L. K. Hamilton – Ragály (Anita Blake 22. kötet)

Honnan:

Igazi bűnös szenvedélyemmé váltak az évek alatt az Anita Blake kötetek. A kezdeti lelkes rajongásom a könyvek, és a történet alakulásának előrehaladtával egyre inkább apadni látszik, azonban a karakterek még mindig rendelkeznek olyan vonzerővel, hogy vissza-visszatérek a Hamilton által megalkotott világba. A nemrégiben kiadott kötetekről szóló értékelések azt sejtetik, hogy az írónő kezd visszatérni a sorozat elején megszokott történetvezetéshez, értsd több a nyomozás és a horrorisztikus szál, mint az erotika. Mézesmadzag ez egy mazochista olvasónak, ami miatt leemeli az utoljára megvásárolt Anita Blake könyvet a polcáról.

Gondolatok:

Amikor még kisiskolás voltam azt tanították nekünk magyar órán, hogy ha fogalmazást írunk, három részre tagoljuk a mondandónkat: bevezető, tárgyaló és befejező részre. A bevezetésnek és a befejezésnek körülbelül azonos hosszúságúnak kell lennie, míg a döntő részt a tárgyalás foglalja el. Már egyetemista koromban vittük tovább a gondolatot, mikor az első saját kútfejünkből írt munkát kellett leadnunk, hogy a bevezetés és a befejezés egymás tükörképei/kiegészítései legyenek. A bevezetésben felvetett kérdések összefoglaló válaszait tartalmazza a befejezés, és a tárgyalásban részletesen kifejtett gondolatok konklúzióját, a kutatásunk eredményét foglalja össze a befejezés. Hát Hamiltonnál valahogy nem léteznek ezek a szerkezeti egységek. Amióta nem szerkesztik rendesen a könyveit, csak úgy terjengnek össze-vissza, mint Cassandra Clare „opuszai”. De nem csak a szerkezeti egységek hiánya volt zavaró, hanem a cselekményt megakasztó beszélgetések, monológok, vagy éppen jellemzések. A logikai bakikról meg inkább ne is beszéljünk.

 

„Vannak dolgok, amik évtizedek múltán is ugyanolyan fájdalmasak, élők. Olyan, mintha valami gonosz, mágikus Tupperware-dobozban tárolnánk őket – örökké megőrzik a frissességüket.”

 

Egy erős bevezető szösszenettel csábulunk vissza Hamilton világába, amiben a főhősnő már tényleg a régi, tökös karaktert idézi, és az író a kezdeti akciódús, természetfeletti furcsaságokkal teli kalandok ígéretével csalogat. Az első jó 50 oldalt követően egy hirtelen váltással azonban visszaesünk olyan elemi dolgokhoz is, mint hogy JC haja milyen mélységesen fekete, felfoghatatlanul örvénylően zafírkék a szeme, mennyire de mennyire csodálatosan csodálatos, mint ahogy az összes többi pasi is Anita életében, aki nem is érti, hogy miért vannak vele, pedig mindannyian azt mondják rá, hogy gyönyörű, pedig ő nem is… Szóval a szokásos cukrosnak nem mondható máz, és töltelék, ami így a 22. kötet környékén már nagyon nem hiányzik, és inkább irritáló, minthogy a megszokott otthonosság pihe puhaságát idézné. Meg amúgy is urban fantasy regényben járunk, és nem egy családregény folyamban… vagy mégsem? Szerintem, aki eddig olvasta a sorozatot már tisztában van vele, hogy melyik pasi hogy néz ki, legalábbis azok tekintetében, akik az első 10 könyvben valamilyen formán szerepeltek. Azok a mazochista olvasók, akik eddig kitartottak már mindenkit ismernek kívülről belülről, olyan szerencsétlen pedig véleményem szerint nem létezik a földön, aki pont a 22. kötettel csapna bele Anita Blake lecsójába. Apropó, az új szereplőknél viszont el kellett gondolkodnom, hogy hoppácska te ki a fene is vagy, honnan jöttél, és mi is a szereped ebben az egész sztoriban? Őszintén nekem úgy a 17-18. kötetig van meg egyben a sztori és az addigi karakterek. Nem mintha addig annyira egyben lett volna a történetszál, de én személy szerint onnantól vesztem el, ami részben annak is köszönhető, hogy kb. ott értem be az évi egy Anita kötetes magyar megjelenést. De nem kellett sokat törnöm a fejem, hogy ki kicsoda, mert szinte minden egyes cselekményt pihentető színben jön egy új, avagy régebbi karakterjellemzés; aki az előző kötetekben parkoló pályán állt, arról most gyorsan lefújták az elhanyagoltság porát, és jól be lett mutatva. Nem is lenne ezzel gond, ha nem akasztaná meg jó darabon a cselekményt, mert a sok szuper pasi, és kapcsolati szál mellett azért van cselekményünk is, ami az előző kötetekhez képest tényleges javulás.

 

„A barátod. Talán az egyik legjobb. Én nem tudom, mit tud és mit nem. Elég vicces volt, hogy Micah Edwardot az egyik legjobb barátomnak nevezi. Csajmércével tutira nem volt az. Soha nem jártunk együtt vásárolni, soha nem dumáltunk pasikról vagy… mondjuk a kapcsolatainkat megdumáltuk, de nem egészen úgy, ahogy az ember pasikról dumál. Az életünket is rábíztuk egymásra… és még mennyi minden mást.”

 

