Karen Marie Moning: Keserű ébredés

Honnan?

Sokat olvastam róla a Molyon, és BIZONYOS ILLETŐK csak jókat mondtak róla. Így mikor betévedtem a helyi könyvtárba, és megláttam az újdonságok polcán, már nem is volt kérdés, hogy jön velem haza barátkozni, a Méregnaplókkal együtt. Ezzel a cselekedetemmel pedig egy fogadalmamat meg is szegtem, hiszen a 150 Ft-os (szerintem jogtalan) büntetésem után nem vettem ki itthonról könyvet. Szóval landolt a táskában, és battyogott velem haza.

Barátkozás:):

 Valahogy engem soha nem vonzottak a tündérek. Se a manók, koboldok, gnómok, törpék. Valahogy túl meseszerűnek tűntek nekem, és én személy szerint nem láttam bennük semmi vonzót, taszítót, teljesen semleges Svájcszerű volt a kapcsolatom velük. Mondja ezt az a lány persze, aki anno 13 éves korában, az Interjú a vámpírral, és a Kárhozottak királynője dupla VHS kazettát kérte születésnapjára. Hát igen már majdnem 10 éve is jobban vonzottak a vérszívók, mint a tündérek, vagy például az angyalok, akikről mindig azonnal a vallásra, és Raffaello kis duci habcsókfelhős „anzsalaira” asszociálok, és valamiért nem tudok velük azonosulni. Nem mintha több évszázados hullákkal olyan fene mód könnyű lenne…..

No de mai napság minden „menőnek” számít, ami él, és mozog, vagy éppen nem él de mozog. A több száz éves hullák lélegzetelállítóak, a „szárnyasok” őrülten szexisek, azok, akik meg valami szőrös bőrt vesznek magukra havonta egyszer döglesztőek lettek. Mindent átjár az erotika, a kéjvágy, és persze ez fantasyval tálalva az igazi. Így, ilyen gondolatokkal felvértezve kezdtem hozzá a könyvnek, hiába is volt a hátlapon gyilkosság, nyomozás, ősi titkok, meglapult ott szextündér meg vetkőzés is(bár ezek csak a következő kötet hátlapján szerepeltek, de hát gondoltam én csak kapunk belőle itt is ízelítőt), és hát Anita is nyomoz, de közben forr körülötte a levegő, de rendesen ám, mégis nagyon szeretem!

Megkezdtem hát a barátkozást, magával a világgal, és a kezdeti gondolataim szerinti „szárnyasokkal” is…. Hááááááttttt, ha néhány tündér ilyen, akkor jó, hogy elkerültek eddig nagy ívből, és valahogy a V’lane fajták sem vonzanak. De Jericho Barronse teljesen más lapra tartozik. Pontosan nem tudom, hogy micsoda, de nem is érdekel, akinek ilyen könyvgyűjteménye van, rossz ember nem lehet:P

Pro:

Ami tetszett, az az, hogy teljesen magába szippantott, és itt elsősorban nem magát a történet értem, hanem Dublint. Olyan részletességgel, és szemléletesen van lefestve, minden négyzetcentiméter, hogy úgy érzi az ember, mintha éppen ő is egy füstös kis pubban ücsörögne Mackel, és méregetné a szürke embert.

A történet nem több, mint amit a hátoldalon olvas az ember, egy kezdetben szeleburdi, álomvilágban élő, „szőke Barbie baba” szerű lány, aki szinte mindig úgy fest, mint egy rózsaszín rágógumireklám elindul felderíteni, a nővére gyilkosának kilétét. Hát igen, de ennek a lánynak van sütnivalója is, ezzel a fennálló szőke nő vagyok és ezzel együtt buta is (véleményem szerint idióta alternatívát) meg is dönti, hiszen miért ne lehetne valaki a hajszínétől függetlenül eszes? Na mindegy, ezen Mac is elfilózik egy pár mondat erejéig. Szóval lányunk megyen sok ezer kilométer messzeségbe, idegenbe, furcsa kiejtésű emberekhez, kevés pénzel, annál nagyobb bizalommal, és tettrekészséggel. Persze nem oldódik meg minden varázsütésre, sőt egyre nagyobb kulimászba keveredik, és egyre kevésbé kezdi érteni nővérét, akiről azt hitte, hogy mindent tud. Néhány sikertelen próbálkozás, és furcsa kaland után érkezik főhősnőnk, egy „régi papírdarabokkal teleszórt” utcán tett séta után JB könyvesboltjába.

