Főnixhatás

Régen írtam. Eltűntem a blogom világából már május óta. De jó okom volt rá. Most mint egy főnix, aki új életre kel a hamvaiból, próbálom a pihenés közben pótolni magam. Hogy mi minden történt ez idő alatt velem? Letudtam egy rakat vizsgát, megvédtem a szakdolgozatom, államvizsgáztam, és ami a fő: átvettem a diplomámat!

Egy izgalmakkal teli vizsgaidőszakkal a hátam mögött fejest ugrottam az államvizsga tételsor ismeretlen mélységű tengerébe. Szólt valaki a bizottságnak, hogy nem hogy úszni nem tudok, de víziszonyom is van? Nem??? Ejny bejnye. Szabad ilyet csinálni szerencsétlen fóbiás kisjánnyal?

Közben az izgalmakat fokozandóan még védtem egy csodálatos irományt, történetesen a saját kézzel bepötyögött döntő többségében saját gondolatokat és szakmai értelmemet sejtető szakdolgozatomat. Készültem az iromány védésére átolvastam a jogszabályokat, erre az első kérdés olyan alapvető fogalomra és hátterére esett, amire nem is gondoltam volna, hogy eshet… Kérdezte a konzulensem, hogy ugye emlékszem, hogy fejtegettem egy kicsit ezt a részt. Én bőszen bólogatok, hogy természetesen. Persze, hogy tudom, hogy a bevezető gondolatok után tárgyalom az adott kérdést. De hangosan már nem tettem hozzá, hogy kb. ebben a pillanatban most ennyi jut eszembe róla.

Ennyi, hogy a bevezető rész után következett. És fejben elkezdek magammal vitatkozni, hogy mi a fenének is nem olvastam el a legelejét még egyszer csak átfutásképpen. Még januárban írtam meg azt a részt, akkor foglalkoztam vele, hogy is volt??? Minek ezzel foglalkozni pont most, amikor nem ezen van a hangsúly, hanem az egész folyamaton? Miért nem abba kérdezett bele? Most június van én meg januárban voltam elveszve ebben az elméleti szerkentyűben, hogy kezdetek kezdete előtt milyen gondolatok merültek fel…

Milyen szép az a függöny. Szép a színe. Kinek az ötlete lehetett az, hogy az igazgatói irodába narancsszínű legyen a függöny? Mintha nyugtatná az embert. De nem inkább a szabadba vágyakozik, aki ránéz. Milyen jó lenne most a kertben ülni a fák alatt….

No ez a gondolatáradat lefolydogált az agyamban, a számra viszont még mindig nem hozott egy cseppnyi értelmes szót sem. Végül csak megtört a jég. Konzulensem érezte, hogy ez a titanici fagyotti állapot nem szokásos nálam, a pillanatnyi zavar és izgalom számlájára írva nekikezdett olvasztgatni, ami a légkondicionált szobában nem is volt olyan könnyű. Végül megtört a jég és csak úgy hömpölyögtek belőlem a szavak. A zavaromat ellensúlyozva, mint mindig, ha zavarban vagyok hevesen gesztikulálni kezdtem… Közben eszembe jutott, hogy ez nem volt szerencsés a nyelvvizsgánál sem, amikor majdnem lecsaptam a beszédpartneremet. Úgyhogy észrevétlenül magam alá pakoltam a kezem, hogy fékezzem, mint Jennifer Aniston szokta volt a Jóbarátok után meghallgatásokon, hogy ne nézzék már malomkezű Rachell-nek. Egyre jobban belemelegedtem az érvelésembe, hogy szerintem mi is a mai nyugdíjrendszer hibája, mi vezetett ide, milyen intézkedések vannak/voltak, melyik régebbi törvény szabályozásához való visszanyúlást láthatjuk itt meg ott, amikor szólt a tanárom, hogy köszöni neki ennyi elég is volt, és, hogy a mellettünk csücsülő opponens szeretne e valamit kérdezni még. Aki csak annyit mondott, hogy nem, nincs kérdése látja, hogy sok munkám fekszik a 80 parányi oldalacskában, - amit január óta írtam, és 3 vagy 4 alkalommal az egészet átdolgoztam, mert így se úgyse volt megfelelő – és az is látszik, hogy nagyon mély tudást szereztem általa. Hát nem is tudom 40-nél több jogszabály átnyálazása és egy csomó kutatómunka után csak lett valamennyi fogalmam a témáról, és a képzésnek is az lenne a lényege, hogy ragadjon ránk a tudás és a szakértelem, ne csak a kosz. Így sikeresen vettem az államvizsgára való felkészülés közben ezt az üdítő délutáni kis csevejt.

