Füstfelhő és liliom

A Vámpírakadémia becsukta mögöttünk kapuit.

Amberwoodé azonban kitárul előttünk.

Új helyszínek, régi kedvencek, vicces helyzetek, parázs viták és pikírt humor.

Megindultak a Vérvonalak.

Gondolatok:

Félelmeim voltak azzal kapcsolatban, hogy ez hogy is fog majd nekem esni. Izgatottan vártam már a megjelenést, hiszen az írónő „beleszerelmesített” a világába. Azonban már nagyon hozzászoktam a pörgő cselekményhez, az élces beszólásokhoz és a nagy dilemmákhoz. Féltem, hogy mi lesz velem, ha elveszítem az idegenvezetőmet Rose-t. Élvezni fogom-e majd ezt az új utat? Szeretni fogom-e a szereplőket, akiket eddig más érzelmeinek rácshálózatán keresztül érzékeltem csupán? Egy szóval mi lesz, ha csalódok? Mi lesz ha „gyengusz házikusz” lesz a könyv?

Idegenvezetőnk a történetben: lőn Sydney Sage.

Foglalkozását tekintve: alkimista és „hobbiokoska”.

Vámpírokhoz való hozzáállását tekintve: fejlődő tendenciát mutat.

Osztályzatai:

Szorgalom: 6

Közösségi élet: 1

Érzelmek ismerete: 2

Felelősségvállalás: 5

Helyzetfelismerés: 3

Nyomozási képesség: 4

Túlélési képesség: 5

Bevezető kötetről lévén szó, nem vártam világrengető, katartikus történetet. Hiszen ezt szépen lassan lehet csak kivitelezni, ahogy a történet folyama szépen töri maga előtt az utat, úgy válik egyre izgalmasabbá, érdekesebbé és megdöbbentőbbé. Ez volt anno a Vámpírakadémiánál is. Mégis, a befejezés arra sarkalja az olvasót, hogy szégyen nem szégyen kulturáltnak nem igazán nevezhető jelző hagyja el az ajkait, esetleg morduljon fel ez a szó a gondolatainak halmából. Majd a következő szó a : Még! Légyszi, így nem lehet vége! Hova tűnt a következő fejezet? Jaj az még meg sincs írva? Ó, hogy nincs kiadva?! Áh, hát látod ez egy hatalmas probléma. Mert tudod kedves, én szeretném már olvasni.

De azért ne vágjunk ennyire előre a folytatás sorsdöntő kézhez kapásának problémájához.

Tehát ott hagytam abba, mielőtt még az elembeteg sorozat függő énem elhatalmasodott volna rajtam, hogy teljesen más szemszögből követjük az eseményeket. Így a történet szálának felkapása sem megy olyan hirtelen, mint ahogy eddig megszoktuk. Sydny ugyanis se nem mora, se nem damphyr, -hála az égnek, hogy nem látja, milyen szövegkontextusban került elő szerény személyének említése- ami kész szerencse, legalábbis szerinte. Éppen száműzetésben van otthon és várja, hogy végül hogyan döntenek sorsa felett ítészei. Tehát nem a megszokott „ez volt az előző  kötet végén, most meg itt tartok, a többiekkel ez meg az történt eddig, jelen pillanatban meg azzal az óriási problémával találtam szembe magam” kezdet. Itt semmit sem tudunk arról, hogy mi zajlott eddig az Udvarban, nem kapunk (fő)mellékszálon - egy másik ember szemén keresztül- plusz információkat, érzéseket. Így teljesen csak a liliomlányra vagyunk hagyatkozva. Ami engem kezdetekben zavart. Annyira anti Rose karakter Sydny, hogy az már sokszor fájt. De mégis sok esetben ezzel tudott megnevettetni. Ugyebár teljesen az alkimista tanításnak/taníttatásnak vetette eddig alá magát, amelynek fő eleme az engedelmesség, a szabályok betartása, fegyelem, felelősségtudat és alázat. Ehhez még hozzákapcsolódik egy csomó komplexus – hála az Apucinak-, a társadalomtól, konkrétabban a korosztálytól való teljes szeparáció, és ennek hátrányos következményei, valamint a tökéletességre való törekvés minden téren. Hát csodálkozik az ember lánya, hogy még azt sem veszi észre, amikor randira hívják?

„- Pont te beszélsz, Sage. – Adrian vádlón rám emelte a mutatóujját. – Én legalább csinálok valamit. Te? Te hagyod, hogy elszaladjon melletted a világ. Csak állsz bambán, miközben az a seggfej Keith úgy bánik veled, mint a lábtörlővel, és csak mosolyogsz és bólogatsz. Nincs benned tartás. Nem harcolsz. Még az öreg Abe is zsinóron rángat. Igaza volt Rose-nak abban, hogy van valamije, amit felhasznál ellened? Vagy csak ő is azok közé tartozik, akikkel nem mersz vitatkozni?”

Ez az összeszedettség teljes egészében szemben áll Adrian szétcsúszott állapotának. Ezekből meg is vannak a parázs viták, amik nem hogy rontanák a történet bukéját, inkább erősítenek rajta. A fiú hozza a tőle megszokott stílust. Az élethez való hozzáállása kezdetekben még mit sem változik. Igazi playboy, aki az élet minden cseppjét kiélvezi, nem hagyja, hogy csak úgy elfusson mellette az élet carpe diem baby, számára minden nap dolce vita. Nekem eddig is meghatározó „színpacák” volt, azonban itt ő jelentette a pezsgőmben a buborékokat, amik megcsiklandozzák a torkomat, pattogva ütköznek a poharam oldalához, elérik, hogy hamarabb mosolyra fakadjon az arcom, és amikor végleg eltűnnek belőle, az ital már elveszíti minden üde, friss hatását így legszívesebben otthagynám egy asztalon. Mivel lassan lépdeltünk előre a történetben minden egyes oldalon már azt vártam mikor jön egy következő Adrienes „egomán” jelenet.

„- A tökéletességhez rengeteget kell próbálkozni. – Kicsit elhallgatott, hogy ezt átgondolja. – Hát, kivéve a szüleimnek. Nekik elsőre sikerült.”

Mikor mond olyat, amitől paprikás lesz a hangulat, mikor nyílnak meg ezekben a veszekedésben a felek, mikor derülnek ki a színfalak mögött megbúvó érzelmek. Mert benne ezt is szeretni kell, ahogyan azt, amikor lehull róla a macsóság máza, és megmutatja a sérülékeny oldalát, vagy ledobja magáról az elkényeztetett úri fiú maszkját és megpróbál póri ember módjára élni. Egyszerűen szeretni kell az ügyetlen próbálkozásaiért. 

„- Fenyő tisztítószert használtál a padlón és a pulton? – kérdeztem. A padlón kerámiacsempe volt; a pult gránitból készült.

Adrian összevonta a szemöldökét. – Igen, és?

Olyan büszkének tűnt arra, hogy konkrétan kitakarított valamit, életében először, hogy nem volt szívem elárulni neki, miszerint a fenyő tisztítószert általában fán szokták használni.”

Kicsit a gimnazista élet miatt előtérbe kerülnek újra a csip-csup ügyek. Mármint, hogy ki kivel flörtöl, randizik, jár etc. Ilyenkor úgy éreztem, mint a kezdetekben, amikor még a történet egyik központi elemeként Lissa és Mia párharca feszített. Bosszúállás követ bosszúállást, ami talán annak is köszönhető, hogy a lányok unatkoznak, mivel nem történik velük semmi.

Mead eléri ismét, hogy az ember a történet elején már elég szépen látja maga előtt a kirakandó képet és be is azonosítja annak elemeit –meg is simogatja érte a saját buksiját-, mégis az utolsó pillanatban veszi észre, hogy biz ám, van ezen egy váza is ott megbújva a sarokban, kopp a fejedre, hogy eddig nem vetted észre. Nem kell azért túl nagy ördöngős csavarokra számítani. Mégis a végén kap az ember egy Mead-i pöccintést az orrára.

