Évadzárók: hivatalosan is itt van a nyár Vol.02.

Once upon a time – 2. évad

Kicsivel több, mint másfél éve még arról írtam, hogy milyen kétségbeejtő helyzettel is vágta ketté az OUAT kezdeti lendületét az újév, és annak hozadékaként beköszöntő szünet. Most pedig több mint másfél évaddal később az évadzáró nem a szereplőket, hanem engem taszított kétségbeejtő helyzetbe, vagy inkább tanácstalanságba. Az utolsó rész után meredten néztem a monitoromra, és tettem fel azt a költőinek szánt kérdést, hogy „Mégis ez mi volt?”. Kérdésem nem csupán az utolsó rész fordulattal tarkított endingjére vonatkozott, hanem komplexen az egész évadra.

Az egész második szezonról Mátyás király és az okos parasztlány meséje jut eszembe, aki hozott is valamit, meg nem is, fel is volt öltözve meg nem is. A sorozatra is igaz volt ez a kettősség, izgalmas volt is meg nem is, érdekes is meg nem is. Csak sajnos a „nem is” elemek dominánsabbak voltak, mint a törpicsek IS-ek. Az első évad katartikus, szíveket összezúzó, bőgésre ingerlő, 100-as zsepit fogyasztó befejezését követően egy lendületes, kellően sötét, kegyetlen és fordulatokban gazdag évadot várt az addig zsebből megvett néző. Én személy szerint csökevényes képzeletemnek köszönhetően egy egész nyáron át abban a szent meggyőződésben éltem, hogy a varázslat megszűntével: ad egy mindenki visszatér az Elvarázsolt erdőbe; ad kettő hányódnak egyik világból a másikba, mint ha egy végtelenített Jefferson kalapba estek volna; ad három világok közötti szakadékba kerülnek. Bár utóbbi alternatíva esetén kissé egysíkúvá, és unalmassá alakult volna az évad, ellenben lehet, hogy mégis összeszedettebb lett volna ez az elgondolás ahhoz a kuszasághoz képest, amit kaptunk.

A szezon sem volt mentes a szétbombázottságtól, amit a sokszor több hétig tartó szüneteknek köszönhettünk, –bár az alkotók ezen a területen változtatni szeretnének, úgy mint pl.: a Pretty Little Liars esetében, egy nagyobb szünettel az évad felénél-  mégsem zavart meg senkit, hiszen fontosabb cselekményt, vagy történeti szálat nem szakított ketté.

HELYENKÉNT SPOILERT TARTALMAZHAT! CSAK SAJÁT FELELŐSSÉGRE OLVASS TOVÁBB!

Számomra az évad két körre oszlik, amik éppen hogy csak érintik egymást. Az első az évad néhány első részét öleli fel; az átok megszűnése illetve Emma és Snow visszatérését felölelő időszakban testesül meg. Ezt követte egy köztes állapot (kicsi Cora, kicsi Hook, kicsi zavar az erőben) amit a se itt, se ott jellemezett, majd jön a következő kör, amiben az undok varázslatellenes ellen érkezik meg, viharban, füstcsíkot húzva maga után, kerékcsikorgások közepette, ezzel elindítva a nagy végkifejletet és hozva el a csavaros befejezést. Vagy mégsem.

Valahogy már az első részben nagyobb lelki megmozdulásokat vártam, mint amit kihoztak Emma-Charming-Snow hármasából. A nagy családi egyesülés valahogy nem jött át, ellenben a mesehősök magukhoz térve igazán örültek egymásnak, mégsem tudták ezek a nagy egymásra találások elterelni az előbbi hiányosság érzetét. Pár humoros beszólást és elhullatott krokodilkönnyet pedig követett a bosszú. Regina bosszúja, Snow-ék bosszúja, Mr. Gold bosszúja, majd később Cora bosszúja, meg Hooké stb. stb. Egy idő után elkönyvelhetővé vált, hogy mindenki utál mindenkit, mindenki ki akar nyírni valakit valamiért (többnyire sikertelenül), így indokokat már vajmi kevéssé volt értelme keresni. A véres leszámolások elmaradtak, és megállapíthatóvá vált, hogy a sorozatban senki nem tud tisztességesen elhalálozni.

Az eleddig jól bevált esszencia bevetésétől nem pártoltak el a készítők: a gonosz karakter is érző lélek, csak a mázat kell megkapargatni, utána a lelki bajok billiónyi árja hömpölyög a felszínre kérés nélkül. Ebben a fél mesevilágban ezek az emberi, többrétegű, összetett, nehezen, de mégis könnyen megfejthető karakterek adják azt a lüktetést, és impulzust, amivel a néző unszimpátiájának vékony páncélján áthatolva, annak szívéig hatolnak. Együtt érzünk, szenvedünk vagy esünk kétségbe ezekkel a problémás, szarkasztikus, egomán és a végletekig sérült karakterekkel. Ami pedig meglepő, hogy nem a beskatulyázott jókkal, hanem éppen a közösség által gonosznak kikiáltott szereplőkkel, akiket a megismerésüket követően mégsem lehet egyöntetűen felcímkézni. A sorozat erőssége Regina és Gold, akik nélkül siváran unalmas, és betegesen gej lenne nem csak a sorozat, hanem a többi főhős élete is, akik könnyedén kimúlhatnának nélkülük végelgyengülésben. Ha nem lennének nem lenne harc, amire készülni, ötletelni és gyakorolni kellene, nem lennének problémák, amiket meg kellene oldani, így Charming gyorsan sörpocakot eresztene, Snow pedig elárasztaná a palotát a DIY kreálmányaival. Nem lenne „Dearie”, alku, amiért meg kellene fizetni az árat, pusztítás, ami után lehetne jobbat alkotni, szóval fejlődés, igazi élet, szenvedély és vágy, amik ellentéteik nélkül egyszerűen kiüresednek. A jól bevált eszközt most is kiaknázták, azokat a részeket, és elemeket lehetett még mindig a leginkább élvezni, viszont félő, hogy ha hosszú távon is csak ezekre a színejátszó karakterekre és csíntalan megnyilvánulásaikra építenek mikor roskad össze a torony. Próbálkozások voltak, hogy az eddig „team good” elemeit is tarkítsák, árnyalják kicsit (pl.: Snow gyilkosságtól sötétlő szíve) kevés sikerrel tudták ezt abszolválni. Az új „badass” karakterek csupán rosszul sikerült másolatai az eddigieknek, és ezzel is csak a már ismert repertoárból került elő elem egy kicsit másképp hangolva.

