„Az idő szerteszéled, a Rubiné a kezdet s mind vele ér véget.”

Mit szólnál hozzá, hogy ha egyik napról a másikra az addigi életed gyökeresen megváltozna, pedig épphogy kezdesz megbékélni vele?

Gwendolynnal ez történik. Nem szeretne semmi rendkívülit az élettől. Csak tűrhető jegyeket kapni az iskolában, lehetőleg a legkevesebb erőkifejtéssel, élvezni a barátnőjével és a családjával töltött szabadidejét, és minél távolabb kerülni a mindenben tökéletes unokatestvérétől, akihez oly sokszor hasonlítják bánatára, másoknak viszont elégedettségére. Egy átlagos lány, aki egy nem éppen átlagos családban él. És ez a hétköznapiság egyik pillanatról a másikra egy szédüléssel megváltozik…

Honnan:

Korábban már olvastam az írónőtől a Halálom után felbontandó című írását, amivel megnyer magának. Humorosan, mégis a kellő komolyságot megtartva írt egy reményvesztett nőről, és annak elkeseredett utolsó kísérletéről, hogy megszabaduljon az őt annyira megkeserítő életétől, mindeközben pedig ténylegesen el kezd élni. Kíváncsi voltam, hogy a fiatalabb generációt hogyan tudja megfogni magának, és a fantasy szállal is olyan virtuozitással tud-e bánni, mint sajátos riposztjaival.

Pro:

Eleinte féltem tőle, hogy egy butácska tini románcot kapok majd a kezembe Gier könyvének formájában. Hiszen Gwen csak 16 éves, nem volt még barátja azon a pár „nyakrágáson” kívül pedig, amit el kellett szenvednie semmilyen romantikus kalandban nem volt része. Meg van a könyvben az első szerelem hevülete, természetesen a rajongás, nyálcsorgatás és álmodozás több fronton is, de nem olyan giccses és túl gej módon, mint ahogy az a kortárs ifjúsági irodalomban megjelenik. Humoros és kedves köntösbe burkolva vonultatja fel előttünk az írónő, és ennek köszönhetően az olvasó is újraéli az első fellángolások emlékeit és a középiskolás éveket.

„Mégis mi a rosszabb? Ha az ember megőrül, vagy ha tényleg egyik időből a másikba ugrál? Feltehetően ez utóbbi, gondoltam. A másikra legalább írnak fel gyógyszert.”

Tetszett, hogy Gwen személyében nem egy olyan álmodozó karaktert kapunk, aki világmegváltó gondolatokkal hajtja álomra a fejét, és folyamatosan elrugaszkodik a valóságtól, mindig többet akarva. Meghagyja ezt a szerepet másnak a családban, akinek már előre meg van jósolva ez a megváltó jövőkép. Nem cserélné le a megszokott, rendezett és egyszerű életét, sőt szánja is unokatestvérét, hogy ennyire kikerül a normál életből. Így, mikor kiderül, hogy ő örökölte az időutazó gént a családban, és nem a sok éve erre a posztra felkészített Charlotte nem csoda, hogy kiakad. Gwennek nem erőssége a történelem, őszintén nem is nagyon érdekli, hiszen, ami elmúlt, azon nem lehet változtatni. Általában a dolgozatait és általános ismereteit a nagy történelmi alakokról és az egyes korszakokból a legjobb barátnőjével együtt töltött filmnézések során szerzi. Ezekből az ismereteiből pedig a későbbiekben igen humoros megjegyzések hagyják el a gondolatait, amik még inkább fokozzák a könyv hangulatát.

Lisa személyében egy nagyon pozitív legjobb barátnőt kapunk, aki mindenben Gwen mellett áll, még akkor is, amikor az az üres lépcsőfordulóhoz beszél, vagy este azzal hívja fel, hogy éppen időutazott a boltba sétálás közben. Vicces, segítőkész és önfeláldozó szereplő, aki nagyon könnyen a szívünkbe lopja magát, ami köszönhető főhősnőnk megnyilatkozásainak, érzéseinek és gondolatainak olyan érzékletes átadásának, aminek köszönhetően mindenkit szeretünk, akit ő, és mindenkire fújunk, akire ő is.

„-Amikor rám néz azzal a nagy, barna szemével, mindig úgy érzem, mogyorót kellene adnom neki – mondta egyszer Leslie. Ez a késztetés odáig fajult, hogy a parkban szaladgáló, mogyoróért kuncsorgó mókusokat többé már nem mókusoknak nevezte, hanem „Mr. Whitmaneknek” .”

Főhősnőnket nem arra nevelték, hogy az időben ugrándozzon, tudja, hogyan kell megülni egy lovat női nyeregben, vagy hogyan kell vívni és ezt folyamatosan meg is kapja a többiektől. Mégis annyira bravúrosan oldja meg a helyzeteket, öniróniával és hóbortos természetességgel, hogy nem csak kritikusait és saját magát, de az olvasót is gyakran meglepi. Az írónő mindeközben eléri sokakkal ellentétben azt, hogy nem tűnik fel, hogy az egész történet csak pár nap alatt játszódik le. Nem túlzsúfoltak az egyes jelenetek, mindeközben megmarad a folyamatos pörgése és pulzálása a szálnak, ami hol új utakra nyílik, hol pedig bezárul a főhősök körül. Kifejezetten elnyerte a tetszésemet az egyes fejezetek előtti idézetekkel is, amik odafigyelést követelnek az olvasótól, mivel olyan apró, de fontos információkat bújtattak el bennük, amikre a későbbiekben még igen nagy szükségünk lehet. Ezért hatalma piros pont jár az írónőnek.

„Üdv, Gwendolyn vagyok, és a jövőből érkeztem. Bizonyítékként nézze meg ezt a cipzárt! Fogadni merek, hogy még fel sem találták, igaz? Mint ahogyan a lökhajtásos repülőgépet, a televíziót és a hűtőszekrényt sem…”

Hogy mi teszi olyan édesen könnyeddé és szájsarkakat felfelé tornászóvá a történetet mindezek mellett? Gideon és Gwen kapcsolata. A beképzelt Én Mindent Tudok Úr és a cserfes, kosztümös filmeken és magazinokon felnőtt Gwendolyn egymás teljes ellentétei, és ezért annyira kézenfekvő a köztük lévő elektromos bizsergés, ami sziporkázó riposztok, tombolások és pirulások között zajlik le. Nem túlerőltetett a száluk, és bár kicsit a „meglátlak és megszeretlek” elemre épít, mégsem érezzük erőltetettnek.  Kellemes meglepetéseket okoznak még nekünk az biztos.