Ami nekem nagyon tetszett az a szereplők fejlődése. Főleg Adriané és Sydnyé. Az utolsó áldozatban láttuk, hogy milyen pusztítások mentek végbe az életükben. Sydnynek teljesen át kell gondolnia az életét, mindent újra kell értelmeznie magában, amit ennyi éven át belévertek. Teljesen másképp kezd viszonyulni az „éjszaka démoni lényeihez”, persze szépen fokozatosan. A mágiával nincs teljesen kibékülve, úgyhogy ezen még csiszolnia kell, de már elindult az úton, ami nem azokkal az elvekkel van kikövezve, mint amik eddig meghatározták a mindennapjait. Adrian felnő, vagyis erősen próbálkozik felnőni. Megpróbál felelősségteljes lenni, hiszen egy igen jó mentort kapott maga mellé. Aki a szervezés és az élet minden területének rendbetételével, perceinek beosztásával és magával a mindennapi halandó élet kegyetlenségeivel való napi harc koronázatlan amazonja: Sydny. Persze vele sem minden azonnal történik meg, hiszen az élet értelmének, és életcélodnak a megtalálása nem egy nap leforgása alatt pottyannak az öledbe. Úgyhogy lassan de biztosan lépkedünk előre. A másik két szereplőnkről még nyilatkozni nem tudok. Kevesebbszer szerepeltek, kevés gondolatukkal találkoztunk eddig, úgyhogy ők is folytatásért kiáltanak.

Az új szálak, új szereplők a lassú tempó ellenére is kellemes mellékzöngékkel toldják meg a történetet. Nagyon jó karakterekkel népesítette be Mead a régi, mégis vatta új világát. Rengeteg lehetőség rejlik bennük, amik kibontakozatását reményeim szerint hamarosan olvashatjuk is. Már izgatottan várom, hogy a mágia, mégis hogyan fog utat törni magának, hiszen most még nagyban az ellenállás falaiba ütközik. Érdekes lesz a kutatás részleteiben elmerülni, mint ahogy az utolsó sorok mögött megbúvó galibák előtérbe kerülését, és materializálódását is figyelemmel kísérni.

Egy szóval tudom kifejezni a mostani érzéseimet a történet iránt! MÉG!

A könyvért külön köszönet az Agave kiadónak!

Értékelés: 3,5/5

Kedvenc rész:

Adria és Sydny kontra állásinterjúk

-         Gondolom – mondtam neki, amint visszaültünk az autóba -, nem kaptad meg az állást pusztán a két szép szemedért.

Adrian aki addig a levegőbe meredt, most egy hatalmas mosolyt vetett rám. – Hát, Sage, te aztán tudsz udvarolni.

-         Nem erre gondoltam! Mi történt?

Adrian megvonta a vállát. – Igazat mondtam.

-         Adrian!

-         Komolyan beszélek. Megkérdezte, mi az erősségem. Azt mondtam, hogy tudok bánni az emberekkel.

-         Az nem rossz – feleltem.

-         Utána megkérdezte, mi a legnagyobb gyengeségem. Erre visszakérdeztem, hogy hol kezdjem sorolni.

-         Adrian!

-         Ne ismételgesd már a nevem. Csak az igazat mondtam neki. Amikor a negyedikhez értem, közölte velem, hogy most elmehetek.

-         (…)

-         Arra akarok kilyukadni, hogy jobb, ha nem hagyjátok abba a keresést. Éppen hátul jártam, és hallottam, ahogy az üzletvezetővel beszél. Ő a takarítási munkáról magyarázott, amit Adriennek esténként el kell végeznie. Adrian pedig a kezéről és a fizikai munkáról mondott valamit.

-         (…)

-         Hogyan? – követeltem magyarázatot. – Hogyan sikerült ezt elszúrnod?

-         Amikor bementem, azt mondták, a tulajdonos éppen telefonál, és várnom kellene pár percet. Úgyhogy leültem, és rendeltem egy italt.

Ezúttal tényleg a kormányra borultam. – Mit rendeltél?

-         Egy Martinit.

-         Egy Martinit. – Felemeltem a fejem. – Egy Marinit rendeltél egy állásinterjú előtt.

-         Ez egy bár, Sage. Azt hittem, nem lesz ezzel bajuk.

Pitypangok és ejtőernyők

„Katniss Everdeennek hívnak. Tizenhét éves vagyok. A tizenkettedik Körzet az otthonom. Részt vettem az Éhezők Viadalán. Megmenekültem. A Kapitólium gyűlölt ellensége lettem. Peeta fogságba esett. Azt mondják, meghalt. Szinte biztos, hogy meghalt. Talán így a legjobb…”

Volt egyszer egy fiú és volt egy lány.

Az egyik szabadon akart meghalni, a másikuk életben akart maradni.

Az egyikük meg akart halni, hogy a másik életben maradjon, a másik ezt nem engedte.

Mindig védeni a másikat.

Hogy ne haljon éhen, hogy ne kínozzák, ne öljék meg.

De hogy védesz meg valakit, hogyha nem vagy mellette?

Mit csinálsz, ha az egyetlen ember, aki a világon megért, nincs melletted.

Mit teszel, akkor, ha örökre elment? Hogy védesz meg valakit, akiről már tudod, hogy halott?

Gondolatok:

HA MÉG NEM OLVASTAD SAJÁT FELELŐSSÉGEDRE FOLYTASD

A tizenkettedik körzet megszűnt létezni. Nem maradt utána más csak hamvak és csontok. Itt találkozunk újra hősnőnkkel, aki még mindig nem fogja fel, hogy mi is történt, hiába veszik körül a romok. Az egész helyzet abszurd, rémálomba illő és felfoghatatlan. És ami a leg megmagyarázhatatlanabb, hogy Peeta nincs többé…

Collins drámai érzékét eddig is csodáltam. Azonban ezzel a kötettel olyan magaslatokat és mélységeket kellett megjárnunk, amiről eddig még álmodni se mertünk volna. Embert próbáló volt az első Viadal, mélylélektanilag megrázóbb volt a második. A Kiválasztott azonban tarol. Együtt szenvedsz, menekülsz, sírsz, üvöltesz a főhőssel, miközben annak bizonytalan belső világa, és túlszabályozott élete darabokra hullik. Nem kímél senkit sem az írónő, mindegy, hogy szereplő vagy olvasó az illető tipródik mindkettő. Nincs korlát, nincs határ. Hiába szeretsz valakit, elveszik, meghal és elveszíti saját magát. Mindent megkapsz, de egyetlen olyan dolog sincs közöttük, amit szeretnél.

„Engedd, hogy meghaljak. Engedd, hogy a többiek után mehessek!”

Sokaknak itt is lapos lehet a felvezetés. Pedig nem az. Sok lehet a propaganda. De nem az. Gyengébbnek tűnhet, mint az elődök. Hazugság.

Ismét hidat képez a kötet eleje. Magyarázatot ad, mi minden történt azóta, hogy Katniss magához tért. Ezt már a második kötetben is nagyon szerettem, hiszen nem csapunk egyből a közepébe a tizenharmadik körzetbeli életnek. Apropó tizenharmadik körzet. Ugye még emlékszünk, hogy az elnyomás a bekorlátozott, agyonszabályozott élet ellen küzdünk? Akkor erről valaki nagyon de nagyon gyorsan világosítsa fel a tizenharmadikat! Hiszen a bemutatott élet még rosszabb, mint a Peremben. Főleg egy olyan személynek, aki az erdő zöldjéhez van szokva, és ahhoz, hogy megszegje a szabályokat, amik körülveszik, bezárják egy dobozva, és nem engedik szabadon lélegezni. Persze bizonyos szinten meg lehet érteni a berendezkedést, hogy miért van erre nagy szükség, viszont ezzel mégsem tudják elhatárolni magukat a Kapitóliumtól. Annyiban különböznek csak, hogy nem mészárolnak le kegyetlenül embereket… legalábbis egy ideig. Collins a kilátástalan, szabályozott élet másik arcát is elénk tárja, legyünk mi a döntőbírók annak megítélésében melyik oldalra is állunk. Hiszen ha a forradalom győz ez a világszemlélet ver gyökeret Panemben. Mégis két rossz közül melyiket választanád? Amelyikben nem tudod, hogy a holnapi napot megéred-e még a családoddal, vagy azt, amikor életed minden egyes perce pontosan lépésről lépésre meg van határozva. Ez utóbbi esetében a biztonság illúziója körbeölelhet, mint egy puha, meleg takaró, amiben könnyedén elpilledhetsz, de biztos ez a jó? Hiszen itt sem élheted szabadon az életedet, sőt, ha megszeged a napi rutinodat, ugyanúgy kemény fegyelmezésekben részesülsz. Adnád egy ilyen rendszerhez az arcodat?