A mindenki által várt titok leleplezésére is sor került, megtudhattuk végre, hogy ki is Henry apja, ami ding dong nem okozott mindenkinek akkora sokkhatást, mint ahogy azt a készítők várták. Kiszámíthatóbbá vált a sorozat, kedves délutáni matinévá és már nem az a főműsor időben közvetíthető ütős, újszerű a család valamennyi tagját a képernyő elé vonzó műsor, ami eredetileg volt. Úgy éreztem, hogy túl sok szálba kaptak bele az alkotók, amelyek nem lettek kellőképpen kibontva, csak fel-fel villantottak azokból néhány fontosabb, kiszakított elemet. Sok új szereplő, sok új és meglepő kalandot ígért, akik és amik átcsúsznak egy következő évadra, így az szintén sablonszerűen szinte ugyanúgy fog indítani mint az előző. Nekem sajnos ez kevés volt, nem tudott lekötni úgy, mint az előző szezon, ahol szinte részről részre vártam a folytatást. Az évad végére olyan szintre süllyedt az érdeklődési indexem, hogy csak fél szemmel és meg megszakítva néztem a finálét. Nem tudott meghatni a szereplők szenvedése, az, hogy néhányan úgy tűnik végleg elvesztek és ez most nagyon de nagyon kellene, hogy fájjon. Jobban megütött Mr. Gold és Belle elválása, valamint annak latolgatása, hogy Rumpelstiltskin megakadályozza-e sorsa beteljesedését, vagy megadja magát a végzetének.

Mint ahogyan most nagyon dívik az OUAT-ból is kinőtte magát egy spin off sorozat, méghozzá az Once upon time in Wonderland, ami csodák csodájára nem Óz, hanem a Bolond kalapos otthonában Csodaországban fog játszódni. A képi világa lenyűgöző, az elgondolás meglepő és izgalmas. Mindeddig az első bepillantások pozitív képet sejtetnek. A kérdés csak az, hogy a beszívott Hernyó szemszögén keresztül kaptunk-e bepillantást ebbe a csodavilágba, vagy bódítószer nélkül is kegyetlenül kellemes perceket fog okozni.

Az évad számomra: 2,5/5

Évadzárók: hivatalosan is itt van a nyár Vol.01.

Vámpírnaplók - 4. évad

Ha röviden kellene bemutatnom a sorozatot, a következő főbb pontokat emelném ki:

-   valaki mindig sír, nincs olyan rész, hogy valaki ne válna szobaszökőkúttá; (Én mondom könnyebb lenne leszerződtetni egy embert külön, csak arra, hogy végig bőgjön. Komolyan! Olykor-olykor csak rá kellene exponálni a kamerával, és kész.)

-    ha valaki meghal, biztos, hogy kap valamilyen formában egy második, egy harmadik, és egy sokadik esélyt is, hogy visszatérjen az élők közé;

-  annyira általánossá vált, hogy valaki valamilyen természetfeletti lény, hogy ezáltal ez a tény másodlagossá, sőt huszadrangúvá válik, mintha csak egy általános szerelmi drámákkal megtűzdelt latin amerikai sorozatba csöppennénk, ahol néha tocsog minden a vérben;

-    mindenkinek tökéletes a sminkje nem csak ébredés után 5 másodperccel, hanem az első pontban már említett szobaszökőkút effekt, vagy egy alapos és mocskos verés után is;

-   tuti, hogy 2 rész múlva lesz egy olyan party/bál/piknik/akármi, amihez kisestélyit, tüllt, vagy selymet kell ölteni, a srácoknak meg szmokingot;

-    a fiúknak jobb a belőtt hajuk, mint a csajoké;

-   már elfelejtetted, hogy mi is volt az eredeti konfliktus. Ohh nem, várj mégsem, mert még mindig ugyanott tartunk!

-   mindig jön egy új nagyon gonosz „főgonosz”, akit jobban megszeretsz, mint a bárgyú, kedves és tündérporral körbeszórt főhősöket.

Amire mindenki várt, végre bekövetkezett az előző évadban. Elena meghalt, amivel véleményem szerint véglegesen el is vághatták volna a szenvedései béklyóit, és le is zárhatták volna a történeti szálát. A tipikus utolsó részekben jól megkavarjuk a sz@rt, hogy az őszi szezonnyitóra odaültessünk minden hitehagyott rajongót a képernyő elé taktikát azonban itt sem tudták kihagyni. Végül a nyugodjon békében megemlékezés helyett, Isten hozott az élőhalottak között partyval nyitott a negyedik szezon. A beharangozásoknak köszönhetően a csöpp reményem erős táptalajra lelt, de már az első rész nyavalygásai után megállapítható lett, hogy attól, hogy Elenánek egyenletes, szépen fehérített fogsorához agyarak is társultak jellemében nem történik messzemenő fordulat. Meghalt a hiszti királynő, éljen a hárpia! A már három évad óta folyamatos huzavona és elcsattanó csókok után a Delena fanok csillogó szemekkel, és reszkető sóhajok közepette élvezhették VOLNA a kedvenc párosuk egyesülését HA közben a Ken baba hajú Stefan és az éppen mások érzelmi problémáira koncentráló Caroline nem csacsogják végig az oly rég óta várt jelenetet. Ilyen kezdettel várható volt, hogy nem minden lesz szép és csillogó az új párosítás körül, és lám-lám jött a kötődés problémája, egy csomó újabb könny, verekedés és dühkitörés. Tehát minden a régi! Nosztalgiázzunk nyugodtan. Az egyetlen kellemes dolog a szenvedések közepette még mindig Damon be-beszólogatása volt, aki bár még mindig dögösen hozza az elveszett, meg nem értett szeretetre éhes bad boy szerepét sajnos a trónról lecsúszott az udvaronci posztra.

Ne aggódj az enyémet is!

Számomra, bár nem meglepő módon az egész évad során egyetlen karakter pumpálta intravénásan a folytatáshoz szükséges elixírt a vénámba, és ez nem más volt, mint Klaus. A mindenki által utált, embereken/vámpírokon/vérfarkasokon/hibrideken vérben tocsogva átgázoló Eredeti nélkül a sorozatban nem lett volna semmi élet, ami vicces, hogy ha azt vesszük, hogy Klaus félig halott. Az ő és Caroline szálának alakulása még kezdetben reménykedésre adott okot, de sajnos az is elsatnyult. És ez nem éppen kedvenc hibridemnek volt köszönhető. Friss, szőke vámpírunk érzéseiről a széria harmadánál meggyőződhettünk, de hol van már az a sekélyes lány, akivel anno megismerkedhettünk, és a saját csillogásán túl nem érdekli senki és semmi (no itt van fejlődés). Caroline lehetne Mystic Falls ügyeletes természetfeletti pszichológusa, aki mindenkit gatyába ráz, a lelkek mélyéig lát, és ahol tud, ott segít. Sajnos a saját háza táján, már nem igazodik ki ilyen jól, ami valljuk be nagyon nagy kár. A leginkább ott siklott ki vagy inkább került háttérbe ez az egész Klaus/Caroline affér, amikor hely kellett, hogy adjon a nagyobb és jelentősebb drámáknak, mint például a gyógyír megtalálása, aminek a megszerzése természetesen megint Elenához kapcsolódik, vagy egy újabb nagyon gonosz, meg nem értett ősi ellenségnek a feltűnése. Az addig oly sok fant a képernyők előtt tartó civódás és „my love”, meg „sweetheartok” után dobva lett a szerelem, és jöhetett az „akció”! Sajnos a spin off szálnak köszönhetően nem hiszem, hogy a közeljövőben kap újra lángra és égeti föl a világot kettejük kapcsolata, de megjegyezném, hogy ennek a lobogó kavalkádnak a hatósugarába kerülő válogatott szereplők is fáklyává válhatnának és véglegesen kiléphetne nem csak Mystic Falls hanem a nézők életéből is.