„Valami keménynek ütköztem a vállammal. – Aú!
– Fogja már meg a kezét, Gideon, maga faragatlan fickó! – mondta Mr. George kissé méltatlankodva. – Nem bevásárlókocsit tol!”

Kontra:

Kicsit átlátszónak éreztem a történet vázát minden erénye mellett. Gyorsan rájövünk a háttérben mozgó szálakra, természetesen a fő madzag rejtve marad, de a segédfonalak nagyon hamar és gyorsan felfedezhetők, akár milyen jól megpróbálta eldugni őket az írónő.

Másik szívfájdalmam maga Gideon. Sajnáltam, hogy keveset szerepelt a történetben és annak is a 80 százalékában nem nyert meg magának teljesen. Tudom, hogy itt is a tipikus torta effektus dominál, vagyis, hogy a külső bevonó alatt bizonyosan nem az lapul, amire számítunk, mégis rövid megismerése alatt én csalódtam a karakterében. Míg Gwent és „csapatát” könnyen a szívembe zártam Nagyszájú Uraságnak még kell néhány kört futni a kegyeimért. Mindenesetre magába szippantott a történet, a befejezés pedig azonnali folytatásért kiált!

Értékelés:

Kedvenc rész: 

„- A jelszó?
- Qua redit nescitis – felelte Gideon.
- Gwendolyn?
- Igen?
- A jelszó!
- Miféle jelszó?”

„Leslie azt is felvetette, hogy be kellene vezetni a „csókolózás” tantárgyat, méghozzá a hittan helyett, arra úgysincs szüksége senkinek.”

„A fiú azt tanácsolta, vegyenek Apple részvényeket, bármi legyen is az.”

Joanne Harris: Csokoládé

„Álmokat árulok, könnyű kis vigasztalást, édes és ártalmatlan kísértéseket, hogy a szentek fancsali képpel pottyanjanak a magasból a pralinés és nugátos tálcák közé. Hát, olyan nagy bűn ez?”

Érkezés, várakozás, változás, kiteljesülés és elmúlás ilyen az élet, és ezt az utat járja be Harris könyve is. Mint egy csésze forró étcsokoládé: kicsit édes, kesernyés mellékzöngével, sűrű, krémes, átmelegíti a testet, és felhevíti az érzékeket, bársonyosan szétterjed és a végén egyszerűen nem tudjuk elengedni az üres csészét; egyetlen gondolat marad csupán „Kell még!”.

Honnan:

Könyvtárban töltött félórás kóborlás után jött haza velem. Valami kellett a Csipkeolvasó után, ami tovább simogatja a lelkem.

Gondolatok:

Nem először volt itthon nálam a kicsit gyűrött, kávéfoltos kötet. Remélem, hogy akik előttem is forgatták, csupán azért voltak ennyire hanyagok, mert teljesen belemerültek az írónő szavaiba, elvesztek a sorok között és azért nem tudtak az őket körülvevő anyagi világra koncentrálni, mert a betűk és szavak kavalkádja teljesen elvarázsolta őket, és nem tudtak ettől a vibráló ködtől a reggelire, a csészére vagy a gravitációra figyelni. Túlságosan lekötötte a figyelmüket a könyv és nem csak egyszerűen bénák, hanyagok, vagy figyelmetlenek voltak. Lehet, hogy csak rám volt ilyen hatással, hogy mindezekre nem tudtam koncentrálni, miközben vittem magammal helyiségről helyiségre, tettem vettem és közben olvastam, meg megállva a szoba közepén, majd bekucorodva székbe, ágyba, kanapéba épp ami adódott. Kívánom, hogy az elődeim is hasonló kellemes, borús és léleksimogató pillanatokkal gazdagodjanak általa, mint ahogy velem történt.

„Boldogság. Egyszerű, mint egy csésze csokoládé, vagy tekervényes, mint az emberi szív. Keserű. Édes. Élettől lüktető.”

Őszintén harmadszorra kölcsönöztem a könyvet, de az első két alakalommal csak az első fejezetig jutottam. Szerintem a kötet azért taszított, mert nem értünk meg egymásra, ő komolyabban gondolta, hogy mély hatást gyakorol rám, én viszont csak kellemes, üde, semmitmondó perceket vártam tőle. Most jött el a mi közös időnk! Észrevétlenül suhantak a lapok egymás után, és csalódottan vettem észre, hogy már egy fejezettel megint előrébb tartok. Beosztó voltam vele szemben, el akartam húzni a perceket, a pillanatot, másrészt vizsgaidőszakban csak apró részletekkel jutalmazom magam, és a nap fénypontját mindig a rövid olvasással töltött percek adják, mint megérdemelt ajándékok a kínzó napi hajtásért.

Ez egy finoman meghangolt történet tele lágy dallamokkal, amik érzéseket keltenek, végigsimítanak a bőrön lúdbőrt hagyva maguk után, annyira érzékletes leírásokkal, hogy a képzeletünket teljesen kikapcsolhatjuk, miközben érezzük az ízeket, szagokat és a pillanatok múlását.

„Az állandóság gondosan felépített álma csak annyit ér, mint a homokvár a tengerparton. Még a dagályig sem tart ki: szétmállasztja a nap, és reggelre jóformán nyoma sem marad.”

Írhatnék a főhősök jelleméről, a cselekmény száláról vagy az összeütköződő világnézetek elemzéséről, de nem teszem meg. Hogy miért? Mert számomra nem ezeken volt olvasás közben a hangsúly, hanem azon a kellemes állapoton és érzésen, amit a sorok egymás után tovatűnő áradata közben kaptam. Békés boldog pillanatokat kaptam általa, egyfajta csodálatos utazást, amit kár körmondatokkal túlbeszélni. Köszönöm drága Joanne Harris a pillanatokat, amiket szavaival adott nekem, most már tudom, hogy Önhöz és könyveihez nyugodt szívvel fordulhatok, amikor a lelkem békére és nyugalomra vágyik. Tudom, hogy védőbástyák lesznek számomra a könyvei a mindennapok forgatagába.

Értékelés:

Kedvenc rész:

„Az én koromban édes kislányom, az ember már úgy viselkedik, ahogy neki tetszik. Ha úgy tartja kedvem, nevetséges is lehetek.”

