! Mi történt?

Adrian megvonta a vállát. – Igazat mondtam.

-         Adrian!

-         Komolyan beszélek. Megkérdezte, mi az erősségem. Azt mondtam, hogy tudok bánni az emberekkel.

-         Az nem rossz – feleltem.

-         Utána megkérdezte, mi a legnagyobb gyengeségem. Erre visszakérdeztem, hogy hol kezdjem sorolni.

-         Adrian!

-         Ne ismételgesd már a nevem. Csak az igazat mondtam neki. Amikor a negyedikhez értem, közölte velem, hogy most elmehetek.

-         (…)

-         Arra akarok kilyukadni, hogy jobb, ha nem hagyjátok abba a keresést. Éppen hátul jártam, és hallottam, ahogy az üzletvezetővel beszél. Ő a takarítási munkáról magyarázott, amit Adriennek esténként el kell végeznie. Adrian pedig a kezéről és a fizikai munkáról mondott valamit.

-         (…)

-         Hogyan? – követeltem magyarázatot. – Hogyan sikerült ezt elszúrnod?

-         Amikor bementem, azt mondták, a tulajdonos éppen telefonál, és várnom kellene pár percet. Úgyhogy leültem, és rendeltem egy italt.

Ezúttal tényleg a kormányra borultam. – Mit rendeltél?

-         Egy Martinit.

-         Egy Martinit. – Felemeltem a fejem. – Egy Marinit rendeltél egy állásinterjú előtt.

-         Ez egy bár, Sage. Azt hittem, nem lesz ezzel bajuk.

Pitypangok és ejtőernyők

„Katniss Everdeennek hívnak. Tizenhét éves vagyok. A tizenkettedik Körzet az otthonom. Részt vettem az Éhezők Viadalán. Megmenekültem. A Kapitólium gyűlölt ellensége lettem. Peeta fogságba esett. Azt mondják, meghalt. Szinte biztos, hogy meghalt. Talán így a legjobb…”

Volt egyszer egy fiú és volt egy lány.

Az egyik szabadon akart meghalni, a másikuk életben akart maradni.

Az egyikük meg akart halni, hogy a másik életben maradjon, a másik ezt nem engedte.

Mindig védeni a másikat.

Hogy ne haljon éhen, hogy ne kínozzák, ne öljék meg.

De hogy védesz meg valakit, hogyha nem vagy mellette?

Mit csinálsz, ha az egyetlen ember, aki a világon megért, nincs melletted.

Mit teszel, akkor, ha örökre elment? Hogy védesz meg valakit, akiről már tudod, hogy halott?

Gondolatok:

HA MÉG NEM OLVASTAD SAJÁT FELELŐSSÉGEDRE FOLYTASD

A tizenkettedik körzet megszűnt létezni. Nem maradt utána más csak hamvak és csontok. Itt találkozunk újra hősnőnkkel, aki még mindig nem fogja fel, hogy mi is történt, hiába veszik körül a romok. Az egész helyzet abszurd, rémálomba illő és felfoghatatlan. És ami a leg megmagyarázhatatlanabb, hogy Peeta nincs többé…

Collins drámai érzékét eddig is csodáltam. Azonban ezzel a kötettel olyan magaslatokat és mélységeket kellett megjárnunk, amiről eddig még álmodni se mertünk volna. Embert próbáló volt az első Viadal, mélylélektanilag megrázóbb volt a második. A Kiválasztott azonban tarol. Együtt szenvedsz, menekülsz, sírsz, üvöltesz a főhőssel, miközben annak bizonytalan belső világa, és túlszabályozott élete darabokra hullik. Nem kímél senkit sem az írónő, mindegy, hogy szereplő vagy olvasó az illető tipródik mindkettő. Nincs korlát, nincs határ. Hiába szeretsz valakit, elveszik, meghal és elveszíti saját magát. Mindent megkapsz, de egyetlen olyan dolog sincs közöttük, amit szeretnél.

„Engedd, hogy meghaljak. Engedd, hogy a többiek után mehessek!”

Sokaknak itt is lapos lehet a felvezetés. Pedig nem az. Sok lehet a propaganda. De nem az. Gyengébbnek tűnhet, mint az elődök. Hazugság.