Az államvizsga előtti időszak már csak egy óriási masszaként él az emlékezetemben. Nem alvás, nem evés, nem érzékelés és hangyainvázió. Úgy imádom a szárnyas hangyák azon kedves szokását, hogy pont szigorlat, szóbeli vizsga, vagy éppenséggel államvizsga előtt tudnak utat törni a szobám fala mentén és elborítani az ágyamat spártai harcosokhoz hasonló mentalitásukkal, vagyis törni előre csak előre és leverni mindenkit. Különösen engem alvó alakzatomban. A kevés alvással töltött órákat ezek az ébredések is színesítették. Amikre főleg hajnali negyed öt körül került sor. A 106 tétel emléke mellé társul még az a rengeteg szőlőcukor, zöldtea és energia ital – már a végső stációban – amik életben tartottak, vagy éppen okozták idegrendszerem lassú, de hatásos hanyatlását. Hatásuk enyhe majd egyre fokozódó ingerültség és félelemérzet volt, ami pontosan a jeles nap előtti délután csúcsosodott és a szoba ötvenszeri körbejárásában bontódott le.

Reggelre elért a szokásos „Nem tudok semmit!” állapot. Ami édesanyám szerint pont jó. Nem tudom még évek múlásával sem megérteni, hogy ő miért látja ezt így lehet, hogy ismerve a puskagyűjteményét neki a tudás nélküli állapotok is pont jók voltak, mert kivágta magát belőlük bár nekem mindig hangoztatta, hogy a fejemben lévő tudást használjam, és ne a kis papír fecniket – Köszi Anyu!!!  Bár korábban találtam volna meg az puskagyűjteményedet!!!!-. A terem előtt pedig elfogott a nem megyek be a pokol kapuján, még ha pisztollyal fenyegetnek se érzés, ami szintén ismerős volt már nyelvvizsga szóbeli, szakmai vizsga és érettségi idejéből.

 De végül kitárult az ajtó behívtak 5 embert megindult a lábam mosolyogtam, mint a halloween-i tök és a mennyezetet sasolva húztam ki a három kupacból a három kicsi lapot. Itt is néztek rám, hogy mi a francért nem nézek oda. De ugye nem akartam negyed órában nekik fejtegetni, hogy miért van, ez a komplexusom emelt szintű töri óta, mikoris Marxot csak azért volt szerencsém kihúzni, mert azt a logikát követtem, hogy rés van a borítékok között, kihúzom a bal oldalit… Bár ne tettem volna.

Megindult a gyorsírás, kidolgozás átgondolás zűrzavara, majd mivel egyik vizsgáztatóm árválkodott magában odaültem elé, és elkezdtem darálni neki a tételemet, minél gyorsabban túl akarva lenni a most-on és átlépni a későbbe. A feleletem után vándoroltam a másik oktatómhoz, hogy neki is meséljek egy kicsit. Aranyosan mosolygott és úgy mondta, hogy lassan és halkan, csak suttogjam a fülébe, amit tudok. Kérdeztem miért hangos voltam az előbb, mire mentegetőzve ááá nem, nem de csak nyugodtan meséljek neki, hangsúlyozva ismét hogy suttogva. Később mondták a többiek, hogy olyan hangosan beszéltem először, hogy nem hallották, hogy mit mondanak… Mikre nem készteti az embert az izgalom.

Végül vége lett annak a napnak is.

Majd következett a diplomaosztó.

Szerintem ezt az ünnepséget nem a lediplomázott embereknek találták ki, hanem a közönségnek, vagyis a családtagoknak és a barátoknak. Véleményem szerint csak nekik élmény szegény addig is szenvedő alanyoknak kevésbé. Ebből is csupán annyi emlékem maradt, meg maradandóan, – és közben a diploma átvételének képkockái valahogy feledésbe merültek – hogy 185 centis magasságom ellenére egy 170 cm-es talárban feszítek, ami folyamatosan szétjön, így azzal babrálok állandóan, hogy a: himnusz, kifele menet a kézrázásnál és a szózatnál ne nyíljon szét; iszonyatosan meleg van és idióta volt az, aki a reflektorokat feltalálta, a szomjhalál kerülget és villognak a vakuk.

Két év múlva ismétlés, ha minden jól megy, mivel folytatódik a móka szeptembertől mesteren.

Most már nem tűnik óriási kihívásnak az egész procedúra. De hiszen érettségi után is hasonló érzésekkel szemlélődtem visszafelé. Valahogy az ember kisebb korában azt hiszi, hogy amikor x dolgot eléri sokkal tapasztaltabb bölcsebb és felnőttebb lesz. De ez nincsen így. 6 évesen, amikor elkezdtem az első osztályt csillogó szemekkel néztem azokra, akik már leérettségiztek, vagy éppen a szakdolgozatukat írták. Becsültem, nagyra tartom azokat, akik mindezt átélték és meg tudták tenni.  Olyan nagy, súlyos és jelentőételinek tűntek ezek a szavak. Most viszont olyan könnyűek, mint egy-egy buborék. Ők is így vannak ezzel most, hogy már mindenen túl vannak?

Csak így érezzem ezt két év múlva is. Ne úgy, hogy jön az apokalipszis és vége a világnak.

Ennyi voltam. Most már diplomásan. Bár nem bölcsebben, vagy érettebben.