A szokásos tisztogatásra ezen szezonon belül is sor került. Mint minden egyes évadban most is rengeteg áldozatot követetek magukénak a természetfeletti erők, és természetesen bőséges könnyzápor is kísérte mindezt. Szerencsére olyan szereplőktől szabadultunk, akiknek társasága nem csak számomra, hanem a történet szereplői számára is terhes volt már, még akkor is, ha meg kell hagyni nem is sok vizet zavartak. Mindez a tisztogatás a szokásokhoz híven nem kelt feltűnést a lakosságban. Mindenesetre a körzetben nem szívesen lennék népszámláló, mivel annak óriási a valószínűsége, hogy a titkok elfedésének érdekében ez is egy gyors kihaláson alapuló meló lehet.

Vérmes reményei, miszerint Matt és Jeremy egy Supernatural szerű vámpírhóhér tini brigádot alakítanak, és végigsüvítenek az USA államain egy terepjáróban, felszerelve karókkal, ezüsttel és minden mi jóval nem következett be. Bár lehet, hogy a készítő brigád fantáziája a The Originals után ezen a vonalon szintén meglódul, és még láthatunk valami hasonlót a fiúktól. Mindenesetre a sorozat berkein belül maradva még szabadon kalandozhatnak majd.

Az évad második felét egyszerre bezúzva próbáltam meg gyorsan túlesni minden szörnyűségen, és mi tagadás az utolsó részekre egész felcsigázott állapotba kerültem. Sajnos levonva a konzekvenciát, ez azokon a nézőkön, akik heteken keresztül, sokszor rengeteg ideig tartó megszakítással teletűzdelve követték nyomon az eseményeket vajmi sokat sem segít. Minden elismerésem azoknak az elvetemült nézőknek, akik a több héten át húzódó szenvedést vállalva kitartottak a sorozat mellett, és most egy arcba csapáshoz hasonlatos befejezést követően, egy újabb hónapokon át tartó várakozás lesz osztályrészük. Örülök, hogy helyettük azok csapatát erősítettem, akik tömbszerűen nézték meg, hiszen így is erős asztalcsapkodások között bár, de kibírhatóbbá vált a negyedik évad, és annak minden nyavalyája. A készítők az előző szériához hasonló befejezéssel, és hát kicsit elcsépelten zárták le a sorozatot, ami „Ez-nem-lehet-igaz!” állapotot eredményezett a képernyők előtt ülőknek. Hogy fordulatokat hoz-e az új évad, vannak kétségeim. Karakterfejlődés, hmmm néhány szereplő szerintem a halhatatlanná válásának köszönhetően inkább az állandóságban és nem a változásban hisz. Mindenesetre olyan december környékén vevő leszek az első blokkra az immár (el sem hiszem!) ötödik évadból. Azonban a The Originals esetében szerintem beállok én is a hetente kíváncsian a laptopom előtt ücsörgők táborába. Hiszen a New Orleans+Klaus+jazz+hatalmi harc kombináció kihagyhatatlan. Helyzetjelentés erről a frontról októberben, addig is visszafelé számolok. A VD meg hát, lesz és szerintem, lenni is fog, amíg egyszer mind szépen meg nem halnak, de azért élnek tovább boldogan.

Az évad számomra: 3/5

Matthew Quick : Napos oldal

Mélyen legbelül minden ember őrült. Ez viszonylag biztató információ lenne Pat számára, ha nem most szabadulna frissen a „borús helyről”, vagyis az elmegyógyintézetből. Főhősünk új, vérmes célokkal költözik vissza szülei házába, és egy teljesen sajátos életfilozófiát követve próbálja meg azt megvalósítani. Pat nem kisebb dolgot szeretne elérni, mint hogy élete filmje végre happy enddel végződjön, kifizetődjön a rengeteg erőfeszítés, és kiélvezhesse annak gyümölcsét.  Ez a napsütéses befejezés felesége visszaszerzésében és a boldogan éltek, míg meg nem haltak koncepcióban öltene testet elképzelései szerint. Hiszen a néhány hónap különidőnek elégnek kell lennie, hogy minden megoldódjon, főleg, ha az ember erősen hisz, és minden tőle telhetőt megtesz. Vagy mégsem?

Honnan: friss Oscart nyert filmek maratonba ez is becsúszott, felnyomta az érdeklődési indexemet a könyvre is.

Gondolatok:

Nikki és a különidő. Folyamatosan visszatérő két szó, ami egy idő után az olvasót és a nézőt is az őrületbe kergeti. Olyan érzésem volt, mint anno az Elfújta a szélnél, ha még egyszer meghallom, hogy valaki kimondja az Ashley nevet én fojtom meg. A különidő szó felbukkanása pedig szinte betontörőhöz hasonló módon fájdalmas fejfájást okoz. Úgyhogy már szinte megértjük, hogy is érez Pat Mr. G és annak szoprán szaxofonja iránt. Az ismétlődés alapeleme a kötetnek, sokszor érzünk Ctrl+C, Ctrl+V effektust olvasás közben, azonban ennek több oka is van. Egyrészt Pat négy sarkából kifordított életének elsődleges alapkövét az adja, hogy minden egyes napon ugyanazokat a műveleteket hajtja végre. Elmondása szerint azért, hogy jobb ember legyen, de az ez mögött megbújó állandóság, és biztonság érzése is dominál az amúgy egyáltalán nem kiegyensúlyozott életében. Tehát az ismétlés egyenlő a stabilitással. Vagy éppen az ismétlés segíti a megértést, azokkal az eseményekkel és változásokkal szemben, amelyek elfogadhatatlanok, és fel nem dolgozhatóak számára, ezzel is segítve, hogy az unalomig szajkózva általánossá, és ne kirívóvá váljanak; elveszítve a valódi jelentésüket így válva számára felfoghatóvá. Harmadrészt pedig miért is ne lehetne néha a repet gombra nyomni, amikor az ember a saját életének filmjét nézi és vágja össze?  Ezáltal bár sokszor zavaró, és én sokszor a fejemet a falba vertem volna olvasás közben, mégis elérte az író a szándékát: mi is kissé őrültekké válunk.

Az amerikai cukros boldog befejezés megfekszi a gyomrunkat, és csömörünk van tőle, mégis, amikor egy történet nem a szánk íze szerint végződik fintorgunk és a képernyőt dobáljuk, vagy esetleg a könyvet tépjük szét (Pat esetében ez igaz is). Imádtam, hogy a napos oldal elméletének levezetése közben megjelentek az amerikai irodalom klasszisainak írásai, és az éppen ezzel a habos-babos elmélettel szembeni rideg valóságot hozó kontrasztjaik. Pat eleinte nem tudja ezeket megemészteni, de ahogy halad a történet előre, és egyúttal kezd Pat is képbe jönni magával, az eseményekkel és a jelenével, egyre inkább megérti, hogy a boldogsághoz ugyan úgy hozzátartozik a rideg és kegyetlen események sorozata, hiszen nélkülük nincsenek árnyalatok, viszonyítási pontok és célok sem.