A cselekmény számomra kicsit olyan volt, mint ha Hamilton saját magától emelt volna el gondolati elemeket a korábbi köteteiből, és írt volna egy spinoff sztorit ezek mixéből. Számomra megtalálható benne a Nevető holttest, a Telihold kávézó, az Obszidián pillangó cselekményszálainak zamata, amit ha csak hagy csordogálni az írónő, és jó 150 oldallal összébb szorítja azt a bizonyos derékszíjat rajta még szemöldökhúzogatást sem vált ki az olyan kritikus rajongóból, mint amilyen én is vagyok. Azonban a 150 oldalnyi ömlengés és önvád mellett hiába volt egy izgalmas történetszálunk, amin folyamatosan izgultam, amíg meg nem akasztott az írónő a saját lelki igazolásaival, mint például, hogy a sokszereplős szerelmi kapcsolatok mennyire faszák; vagy, hogy Anita megmaradt annak az egyszerű halandó nőnek, mint aki volt, sőt a világnézete sem változott sokat, egyszerűen csak kiteljesedett. Valahogy számomra a kötet felénél tudatosodott, hogy basszus 6 év telt el azóta, hogy a Haláltánc cselekménye lement (ez a 6. könyv…), Anita összejött JC-vel, és kb. még mindig ott tartunk a sok katyvasz után, hogy aki embert öl az szörnyetegnek számít-e vagy sem… Mi van? Ennyire nem fejlődtünk sehová? A sok lelki kitárulkozás és terápiás tanács mellett pedig olyan, mint ha az írónő a logikai érzékét is feloldotta volna, ugyanis eszméletlenül következetlenné tette a szereplőit. A legkedvesebb sutaságom az volt a könyvben, hogy bár mindenki beszél minden lelki nyavalyáról, sőt az ügyhöz tartozó nyavalyákról is, de a döntő kérdést, tanácskozást Anita nem folytatja le JC-vel, a vámpírokat pedig nem vallatja ki, amiért oldalakon keresztül küzd, hanem 10 oldalon belül az addigi több, mint 500 oldalas cselekményt lezárja egy badass mozdulattal… Ilyen is volt már a 11., vagy 13. kötet táján, vagy nem? Csak akkor a rosszfiú dobbantott… De ki emlékszik már ilyenekre? Míg korábban a hatalmi lánc, a triumvirátusok és a szövetségek építésén volt a hangsúly, most ismét az egyszemélyes erőfitogtatásokon van a hangsúly, cseppet sem szembe menve az eddigi kötethalmokon felépített logikával. Hamilton inkább megmaradt a szem, és hajszíneknél, ami lényegesebb, mint a cselekmény előzményei, amire fűzi a további köteteit.

 

 „- Megint az a „mi van, ha élvezem a gyilkolást, akkor biztosan rossz ember vagyok” pillanat van – mondta Nicky Edwardnak.– Ha élvezzük, hát élvezzük – bólintott Edward, mintha az egész totálisan logikus lenne. – Az ember nem tudja befolyásolni, hogy mitől indul be. A lényeg, hogy ne ítélkezz, Anita, csak fogadd el! Szerettem volna ellentmondani, de az ostobaságnál is ostobább lett volna életem két szociopatájával vitába szállni.”

Mindennek ellenére szerettem ezt a könyvet, jobban, mint az előző 4 kötetet, de nem annyira, mint a 4-10. közötti köteteket. A Ragály végre tele van olyan természetfeletti okfejtésekkel, ami még a kezdet kezdetén merült fel a Szellemirtókkal való közös munka során, mikor Anita Dolph-ot oktatta ki természetfeletti biológiából, vagy éppen a nekromancia hátteréről. Régen, amikor elkezdtem a sorozatot pont az fogott meg benne, hogy mennyire komolyan veszi az általa felépített, bemutatott világot, és mindazt, ami különlegessé, egyedivé teszi azt. Sok kötettel ezelőtt izgultam végig szinte laponként a cselekményt, és szurkoltam a szereplőknek, hogy maximum kisebb sérülésekkel de túléljék az adott kalandot. A Ragálynál ez az érzés is visszaköszöntött. Hogy adok-e még esélyt Anitának és Hamiltonnak? Ha már 22. kötetet elkalandoztam velük, úgy gondolom nem most adom fel, elég kitartó ember vagyok. Sőt az a hír járja, hogy a következő kötetek még inkább passzolnak az alap kötetek cselekményéhez. Edward pedig nemsokára megint megjelenik, lehet, hogy Bernardo és Olaf is követi? Ezt ki kellene derítenem…

Kedvenc idézet:

„Ha én lennék a lány, már rég terhesek lennénk – kottyant közbe Nathaniel.”

 

„A naplemente csodásan rózsaszínre, lilára és sápadtvörösre festett mindent, mintha valami diszkókirálynő kente volna szét a rúzsát a nyugati ég alján, és az ott lángra lobbant.”

 

Értékelés:

Karen Marie Moning: Rossz hold kelt fel

Honnan: Újraolvasás, mert most Apokalipszis és Moning hangulatban vagyok. A történet: MacKayla Lane O’connor már sok mindent túlélt. A testvére elvesztését, az élete alapjainak romba dőlését, egy halálosnak tűnő összeütközést N-nel és bandájával, egy még halálosabb találkozást külön bejáratú Kaszásával, és természetesen minden nap elviseli ÁS Barronst. Mit veszíthet, és mit kaphat még a megszállás alatt álló Dublintól, ami mit sem sejt megszállottságáról? Állnak-e még a falak Halloween után, és marad-e még Mac életének olyan darabja, amitől nem foszthatják meg? 

Gondolatok:

A fantasy könyvekkel kapcsolatban az elvetemült olvasóknak hatalmas elvárásaik vannak. Elvárjuk, hogy már az első szavak elsodorjanak egy különleges világba, amely tele van mágiával, varázslatos lényekkel, villámsebhelyes kisfiúkkal, halálos küldetésekkel, Mordor tüzével, dimenzióváltó ruhásszekrényekkel, lovagokkal, trónokért vetélkedő többszörösen sérült karakterekkel, akikkel azonosulni tudunk, vagy nem. Mindent elvárunk a könyvtől, azt is, ami a képzeletünk határán túl létezik. Mindent akarunk, és ha hasonlóságot vélünk felfedezni szarkasztikus hangon duruzsolni kezd egy hang a fülünkben, olyan bűnre hívva fel a figyelmünket, ami már évezredek óta minden írott, és íratlan törvény szerint bűn: lopás. Nehéz újszerű történettel találkozni, egy olyan korban, amikor már minden lerágott csontnak tűnik, ahol az ember úgy érzi, hogy a filmrendezők nem tudnak új, komplex, a család minden tagját becsábító filmeket alkotni, csupán könyveket/képregényeket visznek széles vászonra, amiket a szerzők innen-onnan összeollóztak. Szkeptikusak vagyunk az újjal szemben, főleg akkor, amikor a legtöbb író fantasyt alkot, valljuk be, hogy teszik ezt kisebb nagyobb sikerrel. Karen Marie Moningban többek között azt szeretem, hogy tudja, mikor kell valamit abbahagynia, legalábbis az eddigi hazai megjelenései alapján tudok ezzel a véleménnyel élni. Még nem érzem azt a fajta taszító érzést vele kapcsolatban, amit Cassandra Clare olyan hat éve elért nálam a szerkesztést nem látott könyvmonstrumaival, amelyek egy olyan világban játszódnak, ahonnan maga az író nem tud kiszakadni, miközben már nem találja azt a fajta pusztító írói erőt, ami az alap – és véleményem szerint folytatást nem igénylő – három kötetében még fellelhető (értem ezalatt a Végzet ereklyéi 3+3 kötetének utóbbi hármasát, a többiről meg ne is beszéljünk…). Egy szóval Moning nem egy kifulladt író, aki már nem érti, sőt mi több, elfelejtette karakterei mozgatórugóit, és eredeti jellemét. Továbbá, nem az olvasók megkopasztására hajt, újabb és újabb mondathalmaz raktárakkal (kiemelem még egyszer az itthon jelenleg magyarul kiadott köteteiről beszélek).

