Game on, bitches. Kisses 'A'

Pretty Little Liars - Season 3

Van egy csendes kisváros Rosewood, ahol a kedélyeket egy néhány éve elveszettnek hitt lány Alison DiLAurentis holttestének megtalálása a sarkaiból fordítja ki. Ali négy legjobb barátnője Aria, Emily, Hanna és Spencer újra egymásra talál a gyász pillanataiban. És a köztük lévő kapcsolatot még szorosabbá válik, hála a váratlan helyről érkező kegyetlen módszereknek. A lányok sorra kapják az egyre rémisztőbb üzeneteket ’A’-től, aki olyan titkokat tud róluk, amit rajtuk kívül senki más, talán csak Alison. De Ali halott. Akkor viszont ki a titokzatos ’A’? Mit akar? Miért? És hogyan álljanak ellen neki? Egyáltalán megéri ellenállni? Egyre szaporodó gyilkosságok, újabb és újabb titkok, meglepő igazságok és balesetek tarkítják a lányok életét. Miközben pedig azt hiszik, hogy egy lépéssel közelebb kerülnek a rejtély kulcsához rá kell döbbenniük, hogy az előttük álló út még borzalmosabb, ismeretlenebb és kesze-kuszább, mint hitték. A botrányoktól nem mentes második évad után a nézők egy pillanatig fellélegezhettek, hogy minden megoldódott. Az utolsó egy perc azonban eltörölte minden addigi nyugalmukat. A válaszok keresése pedig a harmadik évadban folytatódott.

Hogy mit szeretek a Pretty Little Liarsba? Olyan mintha, és mégsem az… Olyan mintha egy szokványos tini sorozat lenne, tele jó csajokkal és helyes pasikkal, akiket csak a partik, a flört és a ruhák érdekelnek – egy csöppet ez is megvan benne – DE, - és itt a nagy betűs szó fontos- mindez csak máz. Olyan mintha mindent tudnál az első perctől kezdve, utána elbizonytalanodsz, majd teljesen elveszel. Olyan mintha már minden egyes lehetőséget eldurrantottak volna, de a közvetkező pillanatban mégis leesik az állad. Olyan mintha már kezdene összeállni a kép, majd rájössz, hogy még alig van hozzá puzzle darabod. Olyan mintha már tudnád ki a tettes, majd mégse, ezután elbizonytalanodsz, és teljesen kétségbe esel, hogy MI VAN???

Tömören az egyik legpörgősebb, innovatívabb és megunhatatlanabb sorozat, amit az elmúlt években volt szerencsém látni. Hétköznapinak látszó amerikai tinik mindennapi élete, amit a szuperhősös, fantasys kortárs sorozatokban megpróbálnak becsempészni, itt premier plánban tündököl. És míg ott a szereli afférok erőltetettek és unalmasak addig csinos Kis Hazugjaink élete a drámai hangsúlyt könnyedén meg tudja ütni, könnyet tud varázsolni a szemek sarkába, szíveket tud tépni, vagy éppen megdobogtatni. Egyszerűen jó és kész. A háttérben zümmögő normális élet mellett azonban ott van ’A’ aki csak nem akarja feladni a mindennapos kínzást, a folyamatos megdöbbentőbbnél megdöbbentőbb akciókat, vagy éppen felfedni magát.

Immár két éve, hogy megfertőződtem a PLL szériával, újra és újra előkerülnek a régebbi részek, az év elején véget érő 3. évad pedig eddig a legmozgalmasabb, legbrutálisabb és legmegdöbbentőbb dobásokkal taglózta le a lelkes közönséget. A negyedik szezon még csak három hete dübörög, de eddig úgy tűnik, hogy hozza az előző évadban megszokott fenomenális hangulatot, amit a Kis Hazugjaink prezentálnak. De vegyük górcső alá, hogy mi is az, ami annyira magával ragadott az utolsó teljes évadban.

Imádom a sorozatban a kiszámíthatatlanságot. Minden egyes rész előtt arra számítunk, hogy az előző részben felcsipegetett morzsákra hagyatkozva az azokból szőtt elméletünk megerősödik a soron következő epizód történései folyamán. Azonban ez soha nem következik be. Általában van egy gyanúsítottunk, vagy esetleg több egyszerre, akikről sorra kiderül, hogy mégis félreismertük őket. Azok, akik az első szezonban felmentést nyertek nem menekülhetnek az alól, hogy újra a tettesek listájára kerüljenek. Szinte visszatérő eleme a sorozatnak, hogy a korábbi gyanús elemek ismét felbukkannak, magukra terelik a figyelmet, majd felmentést nyernek, míg néhány rész múlva megint szúrósan nézünk rájuk. Ebben az szezonban ilyen

elemekben bővelkedhettünk, amin az amatőr detektívek, köztük én is igazán kiélvezkedhettük magunkat.

Már az évad elején sejteni lehetett, hogy az új ’A’ nem csak babázni, hanem vérre menő hadjáratot indít kedvenc négyesünk ellen. ’A’ kijelentése, miszerint ő nem babákkal játszik, hanem testrészekkel megerősítést nyert az évadnyitányt követően, ami teljesen kihúzódott a felező szünetig. A rajongók megszokhatták már, hogy a szezon felénél van egy kisebb nagyobb szünet, aminek köszönhetően nem kell azt a borzalmas, és sokszor unalmas várakozást kivárnunk, mint, amit mondjuk a CW sorozatok esetében rákényszerítenek a nézőközönségre. A várakozások közepette októberben jön egy Halloween-i külön rész, ami eddig színesítő jelleggel épült bele a történetbe, a mostani csokit vagy csalunk epizód viszont már a morbiditás határait súrolva volt vérfagyasztó. Az alkotók olyat tettek, amit nem hittem volna, hogy a sorozat történetében előfordulhat. A hullák számának növelése, Aria megpróbáltatásai, a gyilkossági kísérletek, és Ali holttestének váratlan nem várt helyen való felbukkanása elérték, hogy a nyugodt szórakozásra kész nézők lúdbőrözve, és égnek meredő hajjal kapcsolják ki a készüléküket. Már az elővezetés, az addigi szezonokból hiányzó webisode-ok is megteremtettték az alaphangulatot, hogy mire is számíthatunk a Halloweene részben, amit követően pedig nem hogy mélyrepülésbe, hanem még inkább szárnyalásba kezdtek a lányok, és a történet is.