„HA MI ELÉGÜNK, TI IS VELÜNK PUSZTULTOK”

Katniss elfogadja a fecsegőposzátaságot, amiről még az elején csak a propagandafilmek hosszú sora néz vele farkasszemet. Majd elkezdődik egy sokkal idegtépőbb küzdelem. A kamerák előtt megélni, és túlélni újra a legnagyobb lelki válságokat, úgy hogy elvileg biztonságban van. Végignézni emberek lemészárlását, meghallgatni fenyegető üzeneteket, és ami a legrosszabb szembenézni azzal, hogy aki a világon egyedül mellette állt, amikor már csak egy borotvaél választotta el az őrülettől ellene van. Peeta kínzása is több mint idegfacsaró Katnissnak, amikor már elzsibbadt annak tudatában, hogy a fiú meghalt. Így annak felfedezése, hogy él szinte sokkterápiával ér fel. De az, amit visszakap Peeta helyett a legnagyobb büntetés Snow elnöktől. Személyre szóló ajándék rózsával a mandzsettájában, nagykéssel a kezében. Hiszen a Kapitóliumnak kegyetlenebb eszközei is vannak, mint hogy egyszerűen megöljön embereket. A lelki terrort pedig igen magas szinten tudja űzni.

Nekem akárki akármit mond nagyon tetszett a gonosz, antikedves Peeta. Hirtelen jött, nem volt rá felkészülve az olvasó, mint ahogy pl.: a Vámpír akadémiánál Dimitrij gonoszságára, de nekem ő is sokkal jobban bejött, mint az eredeti, pedig őt is nagyon kedvelem.

„Az elmúlt hónapokban magától értetődőnek vettem, hogy Peeta csodálatosnak tart, de ennek egyszer s mindenkorra vége. Peeta most már olyannak lát, amilyen valójában vagyok. Erőszakosnak. Gyanakvónak. Manipulatívnak. Kegyetlennek. Ezért gyűlölöm őt.”

Szóval Peeta megváltozott, és így könnyű is lenne a választás, hogy akkor melyik fiú is legyen majd a nagy ő, amikor a távoli jövőben minden rendeződik, és befejeződik a háború. Hiszen Katniss elvesztette azt a részét a fiúnak, ami a leginkább megfogta. Visszakapott egy kiüresedett bábot, aki nem emlékszik semmire a valóságból és mindenben ellenséget lát, a legfőbbet, akit minden áron el kell pusztítani, pedig maga a lány jelenti számára. Viszont a mostani Peeta olyan dolgokat is észrevesz, amit a korábbi nem tudott vagy egyszerűen nem akart. Új konfliktusok, kiszámíthatatlanság és óriási űr jellemzi a kapcsolatukat. Új szinezetet és ízeket hoz minden egyes beszélgetésük. Majd egy időre a háttérbe szorul minden egyes romantikusabb érzelem. Tetszett a lelki ingázás, az érzelmek kavalkádja, amit ez a változás kiváltott Katnissból.

„A túléléshez nem a benne lobogó tűzre, a lelkében izzó haragra és gyűlöletre van szükségem. Abból ugyanis bennem is van elég. Nekem tavasszal a pitypangra van szükségem. Az élénksárga virágra, amelyik az újjászületést jelenti a pusztítás helyett. Nekem ígéret kell, hogy bármilyen szörnyű veszteségeket is szenvedünk el, lehet folytatni az életet. És minden jóra fordulhat.”

Számomra a legmeghatározóbb jeleneteket a Kapitóliumba való betörés hozta. Nem csak a csapdák, az egyre közeledő veszély és a fokozódó fenyegetés miatt, valamint azért mert a halál biztos tudata leng be mindent, mint a rózsaillat. Annyira kiszámíthatatlan volt, hogy a következő pillanatban kit veszítünk el. És nagyon sok olyan személy volt, aki igazán a szívünkbe lopta magát. Végigutaztuk velük életük ezen szakaszát, velük voltunk a jó pillanataikban, amikor sziporkáztak, a teljes leépüléseik során együtt figyeltük a hanyatlás morzsáinak potyogását belőlük, majd velük voltunk a végnél is. Hogy ez a vég tényleges visszafordíthatatlan halállal zárult, vagy saját maguk elvesztésével, az mellékes… Semelyik szereplő sem az már az utolsó lapokon akivel a kezdetekben találkoztunk. Mindenki elvesztett valamit, vagy egy meghatározó alapelemét az életének, vagy egyszerűen saját magát, amit már soha nem kaphat vissza. A történet sehogyan se végződik happy enddel, hiszen nem is végződhetne. Itt nem pirospozsgás, örömmel átitatott emberektől búcsúzunk, akik megtalálták életük értelmét. A végén a régi emberek megtépázott roncsai maradnak. Akik megpróbálnak újult erővel túlélni minden egyes új napot. Megváltoztak örökre, azonban a túlélés, továbbélés ösztöne erősebb, mint amit a változások szele lerombolt belőlük.

„Tízszer tovább tart összerakni magadat, mint amennyi idő alatt szétesel.”

Az írónő eléri a katarzist. Tökéletes megoldást talál a megoldhatatlannak tűnő helyzetekre. Keserédes utószóval emlékeztet minket, arra, hogy még ha biztonságosnak tűnnek is a mindennapok a mumusok bent rejtőznek az ágy alatt. Nem minden nap olyan, mint egy tündérmese és az emlékeknél rosszabb kínzómester nem létezik.

A könyvért külön köszönet az Agave kiadónak!

Értékelés:5/5

Kedvenc rész:

 „- Katniss úgyis azt választja majd, akiről úgy gondolja, nélküle nem tudna életben maradni.”

 „Amikor a hullámok hátán hányódom, és képtelen vagyok navigálni, akkor eljönnek ők. A halottak. Akiket szerettem, madárként repkednek felettem az égbolton. A magasban lebegnek, cikáznak, hívnak, hogy csatlakozzak hozzájuk. Minden vágyam, hogy utánuk repülhessek, de a tengervíz átnedvesíti a szárnyaimat, és képtelen vagyok felemelni őket. Akiket gyűlöltem, a vízben vannak. Rettenetes pikkelyes lények, tűhegyes fogaikkal tépik sós húsomat. Újra, meg újra belém harapnak. Lerángatnak a víz alá.”

„Ezért aztán, amikor suttogva azt mondja: „Szeretsz engem. Igaz vagy nem igaz?”, azt felelem:
– Igaz.”

Majmok és fecsegők

 „Az élet a Tizenkettedik Körzetben nem sokban különbözik az élettől az arénában. Eljön a pillanat, amikor szembe kell fordulnod azzal, aki meg akar ölni.”

Minden az éjfürttel kezdődött. Vagy mégsem? A bajok már a játék elején elkezdődtek? Azzal, hogy Katniss a húga helyett jelentkezett a játékra? Vagy még régebbről eredeztethető?

Bármi is volt, ami felhalmozta a lőporos hordókat már háttérbe szorult. A középpontba ugyanis most az került, aki meggyújtotta a kanócot és elindította a futótüzet.

A Kapitólium nem felejt, hiába is ölti fel a kedvesség cukormázas álcáját.

A Viadalon csak a saját életedet kellett megőrizned. Kint mindenki másét.

Az óra ismét ketyeg. A kérdés ismét ugyan az. Meddig bírod ki élve?