„Csak egyetlen kérdés számít, Ms. Lane, és ez az, amit soha nincs ideje megkérdezni. Az emberek különböző mértékben képesek viselni az igazságot. A többségük azzal tölti az egész életét, hogy hazugságok bonyolult hálóját szövögeti, lemond a szabadságáról, és bármit azért, hogy biztonságban érezze magát. Az az ember, aki igazán él, csak ritkán részesül a biztonság értékes pillanataival, amelyre hidegen tekinthet, ez teszi azzá, aki. Ez teszi gyengévé vagy erőssé, élővé vagy halottá. Lássuk, hogy maga melyik. Mennyi igazságot képes elviselni Ms. Lane?” 

 

Nincsen új, „szuperfurcsa” világteremtés, csak a mi megszokott mindennapi életünket csapkodja meg egy kis szenvedéssel, mágiával, kétségbeeséssel, különleges fajokkal, önutálattal és pszichologikus, monológokba oltott ön/útkerséssel. Egy újabb Eat, pray, love mondhatnánk, mikor a hős életében történik valami borzalom, amivel meg kell birkóznia és közben egyúttal felfedezi magát, helyét a világban, amivel megalapozza a jövőjét. Csak annyi a különbség a két sztori között, hogy Moningnál kapott egy kis mágikus beütést. Azt is szeretem a Tündérkrónikákban, hogy nincs időben behatárolva. Mac naplóját olvasva azt is hihetem, hogy ezek az események pont most történnek a világunkban, vagy pedig még meg sem történtek, és csak egy Teleportáló Ezüstön keresztül kerültek a múlt Világ lakóinak kezébe, hogy figyelmeztessék őket a veszélyekre, azért, hogy tudjunk tenni ellenük. Egy kézikönyv a jövőhöz, a Shiede látók könyvtárának értékes kötetei. 

„Fura, hogy amikor minden a legsötétebbnek tűnik, a legváratlanabb helyeken jelenik meg a szépség.”

 

Aki olvasta az előző három kötetet, tisztában van már az írónő briliáns stílusával, Mac karakterfejlődésének folyamatosságával, Barrons zord eleganciájával, és az Unseeliek sötét, komor éhségével. A harmadik kötet vége azonban az elevenünkbe vág. Észveszejtően nyers, minket, olvasókat is zsigerileg felkavar és kétségek közé hajít. Tipikus „Holafolytatásmertazonnalolvasniakarooom!” érzéssel hagytuk abba az utolsó oldalt és ejtettük le a könyvet, majd kaptuk fel újra, hogy ellenőrizzük nem lapul-e még valahol egy kósza szikra, vagy egy lapok közül kirázható Árny. 

„A testhez hasonlóan a lélek is küzd, hogy regenerálódjon. Ahogy a sejtek is harcolnak a fertőzések ellen, legyőzik a betegségeket, úgy a lélek is figyelemre méltó ellenálló képességgel rendelkezik. Tudja, mikor éri sérülés, tudja, meddig lehet elviselni a károkat. Ha túl komolynak ítéli a sérülést, burkot von a seb köré, ahogy a testben is ciszta jelenik meg a fertőzés körül, egészen addig, amíg el nem érkezik az idő, hogy foglalkozzon a problémával. Néhány ember esetében ez soha nem következik be. Néhányan sérültek maradnak, örökre megtörnek.”

 

Ez a fajta brutalitás és erő a negyedik kötetben is folytatódik. Az írónő nehéz témába nyúlt, amire kíváncsi voltam, hogy hogyan kezeli, miként élteti meg a hősével és mit fog közvetíteni az olvasóknak. A kötetben a tagadás, a dolgok távolról szemlélése, és válaszfallal való elzárása váltakozik, hiszen ezek az érzések uralják Mac-et is az őt ért brutalitással, és megfosztottság érzésével szemben. Az olvasó tisztában van azzal, hogy egy idő után Mack is, és a történet is robbanni fog. Szükséges hosszabban foglakozni a történtekkel, azonban ennek is ülepednie kell, időnek kell eltelnie. Tisztelem Moningot, hogy bevállalta a karakterének fizikai és pszichés szétcincálását, amit korábban már enyhén sejtetett. Már önmagában azzal, hogy ennyire véresen brutálissá, és sebekkel tarkítottá teszi hőseinek életét látható, hogy ugyanolyan kegyetlenül ír, mint, amilyen kegyetlenül és fordulatosan bánik velünk az élet. Ettől is valóságosabbá teszi a világát, és mi olvasók még inkább azonosulhatunk karakterei dilemmáival, fájdalmával, vagy éppen őrületével. És ha azt hisszük, hogy már mindent láttunk, minden szenvedésen, kínon túljutottunk csak áltatjuk magunkat. Barossosan az illúziók haszontalan képeivel fárasztjuk magunkat. A Rossz hold kelt fel csak a kezdete Mac őrült utazásának a betetőzése Az új nap virrad-ban köszönt ránk. És a legyőzött olvasó nem tehet mást, kénytelen felnyúlni a polcra, leemelni a befejező kötetet és beleveti magát. 

Kedvenc idézet:

„Te hagysz el engem, szivárvány lány.”

 

„Mindegy, hány ember vesz körül minket, mindegy, mennyi barátunk és családtagunk szeret bennünket, és mindegy, hányan szeretnek viszont, a születésünk és a halálunk pillanatában egyedül vagyunk. Senki sem jött velünk, és senki sem megy velünk. Ez egyszemélyes utazás.”

 

„Már nem vagyunk állatok. Van „nevünk”.” „Én azt mondom: válassz jobb filmeket, edd meg a zöldséget, használj fogselymet, és tiszteld önmagadat, mert ha te nem teszed, más sem fog tisztelni.”