Na itt voltam már azonnal elveszve. Még nem is tudtam semmit a pasiról, még meg se jelent, de már oda vissza voltam tőle, és szidtam az írónőt, hogy miért is nem írt bele a történetbe, mert legalább én is befészkelhetném ott magamat valamelyik sarokba:). Az események ezt követően felpörögnek betekintést nyerünk Dublin fényűző, de sötét oldalába, ahol nem számít más, csak, hogy mennyi pénzed van, fenét se érdekel, hogy honnan, milyen nő sétál az oldaladon, de természetesen csak a külső a mérvadó, és persze az se mindegy, hogy melengeti -é a hűvös acél a deréköved táját. Találkoztunk vámpírokkal, maffiózókkal, ki is nyírtuk egyiket, meg is loptuk mindkettőt, tehát pörögtek az események, és egyre közelebb kerültünk a megoldásokhoz, egyre közelebbinek tűnt a végcél. Vagy csak azt hittük.

Ami nekem nagyon szimpatikus volt, mint kezdő „szárnyas” olvasónak (amint kiderült nincs is mindegyiknek szárnya), szóval magának a két nagy -jobb szavam nincs rá- kasztnak a leírása, valamint a társadalmi felépítésük leírása. Szimpatikus, hogy egyiküket sem úgy vonultatják fel, hogy jók vagy rosszak. Az emberekre nézve mindenképpen rosszak, akár a sötét erőkről legyen szó, akár a világosról. Hiába szépek, hiába csodálatosak, csak kárt, és szenvedést okoznak, így maga a szex tündér sem valami eszméletlen vonzó, tudva, hogy halált hoz. Bár amikor először olvastam ezt az elnevezést, hogy halálhozó szextündér a röhögőgörcs kerülgetett, és a könyvben való megjelenése is tartogatott derűs perceket, azzal, hogy állandó türtőztetetlen vágyat ébresztett Macben a vetkőzésre, utcán, múzeumban, mindenhol.

Tetszettek a jellemábrázolások, és az is hogy bár ez még csak egy bevezető kötet volt már volt nagyobb jellemfejlődés, és világnézetváltás is a főszereplő részéről, bár szerettem a mindent színekkel, és szeretettel, vidámsággal elárasztani kívánó oldalát is. JB eszméletlenül jól megírt szereplő, fagyos, távolságtartó, keménykezű, mindenhez értő, és természetesen jobban tudó, kiszámíthatatlan, és megismerhetetlen. Hogy mégis mi lehet ő, piszkálja a fantáziámat azóta is, de hát ott a következő kötet, és lehet, hogy fél lépéssel közelebb kerülünk ehhez a megoldáshoz is.

A nyomozós résztől nem vártam se többet, se kevesebbet, mint amit kaptam. Gondoltam, hogy nem egy CSI, vagy Gyilkos elmék szerű felderítésről lesz szó benne. Hiszen a történet alapja csak a fantasy maradt, és nem az okfejtő nyomozás.

Plusz amit nagyon díjazok az a végén lévő glosszárium, és kiejthetetlen nevek kiejtésének útmutatója. Jó ha ilyenje is van egy olyan könyvnek, aminek a 30%-a magyarázatra szorul.

Kontra:

Amit végképp nem tudok megérteni, az az, hogy miért kell lelőni előre a poénokat. A főhősünk valami veszett nagy katymaszban van, és az ember elkezdené rágni a körmét, majd unottan le is teszi az ujját, mert Mac azonnal el is süti, hogy ááá nem történt ott semmi kérem, mint ahogy később átgondoltam, megbeszéltem, visszajátszottam… Miért

??? Miért kell az olvasót így hidegzuhanyozni, hogy fel se lelkesüljön, vagy kezdje sodortatni magát a kétségek hullámain? Nem értem, nekem ez magas.