Ismét hidat képez a kötet eleje. Magyarázatot ad, mi minden történt azóta, hogy Katniss magához tért. Ezt már a második kötetben is nagyon szerettem, hiszen nem csapunk egyből a közepébe a tizenharmadik körzetbeli életnek. Apropó tizenharmadik körzet. Ugye még emlékszünk, hogy az elnyomás a bekorlátozott, agyonszabályozott élet ellen küzdünk? Akkor erről valaki nagyon de nagyon gyorsan világosítsa fel a tizenharmadikat! Hiszen a bemutatott élet még rosszabb, mint a Peremben. Főleg egy olyan személynek, aki az erdő zöldjéhez van szokva, és ahhoz, hogy megszegje a szabályokat, amik körülveszik, bezárják egy dobozva, és nem engedik szabadon lélegezni. Persze bizonyos szinten meg lehet érteni a berendezkedést, hogy miért van erre nagy szükség, viszont ezzel mégsem tudják elhatárolni magukat a Kapitóliumtól. Annyiban különböznek csak, hogy nem mészárolnak le kegyetlenül embereket… legalábbis egy ideig. Collins a kilátástalan, szabályozott élet másik arcát is elénk tárja, legyünk mi a döntőbírók annak megítélésében melyik oldalra is állunk. Hiszen ha a forradalom győz ez a világszemlélet ver gyökeret Panemben. Mégis két rossz közül melyiket választanád? Amelyikben nem tudod, hogy a holnapi napot megéred-e még a családoddal, vagy azt, amikor életed minden egyes perce pontosan lépésről lépésre meg van határozva. Ez utóbbi esetében a biztonság illúziója körbeölelhet, mint egy puha, meleg takaró, amiben könnyedén elpilledhetsz, de biztos ez a jó? Hiszen itt sem élheted szabadon az életedet, sőt, ha megszeged a napi rutinodat, ugyanúgy kemény fegyelmezésekben részesülsz. Adnád egy ilyen rendszerhez az arcodat?

„HA MI ELÉGÜNK, TI IS VELÜNK PUSZTULTOK”

Katniss elfogadja a fecsegőposzátaságot, amiről még az elején csak a propagandafilmek hosszú sora néz vele farkasszemet. Majd elkezdődik egy sokkal idegtépőbb küzdelem. A kamerák előtt megélni, és túlélni újra a legnagyobb lelki válságokat, úgy hogy elvileg biztonságban van. Végignézni emberek lemészárlását, meghallgatni fenyegető üzeneteket, és ami a legrosszabb szembenézni azzal, hogy aki a világon egyedül mellette állt, amikor már csak egy borotvaél választotta el az őrülettől ellene van. Peeta kínzása is több mint idegfacsaró Katnissnak, amikor már elzsibbadt annak tudatában, hogy a fiú meghalt. Így annak felfedezése, hogy él szinte sokkterápiával ér fel. De az, amit visszakap Peeta helyett a legnagyobb büntetés Snow elnöktől. Személyre szóló ajándék rózsával a mandzsettájában, nagykéssel a kezében. Hiszen a Kapitóliumnak kegyetlenebb eszközei is vannak, mint hogy egyszerűen megöljön embereket. A lelki terrort pedig igen magas szinten tudja űzni.

Nekem akárki akármit mond nagyon tetszett a gonosz, antikedves Peeta. Hirtelen jött, nem volt rá felkészülve az olvasó, mint ahogy pl.: a Vámpír akadémiánál Dimitrij gonoszságára, de nekem ő is sokkal jobban bejött, mint az eredeti, pedig őt is nagyon kedvelem.

„Az elmúlt hónapokban magától értetődőnek vettem, hogy Peeta csodálatosnak tart, de ennek egyszer s mindenkorra vége. Peeta most már olyannak lát, amilyen valójában vagyok. Erőszakosnak. Gyanakvónak. Manipulatívnak. Kegyetlennek. Ezért gyűlölöm őt.”