Értékelés:

Kiera Cass: Az €lit

A tavalyi Csökkentsd a várólistád challenge egyik könyve Kiera Cass A párválasztó sorozatának első darabja volt. Sokáig szemezgettem a habos babos borítóval, a fura nevekkel, és a nagyon rózsaszínnek tűnő történettel. Majd Solya értékelését olvasgatva beadtam a derekam. Hiszen ha valamit a Disney mesék romantikus, ártatlan, happy endes történeteihez hasonlítanak, csak megfelelő olvasmány lehet egy megfáradt könyvmoly számára. Néhány nap alatt befaltam a Párválasztót, mert nem lehetett egyszerűen csak otthagyni. Olyan könnyed volt, mint egy tüllszoknya, kedves, olykor butácska, és első szerelmesen rózsaszínűen romantikus. Nem voltak nagy elvárásaim a kötettel kapcsolatban, nem elveszni akartam az írónő által megalkotott világban, hogy azután csak daruval tudjanak kihúzni a nyúlüregből, ami magába szippantott, csak néhány kellemes órát kívántam eltölteni, kikapcsolni a folyamatosan zakatoló agysejtjeimet, és egyszerűen csak átadni magam a könnyed kikapcsolódás érzésének, amit báj, kellem, dac és humor sző át. Igazi havas délutánon olvasós, meleg teát szürcsölgetős könyvre. Így valami hasonlót vártam a folytatástól is. És várta, vártam, vártam…

„Ne hagyd, hogy megpróbáljanak megváltoztatni”

Az Elit baja, hogy vontatott. Igen, tudom, hogy sokan imádják a sorozatot, de be kell látni, hogy ebből a sztoriból max 2 könyv erejéig lehetett volna kihozni egy élvezetes történetet. Míg a Párválasztó előkészítette, felvezette az egész háttértörténetet, ami még így is hatalmas lyukakkal küszködik, de ezeket elfogadtuk a szereplők tudatlanságának, amelyben a vezetőség tartja őket, addig itt a történet szempontjából minimális előrehaladás történik. A szereplők jelleme egy csöppnyi változáson sem megy keresztül. Egyszerűen nem kommunikálnak egymással, nem beszélnek meg semmit, inkább gyerekesen megpukkadnak, és elmennek durcizni a szobájukba, rosszabb esetben ráfanyalodnak valaki másra. America folyamatos sírásai miatt sokszor már féltem, hogy kitörnek a könnyek a lapokból és elárasztanak engem is. A bizonytalan szó nem fejezi ki egzaktul, hogy mennyire dühítően ingatag a két fiú iránti érzelmeiben. Mindig más karjába sodorja a szél, attól függően, hogy most épen haragszik e Maxonra, vagy sem. A sem pillanataiban jut eszébe, hogy neki ott van Aspen, aki csak rá vár, és bármi történjen is szereti őt. Majd jön egy lelkizős nagyjelenet, ami megerősíti abban, hogy ő képes hercegné, sőt majdan királyné is lenni, és milyen csacsi is volt, hiszen ő szereti Maxont, aki vár rá. Én pedig közben verem a fejem a falba, mert még drága Bella Swanunk sem volt ennyire irritálóan hiperbizonytalan, csak megtaláltam a megfelelő szót. És akkor nézzük a fiúkat, őszintén nekem annyira kidolgozatlan a jellemük, annyira árnyalatlanok, hogy egyszerű érmefeldobással is kiválasztható lenne, hogy mégis melyiküket válassza Mer. Aspen lenne a rendszerellenes nézeteket valló, türelmes, fülig szerelmes, a nyomort ismerő férfi karakter, akit akárhogy is nem szeretném mégis az Éhezők viadalás Gale-lel azonosítok, csakhogy Gale-ben ezerszer több potenciál van, mint benne. Maxon pedig a sanyarú gyerekkorral sújtott, minden saját döntéstől megfosztott fiú, aki életében először kerül olyan helyzetbe, hogy elviekben érvényesíteni tudná az akaratát, ami valahogy mégsem jön össze neki. És ott van a többi lány, akik egy-egy típust testesítenek meg, mint Hófehérke hét törpéje, csak itt Szende, és Kuka mellett Engedelmes és Rámászós szerepel a mesében, pedig egy Morgó még okozhatna szarkasztikus hozzászólásaival kellemes perceket.

„Idő. Mostanában mintha folyton ezt kértem volna. Abban reménykedtem, hogy ha lesz elég időm, akkor valahogy minden magától a helyére kerül.”

A történetben az információk sejtelmes csepegtetésével azt a látszatot kívánja kelteni Cass, hogy valami nagyon csúnya trutyi van a palacsintában, és több húzódik meg a színfalak mögött, mint gondoljuk. Attól félek, hogy ez a csattanó mégsem fog akkorát csapni, mint ahogyan azt ő elképzelte, csupán nagyon fájni. És ha már fájdalom… A történet során fontos új információra derül fény, köszönhetően Mernek, aki meg is osztja azt hős szerelmeseivel, akik elég különbözőképpen reagálnak rá, de mindkettő esetében igaz, hogy fajankó módjára. Hősnőnk pedig nem is áll vitába velük, csak megjegyzi, hogy lehet abban igazság, amit a fiúk mondanak, de szerinte az mégsem teljesen igaz. Tessék? Kérdem én, miért kell ennyire butákká tenni a szereplőket? Elviekben egy háborús stratégiákat kiötlő hercegről, és egy rendszert ízekre szedő és kritizáló katonáról van szó. Annyival lerendezni, azt, hogy a lázadók könyveket lopnak el, hogy biztos fáznak, és tüzelni szeretnének, vagy szeretnek olvasni, nem értelmes válasz!!!

Mindezek ellenére, ha nem is azonnal de befejezem a trilógiát, hátha hihetetlen fejlődésen megy keresztül a történet, és a szereplők. Ki tudja, még lehet, hogy okoznak meglepetéseket…

Értékelés:

Kedvenc idézet:

„Néha úgy érzem, csak álmodlak.”