„Az a megdöbbentő, hogy Ronnie mindezt egyfajta baráti szívességként osztja meg velem, mintha meg akarna védeni Tiffany furcsaságaitól, mintha ő többet tudna az efféle dolgokról, mint én, mintha nem én töltöttem volna az elmúlt pár hónapot elmegyógyintézetben. Ronnie nem érti, mi megy végbe bennem, de azért nem támadom le, mert azt gyakorolom, hogy kedves vagyok, és nem okoskodom, hogy Nikki újra tudjon szeretni, amikor a különidő véget ér.”

A Napos oldal nem más, mint minden ember élete céljának, a saját happy endjének a megtalálásáról szóló kicsit kifordított mese; az erre a célra feltett erőfeszítések, könnyek, fájdalmak és remények útvesztőjének története, aminek kövezete imákkal és kívánságokkal van kikövezve. Az út végén sokan mégsem vagyunk tisztában azzal, hogy megérkeztünk a célállomásra, mert nem az az útjelző áll előttünk, mint amit az utazás elején elképzeltünk. Más a csomagolás és idegen attól, ami a kezdetekben olyan szépen körvonalazódott a szemünk előtt. Azonban nem vesszük figyelembe, hogy az utunk során mi magunk is rengeteget formálódunk, és változunk, aminek következménye, hogy tudatunkon kívül, de a „napos oldalunkra” is másképp esik a fény.

Pat mindannyiunk utazásán vesz részt, még ha őrültnek is tűnik, de ki nem őrült ebben a történetben? Mindenkinek van valamilyen heppje, dzsudzsuja, amire szintén mondhatnánk, hogy nem épeszűségre vall, vegyük Pat apját, akinek családjához való viszonya attól függ, hogy győz-e a csapata, avagy sem. Mégis ezek az emberek alkotják a „normális”, hétköznapi, nem fura embereket, akik ítéletet hozhatnak és bírálhatnak, mindeközben ott van Pat és Tiffany, a furák, akik pszichológushoz járnak, olykor dühkitörésekkel küszködnek és gyógyszereket szednek. Mégis ők azok, akik a leginkább a mélyre látnak, megértik a belső mozgatórugókat is, másképp értelmezik a világot, mint az átlag és nem játsszák meg magukat azért, hogy az másoknak jobb legyen. Pont ezért nem értik a többiek által megjátszott szerepeket, amit a külvilágnak mutatnak, és ezért van olyan nagyon szükségük egymásra, hogy túléljék egy őrült világban.

„Ránézek Tiffanyra, aki görnyedt háttal ül, és az asztalra könyököl. Fekete ing van rajta, amitől a haja még feketébbnek tűnik. Szokás szerint most is túl sok rajta a smink. Szomorúnak tűnik. Dühösnek tűnik. Úgy tűnik, senkire sem hasonlít az ismerőseim közül – ő nem tudja felvenni a „boldog vagyok” álarcot, amit mások felvesznek, amikor tudják, hogy figyelik őket. Semmilyen álarcot sem visel, amikor velem van, és ezért valahogy bízom benne.”

Mindannyiunknak megvan a magunk fekete és barna fotelje, amibe egy keményebb vagy jobb napon beleesünk, és kiadjuk mindazt a frusztrációt és őrületet, ami felgyülemlik és tobzódik bennünk. A történet tükröt tart elénk, azzal, hogy bemutatja mi is történhet, hogy ha mindez irányíthatatlanul ömlik ki belőlünk, amikor nincs bennünk semmilyen kontroll vagy fék, valamint azt, hogy milyen nehéz is megfelelni nem csak másoknak, hanem a saját magunk által felállított új és jobb képnek. Azért is áll közel, valamint szerintem azért is lett ekkora közönségsikere a filmnek is, mert bármelyikünk lehetne Pat vagy Tiffany, hiszen mindannyiunk életében következik/het be olyan tragédia, aminek következtében teljesen kivetkőzünk magunkból, és nem biztos, hogy gyorsan, vagy valaha is visszatérünk a korábbi állapotunkhoz. Annak is megerősítése a történet, hogy egy összetörtet csak egy másik összetört érthet meg teljesen, és nem biztos, hogy a közvélemény véleménye érvényes, miszerint nem segítik, hanem még inkább pusztítják egymást.

Olyan történetet tarthat az olvasó a kezében, ami nem csak több óra hosszán át leköti a figyelmét, de még utána is gondolkodásra ingerli. Kap tőle egy-két fenéken billentést, és arcul csapást, kedves meghitt percet, könnyet és mosolyt. Egy igazi hangulat-kell-hozzá kötet, ami ha megvan, nehezen mozdít el az olvasástól más.

Ps.: Halkan jegyzem meg, még mindig nem értem mit esznek az amerikai focin…

A könyvért külön köszönet a Könyvmolyképző kiadónak!

Értékelés:

Kedvenc rész:

„- Mert ez a regény a pesszimizmusra tanítja a gyerekeket. Nincs remény a végén, nincs napos oldal. A tinédzsereknek azt kellene tanítani, hogy…

- Az élet kemény, Pat, és fontos, hogy ezt a gyerekek is megtanulják.

- Miért?

- Hogy együtt érzőek legyenek másokkal. Hogy megértsék hogy vannak emberek, akiknek nehezebb a sorsa, mint nekik, és hogy ez az életnek nevezett utazás a világunkon át nagyon eltérő élmény lehet attól függően, hogy kinek miféle kemikáliák tombolnak az agyában.”

„Valójában köszönettel tartozom, hogy tönkretetted az életem, mert ha nem kerülök a borús helyre, nem vettem volna a fáradtságot, hogy jobb emberré váljak (…)”

Papírról széles vászonra

Néhány már a mozikban dübörög, a többi pedig már csak a startpisztoly dördülését várja, hogy célba érjen. Lenyűgöző alkotásoknak tartják őket papír alapon valamilyen magával ragadó tulajdonságuk miatt. Hogy ezt tudják-e hozni széles vásznon is, az az alkotóktól, a színészi játéktól és természetesen a közönség fogadtatásától függ.