A titkok, csalások és árulások mögött nagy hangsúlyt kap a főszereplők magánélete, amiben örömöt, támaszt, segítséget és menekülő utat nyerhetnek a lányok. Ezek a kapcsolatok egyben viszont a legnagyobb gyengeségük is, hiszen táptalajt adnak vele ’A’ kisded játékaihoz, aki természetesen él a lehetőségekkel. Aria és Ezra nem épp a kedvenc párosom, viszont engem sem hagyott hidegen a köztük kialakuló dráma. Eleinte még vártam Mrs. Fitz megjelenését, majd inkább kívántam, hogy a Chanelbe burkolt matróna inkább maradt volna otthon a gyémántjait számolgatni. Ezra nagy magánéleti titkának felszínre kerülése után pedig a páros kapcsolata mélyrepülésbe kezd, amit a volt irodalomtanár eleinte még nem is vesz észre. Aria, aki a békés, boldog és harmonikus családi életből egy villámcsapással került a kegyetlen sorsszerűségek áldozatává, újabb fordulópont előtt találja magát, ahol csak ő tudhatja egyedül, hogy melyik utat is válassza. A döntésének következményei már csak a negyedik évadban ismerhetjük meg, igen izgalmas lett a karaktere jelenleg. Emily barátnője Maya az előző szezon végén lett egy titokzatos gyilkos áldozata. Így Emily karaktere igen nagy átalakulásokon megy végbe. Ő lesz az összes lány közül a legerősebb jellem, az egykori gyenge láncszemre nem is lehet ráismerni. Életveszélyes helyzetekbe is leginkább ő keveredik, a már meglévő lelki traumák mellé pedig még szerez egy párat, ezeknek köszönhetően pedig még inkább eltántoríthatatlanná válik attól, hogy leszámoljon ’A’-el és végre normális kapcsolatban és félelem nélkül élhessenek együtt Paige-el a középiskola után. Kérdés, hogy ez mégis hogyan fog nekik sikerülni. Egyik kedvenc párosom Hanna és Caleb, akik éppen a boldog korszakukat kezdik élni, bár ez az állapot nem tart sokáig. Ők a két elveszett, sokszor bántott páros, akik a különbözőségeik ellenére mégis lelkük sötét bugyraiban a legjobban hasonlítanak egymásra. Az összes kapcsolat közül az övékben a legnagyobb az őszinteség Hanna beavatja a fiút, mondjuk az nem is hagy neki esélyt, hogy ne tegye meg. Caleb segítségével pedig egyre közelebb kerülnek a megoldáshoz, vagyis leginkább így érezzük, majd megint pofára esünk. Az amúgy is zaklatottabban megkomponált részek tengerében ők sem ússzák meg a drámai  felhangokat, ami csak még inkább megerősíti a kapcsolatukat.  

Troian Bellisario évad végi alakításáért véleményem szerint nem csak az én fejemben fordult meg, hogy kaphatna egy Oscar szobrocskát. Az addig kiegyensúlyozott Spencer szerepében tetszelgő színésznő olyan mélységeket élt meg a „vásznon”, amit nem egy főműsoridős sorozattól várnánk. Spencer és Toby kapcsolata a legárnyaltabb mindközül. Számomra ők a kedvencek, azóta, amióta összehozta őket a Scrabble. :) A már magában is furcsa pár felborzolta jócskán nem csak a szülők, de a közvélemény kedélyeit is. Minden ellenére a kapcsolatuk kiegyensúlyozottnak tűnt. Toby harmadik évad végi akciója pedig még azoknak is a szívébe zárta őket, akik addig nem igazán kedvelték őket. A mostani fejleményektől viszont majd leszakadt az állam. Spencertől a profizmus elvárható még a legsúlyosabb időkben is. Most viszont összetört, darabjaira hullott, és az értelem helyét felváltotta a kusza zűrzavar. Emilyvel ellentétben ő lett a gyenge játékos, majd üldözöttből üldözőként irányító.

Folyamatos átalakulások, újabbnál újabb titkok és mint megszoktuk egy atombomba robbanásszerű befejezés, ami tucatnyi megválaszolatlan kérdést hagyott maga után. Tökéletesen megkomponált évadot tudhatunk a hátunk mögött, és már nem kell várnunk, hogy kiélvezzük a folytatást, hiszen dübörög a negyedik évad, úgyhogy készüljetek, mert jönnek a blokkolt hívások, és csipognak a telefonok. Itt van újra ’A’!

Az évad számomra: 5*/5

Jelen által megidézett halhatatlan szavak

Nem is olyan régen a közelgő filmes megjelenések ecsetelgetése közben ejtettem pár szót az új Rómeó és Júlia adaptációról, és mint ahogy már megszokhattátok természetesen idézettel tűzdeltem meg a bejegyzésemet. Csak mert én egy ilyen idézetmániás csajszi vagyok. :) A kis szösszenetemben kitértem, rá, hogy a:

„Szilaj gyönyörnek vége is szilaj,
Lázába pusztul el, mint tűz s a lőpor,
Mely csókolódzva hal meg.
A méz is csömörletes, mihelyt túlontúl-édes.”

idézet esetén senki se gondoljon mára csakis Shakespeare bácsira. Hogy miért is volt erre külön szükség? Azért mert ez a négy soros annyira az emberekbe ivódott a Twilight Saga hatására, hogy a rajongók szinte már szerves részeként kezelve megfeledkeznek drága Williamről.  Hogy ez rossz vagy sem arra most nem térnék ki. Akár rázzuk a fejünket, vagy csak egyszerű fránciás vállrándítással lerendezzük a kérdést nem lehet tagadni, hogy a klasszikusok szerves részét képezik a jelenleg aktuális bestsellerek mondathalmazainak.

Már annak idején Meyer esetében felmerült a kereslet a Twilight mellett a benne említett könyvekre. Gondoljunk csak bele, Bella Jane Austen összest olvas, Shakespeare-ből készülnek fel, és Edward Rómeót idéz vagy éppen az Üvöltő szelek szereplőinek realitásáról vitáznak. Ennek nyomán példának okáért a könyvet piacra dobó hazai kiadó párhuzamosan új köntösben ki is adta az említett műveket. A fiatalokat elkezdte érdekelni, hogy mégis mi az, amin a kedvenc szereplőik ellamentálnak, kik azok az alakok, akikkel párhuzamot vonnak saját magukra a főhősök, vagy éppen mi állt az idézet mögött eredeti gondolatként. Nem tagadható le, hogy elindított valamit, méghozzá az olvasási kedvet, amit az író kortársak sora még jobban támogatásba vett, tudatosan, vagy tudattalanul.