Karen Marie Moning: Álom és valóság

Minden ember életében bekövetkezik egy elemi fordulópont, ami gyökerestől tépi ki az addigi mindennapjaiból a büdös senki földjére, ahol vergődve, elhagyatva, a biztonságtól és kiszámíthatóságtól megtagadva küzd a fennmaradásért. Vannak akik elbuknak a küzdelemben, és vannak a túlélők. Mac túlélő. Túlélte élete első nagy csapását, az életének egyik magzatzsinórját jelentő személy elvesztését, a nővérét meggyilkolták. A gyász lépcsőfokait kiperzselte szívéből a bosszú, ami egy idő után kezdi átvenni felette az irányítást, kezd második személyiségévé válni, egy komor, nyers, ösztönlénnyé, aki csak a fájdalom, az erőszak és a vér nyelvén ért. A déli szépség maszkja mögül néha már elő-elő villan ez a feketét és vöröset kedvelő vadember, de még mindig erősek az erkölcsös neveltetés, és a morálisan megfelelő magatartás falai. Egyre veszélyesebb kalandok, egyre több titok, egyre több rejtett képesség és egyre több bűn.

A Mackel való utazás folytatódik, kérem a biztonsági öveket becsatolni, rázós utazás következik.

„Mindenki, aki ér valamit, megtörik egyszer. Egyszer. Ha túléli, nem szégyen, nem bűn. Te túlélted.”

Több éve már, hogy Moning Tündérkrónikák kötete először a kezembe akadt. Első találkozásunk nem sikerült kifejezetten szerencsésen. Én előítéletekkel teli, és fantasy túlcsordulásos időszakomat éltem, a könyvnek pedig csak annyi hibája volt, hogy egy sorozat első kötete volt, amibe könnyen beleköthetett egy magamfajta mufurc ember. Majd kapott még egy esélyt a sorozat, ezt követően pedig a kötetek hazavándoroltak a könyvespolcomra, és, azóta is velem laknak. Még akkor is zord voltam, de már kevésbé kötekedő, mivel nem nagyon akadt mibe belekötni. A második kötetben tökéletes elegyet képez a komor hangulat, a veszély, a humor, az erotika és az izgalom. A kötet értelmes történetvezetése, amely az előző kötet puzzle darabjával tökéletesen passzol, - az írónő további munkáit már ismerve - a későbbi kötetekben is megfigyelhető. Többek között ez teszi Moningot számomra a kortárs külföldi fantasy irodalmának egyik csúcsírójává. A minőségi történetvezetés és írásmód mellett a titkok kellő mértékű, és megfelelően időzített leleplezése jellemzi a regényt, miközben egyre több kérdés vetődik fel az olvasóban, ami folyamatos feszültséget generál, mivel megoldással az utolsó lap elolvasását követően sem rendelkezünk. A folyamatos frusztráció garantált nem csak a könyv, hanem az egész sorozat olvasása alatt.

„A hazugságok leperegnek rólunk; az igazság az, amit a legnehezebb elhallgattatni.”

Macket Dorothyhoz hasonlóan felkapta a forgószél, és ha nem is Ózhoz, de egy hasonlóan irreálisnak tűnő világba sodorta. Ez a világ, még ha minden tényezőjében valóságtól elrugaszkodottnak tűnt is kezdetben egyre több kérdésre ad reális magyarázatot. Főhősnőnk újabb és újabb ellenségeket szerez magának, egyre több veszélyes helyzetbe kerül, és ezen helyzetek nem csak az életét fenyegetik, hanem valami mást is, amit még saját maga sem tud pontosan megnevezni. És természetesen ezen veszélyes helyzetek meglehetősen sokszor kapcsolódnak megfejthetetlen főnökéhez, az örök ÁS-hez Jerico Barronshoz. Pörgő, akciódús jelenetekkel lesz letehetetlen olvasmány, ezzel okozva álmatlan éjszakákat, szundítás mentes szombat délutánokat, fogmosás mellett olvasással egybekötött reggeli készülődéseket. Izgalmas, több-mint-aminek-kinéz karakterei teszik még színesebbé a történetet. Az pedig csak hab a tortán, hogy maga a kelta mitológia, a mondavilág tökéletesen illeszkedik a történetbe, vagy inkább helyesebb, ha azt mondom egészíti ki azt.

„Utálom a szánalmat. A szimpátia nem olyan rossz. A szimpátia azt jelenti: tudom, milyen érzés, elég vacak, mi? A szánalom viszont arról árulkodik, hogy szerintük kudarcot vallottál.”

Ajánlom mindazoknak, akik szeretik az erős, jól kidolgozott személyiségű hősnőket, akik nem tökéletesek mindenekfelett, azonban igazi mindennapi túlélők, igazi harcosok, miközben megmaradnak nőknek, gyermekeknek, nővéreknek és barátoknak. És természetesen azoknak is, akik szeretik a gyerekes vitákba is bonyolódó férfi-női szereplőpárosokat, akik között akaratukon kívül is feszül egy vibráló húr, még ha nem is bíznak meg egymásban. Ajánlom mindenkinek, aki minőségi fantasyra vágyik, ami nem csak kizárólag erotikáról, hatalomról, rejtélyekről és vérről akar olvasni. A sorozattal egy tökéletesen hangolt, kerek és egyedi regényciklushoz juthat az olvasó, amelynek világától garantálom, hogy csak igen nehezen tud majd elszakadni.

És ne feledjétek, maradjatok a fényben!

Értékelés:

Kedvenc rész:

„– Várjon egy pillanatra! Ki az az IYCGM?
– Akkor hívja, ha nem tud elérni a másikon. – A fogát csikorgatta.
– És az IYD?
– Abban az esetben hívja, ha a halálán van, Ms. Lane. De azt tanácsolom, hogy tényleg csak akkor hívja azt a számot, ha biztos haldoklik, különben én magam ölöm meg.”   

Marriage can be a real killer – Gillian Flynn: Holtodiglan

Egy nő. Egy férfi. Szerelem. Házasság. Mindennapi gondok. Bestseller. Ennyi összetevő kell csak ahhoz, hogy jól, mit is jól kib@szottul jól fogyó könyvet tegyünk ki a polcra. Egy dolog, ami mindenkit megfog, ami általános, és mi lenne általánosabb a mindennapi életnél, amit az emberek többsége párban, sőt házasságban élvez avagy szenved el. Gillian Flynn virtuóz módon játszik a házasság intézményének húrjain, egy kicsit még elfajzottabbá teszi a szereplőit, és magát az intézményt is. Határokat húz, általánosít, felemel, megaláz és közben magához láncolja, sőt birtokba veszi az olvasót. Hiába akartam, hiszen a történet felénél éreztem, hogy ez nem az én könyvem, mégis befejeztem. Ami a meglepő a dologban, hogy, azóta sem tudok tőle szabadulni, majdnem két hét telt ez az utolsó sorok óta, minden nap valamilyen formában szembetalálom magam vele, sőt gondolkodom. Akkor mégis miért nem az én könyvem, ha azóta is gyötrődöm rajta?