„Nem, nem: bármilyen messzire utazzunk is, a helyszínek őrzik a maguk azonosságát; csak a szív kezd málladozni előbb vagy utóbb. Vannak reggelek, amikor a szállodai tükörben elmosódik az arc, mintha a túl sok felszínes odapillantás koptatná. Tíz órára az ágynemű a mosodába kerül, a szőnyeget felporszívózták. Ahogy változtatjuk a helyünket, úgy cserélődnek a nevek a szállodai bejelentőkönyvekben, mi pedig sehol sem hagyunk nyomot, s mintha szellemek volnánk, árnyékot sem vetünk.”

„A túl sok poggyász csak arra jó, hogy az ember lassabban mozogjon.”

Felejthetetlen - Cat Patrick: Forgotten

Mit szólnál, ahhoz, ha reggel felébredve nem emlékeznél semmire az elmúlt napból? Vagy az elmúlt hónapból, évből? Az egyetlen emlék a holnap lenne, a következő hét, hónap, év, az egész élet? Mit tennél, ha nem hoznának a napok újabb csodákat és meglepetéseket? Ha előre tudnád, hogy ki lesz számodra fontos? Adnál esélyt, törődnél másokkal akkor is, ha nem szerepelnének a jövődben? Vagy talán csak addig nem szerepelnek benne, amíg nem foglalkozol velük? De honnan tudod, hogy mikor cselekszel jól, és mikor rombolsz le mindent magad körül? Biztonságban éreznéd magad, vagy rettegnél a holnaptól?

Honnan:

Borítómánia! Megtetszett a külföldi, beleestem az itthoniba és elvesztem a fülszövegben. J

Pro:

Üdvözöllek London Lane titkos világában. Hogy miért titkos? Egyrészt, mert rajta kívül csak két ember tud apró kis „defektusáról”, másrészt, mert számára is teljesen ködbe vész az élete, a múltja. London előre emlékezik, és visszafelé felejt. Mindent és mindenkit elfelejt, akik nem játszanak szerepet a további életében, a jövő eseményeire is csak addig emlékszik, amíg azok be nem következnek, ezt követően minden a ködbe vész. Ezzel az alapötlettel az írónő teljesen levett a lábamról, újszerű, nincs megtöltve semmilyen fantasy elemmel, nincs túlmagyarázva és elhúzva, mint a rétestészta. Egy önálló regény, amivel manapság a trilógiák és mini sorozatokkal tarkított könyves világban igen ritkán találkozunk. De pont ez a jó benne épp elég adalékanyaggal és fűszerrel van elkészítve, nem üli meg az olvasó gyomrát, és nem is távozik korgó hassal.

„A sok ellentétes érzelem közt valahogy mégis elkap az álom, és magával ragad a mélybe.

És ezzel minden, amit nem írtam le, örökre elvész…”

Ami kifejezetten tetszett a történet során azok London feljegyzései voltak. Emlékeztetett arra, hogy mennyi apróság szövi át a mindennapjainkat, aminek nem is érezzük a fontosságát, csupán csak vannak, így nem is foglalkozunk velük. Persze, egy-egy találkozót mi is felírunk magunknak, hogy ki ne menjen a fejünkből, de általában emlékszünk, hogy mi volt rajtunk tegnap, ki mivel borított ki, milyen kellemetlen helyzetbe is kerültünk.

Patrick felveti annak a gondolatát, hogy milyen is lenne, ha egy kellemes alvás során kitörölhetnénk minden rosszat a fejünkből. Ha kudarc ér egyszerűen elfelejted, nincsenek rossz érzések, hibák, kellemetlen pillanatok, amikor visszagondolsz rájuk, hiszen nincs mire visszaemlékezni. Egyúttal viszont annak képességét is elveszíted, hogy tanulj, vagy fejlődj általuk, mert ha nem írod fel magadnak - és miért is írnád fel, amikor épp az a cél, hogy elfelejtsd- minden elvész. Az írónő kifordítja ezt a gyakorlatot főhőse által nem a múltból, hanem a jövőből próbál meg tanulni és hasznosítani azt a jelenben. Elgondolkodik a jövő alakításán, megváltoztatásán, hiszen a jövőbeli „emlékeket” felhasználva a jelen problémáin próbál javítani, és ez által a jövőt jobbá tenni. Elég nyakatekert? Igen, de mégis ettől nagyon élvezetes. Elgondolkodtat, miközben szórakoztat, és legyünk őszinték egy jó regénynek ez a célja, vagyis ennek kellene lennie.

Szerettem Luke és London párosát, akiknek kapcsolata nem egyszerű „meglátlak és megszeretlek” történet. A lánynak minden egyes nap fel kell töltenie magát az emlékeivel, vagyis azok egy részével, amit papírra vetett, és mesterien át kell ugrania a mentális kátyúkat, amikor az egyes szituációk úgy hozzák. Az ő szerelmük egy hosszú, mégis rövid folyamat. Luke számára egy hónapok óta tartó kapcsolattá érik, tele kedves és meghökkentő pillanatokkal, míg Londonnak minden egyes nap bele kell szeretnie a fiúba, akit ismer és mégsem. Talán ennek is köszönhetik, hogy folyamatosan fennmarad az izgalom és az újdonság ereje a kapcsolatukban.

„- Hát nem lenne csodálatos, ha olyasvalakivel járhatnál, aki emlékszik is rád reggelente?

- Dehogynem – feleli Luke. – De így legalább sosem unsz meg.”

A kapcsolatuk nem merül ki egymás magasztalásában vagy a szerelmük kivesézésében, hogy melyikük halna meg hamarabb a másikért. Komoly témákról beszélgetnek, titkokat osztanak meg egymással és válnak teljes mértékben őszintévé a másikkal. Megbocsátás és teljes elfogadás jellemzi a kapcsolatukat, ilyen tini szerelemről pedig ritkán olvashatunk. Szemtanúi vagyunk az első pillanatoktól kezdve, a kibontakozásig. Miénk lesznek azok a pillanatok, amikre London nem emlékezhet, és közben mosolygunk, ha valami felett elmereng, pedig emlékeznie kellene rá.

„Egy pár percig mindketten csendben maradunk. Végül Luke töri meg a hallgatást. – Azt hiszem, a haláltémával legalább a harmadik randiig illik várni.”

