Brunonia Barry: A csipkeolvasó

Nehéz erről a könyvről értelmesen beszélni és írni, de megpróbálkozom vele. Tipikusan azok közé a történetek közé tartozik, amikről nem tudod rendesen elmondani, hogy miért is szeretted, vagy miért tett rád ekkora, és mély benyomást. Miután becsuktam az első nem túl értelmes szó, amit kiadtam magamból a Tyűha volt. Meg kell hagyni, kicsit idétlen és régimódi kifejezés, de mással az adott pillanatban nem nagyon tudtam kifejezni azt az érzést, amit okozott. Hogy milyen is ez a kötet? Nehezen lehet megragadni és szavakban megfogalmazni. Eredetileg csak véletlenül került fel a listámra, amit a könyvtárunkban hagytam, és mintegy véletlenül be is szerezték. Funkcióját tekintve, mivel nem túl vastag és nem túl súlyos csak annyi lett volna, hogy elterelje a figyelmemet a mindennapi haza és iskolába való utazgatás során. Így mint minden egyes utazó könyv sokáig hányódott vetődött a táskámban, akinek hasonló eszement szokása van, úgyis megérti miért. Vagy tele a busz, és nem lehet nyugodtan belemerülni a regénybe, vagy jön egy ismerős, aki annyira eltereli élete apró részleteinek ecsetelésével a figyelmem, hogy teljesen megfeledkezek róla, hogy más is lapul a táskában, mint félig rágott alma és egy üveg víz.

Gondolatok:

Szó mi szó az elején elvarázsolt a történet, és a mesélő Towner. Bepörgette az agytekervényeimet és a képzeletemet rendesen, mikor kijelentette, hogy „Egy szavamat se higgyék, mert én mindig hazudok.„. Azonnal felmerül a kérdés, hogy miért teszi ezt? Mit titkol el? Mi lehet az igazság? Elbeszélését követően viszont jönnek mély pontok a történetben, ez köszönhető a fejezet és nézőpontváltásoknak és a sokszor összekuszálódott szálaknak. A történet közepére mindenesetre elálmosodtam, mint egy macska a nyári forróságban, aki elnyúlik lábát lelógatva egy hintaágyról. Itt kevesebbszer került a kezembe a kötet és gyorsan ki is került közüle. A végét viszont már egyben szippantottam magamba, hiszen másképp nem is lehet. Nem akartam, hogy bárki megzavarjon, bármi elvonja a figyelmem, vagy bármi mást kelljen csinálnom. Ebből is látszik, hogy milyen megosztó a könyv. És ennek vagy éppen ennek ellenére köszönheti nálam a sikerét.

Ami már az első perctől kezdve magával ragadt, az a főszereplő Towner. Akinek tanácsa még az első 50 oldalnál a fülünkben cseng, ezt követően azonban valahogy megkopik. Talán annak köszönhető, hogy mindenhol megerősítést nyerünk a gondolataira, és az emlékeire, így nem hisszük el, hogy tényleg hazudik. A történet Eva halálával kezdődik, vagyis inkább Eva halála indítja útjára Towner történetének szálát vissza Salembe, a boszorkányok és azok pereinek otthonába. Ezzel mi is útra kerekedünk vele együtt, és hallhatunk néhány töredéket a régi életéből, hogy miért menekült el innen, és miért nem akart soha visszatérni. A történet elején még csak annyit tudunk, hogy Townernek, akit egyébként Sophyának hívnak egy iker húga Lyndley és egy fiú öccse van Beezer valamint egy kissé mogorva és furcsa anyja May, aki a Sárga kutya szigeten él a mai napig bántalmazott nőket támogatva. Élete egy részét Eva nagynénjénél élte le, akit anyjaként szeretett és ez viszont is igaz. Az ő történetük szépe lassan bontakozik ki lapról lapra, utalások, emlékképek formájában. Az olvasóra van bízva, hogy hogyan is rakja össze ezeket a darabokat, vagy, hogy a könyvhöz hűek legyünk a holt pontból kiindulva hogyan tudunk a csipkében olvasni? Előrébb haladva a történetben egyre inkább világossá válik, hogy több szörnyű dolog is keresztezte Towner életét, amíg Salemben lakott, és nem egy szerető és békés családban nevelkedett fel. Megtudjuk, hogy anyja May mikor kiderült, hogy iker lányai lettek Lyndley-t „elajándékozta” a nagynénjüknek Emmának és annak férjének Calnak, akiknek nem lehetett közös gyermekük. A meg nem értett Lyndley pedig 18-ik születésnapjuk után öngyilkos lett. A miértekre nem kapunk választ. A szereplők múltbéli alakja nem materializálódik előttünk, és a történet, Towner története helyenként megszakad. A múlt árnyain keresztülvág a jelen és annak problémái.