Ami zavart még, az a Sookies ilyen ruhát vettem fel, ilyen kiegészítőt, színben ez meg az passzolt, és MAGAS lófarokba tornyoztam a hajam. Minden ilyen mondatnál eszembe jutott a True blood, és ilyenkor el is terelődött e figyelmem néhány másodpercre, magára a film sorozatra, hogy Hogy is ért véget?, meg jé abban is tündérekről volt szó, meg jujj ott is „idegenek” voltak…. De hol is tartottam? Ja Mac felöltözött.

Ami idegesített, az a napló kérdés volt. Lehet, hogy azért mert túlságosan sok AC-t olvasok, és így már minden elejtett félmondat megbizseregteti a képzeletem, de már az elején hajtogattam magamban, hogy a napló gyerekem a naplót keresd már, kis szerencsétlen. Na egy idő után azt is elkezdtük. Lefuttattam annak a lehetősségét is, hogy ha én elmennék Dublinba, mennyi lenne annak a valószínűsége, hogy azonnal egy multimilliomos, a sötét oldalhoz igen közel álló, minden kérdésemre választ adó, és a maffia világában is könnyen mozgó személybe ütköznék. Na ennek esélye nulla egész semmi, de nem találkozok én minden nap halált hozó szextündérekkel sem, meg ez hát egy történet lenne úgy biza, szóval itt a morfondírozást abba is hagytam.

Összességében tetszett. Humoros volt helyenként, megborzongani nem nagyon hagyta a bőrömet, kivéve a „megsárgult papírdarabok”, amiket nyugisan fújdogál a szél, de azoktól is inkább a rosszullét kerülgetett. Hogy el fogom e olvasni a folytatást? Határozott igen. Hiszen meg akarom tudni, hogy mi is ez a Barrons könyvkereskedő úr. Hátha valahol szert lehet rá tenni… De hogy erre mikor kerül sor? Azt nem tudom előre megmondani, annyira nem hozott ugyanis tűzbe, hogy azonnal rávessem magam a következő kötetre.  

Értékelés: 3,5/5

Egyik kedvenc rész:

A vége, amikor JB lakkozza Mac körmeit.

„Ne, ne így. Így csak összekeni. Az első rétegnek vékonynak kell lennie –magyaráztam neki. – Nem egy tortát von be, ez egy köröm.

…

Megrándult egy izom az állán.

– Magyarázza el nekem újra, Ms. Lane, miért csinálom én ezt.

– Mert eltört a karom – lengettem meg előtte a bal karom, ha esetleg elfelejtette volna.

– Nem hiszem, hogy eléggé igyekezett. Szerintem megint meg kellene próbálnia. Ha ebben a szögben tartja a kezét – mutatta, és közben körömlakk csöpögött a kőlapokkal kirakott padlóra –, aztán meg így fordítja... – Bólintott.

– Próbálja csak meg. Szerintem menni fog.

Hűvös pillantást vetettem rá.

– Szoktam én panaszkodni, hogy ide-oda hurcol magával és SZT-kre kell vadásznom? Nem. Szóval ne nyafogjon már, Barrons. Az a legkevesebb, amit megtehet, hogy kifesti a körmöm, amíg meg nem gyógyul a karom. Nem azt kértem, hogy mindkét kezemen fesse ki a körmeimet, még csak azt sem, hogy a lábamon. – Bár a pedikűrhöz tényleg jól jött volna egy kis segítség, az kétkezes munka.

Haragos arcot vágott, amikor felmerült annak a lehetősége, hogy a lábamon is csillogó, aranyszemcsés Jéghercegnő Pír színűre fesse a körmöm. Ezt az elnevezést egyébként mindig olyan ellentmondásosnak találtam, mint például azt, hogy ordító csend. A középiskolában és a főiskolán megismert jéghercegnők egyike sem volt az a pirulós típus.

– Néhányan – közöltem vele fennhéjázón – kapva kapnának az alkalmon.

Barrons a körmöm fölé hajolva gondosan halvány rózsaszín körömlakkot kent a gyűrűsujjam körmére. Nagynak, izmosnak, férfiasnak tűnt... és idétlennek, mint egy római tiszt fodros kötényben. A számba haraptam, hogy ne nevessek fel.

- Ebben biztos vagyok, Ms. Lane – jegyezte meg fanyarul.”