Az írónő újszerű megközelítése mellett pedzeget mindennaposnak mondható témákat is pl.: egy diák és tanár viszonya. Felveti a kérdéseket és a megoldásokat arra az esetre, amikor a legjobb barátnő tudja, hogy egy kapcsolat nem tesz jót az embernek, és nem csak jövőbeli emlékeinek köszönhetően. Teret adni, vagy folyamatosan rágni a fülét, esetleg megkerülve a dolgokat beavatkozni a kapcsolatba? London körbejár majdnem minden alternatívát és végül talál egy köztes megoldást, miközben nyomoz, kutat és a jövő birtokában próbál változtatni azon, és beleszőni olyan embereket is, akik addig nem szerepeltek benne. Izgalmas nyomozási szál, baljóslatú álmok és titkok teszik még izgalmasabbá a történetet, ahogy az a végkifejlet felé halad. A véggel pedig nem csak a főhősöktől búcsúzunk el, hanem egy kicsit az addigi élménytől is.

Kontra:

Gondolható volt, hogy London „állapota” mögött meghúzódik valami sötét és veszélyes dolog, ami a múltba vész és ezáltal a főhősnő számára teljesen homályba burkolózik. Amíg a súlyos múlt fokozatosan összerakódik a szemünk előtt, együtt izgulunk és gondolkodunk a szereplővel, élvezzük a kutatást a feszítő kíváncsiságot, ami tombol bennünk. A kivitelezés kiváló, azonban számomra ennek az egész szálnak a lezárása csökkentette a könyv értékét. Számomra Patrick túl habos és meseszerűvé tette az addig a saját környezetéből kiemelkedő a maga borús és kicsit sötét mellékzöngével bíró kötetét. Kicsit rózsaszín rágógumi reklámszerű lesz a befejezés, ami azoknak, akik ezt szeretik tökéletes ending. Akik viszont a drámákra, sőt a tragédiákra voksolnak, mert az árnyakat is látják egy napsütéses napon csökkentheti a történet értékét.

A könyvért külön köszönet a Könyvmolyképző kiadónak!

Értékelés:

Kedvenc rész: 

„Egy olyan emberre számít a kezdetnél, aki látja a dolog végét.”

„-Nem tudom, London – feleli, és az oldalára gördül, hogy a szemembe nézhessen. A fejét megtámasztja a kezével. – Mindent. Nem akarlak ízekre szedni. Téged szeretlek, úgy ahogy vagy. Azt hiszem, mindig is szerettelek.”

„Azon kezdek tűnődni, vajon a szívem megőrzi-e az emlékeket, ha a fejem nem is. Ez jó magyarázat volna rá, hogy miért is érzek ekkora szeretetet Luke iránt most, miközben – mentális értelemben- csak ma reggel a tanulószobában találkoztam vele először.”

Irodalmon innen és túl - Nyáry Krisztián: Így szerettek ők

Nyáry Krisztián könyve balzsam a léleknek a mindennapok forgatagában. A fáradt utazó leteheti nagy puttonyát, kinyújthatja elgémberedett tagjait, egy nagyot sóhajtva megadhatja magát a múltnak, életeknek, szerelmeknek, csalódásoknak és halálnak. Napjaink bulvárlapjai, napi botrányai mellett megnyugvást talál az ember, hogy voltak/vannak még szép életek, és akárhogy is próbálják leplezni megrendítő, furcsa esetek is, amik nem korunk „friss” termékei.

„Fedák Sárival kötött házassága alkalmával sportzakóban jelent meg az anyakönyvvezető előtt, amiért az egyik tanúja megrótta. A válasz így hangzott: „Szmokingot csak premierre öltök.””

Fedák Sári és Molnár Ferenc

Az olvasó egy mély fejesugrással veti bele magát már az első oldaltól kezdve a költők, írók életébe, és csak szeli a hosszakat lankadatlan, mert a következő oldalon egy még szívszorítóbb, még humorosabb, még megrendítőbb történet bontakozik ki a sorok kusza szövedékéből. A végén pedig megdöbbenve nyugtázza, hogy biz elfogytak a lapok és ezzel a történetek is. Az embereket belülről fűtő késztetés, hogy minél jobb belátást nyerjenek mások életébe nem új keletű dolog. Régen pletykáltak, leveleket írtak barátaiknak a botrányokról, megrettentő társasági eseményekről, ma ezek tisztjét átvették a szennylapok és a bulvárműsorok, amelyek valóságtartalma igen vitatható. Irodalmi bulvárnak emlegetik a szerző könyvét, de nem az. Igaz régen volt neves emberek életébe enged bepillantást nyerni, de mégsem szemérmetlen módon, mint ahogyan azt napjaink riporterei teszik. Nyáry tisztáz, kiemel, nyugtáz, megerősít, és sok esetben leszedi a hályogot az emberek szeméről, eltörli a több évtizeden át belénk vert tanmeséket. Ezzel újfajta emlékművet emelve a kötetben szereplő alakoknak és azok életének.

„Hogyha még nem ment férjhez, én most még egyszer feleségül kérem magát.”

Mikszáth Kálmán és Mauks Ilona

Az olvasó még inkább a szívébe zárja az eddig általa csak műveik alapján ismert embereket, akikről talán még néhány életrajzi adat is dereng. Akik hasonlóan éltek, szerettek csalódtak és szenvedtek, mint minden más halandó, hiszen ők is csak emberek voltak. Közelebb hozza őket, életet lehel a már halott alakokba, mozgással, dinamikával töltve meg az életüket, amik mint apró színdarabok kerülnek a szemünk elé. Olyan korszakokba csöppenünk, ahol naponta többször is írtak egymásnak levelet a párok, azok eljuttatása a másikhoz viszont bonyodalmakkal, szervezéssel és szemfülességgel járt. Egy kapcsolat történetét több száz levél hordozta magában, amelyekkel volt, aki a feje alatt került végső nyughelyére. Ahol még számított, és volt értéke, hogy megszerezzék a diplomát, egy jó helyet, havi tisztességes keresetet, és csak ezt követően ugrottak bele a házasság intézményébe, vagy csak ennek meglétével ugorhattak abba.

„Zelket a tragédia élete legszebb versének megírására ihlette. Irén emlékére íródott elégiája, a Sirály az örök gyász vallomása. Évekig nem írt más verset, de ezt sem engedték kiadni ezért a két sorért: „nem láttam holt arcodat, /kifosztották a gyászomat”. 1981-ben halt meg, sírkövére Borsos Miklós egy fehér márványsirályt faragott.”