Sokszor említett kedvenc írónőm Cassandra Clare rendkívül ügyesen alkalmazza a versekből, regényekből vett idézetek láncolatát regényei egyes fejezetei előtt. Ezek nem csak rövid elővetítést jelentenek a következőkben kibontakozó cselekményre, hanem mintegy mézesmadzagként is hatnak a fiatal olvasókra, csöndesen duruzsolva a fülükbe, hogy olvassatok a holt szerzőktől is örök érvényű gondolatokat. Ugyanez a szisztéma megjelenik új kedvencem Kerstin Gier esetében is, aki a lágy, érzelmes de mégis szívet széttépő Emily Dickinson költeményeiből használt fel több esetben is sorokat. De hozhatnék még rengeteg hasonló példát.

Clare egyes szereplőit, kifejezetten a Pokoli szerkezetek trilógiában nem lehet elképzelni Dickens, Austen, Brontë nélkül. A Végzet ereklyéiben pedig annyi Shakespeare utalást találunk, Milton: Elveszett paradicsoma mellett, hogy azonnal fel akarjuk idézni a régi megporosodott ismereteinket az öreg mestertől. Összeforrt a Két város regénye és Tessa személye, olyannyira, hogy a rajongók által készített olvasási

listán a dobogós első helyet szerezte meg magának. És nem, nem viccelek, hogy elkészülnek a kedvenc könyvek karaktereinek olvasási listái, és az ezekhez kapcsolódó kihívások, mint „Olvassuk el egy év alatt XY olvasmányait!”. És ez nem csak külföldi szerzők művei esetében dívik. Leiner Laura minden képzeletet felülmúló, átütő sikere a kortárs ifjúsági irodalomban évtizedek óta az egyik legnagyobb atombombaszerű robbanás a hazai irodalmi életben, és a könyvpiacon is. A köteteket viszik, mint a cukrot, sok esetben hiánycikk – én is várakozó állásban vagyok, hogy végre megkaparinthassam a saját még hiányzó darabjaimat – szereplőitől idéznek, és igen Reni olvasmányai is megmozgatták a fiatalokat. A kötetek hátoldalán többen is arról nyilatkoznak, hogy Laura szerettette meg velük az olvasást, de szerintem maga Reni karaktere is közvetve de befolyással hat/ott az olvasók addigi könyvbogarászással kapcsolatos szokásaikhoz.

Személy szerint egy nagyon erős pozitív hatást érzékelek a kortárs „felkapott” szerzők részéről, akik az olvasás szeretetét nem csak a jelenleg futó, az aktuális trendnek megfelelő könyvekre hívják fel, hanem a klasszikus, örökzöldekre is irányítják a reflektorokat, amik ennek köszönhetően régi formában kerülnek egy őrületes friss vérkeringésbe. Hála az égnek úgy tűnik, hogy a megfilmesített könyvek mellett újra felfigyelünk a kicsit megporosodott, szuperképességekkel nem rendelkező, mégis örökéletűt alkotó szerzők tollából származó sorok után, ami a jelen betűvetőinek is köszönhető.

Elmélkedés könyvekről, kiadásról, szokásokról és elszakadásokról

Néhány hete volt egy kellemes délutáni traccspartink Francicával, és mivel rólunk van szó természetes, hogy elmélkedtünk egy keveset könyvekről, megjelenésekről, várólistákról, és úgy mellékesen a könyvkiadásról. Míg ő az olvasási beosztásán ügyködött, én sóhajtoztam, hogy de jó lenne végre úgy leülni olvasni, hogy nem kell az órát néznem, hogy mikor térjek vissza az államvizsga tételeim közé. A sok új, és észbontóan jó megjelenés között csak kapkodtuk a fejünket, miközben számba vettük, hogy melyik kötetnek mégis mi a vonzó ereje, vagy éppen a buktatója. Ez a nyár előtti dömping, sőt inkább hadjárat az olvasó védőbástyái ellen felvetette bennem a kérdést, hogy miért nem lehet a köteteket a nyár folyamán kisebb turnusokban kiadni, és nem okozna ekkora összeomlást az olvasók rendszerében. A vérmes könyvmolyoknak nem kell bemutatnom, az ilyenkor fennálló veszélyeket a hörcsögmódra mindent egyszerre akarok elolvasni „viszketitisz” kialakulását, vagy éppen az egyszemélyes gazdasági válságot, amit maga után vonz egy-egy könyvkiadási tornádó, a hetekig tartó derékfájásról pedig ne is beszéljünk, ami a cipekedést követheti. :)

Erre drága blogger barátnőm közölte velem, - ami elsőre komolyan szíven ütött - hogy nem éri meg nyár közepén kiadni, hiszen alig van valaki, aki ilyenkor könyvesboltba megy. Erre vérmesen szembe akartam szállni vele, hogy de igen is megérné, és igen is járnak, és, hogy ezt alátámasszam, mint minden értelmes ember magamra akartam hivatkozni. Már nyitottam volna a szám, de mégse tettem. Hogy miért nem? Mert igaza van. És magamat mérlegre téve kisebb eszmefuttatásba és vitába kezdtem önmagammal. Remélem, hogy nem vagyok kóros eset még. :)

Szóval, amire jutottam. A néhány évvel ezelőtti üdítő könyvesbolti látogatásaim, amikor már az eladók kinéztek az üzletből, mert csak tapogattam, szimatoltam, simogattam és beleolvastam, de elmenni ugyanúgy üres kézzel mentem, mint ahogy érkeztem enyhén szólva megcsappantak. Az ilyen akciók elsődleges célja a helyzetfelmérés volt. Mégis milyenek az új könyvek? Olvassunk bele, hogy tényleg olyan jó-e mint, amilyennek a fülszöveg mutatja. Tényleg olyan a borító, mint az interneten, vagy a valóságban teljesen más? Mindeközben telítődünk a könyvek illatával és a tudattal, hogy milliónyi gondolat, történet kering körülöttünk, és csak arra várnak, hogy közülük egyet elkapjunk, magunkhoz vonjunk, hagyva, hogy a kis hamis azonnal magába is szippantson. Igen gonosz kis természetűek ezek a könyvek meg kell hagyni. :) Nosztalgikus élmény meg kell hagyni.