Gondolatok:

HA MÉG NEM OLVASTAD AZ ELŐZMÉNYT CSAK SAJÁT FELELŐSSÉGEDRE OLVASS TOVÁBB

Kattniss és Peeta túlélték a viadalt, és most „élvezik” a nyertesek „nyugalmas”mindennapjait. Következő nagy nyilvános szereplésük egy körút lenne, minden egyes körzetet érintve. Ez magában is elég lelki sérülést nyitna fel, illetve okozna hőseinknek, hiszen szemtől szembe találkoznak volt ellenfeleik családtagjaival, akiknek gyermekeit esetenként saját kezűleg likvidáltak a játékból. Azonban, hogy még nagyobb feszültségek között zajlódjon le a körút, feltűnik Snow elnök, egy kedélyes kis beszélgetésre. Ami ismételten felkavarja Katniss amúgy sem kiegyensúlyozott életét, és beigazolja félelmét, vagyis: a Kapitólium nem felejt.

Lehet, hogy sokaknak túl lassúnak és unalmasnak látszik Collins bevezetése, vagyis a két túlélő viadal utáni életének bemutatása, azonban mégis valahogy „letisztázza” ezzel az előző történet szegélyét. Mintha a könyv eleje egy híd lenne, ami egyik rémálomból a másikba vezet, ami még borzalmasabb, kegyetlenebb és morbidabb, mint az előző volt. Nem durr bele bumm hatással csöppenünk bele a 75. Éhezők viadalába, és nem csak utalásokat kapunk, hogy az előző óta mi minden történt hőseinkkel. Nekem nagyon tetszett ez az átmenet, úgyhogy tőlem piros pont jár az írónőnek. Főleg azokért a lelki vívódások, összetörések és szenvedések leírásáért, amikkel érzékeltette, hogy milyen mély nyomokat, félelmeket és bizonytalanságot okozott a Viadal a két szereplőnkben.

„- Nincs szükség rá. Az én rémálmaim mindig arról szólnak, hogy elveszítelek téged – mondja. – Amikor felriadok, és látom, hogy nem tűntél el, megnyugszom.”

Kapunk új, és nem annyira új csak eddig még nem igazán előtérbe kerülő szereplőket. Így például a korábbiakban említett Snow elnököt, aki már a történet elején beront negédes, hátborzongató hüllőszerű modorával, frissen nyírt rózsáival és vérszagot árasztó leheletével. Nem zárjuk a szívünkbe az már biztos. De végre kicsit jobban megismerjük a szabályszegő Galet. Rá már az előző kötet óta nagyon kíváncsi voltam, hiszen csak Katniss elmondásaiból ismerhettük meg viszont közvetlen „akcióban” még nem láthattuk. Benne nincs meg az a fajta túlcsorduló kedvesség, mint Peetában. Katnisshoz hasonlóan ő is egy túlélő, egy vadász, aki mindent megtenne a családjáért, és mint ahogy látszik meg is tesz, hiszen a lánnyal együtt már éveken át megszegték a legfontosabb törvények sorát azért, hogy túléljék a mindennapokat. Katniss is érzékeli a rendszer hibáit, viszont Galeben egy igazi forradalmár lakozik, aki a változások eléréséért bármire hajlandó lenne. Személyiségében jobban illeszkedik a lányhoz, és mint ahogy az Katnissnál lenni szokott, itt sem tűnik fel neki, hogy a fiú szerelmes belé. De amit szintén nagyra értékelek Collinsban ez a szerelmi háromszög nincs olyan vérmesen kihangsúlyozva, mint a legtöbb kortárs regényben. (Komolyan mondom manapság csak szerelmi háromszög témával lehet találkozni, megspékelve vámpír-vérfarkas-vagy más mágikus szálakkal.) Úgyhogy ezért még egy piros pont jár. (Milyen kis éltanulóval van dolgunk:o)!)

Az áthidaló bevezetést azonban egy „huszárvágással” megszünteti az írónő. Hiszen ahogy elhangzik a kapitóliumi mondat, szinte lavinaszerűen mozgásba lendülnek az események.

„A hetvenötödik évfordulón, emlékeztetőre, hogy még a legerősebb lázadó sem győzheti le a Kapitóliumot, a kiválasztottakat a Viadal eddigi győztesei közül sorsoljuk ki.”  

És ezután jön csak a legjava. Olyan embereknek kell megküzdeniük egymással, akik már egyszer túlélték ezt a rémálmot. És ami a legrosszabb ismerik egymást, sőt az évek hosszú során barátságot kötöttek egymással. Hogyan ölöd meg a barátodat az Arénában, akivel előző este még együtt nevettél? A Kapitólium egyre kegyetlenebb. És ezekre a tettekre csak kegyetlen cselekedetekkel és megoldásokkal lehet válaszolni. Azonban bizonyos dolgokkal nem számolt. Méghozzá azzal, hogy az általuk kreált hősöket a nép megszerette. Hiszen az évek során sorra, folyamatosan, ismételten megjelenő győztesek az életük részévé válnak, és szinte családtagként tekintenek rájuk. És mit teszel, hogyha egy családtagodat a biztos halálba küldik? …. Na, hát pontosan.

„Mi vagyunk a Tizenkettedik Körzet elátkozott szerelmespárja, akik rengeteget szenvedtek, de hiába arattak győzelmet, a győzteseknek járó jutalmat nem élvezhették, ezért most nem keresik a rajongók kegyét, nem jutalmazzák őket a mosolyukkal, nem fogadják csókjaikat. Kérlelhetetlenek vagyunk, és nem bocsátunk.
Nagyon élvezem ezt. Végre nem kell megjátszanom magam.”

Már az előző kötetben is alakultak szövetségek, de itt szinte hálók szövődnek, amiket még az azt kialakítók sem ismernek biztosan. Katniss szövetségének tagjai a legérdekesebb figurákból állnak. A minden női szívet rabul ejtő, lehengerlő humorú Finnic, az öreg, de dörzsölt Mags, a naturális elveket valló Johanna, és a két csodabogár Gyogyós és Feszkós. Jajj és ne felejtsük el Peetát sem.

„Nagyszerű érzés, ha az embernek vannak szövetségesei, már amennyiben nem zavarja, hogy előbb-utóbb végeznie kell velük.”

Azonban az előző játékhoz képest főhősnőnk értékei és szabályai megváltoztak. Most már nem a saját ígérete számít, hiszen azt a korábbi játék során már teljesítette. A mostani cél Peeta életben tartása, ennek megvalósításához viszont csak egy út vezet, méghozzá, az, hogy mindenkit meg kell ölnie, és lehetőleg neki még azelőtt meg kell halnia, mielőtt szemtől szemben találná magát a fiúval, mivel az soha sem engedné, hogy a lány élete árán életben maradjon. Úgyhogy megindul a pszichológiai és logikai szál, amit én nagyon imádok. Mindkét szereplőnk a másik megmentésén ügyködik, miközben a háttérben sokkal nagyobb dolgok vannak készülőben.

„Az első Viadal előtt megígértem Primnek, hogy mindent megteszek, hogy győzzek, most viszont magamnak fogadtam meg, hogy mindent megteszek, hogy Peeta életben maradjon. Ezt az utat soha nem fogom visszafelé megtenni.”

Collins megoldása a játéktérrel kapcsolatban ismét briliáns lett. Ennek is köszönhető, hogy ez a kötet sokkal jobban tetszett, mint a korábbi. Lépésről lépésre építette fel a dinamitokból álló tornyát, ami a végén egy óriásit durrant. A változás szellőjét már a 12. körzetben végbemenő változtatásokkal megindította, és szépen építgette tovább hol a háttérben, hol az Arénában. Közben elérte azt is, hogy az a bizonyos romantikus szál észrevétlenül, de belecsempésződjön a történet folyásába, amiért szintén nagy dicséret illeti. Nem tülekedik eléd, mint egy hatalmas rózsaszín elefánt a mozi teremben. Hanem szépen lágy hangon megszólít és időnként feltűnik, mint egy erdei nimfa, amit csak egy-egy röpke másodpercre látsz meg a fák között siklani. Szépen bánik a pillekönnyű érzelmekkel. Így könnyű megszeretni Peetát, pedig az ember még nem is tervezi. Sokkal intenzívebben van jelen ebben a Viadalban – bár itt is elég sokszor kiüti KO-val saját magát- így ez is hozzájárul ahhoz, hogy belopja magát a szívünkbe.

