Tiffany Reisz: Az angyal

A szirénben megismerkedtünk Norával, és azt hittük, hogy ennél pimaszabb már nem is lehet. Az angyalban viszont bebizonyítja, hogy még a negyedét sem tudjuk, annak milyen pokolravaló nőszemély is ő. Reisz előkészítette az utat Az angyal központi alakjainak, és törekvéseinek utat engedve vérmes dominánk is megengedte, hogy előtérbe kerüljenek, miközben ő kissé meghúzódva, de jelenlétét nem feledtetve az olvasóval végignavigálja a történetet. Hívogató, fülledt, megbotránkoztató világával az írónő elsodorta a rá érzékenyeket, és hurrikánszerűen magába szippant a folytatással is, ahonnan csak sérülten kerülhet ki az olvasó. De meg kell hagyni, nem bánja, sőt mosolyogva nyalogatva a sebeit ácsingózik a folytatás után. 

Honnan:

Menthetetlenül a rabja lettem az írónő stílusának. Az első kötet a kedvenceim között landolt.

Gondolatok:

Még meghökkentőbb, még sokkolóbb és még pikánsabb. Ez mind Az angyal. A sorozat kezdő kötetéről csak szuperlatívuszokban voltam képes beszélni, és sok íróval ellentétben Reisz nem tudta elérni, hogy a folytatásról kevésbé lelkesen szóljak. A könyvsorozatok többségénél a kezdeti lendület megszakad a történet pedig a folytatásban csupán gyengécske lábakon áll, halvány árnyékaként az elődnek, amin még a forró húsleves sem segít. Ezekkel szemben Reisz bőrön, szöveteken át, rétegeket szaggatva tör egyenesen az olvasó szívéig, és marcangolja darabokra azt még kisebb darabokra az Eredendő bűnösök második kötetében. Mellesleg a már korábban megszokott keveréket nagyobb dózisra állítva csöpögteti intravénásan a morális érzékekre ható, túlfeszítő, biztosítékot kilövő elegyét. Összefolynak a határok és a színek a kötetben, míg eddig csupán erkölcsi aggályokat keltett, most atombombákat puffogtat az írónő. Extrémen provokatív, és egy csöppet sem szívbajos, annyi szent. Kényes témák kerülnek napvilágra, és nem csak a BDSM vonulatában vagy éppen a kortárs irodalomban feszegetett egyes „divatos” témákra fókuszálva, mint pl.: öngyilkosság, drogfogyasztás, vagy a homoszexualitás. Reisz ömlesztve, de mégis művészi érzékkel adagolva, úgymond az emberi bűnök, és mocskos élvezetek kavalkádját vonultatja fel, megfelelő helyeken, precízen, és mérnöki pontossággal megkomponálva, hogy az a kellő hatást, úgymint sokkot, fájdalmat, részvétet vagy éppen undort váltson ki. Mindezek mellé olyan logikai magyarázathálót feszít ki, hogy így vagy úgy zuhanás után belegabalyodik az olvasó. A saját gondolatok, nézetek pedig valamilyen úton-módon, de az írónő valamelyik figurájának szájába kerülnek, nézetéhez kapcsolódnak, így az olvasó még jobban magáénak érzi a kötetet.

„Szerettem. Beteges, kártékony, megtört módon, de szerettem. Csak mi voltunk egymásnak.”

Reisz nem szakadt el a már megszokott személyiségelemzésektől, amit speciel nagyon megszerettem tőle. Mindig a fókuszban áll valamelyik figura, aki elemzi saját magát, és mások gondolatainak szövedékéből megismerjük, hogy ők, hogy is látják a karaktert. Természetesen vannak ütközések, ezek között a vélemények között, aminek köszönhetően változnak, formálódnak a karakterek, azok szándékai, tettei, amik szintén hatást gyakorolnak másokra, és így tovább. Imádom, hogy egy külön szív dobog a kezemben, amikor olvasom a történetet, hiszen annyira élettől lüktetőek a szereplők, hogy magát a könyvet is élővé varázsolják. A karakterek változnak, fejlődnek, és folyamatosan elbuknak, mint az élő emberek, viszont nem az átlagos módokon állnak talpra, vagy esnek még mélyebbre. Igazi egyéniségekkel találja szembe magát az olvasó, akik megnevettetik, felpaprikázzák, vagy éppen könnyeket csalogatnak ki a szeméből.