Boris Vian: Tajtékos napok

„Íme egy könyv az élet kegyetlen varázslatáról, melyet már több évtizede olvasunk újra és újra, titkon azt remélve, hogy e történetben minden baj csak átmeneti. A szemérmesen félszeg, szerelemre éhes Colin és a kedvesen egyszerű Chloé gátak nélkül beteljesülő kapcsolatának története Boris Vian tollából meghökkentő stílusban, üde frissességgel, pergő ritmusban születik meg. A világot önfeledten habzsoló pár szerelmi történetében az abszurditás humorával, kiapadhatatlanul változatos őrültségeivel támadja a hamis értékek, a pózokkal teli sznobizmus konzerválóit, úgy, hogy a meglepő szófordulatok, szinesztéziák és szürrealista helyzetek mögött azért mégiscsak az alapvető emberi érzések görgetik a szerelmi történet cselekményét. Az olvasó csodálkozó mosolya hamar lesz harsány nevetéssé, ami hirtelen az arcra fagy, mert a szerelmesek szertelen boldogságára váratlanul iszonyú csapást mér az ostoba végzet: a kivédhetetlen tragédia…”

Ami először megfogott a filmben, hogy Omar Sy az egyik központi figura a történetben. Ekkor még nagyon sok mindent nem fogtam fel a történetből, mivel még csak francia előzetes volt, én meg a póri merci és je t’aim kifejezéseken túl nem sokat értek ebből az amúgy csodálatos, sznob nyelvből. A második benyomásom, hogy annyira abszurd és bohém, hogy egyszerűen nem tehetek mást, meg kell néznem! Amikor pedig kiderítettem, hogy könyvből készült, felkerült a várólistámra. Vicces, megkapó, olykor groteszk mégis annyira életszagú, vagy pont ezek miatt lesz élettől lüktető ez a francia alkotás? Romain Duris, Audrey Tautou és természetesen nagy kedvencem Omar Sy garantáltan elvarázsol ebben a nem mindennapi, de a mindennapokról szóló, elferdítetten szép filmben!

F. Scott Fitzgerald: A nagy Gatsby

„Azt mondod, hogy a múltat nem lehet újra élni? Miért ne lehetne?Jay Gatsby, a titokzatos milliomos felemelkedésének, tündöklésének és bukásának története nemcsak a dekadens és túlhabzó „dzsesszkorszakot”, a húszas éveket jeleníti meg művészi tökéllyel, hanem az amerikai mitológia, „az amerikai álom” olyan örök témáit is, mint ambíció, pénz és hatalom bűvölete, a lehetetlen megkísértése és az újrakezdés lehetősége. A szegény sorból származó Gatsby beleszeret egy gazdag lányba, Daisybe; a háború elsodorja őket egymástól, s míg a fiatalember a tengerentúlon harcol, a lány férjhez megy egy faragatlan, ámde dúsgazdag emberhez, Tom Buchananhez. Hazatérése után Gatsby fanatikus akarással (és az eszközökben nem válogatva) vagyont szerez, hogy „méltó” legyen Daisyhez és újra meghódíthassa az asszonyt, akinek még a hangja is „csupa pénz”.”

'20-as évek, oldtimer autók, jazz babies és fantasztikus zenei betét egy zseniális rendezővel megtoldva. Minden egy helyen, amivel meg lehet fogni. Mondanom sem kell, hogy a zenei CD-t már rongyosra hallgattam, mint ahogy annak idején azt a Moulin Rouge esetében is megtettem. Első hallgatásra még nagyon idegennek hatott pedig korunk kedvelt előadói szerepelnek az előadói tabellán, mint például: Lana Del Rey, Beyoncé, JayZ, Sia, Florance and the Machine, Will.I.Am. vagy éppen Fergie. Az első hallósejteket érő sokkhatás után viszont függővé válik az elvetemült zenebolond, még akkor is ha a család nem osztozik ebben a katarzisban. Könnyen levonható a konzekvencia, nem hallgatják elég ideig. Maga a zenei betét már az előzetesben is igen megkapó, ami pedig tovább fokozza az érdeklődést, és ingerli a mutató ujjat az ismétlésre való kattintgatásban minden egyes 2 perc 19 másodpercenként, az a látvány, a részlet gazdag és korhű kosztümök, a rengeteg, néha már-már túlzsúfolt díszlet, és nem utolsósorban Leo mosolya. Bocsánat nem tagadhatom meg női voltomat. Baz Luhrmann és csapata első és folyamatosan ismétlődő ránézésre is önmagát nem megtagadva ismételten maradandót alkotott. A kérdés most már az, hogy Gatsbyhez hasonlóan mindez csak álca, vagy igazság is található a sok máz mögött.

JonathanSmith: Summer in February

Míg itthon még ismeretlen Jonathan Smith neve, addig a britek elkészítették az egyik legsikeresebb művéből készült adaptációt, amelyet június 14-től adnak az angol mozik. A Sir Alfred James Munnings festőművész életének egy rövid, de mégis meghatározó időszakában kalandozhat el a szereplőkkel a néző.  1913-at írunk, az első világháborút megelőző arany évet, amikor még minden öröknek tűnik, és a közelgő borzalmak és gyökeres változások még elképzelhetetlen az angolok számára. A történet három ember életének és sorsának összekapcsolódását, bonyodalmait és végkifejletét öleli fel. Az egyik kedvenc történelmi korszakom, amelyre a jégbe fagyott mozdulatlanság jellemző, amíg egy hirtelen csapástól meg nem reped, és millió apró darabra nem hullik a felszín, hogy ezzel végeláthatatlan hullámot és változást gerjesszen. Olyan színészekkel a főbb szerepekben készült a feldolgozás, mint Dan Stevens, akinek a korabeli angol úriember megformálása már a kisujjában van, hiszen a Downton Abbey sorozatban már megmutatta, hogy tökéletesen képes beleolvadni a korszak sokszor nem éppen angol hidegvérűségről tanúbizonyságot tevő gantlemenjének szerepébe. Emily Browning viszont ismét új arcát mutathatja meg A burok csöppnyi jelenetei, az Álomháború személyiséghasadásos harcos amazonja, és a Sleeping Beauty megrázó, és olykor gyomorforgató drámai alakítása után. Reményeim szerint az itthoni kiadók felfigyelnek az eddig ki nem adott Summer in Ferbruaryra, és hamarosan a magyar olvasóközönség is a kezében tarthatja a filmes élmény után.

 

William Shakespeare: Romeo és Júlia

„Szilaj gyönyörnek vége is szilaj,
Lázába pusztul el, mint tűz s a lőpor,
Mely csókolódzva hal meg.
A méz is csömörletes, mihelyt túlontúl-édes.”

Várj! Nem, ez nem az a történet.

„Ó, Romeo, mért vagy te Romeo?
Tagadd meg az atyád, neved hajítsd el,
S ha nem teszed meg, esküdj édesemmé
És nem leszek Capulet én se többé.”