„Ha te meghalsz, és én életben maradok, nem tudok tovább élni a Tizenkettedik Körzetben. Mert te vagy az életem értelme, Katniss, csak miattad élek – mondja. – Soha többé nem lennék boldog. – Ellenkezni próbálok, de Peeta az ajkamra teszi az ujját. – Te viszont más helyzetben vagy. És ezzel nem azt akarom mondani, hogy nem szenvednéd meg, ha meghalnék. Viszont neked vannak még olyan emberek, akik miatt érdemes élned.”

Akinek pedig kétségei támadnának ezek után azzal kapcsolatban, hogy Collins nem zseniális írónő az utolsó fejezet száz százalékig gondoskodik ezek elfeledéséről. Mivel kételkedésnek ennél a történetnél nincs helye!

Értékelés: 5/5

Kedvenc rész:

 „Én vadászom. Peeta süt. Haymitch vedel.”

 „- Szia, Peeta. Csak tudni akartam, hogy épségben hazaértél-e.
- Katniss, itt lakom három házzal melletted.
- Tudom, de aggódtam, nehogy eltévedj a viharban – mondom.”

„Ráadásul kezdek egy kicsit rákattanni a szempilláira, amit rendes körülmények között észre sem vettem volna, mert olyan világosak. De közvetlen közelről, az ablakon beáramló napfényben világos arany szívben ragyognak, és olyan hosszúak, hogy elképzelni sem tudom, hogy nem gabalyodnak össze, amikor pislog.”

„Finnick elszavalja egyik saját versét, amelyet egyetlen igaz, kapitóliumi szerelméhez írt, mire a közönség soraiban vagy százan elájulnak, mert azt hiszik, a költemény róluk szól.”

„Remek. Akkor most oda kell állnom Haymitch elé, hogy megmondjam, egy nyolcvanéves nénikével, meg Gyogyóssal és Feszkóssal akarok egy csapatban játszani. Odalesz az örömtől.”

„- Téged meg ki tanított meg úszni? A Tizenkettedik Körzetben? – kérdezi hitetlenkedve.
- Van egy nagy kádunk – felelem.”

„- Szegény Finnick. Életedben először nem nézel ki dögösen, mi? – szívatom.
- Úgy valahogy. Ez az érzés mindenesetre ismeretlen számomra. Te hogy bírtad ennyi éven át? – kérdezi.
- Nem néztem tükörbe. Ne aggódj, majd megszokod – mondom.”

„Egyszer olyan sokáig marad a víz alatt, hogy már azt hiszem, megfullad, aztán egyszer csak közvetlenül mellettem előbukkan a mélyből, és halálra rémít.
– Ezt ne csináld – mondom.
– Mit? Ne jöjjek fel, vagy ne maradjak lent? – kérdezi.
– Ne gyere fel… Vagyis ne maradj lenn… Ne csináld egyiket se.”

Darazsak és poszáták

Van egy hely, Panem, ahol a Kapitólium uralkodik.

Egy hely, ahol még él a kenyeret és szórakozást a népnek elv.

Egy hely, ahol minden évben 24 gyerek meghal.

Egy hely, ami 12 körzetből áll.

És az utolsóban van egy lány, aki feláldozza magát a húgáért.

Az óra elindult. A perceid csökkennek. A játék elkezdődött. Két választásod van. Ölsz, vagy meghalsz. De nem biztos, hogy mindig te irányítasz.

Mond, te kiért élnéd túl?

Félreértések:

Botor voltam ismét. Csak úgy szívtam magamba az információkat az Éhezők viadaláról az elmúlt egy évben, mióta a polcomon csücsül, de mindezt csak fél füllel tettem. Ne nevessenek azok, akik már olvasták a kötetet, de én szentül azt hittem, hogy:

A: Peetának az  égegyadta világon semmi köze nincsen Kattnisshoz (értem itt nem ismeri)

B: A-ból következően ők csak és kizárólag a Viadalon ismerkednek meg

C: halálosan egymásba szeretnek…

Khm… Hát igen ebből is látszik, hogy nem én írtam a kötetet, mert, hogy a Csontvárosból Jace-t idézzem ”Ha a fantáziatlanságba bele lehetne halni, gyerekkorodban kipurcantál volna.” Hát igen Collins eszméletlen csavarokkal tartja fent olvasója érdeklődését és főszereplője életét. Esetemben ez még inkább fennállt, mivel soronként kaptam a pofonokat a félreértésem miatt. És hogy a végére milyen konklúziót vontam le?

Gondolatok:

Napjainkban a valóságshow-k ismét igen előkelő szerepet kaptak a mindennapjainkban. Az ember sok esetben csak kapkodja a fejét, hogy milyen újabb és újabb nézettségi szintet emelő őrületet találtak ki a szakik, amivel még a képernyő elé szegezhetnék szegény nézőket.

A „Csak egy maradhat” szlogen az Éhezők viadala után már valahogy olyan üresnek tetszett, amikor meghallottam dübörögni a televízió hangszóróiból. Mert mi is áll e mögött a mondat mögött? Csak egy kicsi indián marad a többiek mind elvesztek a játékban, túl gyengék voltak, nem tudtak lépést tartani, butaságuk, beképzeltségük áldozatai lettek így csak egy maradt talpon, akinek nyereménye lőn az élete. Remélem ez a fajta értelmezés, és szórakozási módszer soha nem fog megtelepedni sehol a Világban, ahogyan egy a Kapitóliumhoz hasonló hatalom sem fog uralkodni az embereken.

Az egész Viadal úgy van felépítve, mintha egy óriási show lenne, nem pedig élő mészárszéki közvetítés, ahol gyerekek gyilkolnak gyerekeket. Ahhoz viszont, hogy igazi show legyen, kellenek látványelemek, kicsinosított versenyzők eladható és kedvelhető személyiségjegyekkel. Nem baj ha mindez mű a közönség a Kapitóliumban erről mit se tud. Eladható, az emberek oda meg vissza vannak tőle egy ideig azonban vér és szórakozás utáni vágyukat ki kell elégíteni minden egyes évben. Hiszen a régi bajnok csillogása addigra már megkopik.

A másik oldalról nézve a helyzetet már kevésbé szórakoztató a „játék”. A körzetek lakói tisztában vannak vele, hogy azok, akik percről percre meghalnak nem csak üres bábok, hanem hús vér gyerekek. És ami a legfontosabb a saját gyerekeik. Ezt leginkább azon körzetek lakói élik meg mélyebben, amelyek a többiekhez képest is jobban nyomorognak. Számukra a gyermekek jelentik a jövőt, aminek bizonyosságát a Kapitólium kegyetlen kézzel megsemmisíti. Számára ez jelenti a féket, a kontrollt, hogy a nép ne lázadjon fel teljhatalma ellen, a lakók számára pedig a legkegyetlenebb büntetést, amit csak el lehet képzelni. Ez az egy biztos dolog, ami igazán öröklődik az évtizedek alatt szülőről gyermekére, ha túléli. Az élet bizonytalansága.

„Ekkor valami váratlan történik. Én legalábbis nem számítok rá, mivel a Tizenkettedik Körzet lakói eddig nem sokat törődtek velem. De valami megváltozott, amikor jelentkeztem Prim helyére, és úgy tűnik, fontos lettem nekik. Valaki elkezdi, aztán egyre többen csatlakoznak hozzá, míg végül szinte mindenki hozzáérinti a szájához bal kezének három középső ujját, és kinyújtja felém a kezét. A Tizenkettedik Körzet ezen régi szokását manapság már nemigen elevenítik fel, csak temetéseken lehet látni, nagy ritkán. A hála és a csodálat kifejezésére használják, mifelénk így búcsúznak azoktól, akit szeretnek.”