Szóval Peeta megváltozott, és így könnyű is lenne a választás, hogy akkor melyik fiú is legyen majd a nagy ő, amikor a távoli jövőben minden rendeződik, és befejeződik a háború. Hiszen Katniss elvesztette azt a részét a fiúnak, ami a leginkább megfogta. Visszakapott egy kiüresedett bábot, aki nem emlékszik semmire a valóságból és mindenben ellenséget lát, a legfőbbet, akit minden áron el kell pusztítani, pedig maga a lány jelenti számára. Viszont a mostani Peeta olyan dolgokat is észrevesz, amit a korábbi nem tudott vagy egyszerűen nem akart. Új konfliktusok, kiszámíthatatlanság és óriási űr jellemzi a kapcsolatukat. Új szinezetet és ízeket hoz minden egyes beszélgetésük. Majd egy időre a háttérbe szorul minden egyes romantikusabb érzelem. Tetszett a lelki ingázás, az érzelmek kavalkádja, amit ez a változás kiváltott Katnissból.

„A túléléshez nem a benne lobogó tűzre, a lelkében izzó haragra és gyűlöletre van szükségem. Abból ugyanis bennem is van elég. Nekem tavasszal a pitypangra van szükségem. Az élénksárga virágra, amelyik az újjászületést jelenti a pusztítás helyett. Nekem ígéret kell, hogy bármilyen szörnyű veszteségeket is szenvedünk el, lehet folytatni az életet. És minden jóra fordulhat.”

Számomra a legmeghatározóbb jeleneteket a Kapitóliumba való betörés hozta. Nem csak a csapdák, az egyre közeledő veszély és a fokozódó fenyegetés miatt, valamint azért mert a halál biztos tudata leng be mindent, mint a rózsaillat. Annyira kiszámíthatatlan volt, hogy a következő pillanatban kit veszítünk el. És nagyon sok olyan személy volt, aki igazán a szívünkbe lopta magát. Végigutaztuk velük életük ezen szakaszát, velük voltunk a jó pillanataikban, amikor sziporkáztak, a teljes leépüléseik során együtt figyeltük a hanyatlás morzsáinak potyogását belőlük, majd velük voltunk a végnél is. Hogy ez a vég tényleges visszafordíthatatlan halállal zárult, vagy saját maguk elvesztésével, az mellékes… Semelyik szereplő sem az már az utolsó lapokon akivel a kezdetekben találkoztunk. Mindenki elvesztett valamit, vagy egy meghatározó alapelemét az életének, vagy egyszerűen saját magát, amit már soha nem kaphat vissza. A történet sehogyan se végződik happy enddel, hiszen nem is végződhetne. Itt nem pirospozsgás, örömmel átitatott emberektől búcsúzunk, akik megtalálták életük értelmét. A végén a régi emberek megtépázott roncsai maradnak. Akik megpróbálnak újult erővel túlélni minden egyes új napot. Megváltoztak örökre, azonban a túlélés, továbbélés ösztöne erősebb, mint amit a változások szele lerombolt belőlük.

„Tízszer tovább tart összerakni magadat, mint amennyi idő alatt szétesel.”

Az írónő eléri a katarzist. Tökéletes megoldást talál a megoldhatatlannak tűnő helyzetekre. Keserédes utószóval emlékeztet minket, arra, hogy még ha biztonságosnak tűnnek is a mindennapok a mumusok bent rejtőznek az ágy alatt. Nem minden nap olyan, mint egy tündérmese és az emlékeknél rosszabb kínzómester nem létezik.

A könyvért külön köszönet az Agave kiadónak!

Értékelés:5/5

Kedvenc rész:

 „- Katniss úgyis azt választja majd, akiről úgy gondolja, nélküle nem tudna életben maradni.”

 „Amikor a hullámok hátán hányódom, és képtelen vagyok navigálni, akkor eljönnek ők. A halottak. Akiket szerettem, madárként repkednek felettem az égbolton. A magasban lebegnek, cikáznak, hívnak, hogy csatlakozzak hozzájuk. Minden vágyam, hogy utánuk repülhessek, de a tengervíz átnedvesíti a szárnyaimat, és képtelen vagyok felemelni őket. Akiket gyűlöltem, a vízben vannak. Rettenetes pikkelyes lények, tűhegyes fogaikkal tépik sós húsomat. Újra, meg újra belém harapnak. Lerángatnak a víz alá.”

