Lawrence Block: A betörő, akit temetni veszélyes

A szó szoros értelmében belenyúltam a mindenízű drazsés zacskóba, teljesen rábízva magam a kezemre, és még be is hunytam közben a szemem, hogy nehogy átlássak a tasakon. És az eredmény? Merő élvezet, kacagás, és teljes mértékben kiengedett feszültségszelep. Egy eddig még nem ismert stílus, merőben más szemléletmód; teljesen elvarázsolva bontakoztam ki az íz utózöngéiből. És őszintén, sajnálom, hogy eddig még nem fertőztem meg vele magam borús napokon. De most már tudom, hogy a sok csodaszer mellett mihez kell még nyúlnom olyankor, amikor a téli időjáráshoz hasonlatosan ködös, fagyos a hangulatom, és kiállhatatlanul visszacsúszok ebbe a hangulatsávba, amikor nem látom semmi jelét a miértnek, mintha egy alattomosan a hó alatt megbújó jégbordán megcsúszva puffannék le a jó öreg Anyaföldre.

Egy szó mint száz megszerettem Blockot, és az Ő Bernie-jét.

Honnan:

            Régebben már szemeztem vele, a „fura” címek miatt, és valahogy szimpatikus volt, de eddig nem találkoztam, még „face to face” a könyvekkel. Eddig!, mivel drága könyvtárunk újít, méghozzá nem rossz irányba –bár ez csak az én szubjektív véleményem-. Szóval  ott csücsült az újdonságok polcán, ahova mostanában visz azonnal az utam, ahogy beteszem a lábam a helyiségbe, és egy szuszra kinyögöm a „jónapotkívánoksziasztok!”-omat, de már ezt is menet közben. Korábban mindig A.C.-hez vezetett a lábam, de sajna már nincs olyan kötet a bibliotéka állományában, amit ne olvastam volna, és ha újdonságot szereznek be tőle az is ezeken a polcokon fog megbújni, úgyhogy teljesen mindegy, hogy hova is visz a lábam… de hol is tartottam?

Természetesen Berbienél, szóval ott csücsült, és meg megkérdeztem meghívhatom e magamhoz egy hétvégére?:oP

No nem ilyen bizalmasan, meg nem is kértem engedélyt, plusz még a randi előtt kinyomoztam róla néhány dolgot. Például, hogy ő már a 8. példánya az eddig kiadott köteteknek, meg, hogy részben egészben, ez a kötet, ahogy a címe is sejteti nagyban A.C.-s, legalábbis a hangulatát nagyban megalapozza. Plusz Raymond Chandler könyvről is lesz benne szó, akivel szintúgy már jó ideje szemezek, de még mindig csak plátói a kapcsolatunk egymással. Így nem volt kérdéses, hogy együtt töltünk mi ketten egy kicsi időt, még akkor is, hogy ha az előéletét tekintve nincs sok adatom…

Pro:

Nem hittem volna, hogy ilyen gyorsan fogynak majd a lapok percek alatt. Észbe se kaptam, és már fel is faltam 50 oldalt aztán 100-at, és már csak azt vettem észre, hogy elfogytak a lapok, és meg van oldva az ügy. Egyszerűen magába szippantott. És egyáltalán nem okozott fennakadást az sem, hogy a korábbi 7 kötetet nem olvastam. Minden lényeges dolgot így is megtudtam Bernieről. Hogy fő foglalkozását tekintve betörő, mellette pedig antikvárius. Hogy ezek hogyan férnek meg egymás mellett? Hát köszöni szépen nagyon is jól. Érdekes, hogy mint ahogy a kötet során Carolyn is megemlíti azért lett antikvárius, hogy betörő mivoltát titkolja, most pedig fordítva történik, azért adja ki magát betörőnek, hogy antikvárius mivoltát titkolja.  

Számomra a történet abszurd humora onnan indult, mikoris egy fülledt éjszaka után Bernienk megkérdezi aktuális barátnőjét, hogy volna é olyan kedves vele tölteni egy csodálatos hétvégét, a Cuttleford Házban, ami teljes mértékben angol ódon szagot áraszt, és beillene egy Agatha regénybe is. Lettice válasza pedig eme nagylelkű meghívásra annyi csupán, hogy nem ér rá pont azon a napon… És hogy miért is? Mert azon a napon házasodik, majd ezzel a frappáns végszóval rá is zárja főhősünkre a szobaajtót. Na bumm. Kicsit fejbekólintja a hír antikvárius-betörőnket, akit természetesen nem csak a tipikus angol reggeli, és a béka a lyukban vonz a vidékre a jó öreg New Yorkból. Természetesen hátsó szándék is vezérli, méghozzá egy könyv személyében, és ez nem más, mint Chandler: A hosszú álom című kötetének egy nagyon „egyedi” példánya. Szóval, hogy ne maradjon egyedül ezen a kis vikkenden meghívja leszbikus barátnőjét is Carolynt, tartson vele. Viszont a békés csendes, csenéssel teli hétvége mégis fuccsba megy. És ennek mi is az oka? Csak nem az egyre növekvő hullák száma? Először a könyvtárban, majd a szakadékban, és ez egyre csak fokozódik, és a kerti székek száma meg csak növekszik a fagyott hulláknak nyújtva kényelmes ülőalkalmatosságot, a havas kertben. És a „gyilkos” eszközök sem lehetne a leghétköznapibb megoldásnak tekinteni, valaki csendes kiiktatásához.

 „- Istenem! – sóhajtott Cissy Eglantine. – Csak nem azt mondja, hogy a mi tevénkkel ölték meg?”

Plusz, ami még alkalmazandó volt: egy díszpárna, nyakkendő és egy kris.

            Keveredik benne A.C. Tíz kicsi négere, egy kis Csengetett, Mylord?-al, és meg van spékelve olyan komponensekkel is, amit nem tudok másként jellemezni, mint, ”A Block stílus”. Vicces, frappáns, és helyzetkomikus. Minden beszélgetés olyan szinten van kifejtve, és kifacsarva, a végletekig, ami más esetben fárasztaná az ember lányát, de ez esetben pont az ellenkezőjét éri el vele. Nem lesz egy Nobel-díjas irodalmi alkotás, viszont a délutánokat, estéket teljes mértékben feldobja. Teljes mértékben azok a „szokásos” karakterek kerülnek a szemünk elé akikkel általában a krimik nagyasszonyánál megszoktunk, ezredes, rosszarcú pacák, titkokat rejtegető, furcsa tekintetű férfi, intelligencia hiányában szenvedő alkalmazott, butuska háziasszony, na és persze a hobbinyomozók. No de Berni, melyik klasszikus detektívalak bevált, módszeréhez nyúljon, melyik lenne célravezető?