A versenyzők mindegyike másként éli meg kiválasztottságát. A gazdagabb körzetek gyerekei, már eleve jelentős előnnyel indulnak a versenynek. Bár nem mondható, hogy túlsúllyal küzdenének, de jobb kondícióban vannak, mint nyomorgó társaik. Számukra a viadal tényleg egy játék, amiben kiélhetik magukat, amire egész életükben készültek.

Katniss számára teljesen mást jelent. Egy újabb nehéz helyzetet, amit túl kell élnie megint.  Túlélni, mert megígérte, hogy túléli. Ha nem is magáért, a családjáért. Mert ezáltal védettek lennének, és soha többet nem kellene aggódniuk a napi megélhetésükért. Tehát nem gondolhat semmi másra, csak arra, hogy életben maradjon. Ergó neki kell életben maradni a végén, ami egyenlő azzal, hogy mindenki mást meg kell ölnie. Ennek felfogására pedig mindössze egyetlen pillanata van.

Peeta már a kezdetek kezdetén érzi, hogy ő itt labdába sem rúghat. Számára a legnagyobb kérdés még a játék kezdete előtt, az, hogy hogyan tudná megtartani saját magát egy olyan világban, hol mindent elvesznek tőled, ahol nincs semmibe sem beleszólásod, még abba sem, hogy élj vagy meghalj. Hogyan legyen az ember önző ott, ahol nem lehet, hogyan tartsa meg a saját akaratát, amivel már alapjáraton nem rendelkezhet. Tehát nála nem az életben maradás kérdése vetődik fel, hogy milyen taktikával maradjon életben, hanem az, hogy úgy haljon meg, hogy közben önmaga marad, teljesen szabad ember, aki senkinek sem a tulajdona.

Az egész Viadal csillogás, cukormáz és tündérpor, vagyis kirakatpolitika a Kapitólium részéről.  Amitől a sok egyéb mellett felfordult a gyomrom az a Viadalt megelőző felhajtás volt. Stylistok sürögnek-forognak a kiválasztottak körül, megtervezve azok bevonulását, mozdulatait, a mentorok a viselkedés és a szóbeli megnyilvánulások terén adnak tanácsokat, vagy egyszerűen csak húznak rájuk egy meghatározott szerepet, ami könnyen megszerethető és eladható. Hiszen fel kell vonulniuk, nyilatkozniuk kell csupa mosoly kíséretében, mintha ők hú de nagyon örülnének annak, hogy néhány nap múlva egymást gyilkolják, vagy éppenséggel őket ölik. Tisztára olyan érzése van az embernek, mint amikor a marhákat viszik a vágóhídra, egy darab élő hús, amit meghatározott célra egyszeri felhasználásra jó. Szavatossági ideje még bizonytalan, attól függ mennyi ideig nem hal meg. Gyomorforgató, hogy ehhez még fel kell csinosan öltöztetni őket és komédiázni a nagyérdemű kedvéért, mintha tényleg valami csodálatos dologban vennének részt, mint például az első bál.

„A Kapitóliumban nagy divatja van a plasztikai sebészetnek, így próbálják elérni, hogy az emberek fiatalabbnak nézzenek ki és vékonyabbak legyenek. A tizenkettedik körzetben inkább az a nagy szám, ha valaki öregnek látszik, mivel az emberek többsége fiatalon meghal. Ha egy idős emberrel találkozol, legszívesebben gratulálnál neki, hogy ilyen magas kort élt meg, aztán megkérdeznéd mi a titka, hogy ilyen sokáig életben tudott maradni. A kövérekre meg irigykednek, mert a többséggel ellentétben, szemmel láthatólag nem egyik napról a másikra tengetik az életüket.”

Mint ahogy írtam teljesen mást vártam a történettől, ahhoz képest, amit kaptam, viszont egyáltalán nem bánom. Katniss személyében nem a szokásos szellemes, pimasz, érzékeny, könnyen szerelembe eső hősnőt kapjuk. Kevés emberrel van szoros kapcsolata, és még ezen személyek közül is nagyon keveset enged magához közel. Megedződött az évek alatt, mint családfenntartó, akinek a vele egykorú kapitóliumi lányokkal ellentétben nem az jelenti a legnagyobb problémát, hogy hogyan áll a haja, és melyik bőrszín az éppen aktuális divat. Számár az a fontos, hogy minden nap ételt tudjon az asztalukra rakni, és minél tovább kihúzza egészségesen és biztonságban azt a keveset, ami még hátravan számára. Önfeláldozó, makacs és nagyon nehezen lát a dolgok mögé, nehezen esnek le neki bizonyos szembeötlő dolgok, de erről majd kicsit később, ne rohanjunk annyira előre. Vannak nagyon erős jelenetei, ezek köszönhetőek egyrészt annak a kegyetlen világnak, amelyben él, az eseménysorozatnak, amit átél, és az írónő fergeteges szituáció leírásainak, amikor az olvasó a könnyeivel küszködik példának okáért egy zsúfolt buszpályaudvaron. Számomra az egyik legmegindítóbb jelenet az volt, amikor Prim helyett jelentkezik a Viadalra. Ennél a jelenetnél érződik a leginkább, hogy nem olyan fagyos, mint ahogy az a későbbiekben tűnik. Számomra már az ő személyisége is újat, változatosságot jelentett, hiszen ebben az esetben bár az ő szemszögéből olvassuk a történetet, mégsem ebből az irányból érkeznek romantikus érzelmek. És akkor térjünk át Peetára. Őszintén. Nekem nem lopta be magát a szívembe. Sokkal jobban érdekelt az otthon hagyott Gale. Tudom nagyon kekeckedő vagyok, de Peetában engem pont az zavar, ami mindenki másnak annyira megnyerő, méghozzá a kedvessége. Nekem túl kedves. Lehet, hogy pont azért szívleltem jobban a Kattnissal közös jeleneteikben, mert a lány „morcossága” kiegyenlítette Peeta túlcsorduló kedvességét. Mindenesetre számomra még bizonyítania kell a fiúnak, hogy jobban a szívembe zárjam.

Azonban a történet és így a sorozat szálát is adó „taktikájuk” eszméletlenül tetszett.

„- Peeta – szólalok meg halkan. – Azt mondtad az interjúban, hogy belém vagy zúgva, mióta az eszedet tudod. Ez pontosan mióta tart?
– Nos, lássuk csak. Ha jól emlékszem, az első tanítási nap óta. Ötévesek voltunk. Rajtad piros skótkockás ruha volt, a hajadat pedig… akkoriban még két copfban hordtad, nem egyben, mint most. Az apám mutatott meg, amikor sorban álltunk a beiratkozásnál – meséli Peeta.
– Az apád? Ezt nem értem – nyögöm ki elképedve.
– Azt mondta: „Látod azt a kislányt? Feleségül akartam venni az anyukáját, de megszökött egy szénbányásszal” – folytatja Peeta.
– Micsoda? Ezt most találod ki! – kiáltok fel.
– Nem, tényleg így volt – erősködik Peeta. – Mire én így szóltam: „Egy szénbányásszal? Miért akart volna hozzámenni egy szénbányászhoz, amikor ott voltál te?” Erre apa azt mondta: „Mert az a férfi olyan szépen énekelt, hogy a madarak is megálltak, hogy meghallgassák.””

SPOILER AZOKNAK, AKIK NEM OLVASTÁK

Kattniss nem tudja hova tenni Peeta érzelmeit. Majd rábólint, hogy igen ez egy nagyon jó taktika, és nem is gondolta volna, hogy a fiú ennyire jól tudja a hősszerelmes szerepét játszani. Minden pillanatban gyanakszik, minden cselekedetben hátsó szándékot lát, és közben nem látja azt, ami a napnál is világosabb. Peeta tényleg szívből szereti őt, és ahogy a történet megy előre, és egyre jobban megismerjük, kitűnik, hogy ez a kedves, önfeláldozó srác a legtávolabb áll a kapitóliumi hívságoktól, a megjátszástól és a kétszínűségtől. Vagyis biztosan nem tudná kifundálni és taktikai céllal kivetni a hálóját Kattnisra, csak azért, hogy ő maradjon életben. Bár lehet, hogy ezek a jelenetek és félreértések arra sarkalják az olvasókat, hogy legszívesebben fejbe vágnák egy papírrepülővel főhősnőnket, amin nagybetűs „IDIÓTA!” felirat fityeg, engem csak megmosolyogtattak.