„Ezért aztán, amikor suttogva azt mondja: „Szeretsz engem. Igaz vagy nem igaz?”, azt felelem:
– Igaz.”

Majmok és fecsegők

 „Az élet a Tizenkettedik Körzetben nem sokban különbözik az élettől az arénában. Eljön a pillanat, amikor szembe kell fordulnod azzal, aki meg akar ölni.”

Minden az éjfürttel kezdődött. Vagy mégsem? A bajok már a játék elején elkezdődtek? Azzal, hogy Katniss a húga helyett jelentkezett a játékra? Vagy még régebbről eredeztethető?

Bármi is volt, ami felhalmozta a lőporos hordókat már háttérbe szorult. A középpontba ugyanis most az került, aki meggyújtotta a kanócot és elindította a futótüzet.

A Kapitólium nem felejt, hiába is ölti fel a kedvesség cukormázas álcáját.

A Viadalon csak a saját életedet kellett megőrizned. Kint mindenki másét.

Az óra ismét ketyeg. A kérdés ismét ugyan az. Meddig bírod ki élve?

Gondolatok:

HA MÉG NEM OLVASTAD AZ ELŐZMÉNYT CSAK SAJÁT FELELŐSSÉGEDRE OLVASS TOVÁBB

Kattniss és Peeta túlélték a viadalt, és most „élvezik” a nyertesek „nyugalmas”mindennapjait. Következő nagy nyilvános szereplésük egy körút lenne, minden egyes körzetet érintve. Ez magában is elég lelki sérülést nyitna fel, illetve okozna hőseinknek, hiszen szemtől szembe találkoznak volt ellenfeleik családtagjaival, akiknek gyermekeit esetenként saját kezűleg likvidáltak a játékból. Azonban, hogy még nagyobb feszültségek között zajlódjon le a körút, feltűnik Snow elnök, egy kedélyes kis beszélgetésre. Ami ismételten felkavarja Katniss amúgy sem kiegyensúlyozott életét, és beigazolja félelmét, vagyis: a Kapitólium nem felejt.

Lehet, hogy sokaknak túl lassúnak és unalmasnak látszik Collins bevezetése, vagyis a két túlélő viadal utáni életének bemutatása, azonban mégis valahogy „letisztázza” ezzel az előző történet szegélyét. Mintha a könyv eleje egy híd lenne, ami egyik rémálomból a másikba vezet, ami még borzalmasabb, kegyetlenebb és morbidabb, mint az előző volt. Nem durr bele bumm hatással csöppenünk bele a 75. Éhezők viadalába, és nem csak utalásokat kapunk, hogy az előző óta mi minden történt hőseinkkel. Nekem nagyon tetszett ez az átmenet, úgyhogy tőlem piros pont jár az írónőnek. Főleg azokért a lelki vívódások, összetörések és szenvedések leírásáért, amikkel érzékeltette, hogy milyen mély nyomokat, félelmeket és bizonytalanságot okozott a Viadal a két szereplőnkben.

„- Nincs szükség rá. Az én rémálmaim mindig arról szólnak, hogy elveszítelek téged – mondja. – Amikor felriadok, és látom, hogy nem tűntél el, megnyugszom.”

Kapunk új, és nem annyira új csak eddig még nem igazán előtérbe kerülő szereplőket. Így például a korábbiakban említett Snow elnököt, aki már a történet elején beront negédes, hátborzongató hüllőszerű modorával, frissen nyírt rózsáival és vérszagot árasztó leheletével. Nem zárjuk a szívünkbe az már biztos. De végre kicsit jobban megismerjük a szabályszegő Galet. Rá már az előző kötet óta nagyon kíváncsi voltam, hiszen csak Katniss elmondásaiból ismerhettük meg viszont közvetlen „akcióban” még nem láthattuk. Benne nincs meg az a fajta túlcsorduló kedvesség, mint Peetában. Katnisshoz hasonlóan ő is egy túlélő, egy vadász, aki mindent megtenne a családjáért, és mint ahogy látszik meg is tesz, hiszen a lánnyal együtt már éveken át megszegték a legfontosabb törvények sorát azért, hogy túléljék a mindennapokat. Katniss is érzékeli a rendszer hibáit, viszont Galeben egy igazi forradalmár lakozik, aki a változások eléréséért bármire hajlandó lenne. Személyiségében jobban illeszkedik a lányhoz, és mint ahogy az Katnissnál lenni szokott, itt sem tűnik fel neki, hogy a fiú szerelmes belé. De amit szintén nagyra értékelek Collinsban ez a szerelmi háromszög nincs olyan vérmesen kihangsúlyozva, mint a legtöbb kortárs regényben. (Komolyan mondom manapság csak szerelmi háromszög témával lehet találkozni, megspékelve vámpír-vérfarkas-vagy más mágikus szálakkal.) Úgyhogy ezért még egy piros pont jár. (Milyen kis éltanulóval van dolgunk:o)!)