„A szerelem az a nyílt seb, amiről azt reméled, hogy soha nem gyógyul be.”

Az elrejtett semmitmondónak tűnő részletek, amelyek a kellő pillanatban fájdalmasan visszacsapnak, és a részletgazdag ábrázolás megszállottjaként először meglepődtem, hogy Reisz milyen könnyedén, mégis tudatosan játszik az elemekkel, ami mosolyt csalt az arcomra A szirénnél. Az angyalnál már a fedőlap kinyitásánál a szám sarkában csücsült a mosoly, ami csak egyre szélesedett, ahogy faltam az oldalakat. Az elejtett utalások nem 20-30 oldallal korábban, hanem az előző kötetben vannak elrejtve, és mint marionettbábút húzgálják a folytatásban a szereplőket, rántják elő a poros függönyök mögül a múlt árnyit, vagy éppen befolyásolják a jövő alakulását. Egy sajátos elegyet ad a kötet, hiszen keveredik benne a múlt a jelennel, aminek köszönhetően sok mindenre magyarázatot kapunk. Utána rájövünk, hogy mégsem. Mindezek mellett meglapulva, szinte észrevétlenül a cselekmény szálába épülve belebotlunk az írónő gyönyörű mondataiba, érzékletes hasonlataiba, szóképeibe, amiken könnyedén átsuhanhatunk, hiszen olyan tökéletesen illeszkednek a környezetbe.

„A múlt újra utána nyúlt, és akarata ellenére a karjaiba vette.”

Az írónő felizgatta a férfi alakjaival az olvasói fantáziát, miközben a központi, és domináns helyet mindvégig Nora élvezte. A nagyszájú vagyonos Griffin, a visszahúzódó, és elfojtásokkal teli Michael, a sötét, és kegyetlen háttérben megbújó King, valamint az összetett, megfejthetetlen Søren mind egy-egy fabergé tojás, ami csak arra vár, hogy minden egyes négyzetcentiméterét felfedezzük az aprólékos, összetett külső kidolgozásukat, valamint a bennük elrejtett titkokat, emlékeket és érzéseket, amik kívülről láthatatlanok. Reisz csepegtet, de nem telít el bennünket. Sajnos, mint Nora esetében a végén rá kell jönnünk, hogy nagyon sok információval lettünk ugyan gazdagabbak, mégis csak felületesen ismertük meg az egyes karaktereket. Még több részlet lapul meg bennük, amit azonnal meg szeretnénk fejteni, de legalább így teret engednek a főhősök az írónőnek, hogy kiélhesse rajtuk magát, még több köteten keresztül. A rajongóknál dorombolásra adott okot, hogy nem feledkezett meg az előző kötet kiemelt férfialakjáról sem, hiszen még ha csak pár pillanatra, de előkerült Zach. Nem szűnt meg létezni, attól függetlenül, hogy most már kikerült a pixisből, másrészt pedig nem csupa cukormáz és boldogság az élete, más problémákkal, de meg kell küzdenie neki is. Jó látni, hogy ezeket a szálakat nem varrta el teljesen a szerző, és hagy átfutásokat az egyes kötetek között, ami még inkább globálissá teszi az általa megalkotott világot.

„Amikor az összekötözött csuklót és a fehér kezet nézte, önkéntelenül is maga elé képzelte a saját csuklóját és kezét. Az a kép megszólította őt. Suttogott neki. A Szerelem, gondolta, amikor először ránézett a képre, a Szerelem lehet ilyen.”

És ha már szereplők, és központi alakok. Míg A szirénben csíptem Zach-et –nem azért mert pasi, erősen hangsúlyozom-, addig itt ki nem állhattam Suzanne-t. Egyáltalán nem volt szimpatikus, egyszerűen idegesített, és legszívesebben átlapoztam volna a részeit, hogy ne kelljen az ő fejében léteznem. Ilyen igen ritkán esik meg velem, és míg Zachet újra, és újra szívesen látom a folytatásban is Suzanne-től inkább a Soha viszont nem látással köszönnék el.