Igen! Ez már az. Ki ne emlékezne a fiatal kiéhezett veronai fiú, és késő este az erkélyen szívesen magában beszélgető lány szerelmi történetére, amiben folyik a vér, mint a legjobb olasz bor, van ármány és cselszövés, rettentő fordulat, és keserves vég. Kicsit elfogult vagyok Shakespeare sokak által imádott drámájával kapcsolatban, és mint ahogy az a szarkasztikus hangvételből kiderülhetett, nem éppen pozitív értelemben. Gyerekként még kedveltem az Franco Zeffirelli féle 1968-as változatot. A musical a zene és a díszletekkel vett le a lábamról. A Rómeó + Júlia pedig a sajátos értelmezése, és a csöppet sem shakespeari szövege miatt volt tini koromban nagyon megkapó, hiszen az is lázadt a saját maga kötött szabályai ellen, átvitt értelemben. Ezek alapján meglepő tehát, hogy várom a 2013-as remaket, pedig így van. A készítők visszatértek a zefirelli féle hagyományos ábrázoláshoz, mindemellett kiaknázták a kor fiatal titánjainak hatását, első sorban a női nézőkre. Douglas Booth már a Szép remények minjében is igazolta, hogy jól áll neki a múlt század divatja is, kölykös, mégis markáns, és felejthetetlen arcával pedig még az Isten is a kissé bárgyú, de annál delejesebb Romeo szerepébe szánta. Tybalt szerepében pedig a Gossip Girlben már megismert mély lelkű rosszfiú Ed Westwick brillírozik, immár nem extravagáns öltözetben, de annál meghökkentőbb hajzuhataggal. Hogy mi fog belőle végül kisülni? Oktondi, de mégis valahol megkapó szerelem, fortyogó indulatok, frappáns beszólások Mercutiotól és természetesen pusztulás. Hogy a film is az enyészetéé lesz-e vagy az elődhöz hasonlóan évtizedek elkoptathatatlan slágere ez csak a közönség reakcióitól és az alkotók állhatatosságától függ. Nálam pozitívan indít. Ha pedig mégis bukta, hát van az a mondás, hogy: „Több is veszett Mohácsnál”…

Rick Riordan : A szörnyek tengere (PercyJackson és az Olimposziak 2.)

„Percy Jackson új éve az iskolában meglepően nyugodtan indul. Egyetlen szörny sem akarja betenni a lábát New York-i sulijába.
Ám amikor az osztály ártatlan meccse élet-halál harccá válik egy csapat emberevő óriás ellen, a dolgok, hogy is mondjam… kezdenek eldurvulni. Váratlanul érkező barátja, Annabeth is csupa rossz hírt hoz: a Félvérek táborát védő határokat egy titokzatos ellenség lerombolta, és amíg ezeket újra helyre nem állítják, a félisteneknek nincs hová rejtőzniük…”

Egyik kedvenc ifjúsági fantasy sorozatom. Emlékszem annyira beteg voltam, hogy ki sem tudtam szállni az ágyból, amikor figyelemelterelésként felütöttem a könyvet. Becsukni pedig csak az utolsó oldal után sikeredett. Rendkívül izgalmas, gyorsan lüktető a történet, és természetesen nem mellőzi a humort sem, mint ahogyan az Percytől elvárható. Az első kötet filmes feldolgozása olyan jóra sikerült, hogy már vagy egy tucatszor megnéztem, és remélem, hogy ez nem lesz másképp A szörnyek tengerével sem. A „megszokott” bandán túl például Nathan Fillion erősíti a csapatot Hermész szerepében. És bár nem így képzeltem az istenek küldöncét mégis örülök Mr. Castle szereplésének. A görög mitológia szerelmesei biztosan élvezni fogják az új köntösbe öltöztetett Odüsszeusz kalandokat. A látványelemek tekintetében a trailer alapján nem lehet panasz. Ütősnek ígérkező Szkülla és Kharübdisz találkozó, részlet gazdagon kialakított mitológiai lények és hátborzongatóan magukba szippantó akciójelenetekkel tarkított az új Olimposziakkal és félvérekkel teletűzdelt adaptáció.

Az alkotók tettek arról, hogy ne csak a Csontváros hó végi világpremierje miatt várjam az augusztust!

Könyveső a nyári hónapokra

Az utóbbi időszak idegőrlő kihívásai után –diplomamunka írás, vizsgák, és záróvizsga tételek töménytelen halmai- bár még nem a megérdemelt pihenés időszakát élvezem, de már előre tervezem, hogy mik is fognak áldozatul esni olvasási vágyamnak, ahogy elérkezik a várva várt idő. Ha az ember lánya esetleg a millió kötetet számláló várólistájának  segítsége ellenére sem tudna dűlőre jutni, hogy mihez is kezdjen a nyári hónapokban magával, szemezgethet az újdonságok közül is. Sokat segít a nemsokára beköszöntő könyvhét vérfrissítő megjelenéseivel, több kedvenc szerző új, vagy éppen sorozatot folytató kötetének megjelenésével, esetleg lehetséges új kedvencek írásainak kiadásával tesznek a telhetetlen könyvmolyok kedvére a kiadók. Van mi közül áldozatokra vadászni a jóvoltukból az elkövetkezendő időszakban. Összegyűjtöttem az én aktuális kiszemeltjeim „áldozati listáját”, amik a közeljövőben kerülnek a könyvesboltok polcaira illetve az aktuális újdonságok szekcióiba az online-könyvkereskedések honlapjain.

Jennifer L. Armentrout: Obszidián

„Az újrakezdés szívás.
Amikor - éppen az utolsó középiskolai évem előtt - Nyugat-Virginiába költöztünk, beletörődtem, hogy vastag tájszólású emberek, melléképületek, szakadozó internet és rengeteg unalom tölti majd ki a napjaimat. Amíg észre nem vettem magas, szexi, különös zöld szemű szomszédomat. Az ég kiderült.
Aztán a srác megszólalt.
Daemon dühítő. Beképzelt. Pofoznivaló. Nem bírjuk egymást. Egyáltalán. De aztán, amikor egy idegen rám támadt, és Daemon egyetlen intéssel szó szerint megfagyasztotta az időt - akkor valami történt. Valami váratlan.
A szédítő idegen a szomszédból megjelölt engem.
Jól hallottad. Idegen. Mint kiderült, Daemon és a húga egy egész galaxisra való ellenféllel néznek szembe, akik mind az ő képességeikre pályáznak, a nyom pedig, amit Daemon rajtam hagyott, olyan fényesen jelzi számukra az utat, mint Las Vegas főútja. Csak úgy úszhatom meg élve, ha Daemon közelében maradok, amíg elhalványul a nyom rajtam.
Mármint ha nem ölöm meg addig én magam...”

Ragadásmérő: 3/5 Hmm… A vámpírok, vérfarkasok és a fantasy más csodalényei után támadnak az űrlények. Első reakcióm körülbelül így írható le a könyvel kapcsolatban. Túljutva A burok két-órát-vissza-nem-kapsz-az-életedből borzalma után kicsit bizonytalanabb lettem a másik galaxisból érkező lényekkel szemben. És tudom, hogy a film alapján nem minősíthetem magát a könyvet, ami az olvasói, és kedvelői szerint meg sem közelíti a történet szuperlatívuszokkal leírt élményét, mégis valami eltört bennem, ami kicsi távolságtartást vált ki bennem a másik bolygóról idestoppolókkal szemben. Az eddigi értékelések, és a külföldi imádat hulláma alapján egy fantasztikus új lendületű fantasyt kapunk az Obszidián formájában, és a könyv trailere és a fülszöveg stílusa is ezt a könnyed, humoros, szerelemmel átitatott hangvételt erősíti meg bennem. Csöndes érdeklődéssel várom, hogy mégis mit tud. :) 

Cassandra Clare: Elveszett lelkek városa

„Mi az az ár, ami még a szerelemért is túl magas? Amikor Jace és Clary ismét találkoznak, a lány elborzadva tapasztalja, hogy szerelmét és gonosz bátyját Lilith varázslata egymáshoz köti. A Klávé célja megölni Sebastiant, de lehetetlen anélkül végezni az egyik fiúval, hogy a másiknak ne essék bántódása. Alec, Magnus, Simon és Isabelle tündérekkel, démonokkal meg a könyörtelen Vasnővérekkel alkudozik, Clary pedig veszélyes játszmába kezd. A tét nem csak a saját élete, de Jace lelke is egyben. De bízhat-e még a fiúban egyáltalán? Szerelem. Vér. Árulás. Bosszú. A Végzet Ereklyéi lélegzetelállító ötödik darabjában közelítő sötétség fenyegeti az árnyvadászokat.”