A legfőbb bajom, az, hogy az író, hatalmas, összetett karaktereket vázol fel számunkra, legalábbis, ahogy szereplői a saját szemükön keresztül a másikat látják. Azonban mindketten középszerű karakterek, unalmas gondolatokkal, mindennapi vágyakkal élve az átlagemberek mindennapjait. A nagy fordulat nem sorsdöntő elképzelhetetlen katarzis, ami apokaliptikus hatásokat gyakorol a társadalom egészére, ellehetetlenítve az életet és így a főszereplőkét is. Egy csendes, szinte sorsszerűen szükséges rossz, ami a túl tökéletes dolgok velejárója. Számítani lehet rá, és talán azért olyan megdöbbentő a vele való szembesülés, mert nagy igényeket támasztunk a könyvvel, és egyben a szerzői képzelet- és alkotókészséggel szemben is. Előre elhitetjük magunkkal, hogy a világsiker egyenlő egy megdöbbentő, innovatív embereket szétválasztó titokzatos erővel. Elhisszük, hogy ez a nő olyat teremtett, amit előtte senki más. Utána pedig kapunk egy pofont, hiszen egy mocskosan emberi faktor néz velünk farkasszemet, ami bár oka, mégis végkövetkezménye az események láncolatának.

„Türelmesen vártam – éveken át –, hogy az inga visszalendüljön, hogy a férfiak elkezdjenek Jane Austent olvasni, megtanuljanak kötni, úgy tegyenek, mintha ízlene nekik a Cosmopolitan koktél, emlékkönyv-bulikat rendezzenek és csókolózzanak egymással, miközben nekünk csorog a nyálunk. És akkor azt mondanánk: Igen, ő olyan Jófej Pasi. De ez nem következett be.”

A két főszereplőn kívül mindenki más csak báb a színműben, és mivel egyikükkel sem tudtam, sem emberileg, sem gondolatilag azonosulni, igen nehéznek látszik, hogy mégis diadalmasan túléltem a velük való találkozást. Ami mégis magával ragadott, és sodort egyre előre, az a folyamatos gondolatfelhők halmaza, amik olvasás közben a fejem fölé tömörültek. Ötletbörzét készítve olvasok minden könyvet, főleg azokat, amikben valamilyen nyomozási szál épül a cselekménybe, azonban most esett meg hosszú ideje először, hogy kérdés kérdést követett, ami véleményt, érzést, nézetet, új gondolatfelhőt vont magához, és ez az, amiért mégsem tudom alulértékelni a könyvet. Hidegen hagyott, hogy Amyt megtalálják-e vagy sem, nem érdekelt, hogy megölték, vagy csak elrabolták, és az sem zavart volna, ha a történet közben Nick is lelép a színről. Mint írtam, a téma mindennapi oldalával fogta meg a szerző a jónépet, és az elbújtatott általános, és extrém gondolatpárosítások, és abnormális, diszharmónikus érzelmek összeütköztetése az ép elmével eredményezi, hogy az olvasó a végén zizisen kattog és agyal, az általa kreált kérdéseken, érzéseken és gondolatokon.

És akkor miről is gondolkoztam el: a kapcsolatokról általánosságban. Úgy mint, ha beleszeretünk a másikba, csak az adott pillanat személyébe  esünk bele, mint légy a mézesköcsögbe? Minden helyzetben álarcot viselünk? Ha igen mennyi ideig tartható ez fenn, és mikorra fáradunk el tőle? A legveszélyesebbek azok, akik átlátnak a repedéseinken? Érdemes felfedni azokat a sérülékeny pontokat, ami szerethetővé tehet minket, ha egyben fegyverként is használhatják a saját gyengeségünket ellenünk?  Azt, aki igazán ismeri a belső, rothadt énünket magunkon kívül, gyűlölni, elpusztítani kell, vagy örökös vetélytársnak kell tekinteni és játszani vele, egy olyan játékot, amiben az győz, aki tud még rondább dolgot mutatni magából? Mennyit érdemes magunkból feladni másért, meddig nem veszítjük el az „ÉN”-t ? Tényleg képesek vagyunk mi nők mindent feladni, ha úgy tűnik, megkapjuk, amit akarunk? A megismerés és az unalmassá válás között egyenlőséget húzhatunk? Érdemes a tökéletesre törekedni? Egyáltalán létezik ilyen? stb. Hogy kaptam-e mindenre kielégítő választ? Nem. Viszont többször is felvetődő kérdésekké váltak, amik, azóta megvitatásra kerültek több fronton, és eredményeztek hosszú beszélgetéseket. Esetleg ez a lelke és a sikere a könyvnek? Mivel még olyannal nem hozott össze a sors, aki rajtam kívül kapcsolatba került volna a kötettel nem tudok teljesen biztos választ adni. Lehet, hogy egy ilyen jellegű beszélgetés után pontosabb megoldással szolgálhatnék.

„Kiderült, hogy ő sem tudja fenntartani a saját látszatát: a szellemes riposztokat, az elmés játékokat, a romantikát, az udvarlást. Minden kezdett összedőlni. Gyűlöltem Nicket, amiért meglepődött, amikor én én lettem.”

És akkor még néhány gondolat. Azon felül, hogy szinte minden karakter valamilyen szinten bomlott, hasadt jellem, az mellett, hogy az egész könyvet körüllengi az önzés, egoizmus, gyerekesség és kínzási vágy atmoszférája, mégis egy briliánsan megszerkesztett ívet visz végig a történet, még ha sokszor túlzott „patika jelleg” társul is hozzá, vagy egyes bemutatott jelenetei „megerőszakoltnak” tűnnek. Mellesleg a folyamatosan „tökéletes” családi életre ácsingó régi, gyermeki énem számára is megnyugtató és egyben megerősítő hatású a szerző által a főszereplőihez társított családi háttéralkotás. A tökéletesnek látszó család sem mindig az, ami, sőt még rosszabb hatása lehet, mint egy darabjaira hullott életnek.