„Valaki egyszer úgy határozta meg az őrültség fogalmát, hogy az nem más, mint újra és újra ugyanazzal próbálkozni, és mindig más eredményt várni.”

Reisz úgy lesz erotikus regényíró, hogy közben mégsem az, sokkal többet kapunk tőle, mint egy-egy buja pillanatot. A regényei erősen építenek az emberi személyiségekre, és az általa megalkotott alakokból, ha Freud bácsi még élne milliárdossá válhatna, miközben kiélhetné a rejtett szexualitással kapcsolatos elméleteit is. A már megszokott színvonalon nem hittem volna, hogy még túlmutathat, mégis megtette az írónő. És még miket tartogathat A herceg?  

A könyvért külön köszönet az Egmont Kiadónak!

Értékelés:

Kedvenc rész:

„S. atya a szemébe nézett, és Michael egy apró, titokzatos mosolyt látott benne, és egy zöld szemű lány árnyékát, akitől bármelyik férfi elveszítené a hitét.

- Az én gyónásom – mint sok más emberé is – három szóval kezdődik – mondta S. atya.

- Bocsáss meg, atyám? – találgatott Michael.

S. atya sóhajtott.

- Egyszer megismerkedtem Eleanorral.”

„- Alfred, csak nem a szoknyám alá kukucskál? – akarta tudniu Griffin, és Nora megvonaglott a vállán.

- Griffin mester, inkább feleségül venném a saját anyámat, hogy kiszúrhassam a szememet az egyik melltűjével, mintsem bármit is meglássak a kiltje alatt – mondta a férfi elegáns, magabiztos fellépéssel.”

„- Ez hosszú nyár lesz, nem igaz? – kérdezte Nora.

- Pontosan huszonkét centis, ha visszaemlékszel.”

„Röviden eltűnődött, hogy Stearns atyának talán töltőtoll fétise van.”

„- Maga nem egy normális pap, ugye?”

„Griffin válaszolt volna, de Jamison jelent meg az ajtóban egy kis hűtőszekrénnyel.

- Köszönöm, Alfred – mondta Griffin, és elvette tőle. – Van ezer dollár a sütisdobozban. Menjen, és vegyen magának valami szépet.

- Vásárolok egy lőfegyvert, és lelövöm magát vele – mondta Griffin komornyikja, és elegánsan meghajolt. – Griffin mester.”

„- Úristen – nyögte Suzanne (…)

- Mondtam, hogy szólíthat Kingsley-nek – suttogta a férfi a fülébe.”

„Ice, ice baby”

Egy sidhe-látó, egy halhatatlan valami és egy bomlott elméjű szexel ölő tündér találkozása. Nem ez nem egy revüműsor a Chester’s-ben. Üdvözlünk FLU 1-ben Dublinban, ahol minden egyre hátborzongatóbbá válik. És mindez nem csak a rengeteg, több ezer éves rabságukból szabadult új tündérnek köszönhető, akik jelenleg az emberek között portyáznak. Valami, vagy valaki egyre fagyosabbá varázsolja az amúgy is szenvedő várost. Különös szövetségeket hozva egyúttal létre. És hogy az új „gonoszt” el tudják-e pusztítani, vagy előbb egymás nyakát tekerik ki, kiderül Karen Marie Moning legújabb kötetében.

Honnan:

Fanatikusan szeretem Moningot!

Gondolatok:

Hogy stílszerű legyek: Haver! Ez nagyon állat volt!