A klasszikus krimik kifigurázásának is tekinthetjük ezt a könyvet, és lehet, hogy ezért azok szerelmeseinek, bökni fogja kicsit a szemét, - az élcelődés, hogy a kedves ember sosem öl, meg Poirot módszerét való életben, hogyan nem lehet alkalmazni,- személy szerint viszont nekem nem volt ezekkel, a részekkel semmi gondom. Amin meg is lepődtem, jócskán. Viszont, nem úgy ültem neki, hogy színtisztán azt fogom kapni, mint amit általában szoktam Miss Marpletől, vagy a kis bajszos belgától. Nekem feloldotta a délutánjaimat, és szórakoztatott, ami szerintem eme mű célja volna egyben, és ez maradéktalanul meg is valósult.

Kontra:

Kontrát, vagyis negatív kritikát ezért nagyon nem is írhatok, nem is akarok, talán csak annyi volt vele a baj, hogy túl rövid. És hát igen, a fordítók ténylegesen A.C. egyik könyvét vették alapul a cím fordításának, viszont nem azt amit az író jelölt meg, a Holttest a könyvtárszobábant. Ami aktuálisabb lett volna az első gyilkosság tekintetében. De ha belegondolunk elég hülyén hangzott volna „A betörő, aki holttest a könyvtárszobában”.

Hogy Carolyn közelebbi kapcsolatba kerül e a „vérfertőző viszonyokból”származó Cobbett lánnyal, hogy ki is a gyilkos –amire csak enyhe sejtése lehet az olvasónak-, megússza e a főhősünk épp bőrrel, vagy hasonlóképpen használhatatlan lesz, mint egy bizonyos cipő –itt elfog a nevetőgörcs:D-,  és végül előkerül –e A hosszú álom? A könyvben megtalálod a választ, minden kérdésre!:P

Értékelés:4,5/5
Kedvenc párbeszéd: 

-         Megoldjuk – feleltem.- A legrosszabb esetben felváltva alszunk.

-         Pizsamát hoztam.

-         Remek, Carolyn, remek, én is, de komolyan mondtam, hogy felváltva alszunk. Nekem ugyanis éjjel kellene megnéznem a könyvtárat.

-         Nem lesz az gyanús, Bernie?

-         Miért? Mi mást tesz az ember, ha inszomniás? Keres egy jó könyvet.

-         Lehetőség szerint egy dedikált első kiadást. Akkor te nem nagyon fogsz aludni?

-         Sanszos.

-         Akkor én leszek egyedül a szellemjárta házban.

-         Miből gondolod, hogy szellemjárta?

-         Ha te szellem lennél, akkor pont ezt a házat hagynád ki? A falakon átfütyül a szél, a padló nyikorog, a szél rázza a spalettákat. Csodálkozom is, hogy nem láttunk a bejárat mellett egy táblát. „Szellemet keresünk állandó munkára ideális munkakörülményekkel.”

Januári zenedoboz

A vizsgaidőszak terheitől nyomottan, de már a világos sávot látva indult a hónap. Ennek jegyében, hogy a hangulatom, mégse essen a béka feneke alattinál lejjebb, vidámabb, és pörgősebb dalokat szedtem össze, hogy az agyam is pörögjön a koffeinnel egyetemben.

A hónap közepére, a vizsgáktól megszabadulva, de új puttonnyal felszerelkezve megint más vizekre eveztem. Szakdolgozat íráshoz nem is megy más jobban, mint néhány jó kis remix, amikre, ha jó helyeken keres az ember talál is a hangulatához megfelelőt. Hónap végére viszont elbarangoltam egy kicsit megint, más utakra tévedtem, és ezt megint köszönhetem egy filmnek.

Most a latin hangulat dominál a napjaiban, és fontolóra vettem egy újabb könyv olvasását, ami a már felhalmozott mennyiség tetején csak meg-megáll. Ha ezt így folytatom, akkor a könyvhegyekből össze is tudok állítani magamnak egy szép kis fekvőhelyet. Államvizsgáig meg már fel is építem belőlük a házamat…:o)

 

 

 

Laurell K. Hamilton: Leláncolt Nárcisszusz

Fordulókötet? Inkább csak kisforduló. Hogy tetszett –e TERMÉSZETESEN IGEN. Hogy olyan –e mint a többi? Nem TELJESEN. Érdemes- e továbbolvasni? ABSZOLÚT.

 Szeretem Anita stílusát, és pont. Igazi tökös nő a 21. században, aki még a keménytökű pasikat, is kenterbe veri sokszor. Csípősen beszól akárkinek, aki sérteni meri az önérzetét tekintet nélkül, hogy ki is az, és ha nem volt ennyi elég üt, rúg, szúr, lő, mindegy mivel, a kimenetel 100%-ban halál a másik félre nézve. Nem lehet egy ilyen nőt nem szeretni. Lehet, hogy ez is a probléma. Túl sokan is szeretik a mi Anitánkat. És ezek sora, nemhogy csökkenne, hanem egyre csak nő.

A történetről:

Jean-Claude, és Richard mellé „beáll” a sorba Micah is egy igen rövid 10 perces ismertség után, nem máshol, mint a zuhanyzóban. Na de ne rohanjunk ilyen gyorsan előre. Vége a féléves böjtnek, amíg megvonta magát Anita attól, hogy találkozzon élete meghatározó férfijaival. De ennek nem érzelmi oka van tisztán csak érdekbeli, hiszen veszélybe keveredtek a „cicái”, és hát kit is lehetne felhívni, akkor, ha az ember lányát egy szado-mazo klubba hívják meg tárgyalni?

„És hát Richard sem ismerte jobban a szub-domino szubkultúrát, mint én, ha volt is egyáltalán bármi fogalma róla. Szóval ha az ember a szexuális peremvidéken kutakodik, csakis Jean-Claude-hoz fordulhat. Feltehetőleg nem merül el benne személyesen, de mindig tudja, ki mit művel éppen, kivel és hol.”

Tehát összejön a csapat, és a szokásos ésszerű próbálkozásokkal futott üres járatok után nem marad más megoldás, mint, hogy kitörjön egy kis csete- paté, á’la Anita. Meg is lesz az eredménye, több szempontból is, főhősnőnket kiütik, ágynak esik, ami mostani életformájának köszönhetően nem is olyan ritkán esik meg vele. Az viszont már nem olyan gyakran, hogy két pucér, és vadidegen pasas között ébredjen.

Itt jön képbe Micah, és marad is tartósan, vagyis ezt követően több kötet erejéig. Történik, még egy s más, a lupanáriumban, megkapja, drága Belle ajándékát, az ardeurt, ami egy öt személy egy ágyon, egymáson eseményhez vezet, és hát, aki eddig olvasott Anitát, annak kicsit zavaró lehet, a Pálfordulat.

Hiszen, eddig az „erkölcsi szabálykönyv”, még azért is nagyon felháborodott, drága hóhérnőnknél, hogy egyszerre két pasassal járjon, és párhuzamosan bújjon velük ágyba, na de ez… kicsit meg is kavarja szegényt.