Bátori Irén és Zelk Zoltán

Az olvasónak meglesznek a maga kedvenc történetei. Molnár Ferenc házassággal lezárt kapcsolata, Karinthyék „olaszos”, veszekedésekkel és viszonyokkal tarkított házasélete, Mikszáth-ék és Benedekék tiszta több évtizedes szép házassága, ami csak a sírba szállással ért véget, vagy még azzal sem. A szétszakított szerelmesek, akik soha többé nem láthatták egymást mások kegyetlensége miatt: Radnóti, Szerb Antal, Sárközi György, Zelk Zoltán. Babits Mihály és Szabó Lőrinc furcsa éjszakai megállapodása, ami Török Sophie további sorsáról döntött. A könyv negyven szerelmi történetet és életet követ nyomon és zár le, az olvasó viszont több ezerben is el tudna veszni. Nem csoda, hogy a könyv meghozza az olvasó „étvágyát” a szereplők művei iránt és azok válnak „hiánycikké” a kor bestsellerei helyett. Újfajta reneszánszt indíthat útjára. Nekem pedig csak egy kérésem van Önhöz kedves Nyáry úr, még többet, ha lehet mielőbb!

Értékelés:

Kedvenc rész:

„Mikor megkérdezték, miért csap patáliát a férje félrelépései miatt, amikor ő maga sem hűsége, ezt válaszolta: „Elég gyalázat, hogy tűri, én nem tűröm.””

„Sok nyilvános botrány után az írót megkérdezték: a sok veszekedés, hűtlenség ellenére, mi köti Arankához? „ A kíváncsiság” – mondta az író. – „Az, hogy kiszámíthatatlan és sohasem unalmas. Hogy nem tudható, mi lesz a következő lépése. Mint amikor egy vadász párducra vadászik, és ráfogja fegyverét, de az csütörtököt mond. És a vadász utána ugrik egy késsel a kezében. Ott harcolnak életre-halálra, menekülés nincs. Az egyiknek bele kell döglenie, különben nem érdekes a játék.” „

Böhm Aranka és Karinthy Frigyes

Amihez még meghozta a kedvet a könyv…

Sárközi Mátyás: Párban magányban

„Csak másvalaki jelenlétében tudunk magányosnak lenni? Előfordulhat, házasságra azért választ az egyik fél olyan személyiséget, hogy mellette lehessen egyedül? Mekkora fokú intelligencia kell ahhoz, hogy elviselje a másik magányra vágyódását? Furcsa párokat alkot a sors. De lehet, hogy ennek a párnak a tagjait nem a sors, hanem a saját menekülésvágyuk, identitáskeresésük, a többségi társadalom béklyói kötözték egymás mellé, hogy most már egy harmadik utat, a közös utat, a férjét mindenben támogató és előnyben részesítő írófeleség és a zseniális költő közös útját teremtsék meg az utókornak: Babits Mihály és Tanner Ilona házaséletének útját.
Többféle dokumentumból, naplókból, magánfeljegyzésekből, memoártöredékekből és versekből formálta meg, rakta össze Sárközi Mátyás ennek a párnak közös történetét. Ami bár egyedi, de ha végigolvassuk, látjuk, hogy általános érvényű is. A szerepek felállítása, elfogadása és eljátszása kötelező kompromisszumokkal – ez minden páros játék alapszabálya.”

Cat Clarke – Entangled

Egy olyan történet ez, ahol nem lopják az egyes szereplők, beszélgetések vagy helyzetek a szívedbe magukat. Ahol folyamatosan zakatol az agyad, és azon dolgozik, hogy elfogadd a gondolatokat, érzéseket, és életstílust. Sokszor sikertelenül. Te is összekuszálódsz, mint ahogy a főhős gondolatai, az érzelmi szálak, az egyes szereplők, és végül egy kibogozhatatlannak tűnő szálhalmaz lebeg előtted, amin nem lehet másképp áthatolni csak egy jól irányzott vágással. Vagy mégsem?

Honnan: A kiadó honlapján láttam meg és tudom, hogy nagyon sekélyes vagyok, de mint borítómániás molynak nagyon megtetszett a külcsín. A fülszöveg pedig végképp meggyőzött, hogy nekem való: egy elrabolt, bezárt lány, aki papírlapokkal és tollakkal vívja meg a maga csatáját az emlékei felett. 

A BEJEGYZÉS HELYENKÉNT SPOILERT TARTALMAZHAT!

Pro:

Ennek a történetnek a pozitív oldalát nem a jól kidolgozott, nett karakterektől, vagy azok világrengető párbeszédeitől kell várni. Talán nem is a pozitív a legjobb szó, hanem inkább a kegyetlen nyíltság a helyénvaló.  

A könyv sok olyan szegmensére rámutat a fiatal tizenévesek életének, ami sokszor a szülők és a szoros környezet számára is ködbe burkolózik, és nem is tudnak róla mindaddig, amíg a legnagyobb baj be nem következik. A kötet több ilyen problémát, is boncolgat és felveti az azokra adott leggyakoribb reakciókat is. Elsőnek vegyük azonnal Grace-t, aki folyamatosan vagdossa magát. Nem feltűnési viszketegségből, vagy azért, hogy törődjenek vele, esetleg e miatt kezdjenek el foglalkozni vele. Egyszerűen a rossz érzéseket, gondolatokat, magával a fizikai fájdalommal próbálja „elmulasztani”, mintegy kivágva magából a rosszat, és ezzel eltörölve azt. A barátnőjének első reakciója törődő, megpróbálja rávenni, hogy ha olyan állapotban érzi magát, hogy újra a késhez akar nyúlni szóljon neki, beszéljenek. Ami nem csak azért tesz jót Grace-nek, mert úgy érzi, hogy valakinek fontos és gondot visel rá, hanem a negatív gondolatokat, nem vér és fájdalom útján, hanem szavakban is kifejezheti. Nem vagyok híve magunk szabdalásának, de elfogadom, hogy egyes emberek másként vezetik le a lelki fájdalmukat, frusztrációjukat, egyesek elmennek futni, mások rosszullétig tömik magukba az édességet; így ezért nem ítéltem el a főhősnőt ezért a tettéért. Felfogtam, hogy miért teszi, amit tesz, és hogy egyik pillanatról a másikra nem tudja abbahagyni, hiába is bizonygatja, hogy nem teszi többé. Rossz szokás, ami már tényleg napi rutinná szürkült a hétköznapokban, mint a fogmosás, vagy a reggeli készítés. Sal azonban nem fogja fel, hogy ezen egyik napról a másikra nem lehet változtatni, sőt mint támasz egy idő után -amikor neki is nehézzé válik az élet- eltűnik, majd felháborodik, mikor a barátnője újra visszatér „mocskos” szokásához. Érdekes kettősség, ami szinte mindenkit jellemez, a segítő szándék, és a cselekvőképtelen bénultsággal karöltött elutasítás kettőse. Jól érzékelteti az írónő ezt a mindennapi baleseteknél is lezajló jelenetet, vagyis az „Annyira szeretnék segíteni, de nem is tudom, hogy kezdjek hozzá!” szindrómát. Amikor lehet, hogy a legjobb megoldás az lenne, hogy ha tényleges segítséget hívna, és nem dilemmázna, hogy megpróbálja vagy se, képes-e rá vagy se. Nat reakciója egy másik végletet világít meg: elfogadom, hogy ezt teszed, nem ítéllek el, de ennyivel le is zárom, nem segítek legyőzni, de nem is tartom neked a pengét, hogy elővedd, amikor úgy érzed.