Mindenki izgatottan várta, hogy Moning hogyan fogja életre hívni Danit, belopózni a gondolataiba, az ő kezébe adni az irányítást, és hagyni, hogy kézen fogva suhanjon vele Dublin romjain keresztül, miközben ő szorgosan jegyzetel, és kikerüli az arcába csapódó Snickerses papírokat. Hát kérem így! Töménytelen mennyiségű csoki, hiperaktivitás, tomboló hormonok, halhatatlan rossz modorú férfiak, személyiségzavarral küszködő magukban motyogó ex-druida tündérek, enciklopédikus tudással ellátott fiúk, sok hiszti, új fagyos bad ass, és rengeteg viharos érzelem kakofóniájával. A gyászoló, kemény déli szépség után igen nagy kihívást jelentett, egy túlpörgött tini megformálása, aki mellesleg egy darabjaira hullott világban kényszerül szembenézni a legnagyobb félelmeivel és csöppet sem csendes tinédzserkori érzelemhullámokkal. A folyamatos idegesítő, és túlzizgő énje ellenére nagyon megkedveltem Danit, és kicsit sajnálom is a kölyköt, még akkor is, ha nem szereti, hogy kölyöknek hívják. Megaelhagyatottsága még egy jól működő világban is sok lenne a legtöbb embernek, de hát ő Dani Mega O’Malley, aki szuperhős, egy szörnyektől hemzsegő világban. És míg az idegesítő egoizmusa kiverheti egyeseknél a biztosítékot, közben csak  egy szeretetéhes gyerek páncélját képezi a megbízhatatlan felnőttekkel szemben, amin sajnos találhatók gyenge pontok, és ezt sajnos sokan ki is használják. Eltérőbb mint, amit eddig megszoktunk, hiszen rengeteg szempontból másra koncentrál, de bizonyos szempontból nekem sokkal mélyebb lett érzelmi síkon ez a könyv, mint az előzmény.

A Tündérkrónikákkal szemben több karakter fejében időzhetünk, ami kifejezetten jó. Dani folyamatos vibrálása miatt ugyanis túlhajtatottság következtében kimúlhatnak az agysejtek, vagy folyamatos cukorutánpótlást igényel a tankunk, ami Megával ellentétben szemét kis zsírpárnákat eredményezne kényes helyeken…  Így  egyrészt nyomon követjük, ahogy Christian darabjaira hullik, átalakul, miközben a két személyisége viharos harcot folytat le egymással, viszont érzelmei egy biztos fókuszt magáénak tudhatnak, az viszont vitatott, hogy érzelmi fókuszának tárgya kifejezett örömmel viseltet-e tény iránt. Másrészt pedig rettegünk, és vánszorgunk Kattel. Az ő részei számomra nagyon, de nagyon lassúak voltak, még annak ellenére is, hogy logikailag értettem a szerepét, kellett ellenpontnak, és összekötő kapocsnak Cruce-hoz.

A könyvem mire végeztem vele úgy nézett ki, mint egy saláta, a rengeteg post it-től, ahol a kedvenc részeket, vagy számomra fontos fordulatokat jelöltem be. Ehhez társult egy vicces jegyzet, hogy mégis milyen benyomások értek oldalról oldalra, milyen kérdések merültek fel bennem, mit gondolok az egyes szereplőkről, mit váltott ki belőlem egy-egy mondat. Ezek birtokában felfegyverkezve ültem le értékelni a könyvet, de menet közben úgy gondoltam, hogy elég értelmes gondolatokat írtam fel részletesen jegyzetnek, úgyhogy miért ne, legyen ez a gondolataim szövedéke a könyvről! Hiszen itt „én vagyok a Király, a Hűbérúr, az Úr és a Mester.”, hogy Ryodant idézzem. Szóval következzen egy kicsit sem koherens érzelemdarabkákból összerakott észrevételdömpingem, sok pozitív és kevés negatív szöszmösz társaságában.

„Ha szerencsém van, az egész klub összeomlik, csak törmelék lesz belőle, és valamennyien odavesznek.

De ebben valahogy kételkedtem.

Olyanok voltak, mint Barrons. Még abban sem voltam biztos, hogy meg lehet ölni őket. Ha igen, valószínűleg csak egyetlen fegyverrel, amely egy láthatatlan dobozban rejtőzik valahol sok millió fényévre innen egy láthatatlan bolygón ahol olyan az éghajlat, hogy minden élőlény egy szempillantás alatt elégne.”

SPOILER VESZÉLY! Továbbolvasás csak saját felelősségre! A bejegyzés nyomokban mogyorót és cselekményleírást tartalmazhat!

- Figyelemreméltó, hogy Dani mennyi mindent hagy figyelmen kívül, míg Mac esetében ahhoz szoktunk hozzá, hogy mindig fülel, és mint a szivacs próbálja magába szívni az összes információt arra vonatkozóan, hogy tudna a csávából kikeveredni. Aranyosak már az első fejezet képei, miközben Dani jobban el van foglalva a saját maga fényezésével, lelki gondjaival, és a csokipapírokkal, miközben a lányok lent az apátság apokalipszisével vannak elfoglalva.