Az ardeurt, úgy lehetne jellemezni, mint egy hirtelen a fejét felütő vírust, egy nagyon szemét kis vírust, ami addig, amíg nem kezelik, „szörnyű” dolgokat hoz ki az emberből, és ez csak fokozódik az idő telésével. És hát  csak nem akarhatjuk, hogy a kéjvágy olyan szinten elhatalmasodjon, hogy úton útfélen, bárkivel, bármire képes legyen az ember lánya? Köszönjük Bellnek, ezt az értékes ajándékot…

Természetesen a szokásos megoldandó esetünk sem maradhat el, ami szépen beleágyazottan végig jelen van a történetben, néha előbukkan, néha háttérbe szorul, de mégis minden logikusan, láncszerűen összefügg, ha még első ránézésre ez nem is úgy tűnik.

Gondolatok:

 

Valahogy érezni lehetett, már az elején, hogy ami késik, nem múlik, hiába is húzzuk, halasztjuk, valahogy meg fog történni, hogy főhősnőnk, szilárd elvei feloldódnak, és enged az ostromnak. Mivel szinte a kezdetektől ismertük JC.-t, és Richardot, az ő személyüket nem tartottuk olyan megdöbbentőnek, mikor célba értek, hiszen tudtuk, hogy ennek úgyis ez lesz a vége. Majd azt, hogy a szerelmi háromszög, okoz kisebb nagyobb viharokat életük tengerén.

De erre a kis szemét ajándékra senki nem volt, nem is lehetett felvértezve, és arra sem, hogy a majdnem féltucatnyi szexmentességet felölelő kötet után, egy tollvonással eltöröljük azt, és azonnal a megajándékozás pillanatában, azokkal találjuk, egy ágyban Anitát, akik bár szimpatikusak számunkra, és érdeklődést is mutatnak, sőt női szemmel sem visszautasítandók  fénysebességgel, majdnem célba érnek, a hosszú bemelegítéshez képest. Furcsa volt az első úgymond botlás Micah-val, főleg az elvek ismeretében. Majd engem is kicsi megtorpanásra késztetett az ötös fogat. De utána, mégis ezek mind háttérbe szorultak. Megmaradt, még a régi Anita szeretőknek a kaland, izgalom, harc, és felderítés kellemes bizsergető érzése, de kiegészült pluszként még fél tucat pasival, és igazán pikáns pillanatokkal, megfűszerezve Anitás kommentekkel.

Aláírom, hogy furcsa volt, és elég gyors ez a váltás, de valahogy engem mégsem zavar. Azokért a részekért, amik nem nyerték el teljesen a tetszésemet, kárpótoltak mások. Kaptunk a végére egy újabb, sőt, még az eddigi szociopatákon is túlmutató személyiséghasadásos gonosztevőt. Megismerkedhettünk, az alakváltók, és vérállatok további fajaival. Félig meddig felléptünk a megoldások mezejére, ami lehet, hogy egy idő után kiderül, hogy mégis a tévedések ösvénye, de kit izgat, hiszen, majd útközben kiderül.

Én kaptam szerethető új szereplőket, és jobban megszerettem a régieket. Micah-t már akkor szerettem, amikor még meg sem jelent, minden, amit hallottam róla, csak pozitív volt, talán a túl jó, hogy igazi legyen kategóriába tartozik, de majd kiderül, a továbbiakból, hogy mégis milyen. Nathanielt, jobban megszerettem, a vaníliaillatával, és a levendula szemeivel. JC. még mindig favorit, talán azért, mert vele már hosszabb távú „kapcsolatunk” van? Ashert, én is szeretem, a sebeivel együtt. Richard, meg hát Richard, hogy mikor változik meg, azt nem tudom, bennem is mindig felhúzza a pumpát, de valahogy, ha nem lenne, mégis kivel szemben lehetne kiengedni a hangot, egy jó olaszos veszekedés közben, és utána jó olaszosan ki is békülni?

De ami különös az, hogy akármelyikük is jelenjen meg, bármelyik kerüljön is a színre, kezdjen beszélni, vonjon be a kicsi világába, nem lehet nem szeretni. Furcsa de igaz, hogy minden pillanatban mást kedvelek meg, egyiket ezért, másikat azért, így megértem, hogy főhősnőnk, nem tud választani. És ez csak egyre bonyolultabb lesz…

Féltem, hogy elmegy a kedvem az olvasástól, azért mert a sorozat más vizekre evez, mint a kezdetekben, hogy már nem lesz annyira élvezetes, és izgalmas, háttérbe szorul a nyomozás, a magánélet javára. Még nem estünk át teljesen a ló túloldalára, lehet, hogy a későbbiekben, de nem okozott nekem olyan mértékű csalódást a kötet, mint amit az előzetes véleményolvasások után vártam. Sőt már bele is kezdtem a következő kötetbe, ami eddig szintén jobb, mint vártam. De hogy mégis milyen? Arról majd legközelebb…. 

Értékelés: 4,5/5 

Egyik kedvenc beszélgetés:

"Leírtam neki a ruhámat.

– Egész jó, ma petite. Kis odafigyeléssel meg is lenne az összhang.

– Miféle odafigyeléssel?

– Vedd fel a csizmát, amit tőlem kaptál.

– Csak nem képzeled, hogy tíz centis tűsarkakon fogok belibbenni?! Két lépés, és kitöröm a bokám.

– Azt a csizmát csak a magam örömére kaptad, ma petite. Arra gondolok, amit akkor vettem, amikor úgy felhúztad magad a másik miatt.

Vagy úgy."

Maryrose Wood: Méregnaplók

Mostanában túl sokat írtam már olyan könyvekről, amik nagyon is tetszettek, szóval most egy olyan kötet fog következni, ami nem nyerte el a tetszésemet. Szóval kezdődjön a piszkálódás Á la Én.

Honnan:

Nagyon jó kritikákat olvastam róla, és megfogott a gótikus hangulat, ami mérgekkel, és szerelemmel van vegyítve, megszórva egy pici titokkal, és megkeverve egy nagy adag misztikummal. Valamint mint vajákos „vénasszony”, aki szintén állandóan különböző gyógyfüvekből készít teákat, minden bajra, nagyon is felkeltette a figyelmemet. Úgy gondoltam az addig olvasott értékelésekből, hogy a Bűbájos Mary, és A titkos kert ötvözetét kapom kézhez (bár mostanra kiderült számomra, hogy nagyot tévedtem).

Szóval nem volt kérdés, hogy magammal hurcoltam mint hadizsákmányt a könyvtárunkból. Láttam, hogy kis vékonyka, no de sebaj majd gyorsan lehet vele haladni. Hát igen haladni azt lehetett, de valahogy magával nem ragadott, és nem is bűvölt el.

Pro:

Northumberland hercegnő eredeti méregkertje, ami az alapötletet adta

Mit is írhatnék, én pozitívumnak, ami tényleg nagyon tetszett…

A Méregkert.

Igen a méregkert gondolata, egy olyan kerté, ahol a halálos növények önállóan gondolkodnak, minden gonoszságra készek, csak valaki használja őket, és mindenért megkérik a megfelelő, vagy inkább kegyetlen árat. Igen ez a gondolata az írónőnek nagyon tetszett. Olyan növényekről, akik bármikor elhagyhatják a kertet, hiába is vannak ott láncok, lakatok, semmit nem érnek vele, amikor a Herceg alattvalóiról van szó.