„Vágj! Vágd ki őket! Mélyebben. Ez az egyetlen megoldás.

A méreg erősebb volt, mint én. Képtelen voltam ellenállni. Vágtam.”

A másik kényes és egyben kemény téma, amit a történet érint a fiatalkori nem kívánt terhesség kérdése. A kétségbeesés, a bizonytalanság és a meggondolatlan cselekvés. Mindig meglepődöm, amikor szembesülök vele, hogy Nagy Britanniában mennyi a tini mama, valahogy sosem tudom feldolgozni, hogy egy elvileg fejlett nyugati országban, hogy dobhatják az emberek a hátuk mögé könnyedén a védekezés kérdését. Az írónő részletesen bemutatta a bulik, a könnyű italszerzés, a délutántól elkezdődő ivásra való „bemelegítés” és az alkalmi egy éjszakás kalandok fékevesztett sorát, ami a mostani fiatal angolokra jellemző (bár a nemzetiség mellékes). Tőlem az egész életstílus idegen, nem értem meg miért érzi magát valaki attól jól, hogy halottra issza az agyát, annyira, hogy ne tudjon gondolkozni, mindezt azon magasztos cél eléréséért, hogy szórakozzon és jól érezze magát. Természetesen a jó hangulatot fokozza az alkohol, de nem ekkora töménytelen mennyiségben, mint, ahogy a könyv szereplői is teszik. Ezt követően meg nem emlékeznek arra, hogy kivel, mikor és hol feküdtek le.

A főhős Grace oldaláról érthető a menekülés a felejtés homályába, egyik fiútól a másikhoz csapódva megmelegíteni magát arra a néhány órára, hogy felmelegedjen annyira, hogy egy újabb sivár napot túléljen. A könyvet körüllengi a szülői elhanyagolás fellege, aminek kimenetele nem minden esetben pozitív, és gyorsítja fel a korai felnőtté válást. Sok esetben kisiklatja a fiatal életét, és ezzel olyan nem kívánt pályára helyezi, amiről lehet, hogy soha nem lesz letérő sáv.

„Amikor egyedül vagyok, kételkedni kezdek. Már évek óta így megy. Amíg van valaki körülöttem, addig el tudom játszani, hogy minden oké. De kell hozzá a közönség, különben nem működik. Egyedül nem olyan könnyű becsapni magunkat.”

Grace nyomás alatt van, amit egy ideig megpróbál kontrollálni, amennyire bírja, a maga eszközeivel próbálja túlélni a mindennapokat. Körbeveszi magát tüskékkel, hogy védje a lágy, sérülékeny részeit. Viszont, mint kiderül, nem teljesen véd a páncélja, egyes részeit kiteszi a jó szerencsének, bizalmat oszt másoknak, és bízik a legjobbakban.  Végére magát a reményt veszti el, és ebből az állapotból már csak egyetlen menekülési és egyben megoldási lehetőséget talál, az öngyilkosságot. Ennél a pontnál kapcsolódunk be a történetébe és kezdjük azt megismerni az általa írt lapról lapra és közben összerakni a darabokat. Folyamatosan kérdésekkel van tele nem csak az ő, hanem a mi fejünk is. Miért van ott? Miért kell írnia? Ki Ethan? Egyáltalán létezik a fiú? Az írónő rendkívül jól kivitelezte a történetnek azt a szálát, ami a végére az összekuszálódott gondolatok ellenére is összeáll. A mély zaklatottság, a düh, a belső vívódás és a külvilággal szembeni konfliktusok őszinte, és kendőzetlen ábrázolása, és magának a végkifejletnek a megálmodása, felépítése és kivitelezése az, ami erőssé teszi a történet gerincét. Ezekért pedig hatalmas piros pont illet meg Clarke-ot.

„Olyan könnyű azt gondolni, hogy azoknak az embereknek, akik fontosak nekünk, valahogy felfüggesztődik az életük, ha nem vagyunk a közelükben. Hogy valójában csak akkor kelnek életre, amikor velünk vannak, és igazából nem léteznek nélkülünk. „

Kontra:

Vannak azonban olyan elemei is a könyvnek, amik elvettek a történet értékéből. Már említettem, hogy számomra nem voltak kedvelhetők a szereplők. Önmaguknak ellentmondóak a karakterek, vannak kedvelhető megmozdulásaik, amit ezt követően egy csomó ellenszenves megnyilvánulással rombolnak le. Vegyük például Grace-t aki segíteni akar Salnek a terhességével kapcsolatban. Nagyon pozitív a hozzáállása, majd azon kezd el nyafogni, hogy miért nem mondja el neki a barátnője, hogy kivel feküdt le? Ez a legfontosabb ebben a percben? Ezzel tudja a leginkább támogatni az összetört elvileg legjobb barátnőjét? Vagy a másik unszimpatikus megnyilvánulása, amikor Salt pasizásra, és etye-petyére bíztatja annak abortusza után. Mi van? o.O

Nate számomra nem vonzó, inkább taszító tényező volt. Nem hittem el a szerelmüket, túl kényszeres volt az egész. A kapcsolatuknak nincs tartópillére, csak azért vannak együtt, hogy elmondhassák, hogy együtt vannak. Nem értettem, hogy Grace-nek ez hogy lehet csodálatos kapcsolat, amikor elmondása szerint szinte nem is tudnak semmit a másikról. Egyértelműen csak a testiségen alapszik az egész viszony.

„Ennyire akartam, hogy legyen valaki, aki törődik velem. Aki belesúgja a fülembe, hogy minden rendben lesz. Aki átölel, megsimogat, és jobb kedvre derít.