Ha a mostani könyves szokásaimat veszem számba körülbelül úgy néz ki, hogy felmérem az online könyvesboltban a várható megjelenések jegyzékét, elolvasom a fülszöveget, rákeresek a kiadó oldalán, ahol már elég sok esetben megtalálni a könyv első 20-50 oldalát, hogy magamba szívhassam a második benyomást is, és eldönthessem, hogy kell-e hosszú távra vagy sem. Ha ennyivel nem elégszem meg, mert nem bízom az előételben, nekem azt is tudnom kell, hogy mi történik a desszert után, és a panaszkönyvért kell-e kiáltani vagy esetleg köszöneetet mondhatok a főszakácsnak, no ezekre az esetekre vannak: A blogok. Az új megjelenések sok bloggertársamnak már „lerágott csont”, hiszen eredeti nyelven nem csak hónapokkal, sok esetben már éves távlatban olvasták a köteteket. Így a tanácstalan moly az általa ízlésben preferált blogger által írt értékelésre is támaszkodhat, annak eldöntésére, hogy vásárol-e vagy sem. Végiggondolva ezt, olyan személytelennek, elgépiesedettnek és kiüresedettnek tűnik, az amúgy életünk kis szegletét érintő procedúra, ilyen vetületben szemlélve. A fontosabb dolgokat nem is említve…

A másik alternatíva, amiben az inputok helyett egy kis vér és élet is lüktet a könyvtári felmérés, becserkészés, vadászat és áldozatejtés. Természetesen ez is csak akkor működik jól, hogy ha az adott általunk látogatott könyvtár követi az „aktuális trendet”, és széles olvasóbázist szolgál ki, nem csak egy-egy meghatározott csoport ízlésének kedvez. Esetemben ez utóbbira nagy szükség van, mert elég szerteágazó az ízlésem, és nem mindig tudni, hogy éppen milyen őrület tör rám, és mit kívánok meg, mint egy félidős terhes nő. Probléma csak akkor akad, mint ahogy egyik kedves könyvtáros barátnőm is említette, hogy ha a könyvtárnak se anyagi forrása, se érdeklődő bázisa nincsen, így nem tudnak beszerezni, amit pedig igen inkább a meglévő bázis kívánságait fedi le ezért nem éri meg nekik az új kötetek beszerzése. Így viszont nincs, ami útján felmérjük a terepet.

Úgyhogy marad a kiadók által üldözött szörnyeteg az „illegális” e-könyvek, és rajongói fordítások. Bevallom bűnöm, sokszor esik meg, velem is hogy előbb felmérek, és utána döntök a hosszú távú viszonyról. Megértem a kiadók álláspontját is, de a magam ellensége se vagyok. Valljuk be őszintén, hogy a könyv mostanra luxuscikké vált. És ha valaki egy jobb sorozatba botlik annak beszerzése, ha azonnal kívánja magáévá tenni igen nagy szívrohamot okoz az ember pénztárcájának. (Nyögjük is őrületünk szelét Francicával, a Szent Johanna Gimi nevű addict után. :)) Egységes, mindenkinek jó megoldás nem létezik, ami mindenki igényeit kielégíti. Sajnos.

Az utazókönyvek rendszere is tökéletes trükk a paraméterek bemérésére, ami viszont egy igazi bizalom játék. Az új, ropogós, és tökéletes köteteikre sokan, köztük én is őrülten vigyázok. Őszintén szinte már betegesen. Úgyhogy számomra egy igazi horror show-nak számítana, ha elkerülne egy szeretett könyvem hazulról, és addig sokkban ülnék egy sarokban, a még meglévő hajam csavargatva, amíg vissza nem kapom épen egészségben. Nevessetek ki, de így igaz.  Szóval maradok ezen a fronton a barátokkal való csereberében, ahol a megkívánt finom falatokat meglepetések nélkül, teljes nyugalomban falhatom be. :)

De hogy visszakapcsoljak a szösszenetem kiindulás pontjához, csak a saját példámon bemutatott vásárlási, és érdeklődési szokásaimat nézve elég elkeserítő, hogy mekkora táptalajt adok többek között én is ahhoz, hogy tornyozzam azok negatív statisztikáját, amire a kiadók a megjelenéseik ütemét tervezik. Összességében csak az elmúlt 3-4 év engem érintő változásait számba véve, bele sem merek gondolni, hogy a még inkább elgépiesedett 21-ik század milyen habitusokat vált majd ki az olvasóközönségből, és erre milyen reakciók érkeznek a kiadók részéről? Lehet, hogy a 22-ik században már csak virtuális nosztalgiautazásokat tesznek egy-egy régi könyvesbolt romjai között? Ki tudja?

Évadzárók: hivatalosan is itt van a nyár Vol.02.

Once upon a time – 2. évad

Kicsivel több, mint másfél éve még arról írtam, hogy milyen kétségbeejtő helyzettel is vágta ketté az OUAT kezdeti lendületét az újév, és annak hozadékaként beköszöntő szünet. Most pedig több mint másfél évaddal később az évadzáró nem a szereplőket, hanem engem taszított kétségbeejtő helyzetbe, vagy inkább tanácstalanságba. Az utolsó rész után meredten néztem a monitoromra, és tettem fel azt a költőinek szánt kérdést, hogy „Mégis ez mi volt?”. Kérdésem nem csupán az utolsó rész fordulattal tarkított endingjére vonatkozott, hanem komplexen az egész évadra.

Az egész második szezonról Mátyás király és az okos parasztlány meséje jut eszembe, aki hozott is valamit, meg nem is, fel is volt öltözve meg nem is. A sorozatra is igaz volt ez a kettősség, izgalmas volt is meg nem is, érdekes is meg nem is. Csak sajnos a „nem is” elemek dominánsabbak voltak, mint a törpicsek IS-ek. Az első évad katartikus, szíveket összezúzó, bőgésre ingerlő, 100-as zsepit fogyasztó befejezését követően egy lendületes, kellően sötét, kegyetlen és fordulatokban gazdag évadot várt az addig zsebből megvett néző. Én személy szerint csökevényes képzeletemnek köszönhetően egy egész nyáron át abban a szent meggyőződésben éltem, hogy a varázslat megszűntével: ad egy mindenki visszatér az Elvarázsolt erdőbe; ad kettő hányódnak egyik világból a másikba, mint ha egy végtelenített Jefferson kalapba estek volna; ad három világok közötti szakadékba kerülnek. Bár utóbbi alternatíva esetén kissé egysíkúvá, és unalmassá alakult volna az évad, ellenben lehet, hogy mégis összeszedettebb lett volna ez az elgondolás ahhoz a kuszasághoz képest, amit kaptunk.

