Richelle Mead: Örök kötelék

„ És találkozni fogunk. Az érettségi után kiraknak az akadémiáról, és ahogy kikerülsz a védett környezetből, megtalállak. Nincs olyan hely ezen a világon, ahova elbújhatnál előlem. Figyellek.

Szeretlek,

                                                                                              Dimitrij”

Honnan:

Már több mint egy éve, hogy megfertőződtem Rose Hathawayjel. Kapcsolatomat vele csak és kizárólag a véletlennek köszönhetem. Merengésem a könyvek között hozzá vezetett. Majd annyira a bűvkörébe vont konokságával és vad temperamentumos természetével, hogy menthetetlenül folytatásra vágytam. Ezt a mérhetetlen vágyakozást gyorsan tudtam is pótolni, viszont ezt követően egy kicsi megvonás következett, amit viszont a történet színvonalának magasabb planétákra emelkedése kárpótolt. Viszont ezt követően már bajban voltam. Olyan érzésem volt a negyedik kötettel kapcsolatban, hogy ezt a csúcson kellett volna abbahagyni, mert ez a negyedik kötet valahogy nem gyere be. Állóvíz volt az egész az utolsó fejezetekig. Nem tudtam, hogy mit is lehet ezek után kihozni a történetből, ami nyúlik, mint a rétestészta, és a befejezés még várat magára. Így végül kicsit bizalmatlanul vettem a kezembe az ötös kötetet, hogy barátkozzunk össze. Hátha kisül még ebből valami jó.

Gondolatok:

Mint említettem, nekem katartikus élményeket a hármas kötet okozott, amit úgy éreztem, hogy nem lehet túlszárnyalni. Kedvenc könyvé is vált a sorozaton belül. Majd jött a negyedik, mikor is felvetődött bennem, hogy most mi van? Vontatott volt, kevésbé dramatikus még az elején új hely, és új szereplők is jöttek. Voltak kellemes részek, és egy két jelenet még izgalmasnak is érződött, főként azok, amikor Dimitrij mint striga jelenik meg. De mégis sajnos olyan érzésem volt, hogy Mead olyan játékot játszik a főhősével, amiben minden rémálma és viszolygása a napjai átlagos monotonitásává válnak, és már nem is izgul mi lesz vele, biztos valami rettenetes. Fél, hogy elveszíti a számára fontosakat, viszolyog a vérszajháktól és attól is, hogy neki kell végeznie azokkal, akiket szeret.

Én személy szerint sűrű akciókra vártam Oroszországban, rettegést, sok vért és csattanós beszólásokat Á la Rose. Hát nem ezt kaptam, így már akkor felmerült bennem, hogy rendben megint azt az írói trükköt vetjük be, mint általában a könyv eleje bájos kis édelgés, egy kicsi rettenettel megfűszerezve, majd az utolsó fejezetekkel elérjük a katarzist. Rendben ezt megkaptam, de akkor minek kellett annyira elnyújtani az elejét. Sajnálom, hogy ezt kell mondanom, de mikor befejeztem arra gondoltam, hogy hagyni kellett volna ezt három kötetesnek és nem tovább folytatni. Csak a harmadikat megtoldani egy kicsivel, és rendben is van az úgy. A csúcson kell abbahagyni, mint ahogy már így visszagondolva a Twilightot is az elsőnél kellett volna abbahagyni. Két pasi és egy kicsiből idézve ezt onnantól már csak elrontani lehetett.  Így féltem, mit is követett el az írónő az ötös kötetben.

A történet onnan folytatódik, hogy Rose nemrég tért vissza az Szent Vlagyimirba, és éppen az érettségi vizsgájára készül, de persze közben nem feledkezik meg oroszországi útjáról, kalandjairól, és természetesen Dimitrijről sem. Aki tesz is arról, hogy ne felejtsék el egykönnyen. Mindenesetre nagyon jól kezd Mead. A „Szerelmes levél”, a vizsga, majd a tervezgetés. De egy idő után megint valahogy áll körülöttünk a világ, bár jönnek gondolatok, új információk, azonban olyan mintha megint nem történne semmi. Majd hirtelen váltás és újra katasztrófa következik be, vagy inkább fogalmazzunk úgy újabb és újabb katasztrófa.

Innen csak azok olvasták, akik a kötetet is, valamint akik úgy érzik, kibírja kicsi szívük a Spoilereket, ha nem görgessenek lejjebb.

Szóval én kicsi naiv kislány azt hittem, hogy ebben a kötetben csak tervezgetik a strigák, és ezen belül is az orosz dampyr isten megmentését. Vagyis információkat szerzünk, tervezzük a szöktetést, és próbálunk tenni valamit a megmentésére. Én naiv azt gondoltam, hogy majd az utolsó kötetben kerül a megmentésre sor, és élnek vagy boldogan, amíg meg nem haltak végelgyengülésben, csatában, szerelmi bánatban etc. Vagy egymástól távol sínylődnek, esetleg nem jön össze a törekvés, egyszóval, nem lesz happy end. De hát mint írtam naiv voltam, hiszen szinte a kötet elején már megtörténik a nagy csoda és egy alternatív jövőkép, de ezt nem ragozom, olvassa el mindenki, vagy hagyja a képzeletére. Mindegy, igen hamar bekövetkezik ez az esemény, majd pedig keringünk tovább az Udvar ármánykodásai körében. Nem tudom, hogy Mead azért választotta -e ezt a taktikát, mert szóltak, hogy az először langyos víz majd a végén katarzis hangulat nem jön be a kedves olvasóknak. Nekem személy szerint tőle ez nagyon nem. Bár ezt az eszközt megtartotta, mégis azzal az elemmel színesítette, meg, hogy a történet folyamába, ami kellemesen vándorol csörgedezik, beledob egy-egy nagy sziklát, ráhozva a szívinfarktust nemcsak a főhősökre, hanem a kedves olvasóra is. Jobb a történet, mint amilyen a negyedik volt. Jobban a korábbi Vámpírakadémia hangulatot hozza, és fel is ismerjük a szereplőinknek az addig megszokott stílusát. Természetesen minden szereplő fejlődik nemcsak izomzatában, strigaölő szúrás per másodperc átlagában, hanem mentálisan is.