És ha már itt tartunk, szóljunk a Méregkert uráról is Oleanderről. A gonoszságok urának is lehetne nevezni, hiszen kegyetlen dolgokra kényszerítette Gyomot közvetetten de mégis ő volt az aki kimondta azt, ami mindvégig keringett a szereplők gondolataiban, hogy lehet, hogy mégsem lehetnek együtt. Megmutatta az emberek kegyetlen oldalát, hogy mi mindenre képesek azért, hogy elérjék a hőn szeretett vágyaikat, kísérletezni, kínozni, és még gyilkolni is készek. Ezzel megmérgezve minden kapcsolatot, és érzést, mint maguk a mérgek. Felhasználva céljaikért bármit, még titkos, és veszélyes növényeket is, amiket, ha mégis gyógyítani kívánnak velük, segítségükért súlyos árat kell fizetni.

Megmutatja Jessamine-nek a másik választási lehetőséget is, ami a kegyetlen emberi világon kívül van, az emberek torz oldalát is, és választásra szólítja fel őt.

Kicsit nagyon picit eszembe jutott róla az Ember tragédiájából Lucifer (aki szintén megmutatja a világ gennyes, fertőben úszó orcáját is), akivel szintén rendkívül jól megrajzolt jellemnek tartok, szóval nem csoda, hogy az egész történetből itt Oleandert találtam hasonlónak.

Kontra:

Ide nagyon sok mindent tudnék írni. Nekem a legfőbb bajom azzal volt, hogy a főszereplő leányt valahogy nem tudtam belehelyezni abba a korosztályba, akinek meg lett írva. Én magam előtt egy 12 év körüli, vagy annál fiatalabb kislányt láttam, és nem egy 16 éves szinte már felnőtt nőt. A szavaiból, a cselekedeteiből valahogy nem az a kép tárult elém.   

Másrészt állítólag a 18. században jártunk, viszont ez csak nagyon nüansztnyi részben jelent meg a könyv során. Tőlem manapság is játszódhatott volna, egy Isten háta mögötti romos helyen, ahova még nem ért el a penicillin, meg az antibiotikum.

Az apa jellemére már az első találkozásnál lehetett következtetni, egy kegyetlen, mindenre képes törtető alak, aki az élete munkájának megszerzéséért bármire képes. Amiből persze naiv lánykája semmire sem jön rá, pedig vele él egy zsebkendőnyi helyen már 16 éve. Tehát jellemismerete, női megérzése nincsen, és nem is nagyon érdekli, hogy hova tünedezik a drága atyja olykor olyakor, a lényeg csak annyi, hogy majd valamikor vissza jön, egy ideig ott lesz, aztán megint eltűnik, lég átlátszó ürügyekkel. Jessamine legnagyobb problémája csupán csak annyi, hogy nem engedik be a méregkertbe, ahova minden vágya bejutni, de hogy ott aztán mit csinálna… passz.

Gyom

Majd jön a titokzatos Gyom, akinek van valami titka, amit persze felelőtlenül le is ír drága hősnőnk, amire a mindenre képes apja rá is akad… Jajj Istenem. Tényleg ilyen meggondolatlanok az emberek a súlyos titkokkal szemben?  

És a mindent elsöprő szerelmet se nagyon értettem, amiért mindenre képesek lettek hirtelen. Nem értettem én ezt a szenvedélyt, miben alakult ki ilyen hevesen, mert biztos nagyon szépek a mély mohaszín szemek, meg a kócos haj, de ezeken kívül nagyon másra nem helyezte a hangsúlyt az írónő, csak egy titkos képesség jelent még meg. A lány oldalán, én csak a naivitást, és a rendkívüli szeretethiányt láttam. Szóval nem értettem én ezt az „izzó szenvedélyes szerelem” dolgot, amiért mindent fel kellene áldozni (Rómeó és Júlia őrület a köbön).

Úgy tűnik az írónő 3 kötetesre tervezi az ötletét. A folytatásban remélem, lesz valami jellemfejlődés, mert ott már bajok vannak, ahol a mellékszereplő izgalmasabb karakter, mint a főhősök.

Értékelés:2/5

   (Lehet, hogy szőrösebb szívűnek kellene lennem a pontozásnál, ezek után?:S)

Percy Jackson és az olimposziak

Hogy hol találtam rá?

Amikor még minden egyes hírmorzsa, és információ fontos volt a Twilight-tal kapcsolatban, nagyban látogattam Steph honlapját, ahol mind a filmekkel, mind a könyvekkel kapcsolatban írt új információkat. Plusz, más írók műveiről is véleményt mondott, és ajánlotta az olvasói figyelmébe. Hát itt olvastam először magáról a könyvsorozatról, hogy milyen magával ragadó, meg fordulatos, letehetetlen, és izgalmas.

Ezzel letudottnak láttam a történetet, engem valahogy nem paprikázott fel a történet. Majd a buszon reggelente utazgatva vettem észre, hogy az ex James Bondnak (Pierce Brosnan)megint lesz egy izgalmas filmje, egy Zac Efron hasonmással. Otthon „rágoogliztam”, és láss csodát, összeállt a kép, hogy ez annak a könyvnek a film változata. Megnéztem a filmet, utána beteg lettem, és elérkezettnek láttam az időt, hogy ha már úgy is ágyhoz vagyok kötve valami kellemes olvasmánnyal kössük le magunkat. Így kezdtem el olvasgatni az első kötetet, majd azonnal a másodikat 2010 év elején. Ahogy befejeztem, már nyúltam volna a harmadikért, de az sajnos csak év végére lett kiadva. De nagyon megérte a várakozást!!!

Villámtolvaj

Miután befejeztem a kötetet, azon kezdtem gondolkozni, hogy miért is nem voltak ilyen jó ifjúsági regények akkor amikor én általános iskolás voltam. Imádom a mitológiát, szinte az anyatejjel szívtam magamba, vagy inkább az anyaméhben, mert édesanyám gyakran olvasott mitológiával kapcsolatos könyveket, és görög drámákat, amikor engem várt, mint „pocaklakót”. Az ötödik osztályos történelemórák közül is azok voltak a favoritjaim, amikor az ókori vallások kerültek terítékre, és fújhattam a tanárom nagy örömére, hogy ki minek az istene volt, milyen rokoni kapcsolatban álltak egymással, és a római vallásban ki kinek a megfelelője.

Így visszagondolva még élvezetesebb lett volna az akkori élet, ha lett volna egy PercynkJ

Ha történelem tanár lennék, nem kötelezőként, de ajánlanám a gyerekeknek a könyvet. Legalább csak azért, hogy olvassanak már végre valamit (bár ez csak az én szubjektív véleményem) Nekem bár már nem gyerek fejjel eszméletlenül tetszett.

 Egy diszlexiás, rossz tanuló srác, akit minden eddigi iskolából kirúgtak, mert mindig valamilyen galibába kerül. Megmagyarázhatatlan dolgok történnek vele, úgy tűnik az egyik tanára kifejezetten rühelli, de hogy miért, arról halvány dunsztja nincs, a barátjáról furcsa dolgok derülnek ki, olyan dolgokat is lát, amiket mások nem is vesznek észre. És ha mindez még nem lenne elég, kiderül, hogy minden amit eddig a mitológiakönyvében olvasott, és csak mesének képzel, MIND IGAZ. És hogy ne legyen mindez elég, még az is kiderül, hogy hérosznak született, és apja a nagy triász tagja.