A szezon sem volt mentes a szétbombázottságtól, amit a sokszor több hétig tartó szüneteknek köszönhettünk, –bár az alkotók ezen a területen változtatni szeretnének, úgy mint pl.: a Pretty Little Liars esetében, egy nagyobb szünettel az évad felénél-  mégsem zavart meg senkit, hiszen fontosabb cselekményt, vagy történeti szálat nem szakított ketté.

HELYENKÉNT SPOILERT TARTALMAZHAT! CSAK SAJÁT FELELŐSSÉGRE OLVASS TOVÁBB!

Számomra az évad két körre oszlik, amik éppen hogy csak érintik egymást. Az első az évad néhány első részét öleli fel; az átok megszűnése illetve Emma és Snow visszatérését felölelő időszakban testesül meg. Ezt követte egy köztes állapot (kicsi Cora, kicsi Hook, kicsi zavar az erőben) amit a se itt, se ott jellemezett, majd jön a következő kör, amiben az undok varázslatellenes ellen érkezik meg, viharban, füstcsíkot húzva maga után, kerékcsikorgások közepette, ezzel elindítva a nagy végkifejletet és hozva el a csavaros befejezést. Vagy mégsem.

Valahogy már az első részben nagyobb lelki megmozdulásokat vártam, mint amit kihoztak Emma-Charming-Snow hármasából. A nagy családi egyesülés valahogy nem jött át, ellenben a mesehősök magukhoz térve igazán örültek egymásnak, mégsem tudták ezek a nagy egymásra találások elterelni az előbbi hiányosság érzetét. Pár humoros beszólást és elhullatott krokodilkönnyet pedig követett a bosszú. Regina bosszúja, Snow-ék bosszúja, Mr. Gold bosszúja, majd később Cora bosszúja, meg Hooké stb. stb. Egy idő után elkönyvelhetővé vált, hogy mindenki utál mindenkit, mindenki ki akar nyírni valakit valamiért (többnyire sikertelenül), így indokokat már vajmi kevéssé volt értelme keresni. A véres leszámolások elmaradtak, és megállapíthatóvá vált, hogy a sorozatban senki nem tud tisztességesen elhalálozni.

Az eleddig jól bevált esszencia bevetésétől nem pártoltak el a készítők: a gonosz karakter is érző lélek, csak a mázat kell megkapargatni, utána a lelki bajok billiónyi árja hömpölyög a felszínre kérés nélkül. Ebben a fél mesevilágban ezek az emberi, többrétegű, összetett, nehezen, de mégis könnyen megfejthető karakterek adják azt a lüktetést, és impulzust, amivel a néző unszimpátiájának vékony páncélján áthatolva, annak szívéig hatolnak. Együtt érzünk, szenvedünk vagy esünk kétségbe ezekkel a problémás, szarkasztikus, egomán és a végletekig sérült karakterekkel. Ami pedig meglepő, hogy nem a beskatulyázott jókkal, hanem éppen a közösség által gonosznak kikiáltott szereplőkkel, akiket a megismerésüket követően mégsem lehet egyöntetűen felcímkézni. A sorozat erőssége Regina és Gold, akik nélkül siváran unalmas, és betegesen gej lenne nem csak a sorozat, hanem a többi főhős élete is, akik könnyedén kimúlhatnának nélkülük végelgyengülésben. Ha nem lennének nem lenne harc, amire készülni, ötletelni és gyakorolni kellene, nem lennének problémák, amiket meg kellene oldani, így Charming gyorsan sörpocakot eresztene, Snow pedig elárasztaná a palotát a DIY kreálmányaival. Nem lenne „Dearie”, alku, amiért meg kellene fizetni az árat, pusztítás, ami után lehetne jobbat alkotni, szóval fejlődés, igazi élet, szenvedély és vágy, amik ellentéteik nélkül egyszerűen kiüresednek. A jól bevált eszközt most is kiaknázták, azokat a részeket, és elemeket lehetett még mindig a leginkább élvezni, viszont félő, hogy ha hosszú távon is csak ezekre a színejátszó karakterekre és csíntalan megnyilvánulásaikra építenek mikor roskad össze a torony. Próbálkozások voltak, hogy az eddig „team good” elemeit is tarkítsák, árnyalják kicsit (pl.: Snow gyilkosságtól sötétlő szíve) kevés sikerrel tudták ezt abszolválni. Az új „badass” karakterek csupán rosszul sikerült másolatai az eddigieknek, és ezzel is csak a már ismert repertoárból került elő elem egy kicsit másképp hangolva.

A mindenki által várt titok leleplezésére is sor került, megtudhattuk végre, hogy ki is Henry apja, ami ding dong nem okozott mindenkinek akkora sokkhatást, mint ahogy azt a készítők várták. Kiszámíthatóbbá vált a sorozat, kedves délutáni matinévá és már nem az a főműsor időben közvetíthető ütős, újszerű a család valamennyi tagját a képernyő elé vonzó műsor, ami eredetileg volt. Úgy éreztem, hogy túl sok szálba kaptak bele az alkotók, amelyek nem lettek kellőképpen kibontva, csak fel-fel villantottak azokból néhány fontosabb, kiszakított elemet. Sok új szereplő, sok új és meglepő kalandot ígért, akik és amik átcsúsznak egy következő évadra, így az szintén sablonszerűen szinte ugyanúgy fog indítani mint az előző. Nekem sajnos ez kevés volt, nem tudott lekötni úgy, mint az előző szezon, ahol szinte részről részre vártam a folytatást. Az évad végére olyan szintre süllyedt az érdeklődési indexem, hogy csak fél szemmel és meg megszakítva néztem a finálét. Nem tudott meghatni a szereplők szenvedése, az, hogy néhányan úgy tűnik végleg elvesztek és ez most nagyon de nagyon kellene, hogy fájjon. Jobban megütött Mr. Gold és Belle elválása, valamint annak latolgatása, hogy Rumpelstiltskin megakadályozza-e sorsa beteljesedését, vagy megadja magát a végzetének.