Ragadásmérő: 5*/5 Míg az előbbinél a csöndes várakozás, addig itt az őrült izgalom, és naptárikszelgetés jellemző rám. Clare az egyik kedvenc íróm, akinek a történeteit nem tudom egyszerűen megunni. A sorozat előző kötetei rongyosra olvasottak, és erős ingert érzek minden befejezés után, hogy nyomban újrakezdjem elölről. Az elveszett lelkek városát legszívesebben már akkor a kezemben tartottam volna, ahogy az előző kötet véget ért, és AHOGY véget ért! Imádom az írónő stílusát, és merészségét, kíváncsi vagyok, hogy mennyire engedte szabadon magát az ötödik kötetnél. Reményeim szerint nem fogta vissza írói mindenhatósága gyeplőjét, még akkor sem, hogy ha az utolsó sorok után összetörve és több sebből vérezve nyöszörögve motyogom majd, hogy „MIÉRT!?”.

Holly Black : Átokvetők – A Fehér Macska

„Cassel átoktevők családjából származik, akiknek hatalmukban áll, hogy kezük legkisebb érintésével megváltoztassák valaki érzéseit, az emlékeit, a szerencséjét. Mivel az átoktevés törvényellenes, ők mindannyian gengszterek vagy szélhámosok. Kivéve Casselt. Az ő érintése nem varázslatos, úgyhogy ő kívülálló, az egyenes srác egy görbe úton járó családban. Mindössze egyetlen apróságot kell elnézni neki, hogy három évvel ezelőtt meggyilkolta a legjobb barátját, Lillát. Az azóta eltelt idő alatt Cassel, beleolvadva a tömegbe, gondosan felépítette a normalitás látszatát. Ám a látszat bomlásnak indul, amikor Cassel egy szörnyű álomtól űzve, amiben egy fehér macska akar neki valamit mondani, egyik éjszaka elkezd alvajárni. Más, felkavaró dolgot is észrevesz, két bátyjának furcsa viselkedését is beleértve. Titkolnak előle valamit, amiből egy rejtélyes történet bontakozik ki. Ahogy Cassel elkezdi gyanítani, hogy részese egy óriási csalásnak, azt is szeretné megtudni, valójában mi történt Lillával. Az is lehet, hogy még mindig életben van? Hogy ezt kinyomozza, Casselnek túl kell járnia az összes körülötte lévő szélhámos eszén.”

Ragadásmérő: 5/5 Végre megérkezik hozzánk Cassandra Clare barátnője, akivel egymás köteteire utalgatnak a saját regényeikben. Eddig, aki csak találkozott Black könyveivel függő lett, ami eléggé magas elvárásokat ébreszt bennem. Ki tudja, lehet, hogy engem is annyira lenyűgöz, hogy a megszállottságomban angolul is nekikezdek a könyveinek? Majd meglátjuk, mindenesetre nagyon várom. 

Samantha Young: Dublin Street

„Négy éve az amerikai Jocelyn Butler, hátat fordítva tragikus múltjának, Edinburh-ban kezdett új életet. Joss nem adja át magát a gyásznak, nem néz szembe a démonaival, és senkihez sem akar igazán közel kerülni, de miután beköltözik Dublin Street-i fantasztikus albérletébe, lakótársnőjének jóképű bátyja fenekestül felforgatja féltve őrzött magánéletét.
Braden Carmichael az a fajta ember, aki mindig megszerzi, amit akar. És ő most Jocelynt akarja az ágyába csábítani. Braden, miután megtudja, hogy Joss irtózik a komoly kapcsolatoktól, alkut kínál, amelynek keretében átadhatják magukat a vágyaiknak anélkül, hogy „túlbonyolítanák” a dolgokat. Jocelyn merő kíváncsiságból belemegy az egyezségbe, miközben nem is sejti, hogy a skótot egyetlen cél vezérli: a lelkéig lemezteleníteni a konok lányt…”

Ragadásmérő: 3/5 A gyönyörű sorscsapás felénél éreztem, hogy igen ez az én könyvem! Éjjel 3 óra volt, és egyszerűen nem tudtam letenni. Izgalmas volt, pörgős, kellően mindennapi, azután jött a fordulat, ami miatt keserű szájízzel tettem le a könyvet. Valami hasonlót várok ettől a kötettől, mint amit ott az első 250 oldaltól kaptam. Én, aki nem vagyok romantikus regény alkat, mégis erősen vágyakozom.

Leiner Laura:A Szent Johanna gimi kalauz

 „Minden, amit a Szent Johanna gimi könyvsorozatról tudni akartál, egyetlen kötetben.
A tartalomból:
-gyakran ismételt kérdések, és válaszok a sorozattal kapcsolatban
-érdekességek az SzJG-ről
-best of SzJG
-az SzJG zenéi
-Reni könyveinek listája
-a karakterek, Reni levele Corteznek (részlet)
-kimaradt jelenetek
-elvetett borítótervek
-Leiner Laura elő- és utószavával”

Ragadásmrő:5*/5 Teljesen függő lévén nyálcsorgatva várom a könyvet. Hetekkel ezelőtt vesztem bele az SZJG világába, és azóta sem enged. A gyors rohanás miatt már csak az utolsó két kötet maradt, de véleményem szerint nem sokáig tudom magam türtőztetni és azokat is gyorsan befalom. Újra gimnazistának lenni jó dolog, és még húznám kicsit az időt, így jó lenne elmerülni a kalauzban is. Mellesleg néhány kihagyott részletet, és felmerült kérdést is jó lenne felfedezni.

Sarah J. Maas: Üvegtrón

„Az ismert világ leghíresebb orgyilkosa. Celaena Sardothien gyönyörű és halálos. A sors nagy dolgokat tartogat a lenyűgöző, ifjú nő számára. Távolvég sötét, nyomorúsággal teli sóbányáinak mélyén egy megviselt, tizennyolc éves lány robotol a rabszolgák között. Életfogytiglanig tartó kényszermunkára ítélték. Hiába képezték ki a földrész legjobb orgyilkosai. Hiába lett a halálos mesterség leghíresebb művésze. Elkövetett egy végzetes hibát. Elfogták. A kegyetlen börtönbe egy napon különös látogató érkezik. Az ifjú és felettébb jóképű Westfall kapitány meglepő ajánlatot tesz a rettegett orgyilkosnak. Szabad lehet, ha előtte végrehajt egy hihetetlenül vakmerő és elképesztően nehéz feladatot. Az ország koronahercege bajnokot akar küldeni az apja halálos versenyére. Csatasorba állnak a
birodalom legtehetségesebb tolvajai és legkönyörtelenebb harcosai. A küzdelem tétje az életben maradás. Ha győz, Celaena visszanyeri a szabadságát. Függetlenül attól, hogy képes lesz-e megnyerni a kegyetlen versengést, megrázó felfedezés vár az ifjú hölgyre. Már csupán az a nagy kérdés, hogy meglágyulhat-e egy orgyilkos kőszíve.”