Hogy még egy kicsit nehezítsünk szegény gyereknek az életén, azonnal bele is dobják a mélyvízbe. Zeusz azzal vádolja, hogy ellopta egyik szeretett villámát, és ha nem szolgáltatja azt vissza, kő kövön nem marad a Világban. Lehet ennek a felhívásra nemet mondani? Persze, hogy nem. De mit csináljon egy 12 éves, aki még csak most tudta meg, hogy az apja nem más mint Poszeidon, és a világ sorsa az ő kezében van?

Barátokat szerez, ellenségeket vonz maga köré, és még a Poklot is megjárja, hogy visszaszerezze a számára legfontosabb személyt.

És hogy mi is lesz a vége a kötetnek? Mivel folytatásos sorozatról van szó, természetesen nem a főhős halálával. Viszont sok fordulatot tartogat az olvasóknak.

Kedvenc mondat:

„–Zeusz megöl! – tett kedves ígéretet. – Hádész kitépi a lelkedet!
–Mind a kettő vescere bracis meis!–kiáltottam.
Hogy miért pont latinul közöltem, hogy mindkét főgóré olimposzi puszit nyomhat a fenekemre, arról fogalmam sincs. Mindenesetre rögvest villám csapott a buszba."

A szörnyek tengere”

Grover bajban van. Álmok útján üzen Percynek, aki eleinte még csak azt hiszi, hogy csupán rémálmokról van szó. Újévet kezdett egy új iskolában, és úgy tűnik, hogy egy új barátra is szert tett Tyson személyébe, aki kicsit fura figura. Persze annak kell lennie, hogy ha egy olyan „alternatív” iskolába jár, mint Percy, ahol babzsákfoteleken ülve töltik az órákat, és nem a szokásos konzervatív, konszolidált tanárok tanítanak.

De mégis lehetséges, hogy egy tagbaszakadt óriás szinte mindig elpityeregje magát? És az hogy lehet, hogy amikor a tesiórán ismét támadásba lendül az ellenség átlát az álcán? Újabb talányok, újabb problémák, üldözés és menekülés kezdődik. És persze, ha ez nem lenne elég a Félvér tábor fája is kókadozni kezdett. Mi lesz, ha Thália fája elpusztul, és a védővonal meggyengül, és ezzel szabad bejárás adódik a szörnyeknek a tábor területére?

A barátok ismét összefognak, hogy megmentsék Govert, és megkeressék azt az egyetlen dolgot, ami megmentheti Thalia fáját. De van közben még egy kis vetélkedés a táboron belül, egy kicsi kocsihajtással fűszerezve, találkozás régi barátból vált ellenséggel, és egy csapatnyi szörnnyel, plusz hőseink összefutnak még a főgonosz meglévő maradványaival is.

Aki ismeri Odüsszeusz kalandjait, (és miért is ne lenne olyan ember, aki nem) élvezettel olvassa a 21. századi változatát tiniszemmel. Én legalább is élveztem. Újraélednek a kalandok, vicces jelenetekben sincsen hiány, összeakadunk néhány szirénnel, Kirké átváltoztatja Percyt, egy neki személyiségének megfelelő alakba:P összeakadunk Szküllával, és persze nem hagyhatjuk ki a küklopszokat sem.

Nekem személy szerint azok a részek tetszettek, amikor Grover elhiteti a küklopszal, hogy ő nem szatír, semmi köze sincs a kecskékhez, hanem ízig, vérig nő, aki hajlandó az udvarlásnak eleget tenni, és hozzámenni feleségül, csak adjon neki elég időt arra, hogy megszőjön egy esküvői uszályt. Ugye kicsit ismerős a történet?

Kedvenc rész:

„– Mit művelsz? – kérdezte megrovóan.

– Semmit, jó uram, csak szövögetek – vágta rá magas falzett hangon Grover.

A szörny kitapogatta a szövőszéket.

– Ez egy centivel sem lett hosszabb – rázta meg az esküvői fátylat.

– Dehogynem, ha alaposabban megnézed, kedves úr…

– Elég volt a késlekedésből – ordította a szörny, aztán a levegőbe szagolt: – Olyan jó szagod van, olyan jó kecskeszagod…

– Ó – kacagott fel erőltetetten Grover. – Örülök, hogy szereti méltóságod, Eau de Bakszag parfüm, kizárólag a te kedvedért.

– Hmmm – vicsorgott a küklopsz –, legszívesebben felfalnálak.

– Nagyon értesz az udvarláshoz…

– Elég a szövögetésből!

– Hadd fejezzem be!

– Holnap!

– Még tíz napért esedezem!

– Legyen öt!

– Akkor már legyen hét, ha meg nem sértem!

– Hét? Az kevesebb az ötnél?

– Hát persze, jó uram.”

Izgalmas ez a történet is, de valahogy az első kötetet nekem nem tudta túlszárnyalni, valahogy nem volt teljesen az igazi. Viszont a befejezés nagyon felcsigázott, már alig vártam, hogy olvashassam, mi is következik ezek után. Kicsit sokat kellett várnom, rá de nem hiába.

A titán átka

Befejeződött a második kötet azzal, hogy újra ember lett drága punk Tháliánk, vagyis én legalábbis így emlékeztem a történet zárására. De amikor kezembe fogtam a 3.-ik kötetet, megütköztem azon, hogy nem onnantól folytatódik a történetünk, ahol az abbamaradt a 2.-ik végén. Kicsit több idő telt el a két történet között, mint amire számítottam.

Hőseink új héroszokat mentenek meg, vagyis eleinte mentenének meg Dr. Tüskétől, akiről kezdetekben még nem lehet eldönteni, hogy milyen fajta csúnyaság is. Viszont hiába sikerül megmenteniük a testvérpárt, súlyos veszteséget szenvednek azzal, hogy Anabetht elveszítik a küldetés során. Megismerkedünk útközben Artemisz istennővel, és Vadászaival, valamint elbűvölő haikukat sorjázó fivérével, majd újra visszatérünk a táborba és természetesen ismét álmok formájában, kínoznak minket az ellenség tervei.

 Újabb jóslat érkezik a múmia orákulumtól, és egy újabb izgalmas küldetésre, kalandra indulnak szeretett szereplőink. Ezzel kezdetét véve a veszteségeknek, feláldozásnak, és a megdöbbentő felfedezéseknek.

Sokat kellett erre a kötetre várnom, az első kettőhöz képest sok idő telt el a megjelenések között, de hozta a szokásos formáját Riordan úr, és egy újabb pimasz, vicces, és tanulságos kötetet adott a kezünkbe. Nekem kiszámítható volt sokszor a cselekmény alakulása, de ez valahogy mégsem tudott lelombozni olvasás közben. Bár nem az én korosztályomnak íródott a történet. Szívvel lélekkel élvezem a sztorit, és már most alig várom, hogy megtudjam, hogy is alakulnak Grover felfedező kalandjai a következő könyvben.