Mint ahogyan most nagyon dívik az OUAT-ból is kinőtte magát egy spin off sorozat, méghozzá az Once upon time in Wonderland, ami csodák csodájára nem Óz, hanem a Bolond kalapos otthonában Csodaországban fog játszódni. A képi világa lenyűgöző, az elgondolás meglepő és izgalmas. Mindeddig az első bepillantások pozitív képet sejtetnek. A kérdés csak az, hogy a beszívott Hernyó szemszögén keresztül kaptunk-e bepillantást ebbe a csodavilágba, vagy bódítószer nélkül is kegyetlenül kellemes perceket fog okozni.

Az évad számomra: 2,5/5

Évadzárók: hivatalosan is itt van a nyár Vol.01.

Vámpírnaplók - 4. évad

Ha röviden kellene bemutatnom a sorozatot, a következő főbb pontokat emelném ki:

-   valaki mindig sír, nincs olyan rész, hogy valaki ne válna szobaszökőkúttá; (Én mondom könnyebb lenne leszerződtetni egy embert külön, csak arra, hogy végig bőgjön. Komolyan! Olykor-olykor csak rá kellene exponálni a kamerával, és kész.)

-    ha valaki meghal, biztos, hogy kap valamilyen formában egy második, egy harmadik, és egy sokadik esélyt is, hogy visszatérjen az élők közé;

-  annyira általánossá vált, hogy valaki valamilyen természetfeletti lény, hogy ezáltal ez a tény másodlagossá, sőt huszadrangúvá válik, mintha csak egy általános szerelmi drámákkal megtűzdelt latin amerikai sorozatba csöppennénk, ahol néha tocsog minden a vérben;

-    mindenkinek tökéletes a sminkje nem csak ébredés után 5 másodperccel, hanem az első pontban már említett szobaszökőkút effekt, vagy egy alapos és mocskos verés után is;

-   tuti, hogy 2 rész múlva lesz egy olyan party/bál/piknik/akármi, amihez kisestélyit, tüllt, vagy selymet kell ölteni, a srácoknak meg szmokingot;

-    a fiúknak jobb a belőtt hajuk, mint a csajoké;

-   már elfelejtetted, hogy mi is volt az eredeti konfliktus. Ohh nem, várj mégsem, mert még mindig ugyanott tartunk!

-   mindig jön egy új nagyon gonosz „főgonosz”, akit jobban megszeretsz, mint a bárgyú, kedves és tündérporral körbeszórt főhősöket.

Amire mindenki várt, végre bekövetkezett az előző évadban. Elena meghalt, amivel véleményem szerint véglegesen el is vághatták volna a szenvedései béklyóit, és le is zárhatták volna a történeti szálát. A tipikus utolsó részekben jól megkavarjuk a sz@rt, hogy az őszi szezonnyitóra odaültessünk minden hitehagyott rajongót a képernyő elé taktikát azonban itt sem tudták kihagyni. Végül a nyugodjon békében megemlékezés helyett, Isten hozott az élőhalottak között partyval nyitott a negyedik szezon. A beharangozásoknak köszönhetően a csöpp reményem erős táptalajra lelt, de már az első rész nyavalygásai után megállapítható lett, hogy attól, hogy Elenánek egyenletes, szépen fehérített fogsorához agyarak is társultak jellemében nem történik messzemenő fordulat. Meghalt a hiszti királynő, éljen a hárpia! A már három évad óta folyamatos huzavona és elcsattanó csókok után a Delena fanok csillogó szemekkel, és reszkető sóhajok közepette élvezhették VOLNA a kedvenc párosuk egyesülését HA közben a Ken baba hajú Stefan és az éppen mások érzelmi problémáira koncentráló Caroline nem csacsogják végig az oly rég óta várt jelenetet. Ilyen kezdettel várható volt, hogy nem minden lesz szép és csillogó az új párosítás körül, és lám-lám jött a kötődés problémája, egy csomó újabb könny, verekedés és dühkitörés. Tehát minden a régi! Nosztalgiázzunk nyugodtan. Az egyetlen kellemes dolog a szenvedések közepette még mindig Damon be-beszólogatása volt, aki bár még mindig dögösen hozza az elveszett, meg nem értett szeretetre éhes bad boy szerepét sajnos a trónról lecsúszott az udvaronci posztra.

Ne aggódj az enyémet is!

Számomra, bár nem meglepő módon az egész évad során egyetlen karakter pumpálta intravénásan a folytatáshoz szükséges elixírt a vénámba, és ez nem más volt, mint Klaus. A mindenki által utált, embereken/vámpírokon/vérfarkasokon/hibrideken vérben tocsogva átgázoló Eredeti nélkül a sorozatban nem lett volna semmi élet, ami vicces, hogy ha azt vesszük, hogy Klaus félig halott. Az ő és Caroline szálának alakulása még kezdetben reménykedésre adott okot, de sajnos az is elsatnyult. És ez nem éppen kedvenc hibridemnek volt köszönhető. Friss, szőke vámpírunk érzéseiről a széria harmadánál meggyőződhettünk, de hol van már az a sekélyes lány, akivel anno megismerkedhettünk, és a saját csillogásán túl nem érdekli senki és semmi (no itt van fejlődés). Caroline lehetne Mystic Falls ügyeletes természetfeletti pszichológusa, aki mindenkit gatyába ráz, a lelkek mélyéig lát, és ahol tud, ott segít. Sajnos a saját háza táján, már nem igazodik ki ilyen jól, ami valljuk be nagyon nagy kár. A leginkább ott siklott ki vagy inkább került háttérbe ez az egész Klaus/Caroline affér, amikor hely kellett, hogy adjon a nagyobb és jelentősebb drámáknak, mint például a gyógyír megtalálása, aminek a megszerzése természetesen megint Elenához kapcsolódik, vagy egy újabb nagyon gonosz, meg nem értett ősi ellenségnek a feltűnése. Az addig oly sok fant a képernyők előtt tartó civódás és „my love”, meg „sweetheartok” után dobva lett a szerelem, és jöhetett az „akció”! Sajnos a spin off szálnak köszönhetően nem hiszem, hogy a közeljövőben kap újra lángra és égeti föl a világot kettejük kapcsolata, de megjegyezném, hogy ennek a lobogó kavalkádnak a hatósugarába kerülő válogatott szereplők is fáklyává válhatnának és véglegesen kiléphetne nem csak Mystic Falls hanem a nézők életéből is.