- Nincs benne annyi akció, és kicsit nehezebben indul be, láthatólag az új gonosz nem olyan kaliber, mint az

elődök, és többet foglalkozik az írónő még az egyes alakok lelki alakulásával, torzulásaival, és mivel „új” karakterről van szó, ezért úgymond a múltja bemutatásával. Ami nem baj, csak nagyon el lettünk kapatva a gusztustalanul elvetemült, és gennyes szándékokkal megvert rosszfiúkkal, és a rengeteg váratlan bonyodalommal.^.^

- Úgy gondoltjuk elsőre, hogy miután már a legtöbb dologra fény derült nem lesz olyan izgalmas, és nem tud semmi újat adni az írónő. Azonban hatalmasat esik az állunk, miközben rá döbbennünk, hogy sokkal több minden húzódik meg a sötétben, mint hittük.

- Az ábrázolás, az érzések átadása, az érzékletesség, a leírások egyszerűen csodálatosak!

- Nagyra értékelem, hogy Ryodant nem úgy akarja beállítani, mint Mac és Barrons 02-t sokkal inkább egy nagyon idegesítő apafiguraként, aki nagyon de nagyon kiakasztó, és egy serious pain in the ass.

- Nagyon érzékletes, és részletekbe menő annak a bemutatása, hogy milyen lenne ebben a felfordult szabályok nélküli világban élni. Tetszik, hogy erre is koncentrál az írónő, és nem csak a fő eseményekre. Vajon ennek lesz valami jelentősége a következő kötetekben?

- Kíváncsivá tett, hogy mégis ki az, aki begyűjti az élelmiszereket. Még az ilyen helyzetekben is van egy uralkodó réteg, de aki leleményes, és jól átlátja a helyzetet szintén jó pozícióból indul. Úgy tűnik, hogy a sötétben egy új csoport bontakozik ki, akik még elég sok fogcsikorgatást okoznak Ryodanéknak.

- Egyszerűen gyönyörűen ír Moning!!!!

- Christian személyiséghasadását végigkövetni lúdbőrt hagyóan borzongató, kicsit kattant a szentem, de azért én imádom! J

- Táncos! Több ez a gyerek, mint aminek mutatja magát, olyan édesek lennének Danivel egy jobb világban!!! *Sóhaj* Mégis kicsoda ő?

- Úgy adagol az írónő, hogy ne ismerjünk minden részletet, míg a főhősök mindent látnak, mi nem látunk tökéletesen át a fejükön, hiányosak a leírások, és a helyzetjelentések, így tart minket sötétben botorkáni, aminek az lesz az eredménye, hogy Danivel együtt vágunk a fejünkre, csak mi azzal a felkiáltással, hogy „Haver, ezt miért nem mondtad?” Kiborítóan jól irányítja, és uralja a helyzeteket és az olvasót is Moning.

- Fúúújjj!!! Már nagyon meguntam a rengeteg csokit, és igen én is beneveznék egy jó kis ír tradicionális menüre!

- Jo nagyon de nagyon idegesítő, nem lehetne véletlenségből kinyírni?!?

- Tetszik, hogy hiába fiatal, és sokszor naiv Dani eszméletlenül okos, és szuper világképe van a neveltetése ellenére –vagy éppen annak köszönhetően? Mégis hasznos a tv?-. Attól függetlenül sem adta fel a jóba vetett hitét, hogy milyen ocsmányságok veszik körül, és nagyon édes, hogy nem veszi észre, hogy a pasik mégis hogy néznek rá. J

- Túl heves a lányka, nem megfontolt, mint Mac, sokkal többet tud, hiszen ebben a közösségben nőtt fel, több belső információt kapunk végre, de még nem eleget! Kíváncsi vagyok, hogy az elejtett mondataira, mikor és majd melyik kötetben fogunk magyarázatot kapni.

- A kis zizzent tini hangulata annyira árad a lapokról.