„Változik az ember, változnak a lehetőségei.”

Az olvasó nem csak a főszereplő életébe kap bebocsátást, hanem Salem mitikus csipkeverő nőinek múltjába és talentumába is bebocsátást nyer, hiszen minden egyes fejezet elején található részlet A csipkeolvasó útmutatójából, ami mesél a csipkéről, az őt olvasóról, múltról és jövőről. Engem ezek a részletek varázsoltak el, és sokszor tartották bennem a lelket azoknál a részeknél, amikor már feladtam volna a könyvvel való „küzdelmet”. A csipke motívuma, és a benne való olvasás képessége átjárja az egész kötetet, ezzel adva neki egyfajta misztikus bájt, amivel valahogy Alice Hoffmann és Joanne Harris által megalkotott világot juttatta az eszembe. Azonban a könyv sokkalta érdekesebb bonbonos doboznak ígérkezik, amelyben az utolsó darabok okozzák a legnagyobb kulináris „orgazmust”. Towner E/1-eit felváltja az E/3, ami sokszor jól jött, máskor pedig feleslegesnek tartottam. Természetesen meg kell ismernünk azokat az eseményeket is, amikbe a főhős nem nyerhet betekintést, viszont a kelleténél többször éreztem úgy, hogy elhúzta őket az írónő, mint a rétes tésztát. A jelenben küzdenek a „megtért” Cal és annak szektája ellen a városiak, és keresnek egy eltűnt terhes lányt. Mivel Towner emlékeiből és a városlakók elmesélése alapján is megtudjuk, hogy milyen kegyetlen és szadista ember is volt a nagybátyja hihetőnek tűnik, hogy Angela eltűnéséért is ő a felelős.

Számomra a meghatározó fordulatot az a rész hozza, amikor a regénybe beékelődik Towner novellája, annak magyarázataként, hogy mi történt az azt megelőző évben és akkor, amikor a testvére öngyilkosságot kövezett el. Ezt megelőzően is voltak utalások a családon belüli brutális erőszakra, és az azokra adott válaszokra. Az írónő Towneren keresztül pengeti meg a hitetlenség húrját, hogy egy bántalmazott nő, hogyan is képes megbocsátani és folyamatosan visszamenni az őt verő férfihoz? Mik a mozgatórugók? Miért nem lehet ezeket a marionett szálakat elvágni? Mit tehet a családtag, aki segíteni akar, de szavai süket fülekre találnak? Mi a teendő, ha a megmentendő személy nem akarja, hogy megmentsék? Mit vált ki mindez másokból? Mellette az alkoholizmus, a gyermekelhanyagolás, a mély depresszió és a családon belüli nemi erőszak is megbújik és halk szinte hallhatatlan sikolyok kíséretében dörömbölnek apró ökleikkel az olvasó fülének, agyának és szívének ajtajain. Megráz, felháborít, megfélemlít és a végén magadra hagy vele az írónő, hogy dolgozd fel, és lásd, hiába vannak szabályok, ellenük küzdő emberek, sokszor még ez sem elég ahhoz, hogy megállítsa a lavinát. Az egész regényt áthatja az önmarcangolás és az önhibáztatás érzése, ami elől a főhősünk menekülni akar. És a miértekre a végén egy atombomba robbanás erejű befejezéssel választ is kapunk.