A szokásos tisztogatásra ezen szezonon belül is sor került. Mint minden egyes évadban most is rengeteg áldozatot követetek magukénak a természetfeletti erők, és természetesen bőséges könnyzápor is kísérte mindezt. Szerencsére olyan szereplőktől szabadultunk, akiknek társasága nem csak számomra, hanem a történet szereplői számára is terhes volt már, még akkor is, ha meg kell hagyni nem is sok vizet zavartak. Mindez a tisztogatás a szokásokhoz híven nem kelt feltűnést a lakosságban. Mindenesetre a körzetben nem szívesen lennék népszámláló, mivel annak óriási a valószínűsége, hogy a titkok elfedésének érdekében ez is egy gyors kihaláson alapuló meló lehet.

Vérmes reményei, miszerint Matt és Jeremy egy Supernatural szerű vámpírhóhér tini brigádot alakítanak, és végigsüvítenek az USA államain egy terepjáróban, felszerelve karókkal, ezüsttel és minden mi jóval nem következett be. Bár lehet, hogy a készítő brigád fantáziája a The Originals után ezen a vonalon szintén meglódul, és még láthatunk valami hasonlót a fiúktól. Mindenesetre a sorozat berkein belül maradva még szabadon kalandozhatnak majd.

Az évad második felét egyszerre bezúzva próbáltam meg gyorsan túlesni minden szörnyűségen, és mi tagadás az utolsó részekre egész felcsigázott állapotba kerültem. Sajnos levonva a konzekvenciát, ez azokon a nézőkön, akik heteken keresztül, sokszor rengeteg ideig tartó megszakítással teletűzdelve követték nyomon az eseményeket vajmi sokat sem segít. Minden elismerésem azoknak az elvetemült nézőknek, akik a több héten át húzódó szenvedést vállalva kitartottak a sorozat mellett, és most egy arcba csapáshoz hasonlatos befejezést követően, egy újabb hónapokon át tartó várakozás lesz osztályrészük. Örülök, hogy helyettük azok csapatát erősítettem, akik tömbszerűen nézték meg, hiszen így is erős asztalcsapkodások között bár, de kibírhatóbbá vált a negyedik évad, és annak minden nyavalyája. A készítők az előző szériához hasonló befejezéssel, és hát kicsit elcsépelten zárták le a sorozatot, ami „Ez-nem-lehet-igaz!” állapotot eredményezett a képernyők előtt ülőknek. Hogy fordulatokat hoz-e az új évad, vannak kétségeim. Karakterfejlődés, hmmm néhány szereplő szerintem a halhatatlanná válásának köszönhetően inkább az állandóságban és nem a változásban hisz. Mindenesetre olyan december környékén vevő leszek az első blokkra az immár (el sem hiszem!) ötödik évadból. Azonban a The Originals esetében szerintem beállok én is a hetente kíváncsian a laptopom előtt ücsörgők táborába. Hiszen a New Orleans+Klaus+jazz+hatalmi harc kombináció kihagyhatatlan. Helyzetjelentés erről a frontról októberben, addig is visszafelé számolok. A VD meg hát, lesz és szerintem, lenni is fog, amíg egyszer mind szépen meg nem halnak, de azért élnek tovább boldogan.

Az évad számomra: 3/5

Matthew Quick : Napos oldal

Mélyen legbelül minden ember őrült. Ez viszonylag biztató információ lenne Pat számára, ha nem most szabadulna frissen a „borús helyről”, vagyis az elmegyógyintézetből. Főhősünk új, vérmes célokkal költözik vissza szülei házába, és egy teljesen sajátos életfilozófiát követve próbálja meg azt megvalósítani. Pat nem kisebb dolgot szeretne elérni, mint hogy élete filmje végre happy enddel végződjön, kifizetődjön a rengeteg erőfeszítés, és kiélvezhesse annak gyümölcsét.  Ez a napsütéses befejezés felesége visszaszerzésében és a boldogan éltek, míg meg nem haltak koncepcióban öltene testet elképzelései szerint. Hiszen a néhány hónap különidőnek elégnek kell lennie, hogy minden megoldódjon, főleg, ha az ember erősen hisz, és minden tőle telhetőt megtesz. Vagy mégsem?

Honnan: friss Oscart nyert filmek maratonba ez is becsúszott, felnyomta az érdeklődési indexemet a könyvre is.

Gondolatok:

Nikki és a különidő. Folyamatosan visszatérő két szó, ami egy idő után az olvasót és a nézőt is az őrületbe kergeti. Olyan érzésem volt, mint anno az Elfújta a szélnél, ha még egyszer meghallom, hogy valaki kimondja az Ashley nevet én fojtom meg. A különidő szó felbukkanása pedig szinte betontörőhöz hasonló módon fájdalmas fejfájást okoz. Úgyhogy már szinte megértjük, hogy is érez Pat Mr. G és annak szoprán szaxofonja iránt. Az ismétlődés alapeleme a kötetnek, sokszor érzünk Ctrl+C, Ctrl+V effektust olvasás közben, azonban ennek több oka is van. Egyrészt Pat négy sarkából kifordított életének elsődleges alapkövét az adja, hogy minden egyes napon ugyanazokat a műveleteket hajtja végre. Elmondása szerint azért, hogy jobb ember legyen, de az ez mögött megbújó állandóság, és biztonság érzése is dominál az amúgy egyáltalán nem kiegyensúlyozott életében. Tehát az ismétlés egyenlő a stabilitással. Vagy éppen az ismétlés segíti a megértést, azokkal az eseményekkel és változásokkal szemben, amelyek elfogadhatatlanok, és fel nem dolgozhatóak számára, ezzel is segítve, hogy az unalomig szajkózva általánossá, és ne kirívóvá váljanak; elveszítve a valódi jelentésüket így válva számára felfoghatóvá. Harmadrészt pedig miért is ne lehetne néha a repet gombra nyomni, amikor az ember a saját életének filmjét nézi és vágja össze?  Ezáltal bár sokszor zavaró, és én sokszor a fejemet a falba vertem volna olvasás közben, mégis elérte az író a szándékát: mi is kissé őrültekké válunk.