ESETLEGES SPOILER VÉGE

Sok jót lehetne még írni a kötetről, részletekbe menően elemezni az egyes harcokat, szereplőket. De inkább mindenkit arra bíztatok, hogy olvassa el. Ha pedig a betűk messze állnak tőle várja meg 2012 márciusát. Hiszen a könyvfeldolgozás nemsokára a mozikban dübörög. Sokunk nagy örömére!!!

Értékelés: 5/5

Kedvenc rész:

Kattnis altatódala Rutának

„A láperdő mélyén, a fűzfa lombja alatt
A pázsitágyra, a puha, zöld párnára
Hajtsd le a fejed, hunyd le álmos szemed
És amikor újra kinyitod, felkel a nap.
Itt biztonságban vagy, nem fázol
A százszorszép megóv mindentől
S a holnap valóra váltja az álmaidat
Drága kicsikém, úgy szeretlek.”

„- Peeta, nem úgy volt, hogy felébresztesz? – kérdeztem.

- Mégis minek? Az égvilágon semmi sem történt. – feleli. – És különben is, szeretem nézni, ahogy alszol. Olyankor nem ráncolod a homlokodat. Sokkal helyesebb így az arcod.”

Színpompás díj

Drága Angelikától kaptam már egy jó ideje meg blogos életem 3. díját!

Köszönöm Neki még egyszer az ezerszínű blogger díjat, feldobtad vele a reggelem, és bearanyoztad vele az egész napom! ^.^

És akiknek továbbadom a szivárvány színeiben is pompázó díjacskát…

Kedvelt és általam olvasott molyocskák.

Francica

Szilvamag

Amadea

Üstökös

Disztópiás Karácsony

Közeleg a Karácsony és az ember elgondolkozik azon, hogy milyen könyvekért is írjon az Anzsalkának szép cirkalmas levelet, amelyben kifejti, hogy milyen jó volt egész évben, megcsinálta a leckéjét és egyáltalán nem húzogatta a mellette ülő Panna copfját, az csak aljas rágalom.

            A listámra nagyban rányomta bélyegét az, hogy mostanában milyen témában olvastam. Hiába van ilyen esetekben az ember lányának egy csodálatos kívánságlistája a moly-on mégis használhatatlannak bizonyul, mivel megfertőződött menthetetlenül. Hogy mi a fertőzés neve? A kórság neve: disztópia. Vagyis egy olyan „bacilus”, amely arra sarkalja gazdáját, hogy fogékony legyen negatív jövőképet bemutató történetek iránt, ahol a világot nem az általunk megszokott állapotok uralják. Olyan világ bontakozik ki előttünk a „fertőzés” után, ahol bizonyos földrészek már régen elpusztultak, az emberek nyomorognak, igába hajtják fejüket, behódolnak egy zsarnok rendszernek, azonosulnak a megváltozott és siralmas állapotokkal, ahol mindennapos az elnyomás. Esetenként van egy lázadó, aki áldozatból lesz kiválasztott, üldözött vagy egyszerűen csak más, aki kirí a szürke, beletörődött tömegből. A „beteg” egy idő után annyira belemerítkezik ebbe a világba, hogy nehezen szakad ki belőle, és ha mégis meg kell sajnos ezt tennie, – mivel teszem azt egyszerűen csak elfogytak a lapok- minél hamarabb újabb  utazásra kívánkozik.

Engem ez a „betegség” arra sarkalt, hogy láztól fűtve csillogó szemekkel kutassak a szám ízének, és egyúttal a „betegségem” ízlésének is megfelelő kötetek után. Végül a választásom három olyan „világra” esett, amikkel egy időre talán majd tudom csökkenteni az disztópis hiányból eredő elvonási tüneteimet.

Suzanne Collins: Futótűz

Az írónő már az Éhezők viadalával is elvarázsolt, és a Futótűzzel véglegesen meggyőzött, hogy az által kreált világban nem csak az olvasó, de főhőse is sorra meglepődik és nem éppen unalmas életétől dobja fel a pacskert.

"A Kapitólium dühös.
A Kapitólium bosszúra éhes.
A Kapitólium vért akar látni.
És az igazi harc csak most kezdődik.

Katniss és Peeta megnyerték az Éhezők Viadalát, így ők és a családjaik megmenekültek az éhezéstől, de a fiatalok nem ülhetnek nyugodtan a babérjaikon. Vár rájuk a hosszú Győzelmi Körút, ismét csak a tévénézők árgus szeme előtt.
A kötelező udvariaskodás unalmát azonban döbbenet és félelem váltja fel, amikor hírét veszik, hogy lázadás készül a Kapitólium ellen. Snow elnök sosem habozott lesújtani az engedetlenekre, és most is ott csap le, ahol senki sem várja. Emberek halnak meg, családok lesznek földönfutók, Katniss és Peeta pedig újabb küzdelemre kényszerülnek, ahol a tétek még nagyobbak, mint korábban."

Ally Condie: Matched

Egy olyan világban, ahol az életed minden szegmense meg van határozva lépésről lépésre, addig, amíg az utolsó nap el nem érkezik, - amit a rendszer már születésedkor előre kijelölt- a legáltalánosabb dolog, hogy életed párját is mások választják. De mi van, ha porszem kerül a gépezetbe. Mi van, ha mégis van lehetőség a választásra? És ha van, akkor melyik a jó választás?

"A Globális Felmelegedés után a rendszer összeomlott, és a helyén létrejött a Társadalom, ahol nincs éhezés, nincs betegség, nincs bűnözés. és a hivatalnokok döntenek róla, hogy kit szeretsz, hol dolgozol és mikor halsz meg.

Cassia harmonikusan él ebben a steril világban és meg van győződve róla, hogy ha betartja a szabályokat, hosszú élete, tökéletes munkahelye és társa lesz. Amikor a Párosító Bankett után legjobb barátja jelenik meg számítógépe képernyőjén, Cassia biztosan tudja, hogy ő az igazi…A képernyő azonban hirtelen elsötétül, és egy másik fiú arca villan fel rajta. Cassia nehéz döntés előtt áll. Merre induljon? Xandert kövesse a jól ismert, kitaposott úton, vagy esetleg Ky után eredjen az ismeretlenbe vezető, sötét ösvényen? Tökéletesség és szenvedély között kell választania."

Lauren Oliver: Delírium

Van egy betegség, amit szerelemnek hívnak. Egy betegség, ami ellen már van ellenszer. Egy ellenszer, amitől ha megkapod, soha többet nem érzel vonzalmat, szeretetet, törődést senki iránt. Egyeseknek ez jelenti a biztonságot. Lehet, hogy csak azért, mert nem ismerik azt, amitől félnek? De mit csináljon az, akit megfertőzött, és nem akar soha többé megszabadulni tőle?

"Kilencvenöt nap, és védett leszek. Nem tudom, fájni fog-e a kúra. Túl akarok lenni rajta. Nehéz türelmesnek maradnom. Nehéz nem félni, amíg nem vagyok biztonságban, habár a delírium eddig még elkerült. Mégis aggódom. Állítólag a régi időkben az emberek megőrültek a szerelemtől. Ez a legelvetemültebb gyilkos a világon: akkor is végez az áldozattal, ha megérinti, és akkor is, ha nem."

Első tettek, utolsó szavak

Vannak olyan emberek, akik bélyeget gyűjtenek, mások a szalvétákat preferálják, vagy éppen az antik könyveket. És vannak olyanok, akik az utolsó mondatokat. De mit tesz az az ember, aki minden egyes híres ember utolsó gondolatát ismeri, csak azét nem akié a legfontosabb lenne számára.