(…)

És ezzel elkezdődött az egyetlen és egyedüli kapcsolat az életemben, ami jelentett is valamit a számomra.”

Sokszor nem tudtam életkorilag elhelyezni a karaktereket, hiába jelenti ki Grace, hogy 17 éves. Sokszor éreztem úgy, hogy inkább egy megfeneklett életű középkorú nő, aki foggal és körömmel ragaszkodik bárkihez, aki csak egy kicsit is rámosolyog. Túlképzeli a helyzeteket, de a nyilvánvaló jeleket nem veszi észre. A fő problémára még a főhősnő előtt rájövünk, ami nem minden esetben baj, itt viszont kicsit frusztrált, hogy nem világosodik meg az amúgy annyira fantasztikus érzékekkel bíró hősnő.

Nagyon vegyes érzelmekkel tettem le a kötetet. A vége az a zaklatott, kattogó, őrült zsongás sokat lendített az értékén. Ha valaki vevő az összekuszálódásra és szívesen bogozgat is problémákkal, drámákkal teleszőtt szálakat annak ajánlom.

A könyvért külön köszönet a Könyvmolyképző kiadónak!

Értékelés:

Kedvenc rész:

„Miért kell mindent megmagyarázni? Bizonyos dolgok egyszerűen csak vannak.”

De szeretnék moziba menni!

Igen voltam már a héten és megnéztem a Pi életét teljes harci díszben, 3D-ben úgy, ahogy azt egy ilyen fantasztikusan kivitelezett történet megérdemli, de nem volt elég. A mozik egyik csábító és átkos tulajdonsága, hogy mielőtt levetítenék a nézendő filmet bemutatnak egy csomó mást is, amit már vagy még nem, de hamarosan adni fognak. Ilyenkor találják el az én gyámoltalan kis szívemet nem nyílvesszővel, hanem vasmacskával, hogy jó mélyen lehorgonyozzon és az agyamba ezután már csak az AKAROM és a MOST szócskát pumpálja. Ez történt most is. Csak jöttek, és jöttek a filmek, amik már, vagy majd 2013-tól dübörögnek a mozikban, és én nem tudok ellenállni nekik. Te csalfa, botor nőszemély, még meg se nézted, amire a jegyet megvetted, már elhagynád…

Nyomorultak

Bemutató dátuma: 2012. december 27.

Őszintén már itthon kinéztem magamnak az új musical változatot, de a mozis élmény nyomába sem érhet a youtube-on megnézett előzetes. Dübörögve, az összes sejtemet összerázta az a majdnem két perc, amivel promotálták Victor Hugo örök klasszikusát. Borsódzik az ember háta miközben Anne Hathaway énekli az ‘I Dreamed a Dream’ című dalt miközben a szereplők a háttérben szenvednek és küzdenek. Még az sem tántorít meg, hogy Cosett szerepében az általam nem annyira kedvelt Amanda Seyfriedet bújtatták. Igazolt, hogy énekelni tud (lsd. Mamma Mia), azonban a szívembe nem lopta be magát. Hátha most sikerül neki.

„A XIX. századi Franciaországban játszódó történet az összetört álmokról, a viszonzatlan szerelemről, a szenvedélyről, az áldozatról és a megváltásról szól - az emberi lélek túlélésének időtlen testamentuma. Jackman alakítja Jean Valjeant, az egykori elítéltet, akit évtizedeken át üldöz a könyörtelen Javert felügyelő (Crowe), miután megszegi a próbaidejét. Amikor Valjean vállalja, hogy gondoskodik Fantine, a munkásnő leányáról, Cosette-ről, az életük örökre megváltozik

A romantika legnagyobb francia képviselőjének regényeposza egy volt fegyenc testi-lelki nyomorúságáról, egy közönyös, ellenséges társadalommal vívott harcáról, emberi, erkölcsi felemelkedéséről szól. A gazdag képzelettel megfestett, lebilincselő kalandok háttere a múlt század első fele, a forradalmakkal vajúdó francia társadalom válságos korszaka. A finom lírával árnyalt hatalmas történelmi tablóban Hugo a bűn és bűnhődés, morál és társadalom nagy kérdéseit feszegeti és szenvedélyesen hirdeti a törvény betűjénél is erősebb emberi igazságot, az ember javulásába vetett hitét.”

Lopottszavak

Bemutató dátuma: 2012. november 8.

Első látásra megvett magának a történet, azzal, hogy két különböző, de mégis hasonló szálon fut a múltban és a jelenben. Mindkét férfi élete kilátástalan, menekülni belőle csak az írásba tudnak és látszólag az egyikük neki köszönhetően meg is menekül belőle. De mégis melyikük? Újszerű ábrázolása ez korunk egyik rákfenéjének, méghozzá a könnyen jött, mások által kitaposott sikerhez vezető ösvényén végiggaloppozni, és bezsebelni a meg nem érdemelt elismerést. Mély drámák, válságok és összebogozódott szálak. Nem egy üde délutáni matiné, aminél az ember egyszerűen csak kikapcsolja az agyát és valahol a termen kívül hagyja.

„Rory Jansen (Bradley Cooper) élete első kötetének kiadása rendkívüli esemény, ami az irodalmi életben és az átlagolvasók körében is nagy visszhangot kelt. Az utca embere is odavan a könyvért, a kritikusok is ódákat zengnek róla: a regény a könyvkluboktól kezdve a reptereken át a főiskolai kampuszokig mindenhol hódít. Friss hangjával és időtlennek tetsző bölcsességével Rory hamar az irodalmi élet egyik sztárjává válik. A karizmatikus, tehetséges, intelligens és fiatal szerzőnek mintha mindene meglenne: a siker mellett gyönyörű feleség (Zoë Saldana) várja otthon, a világ a lábai előtt hever - és mindezt pusztán a szavainak köszönheti. De kinek is a szavai ezek? És pontosan ki is írta a hírnevet hozó történetet? A sikerben fürdő Rory-t egy nap felkeresi egy rejtélyes öregember (Jeremy Irons), aki azzal a döbbenetes állítással szembesíti, hogy valójában ő a könyv szerzője. A férfi mesélni kezd fiatal korának gyönyörű, ám tragikus emlékeiről, amelyek ihletésére papírra vetette a történetet. A találkozás hatására Rory kénytelen számot vetni a kreativitás és az ambíció kérdéseivel, és elgondolkodni azon, hogy a sikere mögött álló döntés kapcsán vajon mennyire tiszta a lelkiismerete.”

Csontváros

Bemutató dátuma: 2013. augusztus 23.