Értékelés: 5/5

Kedvenc mondat:

„Átadta a brosúrát, amely Artemisz Vadászairól szólt, az első oldalon ez állt: BÖLCS DÖNTÉS A JÖVŐRE! A prospektusképeken fiatal szüzek, amint vadásznak, szörnyeket űznek, nyilaznak. Belül efféle csalogató szövegek: EGÉSZSÉGÜGYI TÁMOGATÁS : HALHATATLANSÁG! MERT MEGÉRDEMLED! Meg ez: EGY FIÚMENTES HOLNAPÉRT!”

A Sittarordi rejtély

Megoldhatatlan gyilkosság rázza meg a békés Sittaford lakóit. Sittaford Lak ura Trevelyan kapitány hirtelen, egy fagyos hóviharos napon életét veszti. De mégis ki ölhette meg a zsugori, ambiciózus katonaembert? És tényleg a túlvilágról közölte már bekövetkezett halálát. Ő jelzett régi barátjának öt óra huszonöt perckor? Tényleg a szerencsétlen félnótás, mindig bajba kerülő Jim a tettes? Vagy valaki más az elkövető? Izgalom, nyomozás, egy megoldhatatlannak látszó rejtély, és egy briliánsnak tűnő gyilkosság, végezetül természetesen az írónő megint nagyot alkotott.

Egyik kedvenc könyvfeldolgozásom, a 2006.- os Sittaford rejtély. Előbb láttam a filmet, mint ahogy a könyv a kezembe került, ennek legnagyobb oka az, hogy sehonnan nem tudtam beszerezni. A könyvtár egyetlen példánya valahol elveszett menet közben, és már-már fel is adtam a keresését, amikor 2010-ben új címmel, kiadta az Európa könyvkiadó, az írónő 120. születési évének tiszteletére.

Tudtam, hogy nem lesz teljesen ugyanaz a kettő, és barátnőm lélekben fel is készített, hogy ne lepődjek meg a változtatásokon, ha olvasom, majd a kötetet, de arra mégsem tudott felkészíteni, hogy szinte a teljes történet, a nevek, az eset, az ok-okozat, és még a gyilkos személye se essen egybe, vagyis, körülbelül az áldozat nevén, és a történet címén kívül minden más.

De valahogy mégsem csalódtam a könyvben, sőt, a kezdeti fancsali hozzáállás után nagyon kellemesen csalódtam benne, és lehet, hogy egy későbbi újraolvasás után már nem csak 5 pontot kap az 5-ből, hanem kedvencé is avanzsál. Bár már lehet, hogy már most az.:)

A film:

A történet hasonlósága a könyvével annyiban merül ki, már mint ahogy azt említettem, hogy Trevelyan kapitányt meggyilkolják, de, hogy ki, és miért, az már más lapra tartozik. Szeretem a Geraldin McEwan főszereplésével készült adaptációkat, de azt még mindig nem tudom felfogni, hogy szerencsétlen Miss Marplet miért kell olyan történetekbe beleírni, amikben nem is szerepel, és nagy valószínűséggel, ennek a történetnek ez idején is otthon St. Mary Meadben kötöget, vagy olvassa kedvenc unokaöccse egyik kötetét. Mégis a film szempontjából ő áll a nyomozás középpontjában, a könyvben megjelenő civil önkéntesek helyett, és természetesen a végén is ő az aki a szálakat elvarrja.

Trevelyan kapitány a film szerint éppen a Churchill miniszterelnökkel folytat tárgyalásokat, méghozzá a közelgő választásokra tekintettel azzal a szándékkal, hogy a „párt színeiben” induljon. Egyik ilyen klubbeli megbeszélése után akad össze „nevelt fiával” Jimmel, aki azzal vádolja, hogy levélben fenyegette meg, hogy kitagadja az örökségéből. A kapitány értetlenül áll az eset előtt, majd a „kissé elázott” fiút otthagyja az információhajhász sajtó forgatagában, a klubépület előtt. Hazafele útján találkozik a fecsegő Miss Marpellal, akivel hazáig kénytelen utazni, mivel az a szomszédságában élő Raymond Westhez utazik, aki hogy hogy nem mégsem várja hőn szeretett Jane nénikéjét, aki így a morcos kapitánynál, valamint annak titkárával John Enderbyvel kénytelen összeköltözni. Trevelyan „belefáradva” a sajtó érdeklődésébe, elhagyja Sittaford lakot, és megszáll a közeli fogadóban, ahol a viharos estén összeülnek a lakók egy kis szeánsz erejéig, aminek az eredménye egy túlvilági üzenet azzal, hogy a kapitány nemsokára meghal. És persze ami késik nem múlik alapon, később a szobájában szívében késsel meg is találják.

De ki a gyilkos? Mindenki az iszákos Jimet gyanúsítja, aki előző este rá is támadt pártfogójára. Segítségére a jegyese, Emily siet, karöltve a hírhajhász Charles Burnabyval. De mégis milyen hírre éhes a fiatal zsurnaliszta? Vagy inkább kire? Kié volt a másik pezsgőspohár a kapitány szobájában? Miért jár folyton madár lesre Mrs. Wileett? Ki küldte a mérgezett szultánkenyeret? És kire hasonlít Violett?

Csavaros fordulat, meglepő végkimenetel, ami mondjuk nem összeegyeztethető az alapot képező történettel, viszont annyira jó, hogy mégsem lehet haragudni. Rendkívül jól összeválogatott karakterek, és színészek, árnyalt személyiségek teszik még színesebbé a filmet. Nekem még mindig egyik kedvenc részem, a bűnökről való lepellerántás, ahol több beállításból is láthatjuk a gyilkos reakcióit, „arcait”, ahol még inkább érvényesül, hogy mennyire félre lehet ismerni az embereket.

A könyv:

Meglehetősen zavart a nevek megcserélése, főleg, hogy előtte már többször is láttam a filmváltozatot, és amikor csak Mr. XY –ról volt szó hirtelen a másik szereplőre asszociáltam, ez egy picit irritált. Az első oldalak még nem fogtak meg, és ez szinte az első 100 oldalig meg is maradt. Majd megjelent Emily Trefusis. Eszméletlen egy nőszemély, egy igazi talpraesett határozott karakán nő, aki mindent megtesz, és mindenkit felhasznál annak érdekében, hogy segítsen szerencsétlen ostoba Jimnek, hogy ne „lógassák fel”. Mindenkire kedvező benyomást kelt, szinte árad belőle a tettrekészség, és az elszántság, ennek megfelelően persze, a legtöbb embert céljainak eléréséért „kénytelen” az orránál fogva vezetni. Emily itt is Jim jegyese, viszont ebben az esetben a fiú ténylegesen a kapitány unokaöccse, aki hogy hogy nem pont akkor tudott leruccanni a bácsihoz pénzért esedezni, amikor a gyilkosság megesik, és persze amilyen lángelme amint értesül az esetről csapot papot hátrahagyva, elhagyja a színhelyet. Kell ennél több ok arra, hogy előzetesbe rakják? Hát persze, hogy nem.