Spoiler vége.

Azonban még mindig vannak olyan szereplők, akiket nem tudok hova helyezni, mert annyira semmitmondóak, és érzelmeket kiváltani képtelenek bennem. Én nem tudtam még mindig rájönni eddig, hogy Rose és a többiek mit csodálnak annyira Lissában? Szép az egyértelmű, és a lélek miatt többször is képes megdöbbentő dolgokat csinálni, bár ebben barátosnéjának még a nyomába sem érhet, akinél az alap őrültségek olyanok, mint Vaszilissza esetében a nagy meggondolatlan cselekedetek. Roseban tudom, hogy mit szeretek a vadságát, a meggondolatlanságát és az őrült ötleteit. Vagyis, hogy egy izgalmas karakter, aki mellett nem unatkozik az ember. Ezért is mondatja vele el Mead a történetet, mert komolyan, ha Lissa lenne a narrátorunk, szerintem ott aludnánk el. Elég az, hogy Rose szemén keresztül látjuk őt. Így nekem ő ebben a történetben sem adott sokkal többet, mint korábban. Rendben részt vett a börtönbe való betörésben, majd megtette azt a nem mindennapi nagy tettet, de Rose-hoz képest... Tudom, tudom mora a lelkem, de mégsem látok még mindig benne olyan fokú egyéniséget, és önállóságot, amit egy ilyen kaliberű szereplőtől várna az ember.

Azonban vannak, akiket egyre jobban kezdek megszeretni, így Adriant, aki mókamesterkedése és csípős beszólásai mellett megmutatja, hogy a léha elkényeztetett úri fiú álarca mögött érző szív és szenvedélyes szerelem lapul meg. Szerettem azokat a részeket, amikor együtt szerepeltek Roseal, pedig mint Dimitrij párti személynek helytelenítően kellett volna csóválnom a fejemet, hogy no-no ez így nem jó. Azonban a léha elegancia, a másnapos cigarettafüstös aura rám is megtette a hatását. Szeretem na! És ha Rose helyében lennék…. Hát… Mondjuk nekem a legjobban a striga Dimitrij tetszik a veszélyes érzéketlen modorával, amiben még meglehet találni a régi személyiség fenhangjait, de hát ízlések és pofonok. Azonban hiányoltam a két srác közötti konfrontálódást, amikor közös jelenéseik voltak. Valahogy több érzelmet vártam volna mindkét oldalról.

Mead egyre jobban kiépíti az Udvar felépítését. Nagyobb bepillantást kaphatunk a mora kormányzat működésébe. Beleshetünk a védelmi vonalak mögé, ami nekem nagyon szimpatikus, hiszen nagyra értékelem a jól felépített hátteret. Tetszik, hogy attól függetlenül, hogy egy fiatal felnőtteknek szóló fantasyról van szó arra is hangsúlyt fektetett, hogy felépítse a jogrendszert, a döntések meghozatalának menetét, és ezekkel még élőbb, „valósabb” világot alkosson meg.

Azonban vannak benne hihetetlen momentumok így például az, hogy néhány éppen nagykorúvá vált suhanc, nagyon könnyen be tud törni egy szigorúan védett fegyházba, és ami még hihetetlenebb, ki is tudnak jönni, és végig nem kerülnek gyanúba. De ez már csak az én egyéni szőrszálhasogatásom.

Azonban tetszik a történet szövése, és azok az utalások, amik a következő történet szőttesének fő szálait támasztják, és segítik az olvasót abban, hogy ő is detektívest játsszon Rose-ékkal együtt. Nekem egy csomó ötletem támadt hirtelen, ahogy becsuktam a könyvet. Hogy ezek mennyire helytállóak. Majd kiderül A végső áldozatban.

Értékelés: 4/5

Kedvenc rész:

„Nagy meglepetésemre, a dolgok… jól alakultak kettőnk között. Sőt, remekül. Adrian írt nekem egy listát arról, hogy miért éri meg vele járnom. Olyan dolgok voltak benne, mint például, hogy „akkor nem gyújtok rá többet, kivéve, ha nagyon-nagyon szükségem van egy cigire”, és „romantikus meglepetésekben lesz részed minden héten, mint például egy spontán piknik, rózsa vagy egy párizsi út – de nem konkrétan ezek, mert ezek most már nem lennének meglepetések”.”

„- Tudja, jobban kellene öltöztetnie.

- Én nem ráadni akarom a ruhákat - kiáltott vissza Adrian, miközben elhúzódott onnan.

- Vigyázz a szádra - csikorgattam a fogamat-, különben te kapsz majd egy borospoharat az arcodba.”

"– Rendben – mondta fesztelenül Adrian. Kezét lazán az asztalon pihentette. – Nem igazán van szükségem munkára, vagy plusz pénzre. Miután Rose és én összeházasodtunk, a gyerekek és én majd az ő testőri fizetéséből fogunk élni."

„- Hathaway - mondta a fél szemöldökét felhúzva, miközben fölénk tornyosult. - Te és én nagyon másképp definiáljuk a "büntetést".

Igaza volt. Az én fejemben a büntetés könnyű dolgokról szólt, mint például a korbács és az éheztetés. Nem a papírmunka.”

Spoiler...

„Én már lemondtam rólad. A szerelem elmúlik. Az enyém elmúlt.”