Tudom! Minek akarok már ennyire előre rohanni, amikor még csak új évet sem írunk… De én már annyira, de annyira szeretném nézni! Ahogy a legtöbb Csontváros megszállott, aki legalább egynél többször olvasta a könyvet, és már kívülről fújja az előzetes minden egyes szavát. Először, még fenntartásaim voltak a színészekkel, de mostanra megbarátkoztam velük. Hiába nem tudnak minden igényt kielégíteni az alkotók. Hiszen ahány olvasó, annyiféleképpen képzeljük el a saját Clarynket, Simonunkat vagy Jace-ünket, hiába skiccelte fel Clare nagy vonalakban azok körvonalait, részletekkel mi töltjük fel a saját képzeletünkkel. Ha rajtam múlt volna soha nem választottam volna Simon szerepére a Misfitsből megismert Robert Sheehant. De sokszor az üt a legjobban, amit sose párosítanál össze. Úgyhogy igen várjuk nagyon augusztust!

„Amikor a tizenöt éves Clary Fray elindul a Pandemonium nevű New York-i klubba, aligha számít rá, hogy egy gyilkosság tanúja lesz – amit ráadásul három, különös tetoválásokkal borított és bizarr fegyverekkel hadonászó tinédzser követ el. A holttest aztán eltűnik a semmiben. Nehéz kihívni a rendőrséget, ha a gyilkosok mindenki más számára láthatatlanok, és semmi – még egy vércsepp sem – bizonyítja, hogy egy fiú meghalt. De fiú volt-e az áldozat egyáltalán?
Így találkozik Clary először az Árnyvadászokkal, akik azért küzdenek, hogy megszabadítsák a földet a démonoktól. Közülük való az angyali külseje ellenére igazi bunkó módjára viselkedő Jace is. Clary egyetlen nappal később, akarata ellenére már bele is csöppen Jace világába: édesanyja eltűnik, őt magát pedig megtámadja egy démon. De miért érdekelne egy démont két olyan hétköznapi mondi, mint Clary és az édesanyja? És hogyan tett szert Clary egyszer csak a Látásra? Az Árnyvadászok tudni szeretnék…
Cassandra Clare lendületes, sziporkázó és végtelenül lebilincselő regénye szórakoztató, vad utazásra viszi az olvasókat, akik azt fogják kívánni, bárcsak sose érnének az út végére.”

 

Klasszikusok új köntösben

 

Boszorkányvadászok

Bemutató dátuma: 2013. február 7.

Nem is olyan régen írtam egy hosszabb bejegyzést a B&B kapcsán, hogy a rendezők mennyire ki vannak fogyva az ötletekből, és a klasszikus gyermekmesék világához fordulnak inspirációért. A 2013-as év sem fog hiányt szenvedni gyerekkorunk kicsit feltuningolt történeteiből. Már az éve elején jön Jancsi és Juliska, akik megváltják a világot a boszorkányoktól. Nem, nem özönlik el Salemet a banyák csak kicsit másképp szabott bőrruhába bújtatják hőseinket a kezükbe balta helyett pedig automata fegyvereket adnak. Ha hasonlítanom kellene látványvilágát tekintve a Sucker Punch-hoz tudnám, felturbózottságán pedig az is dob egy lapáttal, hogy mindezt 3D-ben élhetjük át. Úgyhogy nem egy habos babos filmre számíthatunk, amire a pasink csak ímmel-ámmal jönne be. Inkább ő húz majd be a lengőajtón és ül be a terem közepére, hogy minél jobb helyről vegye szemügyre a high tech mütyüröket. Ami miatt aggódok, hogy a hivatalos magyar szinkronos előzetesben Hansel és Gretel nevét magyarosították Jánosra és Júliára. Khmm… Úgyhogy számomra nem megrázó, inkább nevetséges, mikor egymás nevét kiabálják, miközben a másik a halál torkában lebeg.

 

„Miután gyerekként rákaptak a vér ízére, János (Jeremy Remner) és Júlia (Gemma Arterton) önbíráskodó bosszúállók lettek, a megtorlás elszánt angyalai. Ám sejtelmük sincs róla, hogy most ők válnak prédává, és a boszorkányoknál sokkal hatalmasabb gonosszal kell szembenézniük… a saját múltjukkal. A klasszikus mese modern fantasybe oltott új adaptációja lenyűgöző látványvilággal, pergő akciókkal és hátborzongató feszültséggel garantál remek szórakozást a műfaj és a felnőtt mesék kedvelőinek.”

Óza hatalmas

Bemutató dátuma: 2013. március

Szintén a mozis bemutató hatására márciusban biztosan a moziban csücsülök 3D-s szemüvegem pedig az orromon. A Pókember trilógia és Alice csodaországban rendezőinek keze közül kerül ki Óz története, amit remélem, hogy nem rontanak el, és a mostanára már rutinossá váló „legjobb jeleneteket kivágjuk és bedobjuk az előzetesbe” taktikát követték. Nagyon szimpatikus számomra, hogy Kansas porlepte, unalmas napjait fekete fehér filmkockákkal, míg a csodaországban töltött időt vadul tomboló szinte a dobozból felrobbanó színekkel és extremitással jelenítik meg. Alice-el nem csábítottak el, sőt hiába gyönyörű a képi világa nem tudtak még rávenni, hogy még egyszer megnézzem, hiába imádom az Őrült kalapost. Egy biztos eddig nem féltem a repülő majmoktól, azonban van egy sejtésem, hogy a film után fogok. :o)

„A Walt Disney Pictures fantasztikus kalandfilmje, az Oz The Great and Powerful Sam Raimi (Pókember 1-3., Gyorsabb a halálnál) rendezésében L. Frank Baum hőn szeretett karakterének, Óz, a nagy varázsló történetének kezdetét hivatott bemutatni. Amikor Oscar Diggs (James Franco), az igencsak gyanús, piti kis cirkuszi bűvész sietve távozik a porlepte, unalmas Kansas-ből az izgalmas Óz birodalmába, úgy tűnik, megütötte a főnyereményt: hírnév és gazdagság vár reá. Egészen addig gondolja így, amíg nem találkozik a három boszorkánnyal, Theodora-val (Mila Kunis), Evanora-val (Rachel Weisz) és Glinda-val (Michelle Williams), hiszen ők hárman nem egészen biztosak abban, hogy ő lenne a várva várt nagy varázsló.”

/Forrás: www.moly.hu; http://mozifilm.x3.hu/; www.port.hu /