Az áthidaló bevezetést azonban egy „huszárvágással” megszünteti az írónő. Hiszen ahogy elhangzik a kapitóliumi mondat, szinte lavinaszerűen mozgásba lendülnek az események.

„A hetvenötödik évfordulón, emlékeztetőre, hogy még a legerősebb lázadó sem győzheti le a Kapitóliumot, a kiválasztottakat a Viadal eddigi győztesei közül sorsoljuk ki.”  

És ezután jön csak a legjava. Olyan embereknek kell megküzdeniük egymással, akik már egyszer túlélték ezt a rémálmot. És ami a legrosszabb ismerik egymást, sőt az évek hosszú során barátságot kötöttek egymással. Hogyan ölöd meg a barátodat az Arénában, akivel előző este még együtt nevettél? A Kapitólium egyre kegyetlenebb. És ezekre a tettekre csak kegyetlen cselekedetekkel és megoldásokkal lehet válaszolni. Azonban bizonyos dolgokkal nem számolt. Méghozzá azzal, hogy az általuk kreált hősöket a nép megszerette. Hiszen az évek során sorra, folyamatosan, ismételten megjelenő győztesek az életük részévé válnak, és szinte családtagként tekintenek rájuk. És mit teszel, hogyha egy családtagodat a biztos halálba küldik? …. Na, hát pontosan.

„Mi vagyunk a Tizenkettedik Körzet elátkozott szerelmespárja, akik rengeteget szenvedtek, de hiába arattak győzelmet, a győzteseknek járó jutalmat nem élvezhették, ezért most nem keresik a rajongók kegyét, nem jutalmazzák őket a mosolyukkal, nem fogadják csókjaikat. Kérlelhetetlenek vagyunk, és nem bocsátunk.
Nagyon élvezem ezt. Végre nem kell megjátszanom magam.”

Már az előző kötetben is alakultak szövetségek, de itt szinte hálók szövődnek, amiket még az azt kialakítók sem ismernek biztosan. Katniss szövetségének tagjai a legérdekesebb figurákból állnak. A minden női szívet rabul ejtő, lehengerlő humorú Finnic, az öreg, de dörzsölt Mags, a naturális elveket valló Johanna, és a két csodabogár Gyogyós és Feszkós. Jajj és ne felejtsük el Peetát sem.

„Nagyszerű érzés, ha az embernek vannak szövetségesei, már amennyiben nem zavarja, hogy előbb-utóbb végeznie kell velük.”

Azonban az előző játékhoz képest főhősnőnk értékei és szabályai megváltoztak. Most már nem a saját ígérete számít, hiszen azt a korábbi játék során már teljesítette. A mostani cél Peeta életben tartása, ennek megvalósításához viszont csak egy út vezet, méghozzá, az, hogy mindenkit meg kell ölnie, és lehetőleg neki még azelőtt meg kell halnia, mielőtt szemtől szemben találná magát a fiúval, mivel az soha sem engedné, hogy a lány élete árán életben maradjon. Úgyhogy megindul a pszichológiai és logikai szál, amit én nagyon imádok. Mindkét szereplőnk a másik megmentésén ügyködik, miközben a háttérben sokkal nagyobb dolgok vannak készülőben.

„Az első Viadal előtt megígértem Primnek, hogy mindent megteszek, hogy győzzek, most viszont magamnak fogadtam meg, hogy mindent megteszek, hogy Peeta életben maradjon. Ezt az utat soha nem fogom visszafelé megtenni.”