A könyvből októberben érkezik a film, amire már most vannak partnereim, még ha a könyvet nem is veszik a kezükbe. A rendező jegyzi az „amerikai” Tetovált lányt, ami meglepő módon, a szereposztás és a túlzott hollywoodi hatás ellenére is székbe szögezett többször is. A történet vége állítólag átírásra került, kíváncsian várom, mindenesetre. És hogy mégis összefoglalva mit mondanék a könyvről? Sötét, őrült, hasadt és nagyon mocskos kötet. A sorok, szavak, betűk hozzátapadnak a bőrhöz, beszennyezik a gondolatokat, erjesztik az érzéseket, míg a végén bűzösen, megkeseredve meredünk a világra. Jó sok zuhanyra lesz szükségem, amíg ennek a könyvnek a rám rakodott, kérges burkát leáztatom magamról, és nem úgy érzem magam, mint egy szennyes zokni…

Értékelés:

Kedvenc rész:

„Igazságtalan mértékű felelősség jár az egykeséggel – az ember úgy nő fel, hogy tudja, nem szabad csalódást okoznia, de még meghalnia sem.”

Ohh könyvesbolt te drága…

Megesett a nem túl távoli múltban, hogy betévedtem egy könyvektől roskadozó polcos, könyvektől illatozó szemet, orrot és ujjakat csiklandozó könyvesboltba… átvenni az online rendelésemet. Mint ritka alkalmak egyikét meg kívántam ragadni a lehetőséget, hogy ne csak a monitor zizegő képén keresztül, hanem sokdimenziós voltukban is magamévá tegyem a könyvek okozta bizsergető érzést. Szóval körbe akartam nézni ráérő időmben. Az akartamon van a hangsúly. Az eladó hölgy úgy csapott le rám, mint Carrie Bradshaw egy leértékelt Gucci cipőre. „Segíthetek?” Kérdése mögött olyan fokú túlbuzgóság lapult, mint ha egy karton Hell és egy tucat duracell nyuszi túlcsordult energiája hajtaná. Miután közöltem vele, hogy a rendelésemért jöttem, de előbb szét szeretnék nézni, a mondat befejezése előtt már egy „Rögtön hozom!” felkiáltással csak egy porfelhőt hagyott maga után, mint a Kengyelfutó Gyalogkakukk. És ez feszélyezett-e engem? Egy kicsit? Majd már egy kicsinél jobban, hogy a nyomomba szegődött, és kísérgetett sorról sorra, kinézve a könyvet a kezemből, amit felvettem, árgus szemeket meresztve, hogyan rakom vissza a polcra azt a könyvet, amit nem vettem meg. Taktikát váltva gondoltam a szűk részhez csak nem követ, ami a friss megjelenések, és a pénztár között honol. Így bevetettem magam az újdonságok közé. Mint lelkes vendég gondoltam az új Nyári Krisztián: Így szerettek ők 2 kötet csak azért van kirakva, hogy a leendő vásárló belekukkantson, szemrevételezze, esetleg lapozza is a kötetet, így gyanútlanul kinyitottam, és elmélyedni kezdtem a felvonultatott magyar irodalmi élet színe javában. Majd rám vetült egy árnyék. A pénztárból az eladó úgy gondolta szuper szemeim szkennerjével kilopom a tintát a lapok közül, így hogy ő ezt megakadályozza szorosan rámtapadt, és lyukat égetett a hátamba. Mivel egyre jobban fokozódott az a kellemetlen érzésem, hogy engem, vevőt nem néznek jó szemmel, mikoris a leendő, tőlük rendelendő köteteket nézegetem, úgy gondoltam ideje fogni a nyúlcipőt, gyorsan fizetni és rájuk zárni az ajtót, hogy kiélvezhessék a magányt a könyvek erdejében. Komolyan hallani véltem egy elégedett sóhajt, ahogy becsukódott az ajtó, vagy lehet, hogy már csak a felfokozott idegállapotom okozta ezt a hallucinációt. Megértem én, hogy az ember ki szeretné élvezni a magányt, főleg ha ehhez a magányhoz milliónyi könyv társul, és a hely mondjuk egy könyvtár, de nem egy könyvesbolt! Ahol a feladat éppen a könyvek eladása, és nem a vevők minél gyorsabb kipaterolása a cél az üzletből.

És hogy miért gondoltam, hogy mindezt az élményt megosztom Veletek? Nem is olyan régen írtam egy posztot a változó könyvvásárlási szokásokról, azok okairól és várható alakulásukról. Ebben kifejtettem, hogy az évek alatt mennyire megcsappantak a könyvesboltban tett olyan célú látogatásaim, hogy csak kiélvezem, hogy ott vagyok, és közben kiszemelek magamnak leendő polctöltő lakókat. A boltlátogatást gátló tényezők hosszú sorába mostantól felvehetem az idegesítő eladókat is, pedig pont azok hiánya miatt is vált ez a könyvesbolt az egyik kedvencemmé. Mostantól viszont még egy mínusz üzlet, ahol nem lófrálok, és csak célirányos rendelésfelvételeket folytatok le, nehogy megsértsem az eladókat jövőbeni vásárlási szándékommal, amit elviekben ők a munkájukkal segítenek. Bele se merek gondolni, hogy a karácsonyi kavalkáddal hogy fognak megbirkózni, mikoris az egy potenciális vevőt felváltja hat-hét emberke, akik még a könyvekhez is mernek nyúlni… Jujjj!!!

Khalepa ta kala - Cassandra Clare: A herceg

Tessa egyik napról a másikra nem csak földrészt váltott, hanem egy teljesen más világba csöppent. Minél több időt tölt az Árnyvilág titkos szegleteinek megismerésével, az annál jobban magába burkolja és már szinte elképzelhetetlennek tűnik, hogy volt élet London, az Intézet és az Árnyvadászok előtt. Vagy éppen Will előtt, aki megalázta, vérig sértette, kinevette és befészkelte magát minden egyes gondolatába, és ami a legrosszabb, úgy tűnik, hogy a lány szívébe is. Vagy mégsem? Tessa eddig csak úgy tekint Jemre, mint a levegőre, aki láthatatlanul, de mindig jelen van, és nélküle elképzelhetetlen az élet. Minél több időt tölt vele, a fiú annál nélkülözhetetlenebbé válik Tessa számára. Vajon megosztható egy női szív, vagy törvényszerűen ketté kell hasítani? Megéri-e szenvedni, amikor közeleg a vég? És akar-e egyáltalán fél szívvel élni, ha még túl is éli az utolsó összecsapást?

Honnan:

IMÁDOM a Cassandra Clare mondatainak szövetéből a fejemben kibontakozó képeket, érzéseket és a sebeket is, amiket szavaival ejteni tud az olvasója lelkén.