Az amerikai cukros boldog befejezés megfekszi a gyomrunkat, és csömörünk van tőle, mégis, amikor egy történet nem a szánk íze szerint végződik fintorgunk és a képernyőt dobáljuk, vagy esetleg a könyvet tépjük szét (Pat esetében ez igaz is). Imádtam, hogy a napos oldal elméletének levezetése közben megjelentek az amerikai irodalom klasszisainak írásai, és az éppen ezzel a habos-babos elmélettel szembeni rideg valóságot hozó kontrasztjaik. Pat eleinte nem tudja ezeket megemészteni, de ahogy halad a történet előre, és egyúttal kezd Pat is képbe jönni magával, az eseményekkel és a jelenével, egyre inkább megérti, hogy a boldogsághoz ugyan úgy hozzátartozik a rideg és kegyetlen események sorozata, hiszen nélkülük nincsenek árnyalatok, viszonyítási pontok és célok sem.

„Az a megdöbbentő, hogy Ronnie mindezt egyfajta baráti szívességként osztja meg velem, mintha meg akarna védeni Tiffany furcsaságaitól, mintha ő többet tudna az efféle dolgokról, mint én, mintha nem én töltöttem volna az elmúlt pár hónapot elmegyógyintézetben. Ronnie nem érti, mi megy végbe bennem, de azért nem támadom le, mert azt gyakorolom, hogy kedves vagyok, és nem okoskodom, hogy Nikki újra tudjon szeretni, amikor a különidő véget ér.”

A Napos oldal nem más, mint minden ember élete céljának, a saját happy endjének a megtalálásáról szóló kicsit kifordított mese; az erre a célra feltett erőfeszítések, könnyek, fájdalmak és remények útvesztőjének története, aminek kövezete imákkal és kívánságokkal van kikövezve. Az út végén sokan mégsem vagyunk tisztában azzal, hogy megérkeztünk a célállomásra, mert nem az az útjelző áll előttünk, mint amit az utazás elején elképzeltünk. Más a csomagolás és idegen attól, ami a kezdetekben olyan szépen körvonalazódott a szemünk előtt. Azonban nem vesszük figyelembe, hogy az utunk során mi magunk is rengeteget formálódunk, és változunk, aminek következménye, hogy tudatunkon kívül, de a „napos oldalunkra” is másképp esik a fény.

Pat mindannyiunk utazásán vesz részt, még ha őrültnek is tűnik, de ki nem őrült ebben a történetben? Mindenkinek van valamilyen heppje, dzsudzsuja, amire szintén mondhatnánk, hogy nem épeszűségre vall, vegyük Pat apját, akinek családjához való viszonya attól függ, hogy győz-e a csapata, avagy sem. Mégis ezek az emberek alkotják a „normális”, hétköznapi, nem fura embereket, akik ítéletet hozhatnak és bírálhatnak, mindeközben ott van Pat és Tiffany, a furák, akik pszichológushoz járnak, olykor dühkitörésekkel küszködnek és gyógyszereket szednek. Mégis ők azok, akik a leginkább a mélyre látnak, megértik a belső mozgatórugókat is, másképp értelmezik a világot, mint az átlag és nem játsszák meg magukat azért, hogy az másoknak jobb legyen. Pont ezért nem értik a többiek által megjátszott szerepeket, amit a külvilágnak mutatnak, és ezért van olyan nagyon szükségük egymásra, hogy túléljék egy őrült világban.

„Ránézek Tiffanyra, aki görnyedt háttal ül, és az asztalra könyököl. Fekete ing van rajta, amitől a haja még feketébbnek tűnik. Szokás szerint most is túl sok rajta a smink. Szomorúnak tűnik. Dühösnek tűnik. Úgy tűnik, senkire sem hasonlít az ismerőseim közül – ő nem tudja felvenni a „boldog vagyok” álarcot, amit mások felvesznek, amikor tudják, hogy figyelik őket. Semmilyen álarcot sem visel, amikor velem van, és ezért valahogy bízom benne.”

Mindannyiunknak megvan a magunk fekete és barna fotelje, amibe egy keményebb vagy jobb napon beleesünk, és kiadjuk mindazt a frusztrációt és őrületet, ami felgyülemlik és tobzódik bennünk. A történet tükröt tart elénk, azzal, hogy bemutatja mi is történhet, hogy ha mindez irányíthatatlanul ömlik ki belőlünk, amikor nincs bennünk semmilyen kontroll vagy fék, valamint azt, hogy milyen nehéz is megfelelni nem csak másoknak, hanem a saját magunk által felállított új és jobb képnek. Azért is áll közel, valamint szerintem azért is lett ekkora közönségsikere a filmnek is, mert bármelyikünk lehetne Pat vagy Tiffany, hiszen mindannyiunk életében következik/het be olyan tragédia, aminek következtében teljesen kivetkőzünk magunkból, és nem biztos, hogy gyorsan, vagy valaha is visszatérünk a korábbi állapotunkhoz. Annak is megerősítése a történet, hogy egy összetörtet csak egy másik összetört érthet meg teljesen, és nem biztos, hogy a közvélemény véleménye érvényes, miszerint nem segítik, hanem még inkább pusztítják egymást.

Olyan történetet tarthat az olvasó a kezében, ami nem csak több óra hosszán át leköti a figyelmét, de még utána is gondolkodásra ingerli. Kap tőle egy-két fenéken billentést, és arcul csapást, kedves meghitt percet, könnyet és mosolyt. Egy igazi hangulat-kell-hozzá kötet, ami ha megvan, nehezen mozdít el az olvasástól más.

Ps.: Halkan jegyzem meg, még mindig nem értem mit esznek az amerikai focin…

A könyvért külön köszönet a Könyvmolyképző kiadónak!

Értékelés:

Kedvenc rész:

„- Mert ez a regény a pesszimizmusra tanítja a gyerekeket. Nincs remény a végén, nincs napos oldal. A tinédzsereknek azt kellene tanítani, hogy…

- Az élet kemény, Pat, és fontos, hogy ezt a gyerekek is megtanulják.

- Miért?

- Hogy együtt érzőek legyenek másokkal. Hogy megértsék hogy vannak emberek, akiknek nehezebb a sorsa, mint nekik, és hogy ez az életnek nevezett utazás a világunkon át nagyon eltérő élmény lehet attól függően, hogy kinek miféle kemikáliák tombolnak az agyában.”

„Valójában köszönettel tartozom, hogy tönkretetted az életem, mert ha nem kerülök a borús helyre, nem vettem volna a fáradtságot, hogy jobb emberré váljak (…)”