Ragadásmérő: 4/5 Sekélyes vagyok nagyon tudom, de ami először megfogott, hogy „jajj de mesésen szép a borítója”! De mondjuk ez egy borítómániás molytól nem tekinthető annyira nagy bűnnek! Remélhetőleg a külcsín megegyezik a belbeccsel. Amit várok: vér, halálos precizitás, kegyetlen közöny és kaland.

Laurell K. Hamilton: Ezüstgolyó

„Anita Blake élete lecsendesedett, majdnem normális hétköznapjait éli St. Louis-ban - már amennyire normális hétköznapokat élhet egy hivatásos vámpírhóhér és szövetségi rendőrbíró - amikor egy vámpír a múltból bejelentkezik. Minden Sötétségek Anyját elméletileg elpusztította egy robbantásos merénylet. Ugyanakkor hogyan lehetséges elpusztítani egy vámpírt, aki megteremtette magukat a vámpírokat? Meg lehet ölni egy istent? Eddig nem sikerült, és most ez az isten, pontosabban istennő, úgy érzi, eljött a nap, hogy végre hatalmába kerítse Anitát és Amerika összes vámpírját.
Minden Sötétségek Anyjának tetteit az vezeti, hogy szentül hiszi: Jean-Claude, Anita és a vérfarkas Richard Zeeman triumvirátusa elegendő hatalmat ruházhatna rá, hogy ismét testet ölthessen, és megvethesse lábát az Új Világban. Csakhogy a test, amire a fogát feni, már foglalt.”

Ragadásmérő: 5/5 Ahogy megjelenik egy új Anita kötet számot vetek önmagammal, és a végén elkönyvelem, hogy még mindig menthetetlenül el vagyok maradva a sorozattal. Köszönhető ez annak is, hogy a 12-es kötet kétszeri nekifutással került át a már olvasott kötetek közé a várólistáról. Továbbá, hogy a sorozatnak igazán olyan darabja volt, ami után nem ártott pihentetni a kapcsolatot, és egy csöppet távolabb vonulni Anitától és a háremétől. Ellenben amennyiben az Ezüstgolyó is hozza a Fogat fogért-hoz hasonlóan a régebbi jó nyomozói szálat, az izgalmas felderítő munkát, és mindezek mellett marad meg a szerelmi élet, könnyebben lendülök át a hidat képező pár köteten, és vetem bele magam újra kedvenc vámpírhóhérom csöppet sem nyugodt mindennapjaiba.

Tammara Webber : Egyszeregy

„Egy ismeretlen megmentő.
Egy nyugtalanító titok.
A szerelem nem mindig sima ügy…
A fiú figyelte a lányt, de nem ismerte őt. Aztán egy váratlan összecsapás jóvoltából a megmentőjévé vált…
Tagadhatatlan vonzerő hatott közöttük. Ám a múlt, amelyen a fiú kemény munkával igyekezett felülkerekedni, és a jövő, amelybe a lány őszinte hitét vetette, azzal fenyegetett, hogy elszakítja őket egymástól.
Csak együtt vehették föl a harcot a fájdalom és a bűntudat ellen, nézhettek szembe az igazsággal, és találhattak rá a szerelem nem várt erejére.”

Ragadásmérő: 4/5 Ez a könyv olyan, mint, amikor egy sötét éjszakán a semmiből egyszer csak egy kamion bukkan fel a szemedbe vakító fényszórókkal és tudod, hogy nem kerülheted el a vele való ütközést. Megkerülhetetlen, elemi erővel ható és beazonosíthatatlan érzés fonódik hozzá. Egyszerűen muszáj belevetni magam a lapjai közé!

Kevin Hearne: Hounded – Üldöztetve

„Atticus O’Sullivan, a druidák utolsó képviselője, békésen éldegél Arizonában, és egy ezoterikus könyvesboltot vezet. Szabadidejében pedig alakot vált, hogy ír farkaskutyájával vadászatra induljon. Szomszédjai és vásárlói abban a hiszemben élnek, hogy ez a helyes, tetovált, ír srác egy nappal sem több huszonegynél – pedig éppen huszonegy évszázada él a földön. Azt már ne is említsük, hogy energiáját a földből nyeri, éles nyelve van, és egy még élesebb varázskardja: Fragarach, a Válaszadó. Csak az a probléma, hogy egy fölöttébb dühös kelta isten is szemet vetett kardjára, és évszázadok óta üldözi. Ez a kitartó istenség Atticus nyomára lelt, és barátunknak minden erejére – továbbá egy csábító halálistennő segítségére, vámpír- és vérfarkas ügyvédeinek falkájára, egy szexi csapos lányra (akinek fejét egy hindi boszorkány bérelte ki), és egy adag régimódi, ír szerencsére – szüksége lesz, hogy szétrúgjon néhány kelta ülepet, és megszabadítsa magát a gonosztól…”

Ragadásmérő: 5/5 Huhh, első ránézésre azt hittem, hogy Hugh Dancy villog a borítón, azután rákattintottam a nagyításra, és hát bebuktam, de nem ő az, másodszorra meg jött a fülszöveg, ami kellőképpen elcsavarta a fejemet, még talán jobban is mint arra Hugh képes lenne. Kelta isten, druidák, Írország és fantsy, kellő elegy egy kellemes nyári délutánhoz.

Karen Rose: Vigyázz rám

„Gyermekrablás
Sue Conroy bosszúra szomjazik. Nemrég szabadult a börtönből, és eltökélte, hogy mindenkit kézre kerít, aki annak idején a rács mögé juttatta. Elrabol egy tizenegy éves siket kisfiút, de ez csak az első felvonás a gondosan kitervelt hadjáratban.
Titkok
Sue Chicagóba menekül, és a Hanover-házban, egy bántalmazott nőknek fenntartott menedékben húzza meg magát. Dana Dupinsky féltve őrzi a körülötte élő nők titkait, és sosem nyújtana védelmet egy gyermekrablónak. Csakhogy fogalma sincs arról, hogy ezúttal kígyót melenget a keblén...
Gyilkosság
Dana csak akkor döbben rá, mekkora veszély fenyegeti, amikor egyik pillanatról a másikra Sue gonosz játékának kellős közepén találja magát, és a körülötte levők sorban halnak meg - és a gyilkos nem válogat a módszerekben.”

Ragadásmérő: 5/5 Karen Rose az az író, aki olyan brutális személyiségű elkövetőket képes kreálni, hogy éjszakára félek bevinni a hálószobába a regényét. Kiszámíthatatlan, kegyetlen, és eszméletlenül jól felépített történetei már rég meggyőztek, hogy zseniális író. Remélem, hogy nem kell csalódnom benne.