„Nem volt dugóhúzója, ezért keresett egy ócska kötélfeszítő pálcát, és benyomta a dugót a palackba. Az ital kicuppant a palackból, jutott belőle Lyndley pólójára is, amitől begurult, de aztán az ablakhoz ment, és az össze bort beleöntötte a tengerbe. Figyeltem, ahogy a sötétpiros elsápad rózsaszínné, majd szürkévé, végül eltűnik nyomtalanul. Valahogy jólesett nézni, amint a bor elveszíti hatalmát; úgy gondoltam, talán egyfajta gyógyító rítusnak vagy valami hasonlónak vagyok tanúja: Lyndley megfosztja hatalmától az alkohol démonát, amely uralkodott a családja életén. Ilyesmi lehetett. Ám aztán letelepedett a matracra, sodort magának egy füves cigarettát, és az én elméletem követte a bort a semmibe.”

SPOILER! AZOK AKIK NEM OLVASTÁK ÉS NEM SZERETNÉK A VÉGSŐ KATARZIST ELŐRE LELŐNI NE OLVASSÁK!

A könyv végén mindenre választ kapunk, pedig a válaszok előttünk voltak már az elejétől kezdve elszórva, mint Jancsi és Juliska előtt a hazafelé vezető morzsák. Miért hazudik Towner? Már az elején közli, hogy hézagos az emlékezete, mert a húga halála után önkéntesen tért be egy szanatóriumba, ahol elektrolízisen vett részt. Így vannak előtte és utána emlékei, valamin olyan lyukak, amiket így vagy úgy befoltozott. Felmerül a novellája során is, hogy fikció, amit viszont nem ért az olvasó, hogy miért is lenne az, hiszen olyan szépen illeszkedik az addig elmesélt történet láncolatába, hogy érthetetlen miért lenne hazugság. Sajnos beleesünk ebbe a hibába, mert a családra vonatkozó apró tényekről és eseményekről csak Townertől kapunk információt. Ezeket azonban senki sem erősíti meg! Csak utólagosan világosodunk meg, hogy senki nem említi meg Lyndley halálát, csak azt, hogy Towner otthonba került. May soha nem nevezi a lányának Townert, csak ő hívja gondolatban az anyjának, és ez az öccsére is igaz. A végén világosodunk meg, hogy soha nem volt Towner mellett Lyndley mert ő még csecsemőként meghalt. Hogy nem May gyereke, hanem a veréseknek köszönhetően rengeteg sebet és károsodást elszenvedő Emmáé. És az apja pedig az őt megerőszakoló Cal. Towner 18 évének szörnyű emlékei elől a hazugságba menekül, vagyis olyan emlékeket gyárt, amelyekkel az elektrolízis sötét lyukait könnyebben kezelhetően feltöltheti. Nem szabadul meg végérvényesen ezektől az emlékektől, csak olyan személyre hárítja őket, aki félig mégis ő, egy darabja önmagának, az ikertestvérére. Egyfajta büntetés és menekülés is számára az elferdített múlt. Bünteti magát, mivel úgy érzi a testvére miatta halt meg, így hogy emlékeiben látja a felnőtt Lyndley-t, olyan tulajdonságokkal, képességekkel és bájjal felvértezve, amely soha nem lehetett az övé. Másként megkomponált halálával pedig megerősítést nyer, hogy ő mindez az ő hibájából történt, amiért még jobban ostorozhatja önmagát. Másrészt pedig mivel rá vetíti a kínokat, mentesül azok elviselhetetlen terhe alól. Halálával pedig a rossz emlékek is meghalnak. Szembesülni a valósággal nem csak neki jelent traumát, szenvedést és sokkot, ebbe az állapotba az olvasót is magával rántja a feneketlen mélységbe, hogy onnan együtt másszanak ki apró léptekben.

Megrázó ez a kötet a maga apró rezdüléseivel, mély drámáival és megbúvó mondani valójával. Közben körbeöleli a csipke, ami megmutat múltat, jelent és jövőt, azért, hogy ha az első kettőn nem is, de az utóbbin tudjunk változtatni.

Értékelés:

Kedvenc rész:

„Csipke van mindenben, ami él: a téli tar ágakban, a felhők mintájában, a víztükörben, ahogy fodrozódik a szellőtől… Még a kóbor kutya csapzott szőrében is meglátjuk a csipkemintát, ha elég figyelmesen nézzük.”