A hírességektől sok minden marad örökül. Naplók, hangfelvételek, ruhák és utolsó szavak. A póri élet szereplőinek utolsó szófürtjei azonban sokszor csak a családtagok számára maradnak meg, jobb esetben több generáción keresztül. Az ő szóhalmazaik nem kerülnek bele életrajzukba, hiszen rájuk a nagyközönség nem kíváncsi, nem mellékszereplői a nagyvilág színpadán játszott szerepjátéknak. Ők csak a hátsó megbúvó díszletmunkások, akikre nem kíváncsi a publikum. Azonban azok a szavak is fontosak. Nem tudhatjuk, ugyanis, hogy azokat a szavakat, amik a mindennapok zsúfoltságába olvadnak követik –e még mások. Lesz –e még folyt köv. és emlékszünk –e az utolsó pillanatra, amiről még akkor nem tudtuk, hogy az.

Érzések:

Nem figyeltem fel rá. Nem olvastam róla. Nem kaptam fel rá a fejem. Elsiklottam mellette, és észre sem vettem, hogy létezik. Figyelmetlen voltam, csacska és már csak akkor vettem ténylegesen észre, amikor az orrom elé tették. Hogy miről is beszélek? John Green: Alaska nyomában c. könyvéről, akit lehet a babacipőben totyogó Jodi Picoult-nak is nevezni.

Hogy nagy hatással volt –e rám a könyv? Igen. A pont akkor pont ott típus, ami eszméletlenül lekötött, és ennek megvoltak a maga hatásai. Igen fent maradtam vele a buszon. Igen rám kellett szólnia a sofőrnek, hogy megyek –e még egy kört vagy leszállok itt a végállomáson. És igen rákérdezett arra, hogy mit olvastam, ami ennyire magába szippantott. Hogy mondott –e valamit neki, amikor megmutattam? Nem hiszem. Szerintem inkább csak az aranyásók és Fehér agyar jutott róla eszébe a cím hallatán, mivel a sötétben a könyv borítóját se láthatta.

Elmerültem benne utazás közben. Újra és újra alábuktam és egyre mélyebbre jutottam.

Mindenki életében eljön a pillanat, amikor meg akarja találni a nagy Talánt, ahogy főhősünk Miles is. És a nagy Talánhoz vezető úton minket is felvesznek, vagy pedig mi veszünk fel néhány életstoppost. Akikről sok esetben nem tudjuk, hogy mennyire meghatározók is lesznek majd az életünkben. Formálnak, alakítgatnak, közben mi is viszont, és így hatás kölcsönhatás jelleggel egyre közelebb és közelebb jutunk a Talánunkhoz. Vagy éppen rájövünk, hogy mi is az. Közben mások elbuknak vagy feladják, és lehet, hogy ezeknek az elemeknek az elmozdulása, és eltűnése fogja majd okozni, hogy teljesen más lesz a Talánunk, vagy éppen saját magunk.

Miles esetében a Talán keresése egy bentlakásos iskolában kezdődik, vagyis inkább az iskolába való beiratkozással. Ahol felveszik az autóba, amit Alaska vezet. És innentől elkezdődik a visszaszámlálás. A szertelen, örökké változó Alaska teljes mértékben más, mint amit eddig ismert a világban. Nem csoda, hogyha azonnal belecsavarodik a lányba, aki menthetetlenül felkapja, és magába szippantja, mint egy forgószél. Elkezdődnek ezután az első tettek, az első cigi, majd az első ital, az első barátnő és szexuális kaland, valamint a szabályszegések sorban, fokozatosan. És közben áramlanak még a furcsa és sokszor mély gondolatok, amikre Miles általában fel sem kapja a fejét, azonban azok még ott maradnak. Alaska nagy kérdése, hogy hogyan szabadulunk ki a szenvedés labirintusából képezi szerintem neki a maga nagy Talánja. Megtalálni a kivezető utat neki maga lenne a megváltás, és erre keresi Pufi mellett a megoldást, amit a végén úgy tűnik, hogy meg is lel: gyorsan, egyenesen. A könyv egy visszaszámlálás, és utána számlálás egy tragédiának, vagyis magának Alaska halálának. Aki egyszerűen csak kinyitotta az autó ajtaját, és áthuppant egy másikba, ami észvesztő tempóval süvített a sorsa felé.

"Egész életedet labirintusba zárva töltöd, azon töprengsz, hogyan szabadulsz ki egy nap, és milyen nagyszerű érzés lesz. Elképzeled a jövődet, de soha nem valósul meg. Csak arra használod a jövőt, hogy segítségével elmenekülhess a jelenből."

Hogy mi merül fel ilyenkor? Megakadályozható lett volna? Szándékosan tette? Voltak –e előjelek? Mit mondott utoljára?

Minden megzavarodik, és ott marad egy olyan formájú lyuk, meghatározott formákkal, amibe nem illeszthető többé semmi más, mert a passzoló elem örökre elszállt. Miles gondolatai a történet végén nagyon találóak, magáról a labirintus effektusról, amiből rengetegféle menekülési lehetőség van. Hiszen, ha nem akarunk szenvedni, teljesen elszigetelhetjük magunkat mindentől, ami fájdalmat okozhatna. Mivel ebben az esetben nincsen semmilyen olyan dolog, vagy ember, ami bánthatna, vagy amihez/akihez ragaszkodhatnánk, és az elvesztése fájhatna. Jó ez a megoldás? Vagy vessük bele magunkat teljesen az élet nagy óceánjába, sodorjon az áramlat, és néha csapjon oda a sziklafalnak? Jobb attól, hogy engedjük, hogy fájjon, és ettől formálódjunk, és fejlődjünk, hogy utána más szintekre emelkedjünk, és lássuk másképp a világot? Jó ez nekünk? Kell? Vagy adjuk még fel az elején?

Hiszen mint ahogy Miles mondta, elfelejtünk dolgokat, már nagyon hamar. Nem emlékszünk azokra a dolgokra, amik korábban mindennaposak voltak a minket oly nagyban meghatározó emberekből, ha közel engedjük magunkhoz őket és végül mégis elveszítjük. És igen sok mindent elfelejtünk, nem emlékszünk mondatokra, mozdulatokra vagy egyes gesztusokra. Akkor mi értelme van annak, hogy hagyjuk, hogy mások vezessenek ki a labirintusból. Hiszen megjegyzi, miért tette őt Alaska különlegessé, hogyha itt hagyta? De ha már itt tartunk, ami elveszett teljesen elveszett?

„Legyőzhetetlennek hisszük magunkat, mert azok vagyunk. Nem tudunk megszületni, és nem tudunk meghalni. Mint mindenféle energia, csak alakunkat, méretünket és megjelenési formánkat változtatjuk. Akik megöregszenek, elfelejtik ezt. Félnek a veszteségtől és a kudarctól. De az a részünk, amely több, mint részleteink összessége, nem kezdődhet, és nem érhet véget, és így nem is vallhat kudarcot.”

Mégis kutatjuk azokat a parányi utolsó morzsákat, hogy ne vesszenek el, hogy ne pörögjenek át az ujjaink között, mint a homokszemek. Mert elsiklunk dolgok felett, mivel azt hisszük, hogy lesz folyt. köv. azért mert azt mondják, vagy mert annyira kézenfekvő, hogy folytatódni fog és nem hisszük el, hogy azok voltak az utolsó dolgok.

És hogy miért vannak rám is olyan nagy hatással az utolsó szavak, és maga a történet? Talán azért eresztett gyökeret bennem ennyire az egész, mert pont most vesztettem el az Édesapámat? Talán azért, mert nem tudtam felidézni, hogy mit mondtunk egymásnak, amikor utoljára beszéltünk? Vagy éppen azt volt nehéz felidézni, hogy mikor is beszéltünk a héten utoljára? Vagy az, hogy nem tudtam elbúcsúzni? Vagy nem tudom, hogy neki személy szerinte mik voltak az utolsó szavai? Mindenre a válaszom: lehet.

Azonban mindenféle tragédia nélkül, mély nyomokat hagyott bennem a történet. És ajánlom mindenkinek, aki keresi a labirintusból való kivezető utat, vagy magát a nagy Talánt.

Értékelés: 5/5

Kedvenc mondat:

„Thomas Edison utolsó szavai: „Olyan gyönyörű odaát.”

Azt nem tudom, hol lehet, de hiszem, hogy ott van valahol, és remélem gyönyörű.”