Ezt követően lép színre Emily mint felmentő sereg, és kápráztatja el a férfiakat, kidomborítva azok határozott, erős jellemét, akikre, mint oly sokszor mondja „építeni lehet”. Épít is, kihasználja, Charles, az ifjú zsurnaliszta hírszomját, és felkapaszkodási vágyát, természetesen, hogy a fiú értesüléseit, és személyét a saját javára felhasználja. Teszi ezt olyan jól, hogy az, már nem is tudja elképzelni, hogy is lehetett meg azelőtt a karakán, páratlan Emily nélkül.

Szépen lassan kerülnek elő a kirakós darabjai, de mindig valami hibázik ami miatt nem tisztul ki a kép.

De természetesen ez az eset sem lehet megoldhatatlan. És az utolsó fejezetekből nem csak az derül ki, hogy, ki is volt a szökött fegyenc, vagy ki ölte meg a gazdag kapitányt, hanem arra is fény derül, hogy Emily lovagjai közül kit is választ.

Csak ajánlani tudom minden AC rajongónak, aki szereti, a színes palettán felsorakoztatott, egymástól oly nagyban különböző jól megírt karaktereket, az apró, tévútra vezető bizonyítékokat, és a csavaros fordulatokat.

Hófúváskor, vagy napos időben, kellemes olvasmány a krimik szerelmeseinek.

Értékelés: 5/5

Kedvenc szereplők: Emily és Charles

Kedvenc mondat: 

- Jim iszonyatosan hülye - jelentette ki.- De nem Gyilkos.

Karen Marie Moning: Keserű ébredés

Honnan?

Sokat olvastam róla a Molyon, és BIZONYOS ILLETŐK csak jókat mondtak róla. Így mikor betévedtem a helyi könyvtárba, és megláttam az újdonságok polcán, már nem is volt kérdés, hogy jön velem haza barátkozni, a Méregnaplókkal együtt. Ezzel a cselekedetemmel pedig egy fogadalmamat meg is szegtem, hiszen a 150 Ft-os (szerintem jogtalan) büntetésem után nem vettem ki itthonról könyvet. Szóval landolt a táskában, és battyogott velem haza.

Barátkozás:):

 Valahogy engem soha nem vonzottak a tündérek. Se a manók, koboldok, gnómok, törpék. Valahogy túl meseszerűnek tűntek nekem, és én személy szerint nem láttam bennük semmi vonzót, taszítót, teljesen semleges Svájcszerű volt a kapcsolatom velük. Mondja ezt az a lány persze, aki anno 13 éves korában, az Interjú a vámpírral, és a Kárhozottak királynője dupla VHS kazettát kérte születésnapjára. Hát igen már majdnem 10 éve is jobban vonzottak a vérszívók, mint a tündérek, vagy például az angyalok, akikről mindig azonnal a vallásra, és Raffaello kis duci habcsókfelhős „anzsalaira” asszociálok, és valamiért nem tudok velük azonosulni. Nem mintha több évszázados hullákkal olyan fene mód könnyű lenne…..

No de mai napság minden „menőnek” számít, ami él, és mozog, vagy éppen nem él de mozog. A több száz éves hullák lélegzetelállítóak, a „szárnyasok” őrülten szexisek, azok, akik meg valami szőrös bőrt vesznek magukra havonta egyszer döglesztőek lettek. Mindent átjár az erotika, a kéjvágy, és persze ez fantasyval tálalva az igazi. Így, ilyen gondolatokkal felvértezve kezdtem hozzá a könyvnek, hiába is volt a hátlapon gyilkosság, nyomozás, ősi titkok, meglapult ott szextündér meg vetkőzés is(bár ezek csak a következő kötet hátlapján szerepeltek, de hát gondoltam én csak kapunk belőle itt is ízelítőt), és hát Anita is nyomoz, de közben forr körülötte a levegő, de rendesen ám, mégis nagyon szeretem!

Megkezdtem hát a barátkozást, magával a világgal, és a kezdeti gondolataim szerinti „szárnyasokkal” is…. Hááááááttttt, ha néhány tündér ilyen, akkor jó, hogy elkerültek eddig nagy ívből, és valahogy a V’lane fajták sem vonzanak. De Jericho Barronse teljesen más lapra tartozik. Pontosan nem tudom, hogy micsoda, de nem is érdekel, akinek ilyen könyvgyűjteménye van, rossz ember nem lehet:P

Pro:

Ami tetszett, az az, hogy teljesen magába szippantott, és itt elsősorban nem magát a történet értem, hanem Dublint. Olyan részletességgel, és szemléletesen van lefestve, minden négyzetcentiméter, hogy úgy érzi az ember, mintha éppen ő is egy füstös kis pubban ücsörögne Mackel, és méregetné a szürke embert.

A történet nem több, mint amit a hátoldalon olvas az ember, egy kezdetben szeleburdi, álomvilágban élő, „szőke Barbie baba” szerű lány, aki szinte mindig úgy fest, mint egy rózsaszín rágógumireklám elindul felderíteni, a nővére gyilkosának kilétét. Hát igen, de ennek a lánynak van sütnivalója is, ezzel a fennálló szőke nő vagyok és ezzel együtt buta is (véleményem szerint idióta alternatívát) meg is dönti, hiszen miért ne lehetne valaki a hajszínétől függetlenül eszes? Na mindegy, ezen Mac is elfilózik egy pár mondat erejéig. Szóval lányunk megyen sok ezer kilométer messzeségbe, idegenbe, furcsa kiejtésű emberekhez, kevés pénzel, annál nagyobb bizalommal, és tettrekészséggel. Persze nem oldódik meg minden varázsütésre, sőt egyre nagyobb kulimászba keveredik, és egyre kevésbé kezdi érteni nővérét, akiről azt hitte, hogy mindent tud. Néhány sikertelen próbálkozás, és furcsa kaland után érkezik főhősnőnk, egy „régi papírdarabokkal teleszórt” utcán tett séta után JB könyvesboltjába.

Na itt voltam már azonnal elveszve. Még nem is tudtam semmit a pasiról, még meg se jelent, de már oda vissza voltam tőle, és szidtam az írónőt, hogy miért is nem írt bele a történetbe, mert legalább én is befészkelhetném ott magamat valamelyik sarokba:). Az események ezt követően felpörögnek betekintést nyerünk Dublin fényűző, de sötét oldalába, ahol nem számít más, csak, hogy mennyi pénzed van, fenét se érdekel, hogy honnan, milyen nő sétál az oldaladon, de természetesen csak a külső a mérvadó, és persze az se mindegy, hogy melengeti -é a hűvös acél a deréköved táját. Találkoztunk vámpírokkal, maffiózókkal, ki is nyírtuk egyiket, meg is loptuk mindkettőt, tehát pörögtek az események, és egyre közelebb kerültünk a megoldásokhoz, egyre közelebbinek tűnt a végcél. Vagy csak azt hittük.