Gondolatok:

Ami már első olvasásnál is szembeötlő volt az a lassú kezdés, ami után az írónő a történet folyamán jó sokáig nem is akart sebességet váltani. Fokozatos intenzitás jellemzi a kötetet, amihez természetesen jól felépített cselekményváz társul. Claretől megszokhattuk, hogy átgondolja a történeteinek minden egyes jelenetét, és általában nem használ üres, vakjáratokat. Ez sajnos már nem igazán mondható el a Bukott angyalok városánál, vagy az Elveszett lelkeknél :(. Jobban karakterizáltak a szereplők, több érzelem jelentkezik a részükről a cselekményváz elvesztése nélkül. A karakterek beszélgetései, érzelmi vasútjai nagyban sodorják előre az eseményeket, bár nem azt a fajta eseményszálat ami az Árnyvilágot fenyegető erőket mozgatja, de életük alakulásában mindenesetre igen jelentős változásokat eredményeznek ezek az apró jelenetmorzsák. Ami személy szerint még mindig nagyon zavar, és sok esetben ki is taszít a kellemes téblábolásból Tessa világában, az a kornak nem megfelelő szleng alkalmazása. Olyan sokszor használ pl.: Magnus olyan szavakat, amiket egy Aleck-el való szóváltás közben még elviselnék, de egy Willel folytatott mélyenszántó értekezés közben annyira nem odavalónak érzek, mint húslevesben a csokoládét.

„- Egy másik ember szerepét kell eljátszanom nap mint nap reggeltől estig. Egy keserű, gonosz és kegyetlen emberét...

– Én bírlak ilyennek. És ne mondd, hogy nem élvezed te is legalább egy kicsit, amikor az ördögöt alakítod, Will Herondale.”

És bár sok esetben lehet az ilyen baleseteket a fordító számlájára írni, Kamper Gergelyt inkább a precizitásáról és pontosságáról ismerjük, nem pedig a banális hibák nagymesterét látjuk benne. A könyv értékében számomra ezek a botlások okozzák a legnagyobb csalódási faktort.

Clare mélyebben bevezet a maga alkotta viktoriánus és mágikus világba, a korábbi előkészítésen táptalajt fogtak, most a folytatásban az eddig meg nem ismert részletekbe kalauzol el. A korábban részletezett elemeket csak utalásképp említi, nem merül el bennük ismételten, inkább az újdonságok dominálnak hála az Angyalnak.

„Érzem, hogy feloldódom, hogy beleolvadok a semmibe, mert létezik-e egyáltalán az ember, ha egyáltalán senki sem törődik vele?”

Sajnálatos dolog, hogy megmarad az érzés, mintha más könyveket írna át az írónő, és abba a cselekményvázba illesztené be a szereplőit. Gondoljunk csak a Két város regényére, amire még számtalanszor utal is, és hoz párhuzamot annak egyes szereplői és saját maga alkotta karakterei között. Ez sajnálatos dolog, hiszen megerősödik az érzés, hogy fogytán van a kreativitásnak, amit az Elveszett lelkek városában végérvényesen megerősített bennem. És itt van a kérdés, ami nem hagy nyugodni: Hogy mégis mit szeretne elérni??? Mert jelen állás szerint ezt megállapítani nagyon nehezen tudom. Lehet, hogy az általa kialakított világból nem mer kiszakadni, hiszen másik közegben nem tudna ilyen komfortosan mozogni, mint az óvodások, akik a hazafele vezető beléjük vert, monoton, egysíkú útvonalat ismerik, de ha azt elveszik tőlük összetörnek, és zokogva az útpadkán ülve mondogatják, hogy máshogy nem tudnak hazajutni. Talán Clare is inkább vállalja, hogy az általa ismert úton termeli ki a középszerűre redukálódott történeteit, ahelyett, hogy a bizonytalant választva talán elbukjon… Ez a kérdéskör, még Az angyal olvasásakor merült fel, az Elveszett lelkeknél pedig kicsúcsosodott, miközben A herceg nagy kedvencemmé lett a kisék ellenére.

„– Beszélj egy kicsit mandarinul!

Jem gyorsan mondott valamit, amiben egy csomó levegős magánhangzó és mássalhangzó mosódott össze, miközben dallamosan emelkedett és süllyedt a hangja: – Ni hen piao liang.

– És ez mit jelent?

– Azt, hogy bomlik a hajad.”

Bár nem vagyok romantikus alkat, akik közelebbről ismernek, minden ilyenfajta irományt eltávolítanak a kezeim közül, nehogy spontán meggyúljanak, mint szentségtörő mini máglyák, mégis a legjobban Jem és Tessa jelenetét élveztem. Igen, elérte az én zsémbes szívemet is az a kedves jelenet, ami közöttük zajlott le. Mindemellett pedig megerősödött bennem a Team Jem életérzés, aminek magja az első kötetnél megvetemedett a lelkemben. Willt mindenki bánatára nem szerettem meg még mindig, engem zavar, sokszor too much, akármilyen poén herold nagyon ritkán tud megnevettetni, és szívtelenség Inka a neved, de meghatni is ritkán tud.

Clare belekóstol két lehetséges szálba és viszonylag le is zárja azokat, nem hagyva kérdéseket vagy mégis? Mindenesetre érdekes és személy szerint jobban is örülök neki. Jobban elvarázsolt, és megvett magának. És ami a fő felkerült a kedvencek közé! Kell ennél több?

LEG-EK:

A legjobban szeretem: a fejezetek elején lévő verstöredékek

A legédesebb jelenet: Tessa és Jem a fiú szobájában

A legkifacsartabb ötlet: Will átka

A legviccesebb jelenet: Magnus bevallja Camille-nak, hogy „szerelmes” Willbe

A legundorítóbb szereplő: Benedict Lightwood

A legjobban a szívembe zártalak páros: Gideon és Sophie

A legkevésbé szeretett szereplő: Will

A leginkább olvastam volna még rólad szereplő: Henry

A leg”nemvártabb” jelenet: Tessa vs. piszkavas

A legszebb kapocs: Will és Jem kapcsolata

A legátütőbb mondat: „Jem az én nagy bűnöm – felelte Will.”

Értékelés:

Kedvenc rész:

„Démonhimlő, ó, démonhimlő

Vajon hogyan kaptad el?

Elmentél a rosszhírű negyedbe,

Ahonnan mindenki elszelel.

Démonhimlő, ó, démonhimlő,

én végig tudtam, emberek,

Azért írtam ezt a kis dalt, mert

Igazam volt: ti tévedtetek!”