Collins megoldása a játéktérrel kapcsolatban ismét briliáns lett. Ennek is köszönhető, hogy ez a kötet sokkal jobban tetszett, mint a korábbi. Lépésről lépésre építette fel a dinamitokból álló tornyát, ami a végén egy óriásit durrant. A változás szellőjét már a 12. körzetben végbemenő változtatásokkal megindította, és szépen építgette tovább hol a háttérben, hol az Arénában. Közben elérte azt is, hogy az a bizonyos romantikus szál észrevétlenül, de belecsempésződjön a történet folyásába, amiért szintén nagy dicséret illeti. Nem tülekedik eléd, mint egy hatalmas rózsaszín elefánt a mozi teremben. Hanem szépen lágy hangon megszólít és időnként feltűnik, mint egy erdei nimfa, amit csak egy-egy röpke másodpercre látsz meg a fák között siklani. Szépen bánik a pillekönnyű érzelmekkel. Így könnyű megszeretni Peetát, pedig az ember még nem is tervezi. Sokkal intenzívebben van jelen ebben a Viadalban – bár itt is elég sokszor kiüti KO-val saját magát- így ez is hozzájárul ahhoz, hogy belopja magát a szívünkbe.

„Ha te meghalsz, és én életben maradok, nem tudok tovább élni a Tizenkettedik Körzetben. Mert te vagy az életem értelme, Katniss, csak miattad élek – mondja. – Soha többé nem lennék boldog. – Ellenkezni próbálok, de Peeta az ajkamra teszi az ujját. – Te viszont más helyzetben vagy. És ezzel nem azt akarom mondani, hogy nem szenvednéd meg, ha meghalnék. Viszont neked vannak még olyan emberek, akik miatt érdemes élned.”

Akinek pedig kétségei támadnának ezek után azzal kapcsolatban, hogy Collins nem zseniális írónő az utolsó fejezet száz százalékig gondoskodik ezek elfeledéséről. Mivel kételkedésnek ennél a történetnél nincs helye!

Értékelés: 5/5

Kedvenc rész:

 „Én vadászom. Peeta süt. Haymitch vedel.”

 „- Szia, Peeta. Csak tudni akartam, hogy épségben hazaértél-e.
- Katniss, itt lakom három házzal melletted.
- Tudom, de aggódtam, nehogy eltévedj a viharban – mondom.”

„Ráadásul kezdek egy kicsit rákattanni a szempilláira, amit rendes körülmények között észre sem vettem volna, mert olyan világosak. De közvetlen közelről, az ablakon beáramló napfényben világos arany szívben ragyognak, és olyan hosszúak, hogy elképzelni sem tudom, hogy nem gabalyodnak össze, amikor pislog.”

„Finnick elszavalja egyik saját versét, amelyet egyetlen igaz, kapitóliumi szerelméhez írt, mire a közönség soraiban vagy százan elájulnak, mert azt hiszik, a költemény róluk szól.”

„Remek. Akkor most oda kell állnom Haymitch elé, hogy megmondjam, egy nyolcvanéves nénikével, meg Gyogyóssal és Feszkóssal akarok egy csapatban játszani. Odalesz az örömtől.”

„- Téged meg ki tanított meg úszni? A Tizenkettedik Körzetben? – kérdezi hitetlenkedve.
- Van egy nagy kádunk – felelem.”

„- Szegény Finnick. Életedben először nem nézel ki dögösen, mi? – szívatom.
- Úgy valahogy. Ez az érzés mindenesetre ismeretlen számomra. Te hogy bírtad ennyi éven át? – kérdezi.
- Nem néztem tükörbe. Ne aggódj, majd megszokod – mondom.”

„Egyszer olyan sokáig marad a víz alatt, hogy már azt hiszem, megfullad, aztán egyszer csak közvetlenül mellettem előbukkan a mélyből, és halálra rémít.
– Ezt ne csináld – mondom.
– Mit? Ne jöjjek fel, vagy ne maradjak lent? – kérdezi.
– Ne gyere fel… Vagyis ne maradj lenn… Ne csináld egyiket se.”