Ami nekem nagyon szimpatikus volt, mint kezdő „szárnyas” olvasónak (amint kiderült nincs is mindegyiknek szárnya), szóval magának a két nagy -jobb szavam nincs rá- kasztnak a leírása, valamint a társadalmi felépítésük leírása. Szimpatikus, hogy egyiküket sem úgy vonultatják fel, hogy jók vagy rosszak. Az emberekre nézve mindenképpen rosszak, akár a sötét erőkről legyen szó, akár a világosról. Hiába szépek, hiába csodálatosak, csak kárt, és szenvedést okoznak, így maga a szex tündér sem valami eszméletlen vonzó, tudva, hogy halált hoz. Bár amikor először olvastam ezt az elnevezést, hogy halálhozó szextündér a röhögőgörcs kerülgetett, és a könyvben való megjelenése is tartogatott derűs perceket, azzal, hogy állandó türtőztetetlen vágyat ébresztett Macben a vetkőzésre, utcán, múzeumban, mindenhol.

Tetszettek a jellemábrázolások, és az is hogy bár ez még csak egy bevezető kötet volt már volt nagyobb jellemfejlődés, és világnézetváltás is a főszereplő részéről, bár szerettem a mindent színekkel, és szeretettel, vidámsággal elárasztani kívánó oldalát is. JB eszméletlenül jól megírt szereplő, fagyos, távolságtartó, keménykezű, mindenhez értő, és természetesen jobban tudó, kiszámíthatatlan, és megismerhetetlen. Hogy mégis mi lehet ő, piszkálja a fantáziámat azóta is, de hát ott a következő kötet, és lehet, hogy fél lépéssel közelebb kerülünk ehhez a megoldáshoz is.

A nyomozós résztől nem vártam se többet, se kevesebbet, mint amit kaptam. Gondoltam, hogy nem egy CSI, vagy Gyilkos elmék szerű felderítésről lesz szó benne. Hiszen a történet alapja csak a fantasy maradt, és nem az okfejtő nyomozás.

Plusz amit nagyon díjazok az a végén lévő glosszárium, és kiejthetetlen nevek kiejtésének útmutatója. Jó ha ilyenje is van egy olyan könyvnek, aminek a 30%-a magyarázatra szorul.

Kontra:

Amit végképp nem tudok megérteni, az az, hogy miért kell lelőni előre a poénokat. A főhősünk valami veszett nagy katymaszban van, és az ember elkezdené rágni a körmét, majd unottan le is teszi az ujját, mert Mac azonnal el is süti, hogy ááá nem történt ott semmi kérem, mint ahogy később átgondoltam, megbeszéltem, visszajátszottam… Miért

??? Miért kell az olvasót így hidegzuhanyozni, hogy fel se lelkesüljön, vagy kezdje sodortatni magát a kétségek hullámain? Nem értem, nekem ez magas.

Ami zavart még, az a Sookies ilyen ruhát vettem fel, ilyen kiegészítőt, színben ez meg az passzolt, és MAGAS lófarokba tornyoztam a hajam. Minden ilyen mondatnál eszembe jutott a True blood, és ilyenkor el is terelődött e figyelmem néhány másodpercre, magára a film sorozatra, hogy Hogy is ért véget?, meg jé abban is tündérekről volt szó, meg jujj ott is „idegenek” voltak…. De hol is tartottam? Ja Mac felöltözött.

Ami idegesített, az a napló kérdés volt. Lehet, hogy azért mert túlságosan sok AC-t olvasok, és így már minden elejtett félmondat megbizseregteti a képzeletem, de már az elején hajtogattam magamban, hogy a napló gyerekem a naplót keresd már, kis szerencsétlen. Na egy idő után azt is elkezdtük. Lefuttattam annak a lehetősségét is, hogy ha én elmennék Dublinba, mennyi lenne annak a valószínűsége, hogy azonnal egy multimilliomos, a sötét oldalhoz igen közel álló, minden kérdésemre választ adó, és a maffia világában is könnyen mozgó személybe ütköznék. Na ennek esélye nulla egész semmi, de nem találkozok én minden nap halált hozó szextündérekkel sem, meg ez hát egy történet lenne úgy biza, szóval itt a morfondírozást abba is hagytam.

Összességében tetszett. Humoros volt helyenként, megborzongani nem nagyon hagyta a bőrömet, kivéve a „megsárgult papírdarabok”, amiket nyugisan fújdogál a szél, de azoktól is inkább a rosszullét kerülgetett. Hogy el fogom e olvasni a folytatást? Határozott igen. Hiszen meg akarom tudni, hogy mi is ez a Barrons könyvkereskedő úr. Hátha valahol szert lehet rá tenni… De hogy erre mikor kerül sor? Azt nem tudom előre megmondani, annyira nem hozott ugyanis tűzbe, hogy azonnal rávessem magam a következő kötetre.  

Értékelés: 3,5/5

Egyik kedvenc rész:

A vége, amikor JB lakkozza Mac körmeit.

„Ne, ne így. Így csak összekeni. Az első rétegnek vékonynak kell lennie –magyaráztam neki. – Nem egy tortát von be, ez egy köröm.

…

Megrándult egy izom az állán.

– Magyarázza el nekem újra, Ms. Lane, miért csinálom én ezt.

– Mert eltört a karom – lengettem meg előtte a bal karom, ha esetleg elfelejtette volna.

– Nem hiszem, hogy eléggé igyekezett. Szerintem megint meg kellene próbálnia. Ha ebben a szögben tartja a kezét – mutatta, és közben körömlakk csöpögött a kőlapokkal kirakott padlóra –, aztán meg így fordítja... – Bólintott.

– Próbálja csak meg. Szerintem menni fog.

Hűvös pillantást vetettem rá.

– Szoktam én panaszkodni, hogy ide-oda hurcol magával és SZT-kre kell vadásznom? Nem. Szóval ne nyafogjon már, Barrons. Az a legkevesebb, amit megtehet, hogy kifesti a körmöm, amíg meg nem gyógyul a karom. Nem azt kértem, hogy mindkét kezemen fesse ki a körmeimet, még csak azt sem, hogy a lábamon. – Bár a pedikűrhöz tényleg jól jött volna egy kis segítség, az kétkezes munka.

Haragos arcot vágott, amikor felmerült annak a lehetősége, hogy a lábamon is csillogó, aranyszemcsés Jéghercegnő Pír színűre fesse a körmöm. Ezt az elnevezést egyébként mindig olyan ellentmondásosnak találtam, mint például azt, hogy ordító csend. A középiskolában és a főiskolán megismert jéghercegnők egyike sem volt az a pirulós típus.

– Néhányan – közöltem vele fennhéjázón – kapva kapnának az alkalmon.

Barrons a körmöm fölé hajolva gondosan halvány rózsaszín körömlakkot kent a gyűrűsujjam körmére. Nagynak, izmosnak, férfiasnak tűnt... és idétlennek, mint egy római tiszt fodros kötényben. A számba haraptam, hogy ne nevessek fel.

- Ebben biztos vagyok, Ms. Lane – jegyezte meg fanyarul.”