- A magányosságára, és az elhagyatottságára Dani úgy gondol, mint a szuperhősök munkaköri leírására, amihez, már csak egy társ csatlakozása kellene, vagy inkább egy mentor, esetleg mindkettő. Ez lenne Ryo és

Táncos. Mindezt tökéletesen kiélezi a Batmanes utalásokkal Mondtam már, hogy imádom Moningot?

- Jajj szabaduljon már ki Cruce! Úgy szeretném!!!!!!!!!!!!!!

- Dani folyamatos elképzelései, hogy milyen lesz felnőttnek: egy nagyon rendezett női alak sejlik ki belőle, aki kicsit, vagyis inkább nagyon is olyan, mint Mac. Hiába is nem akarja bevallani, nagyon sóvárog Mac életére és családjára, de közben annyira érződik mellette az is, hogy neki ez nem fog bejönni, hiszen olyan kis szerencsétlen, egyem a szívét. L

- Imádom, Dani magyarázkodásait, amikből soha nem sül ki semmi jó, mert a hülye felnőttek nem értik meg a dolgokat. Ezeknél a jeleneteknél érezhető a legjobban az élettapasztalat hiánya, akármilyen okos és talpraesett is. Másrészt ezek a helyzetek, és jelenetek adják a legjobb komikus jeleneteit a regénynek.

- Édes a hasadt elméjű Christian rózsaszín köde, ahogy Danihez vonzódik. J Az első alkalomról való eszmecseréjük, az ahogy Dani reagál először: blöááá, másodszor: fegyverként felhasználni, J mindenben meglátja a lehetőséget. Imádnivaló, agyafúrt túlélő ez a kiscsaj! Azért megnézném őket együtt…

- Nagy mínusz, hogy Lor-on kívül még mindig nem szerepeltek a többiek, és, hogy még róla sem tudunk meg semmit. L

- Zavaró, hogy az elemi Barrons után megkapjuk a túlszabályozott Ryodant aki olyan mint egy sebhelyes, jól öltözött  köztisztviselő, aki mindent lepapíroz.

- Moning elszólta magát azzal a mondatával, amikor Dani a jövőbeni énéről való álmodozás után azt mondja, hogy ha majd együtt lesznek Táncossal, akkor rá sem ismer? Tényleg összejönnek?

- Negatív a fordításban a sok „amelyek”, „amelyért”, „amellyel”, „amelytől”. Sokszor olyan szereplő használja ezeket, aki meglátásom szerint nem fogalmaz ilyen kifinomult stílusban, és precízen. Vagy csak én vagyok túl szőrszálhasogató?

- Megunhatatlan folyamatos élcelődés és a humor dömping.  Jajj nekem! Egy csomó kedvenc részt ki lehetne belőle vágni. J

- Az írónő által előszeretettel használt nyitott vég. De nem szeretem ilyenkor…

És egy rajongó őszinte kétségbeesett első két mondata az utolsó mondat után: Mi lesz velük??? Hol találom meg, hogy mikor érkezik a folytatás. Majd egy pár pillanatnyi böngészés után: Addig lehet, hogy megesznek az Árnyak…

Értékelés:

Kedvenc rész:

„És néhányan továbbra is arról beszélnek, hogy misét kellene tartaniuk a vén kurváért! Én azt mondom, hogy a sidhe-látók Úrnője halott. Átkozottul hurrá! Elő a tortával és a kalapokkal!”

„Jericho Barrons állat. Törvények nélküli bestia. De Ryodan más. Ő egy gép.”

 „- Nem látod a fától az erdőt.

- Nincs erdő. Felzabálták az Árnyak.”

„Christian a vállára engedi hosszú, fekete haját, és hódító mosolyt villant felém.

- Hercegnő, építek neked egy kibaszott Fehér Palotát.”

Amikor előtörnek a szavak nem menekülhetsz - Tiffany Reisz: A szirén

Vegyünk egy elsőre rémisztőnek tűnő, spontán, lobbanékony, idegesítő, lelkiekben megtépázott, emberi roncsokat magához vonzó és mélylelkű erotikus regényírót, ő Nora Sutherlin. Adjunk hozzá egy komor, hideg, előítéletektől duzzadó, megtört, hajszolt, és bűntudatos szerkesztőt, Zach Eastont. Szórjuk meg egy fiatal, egyszerű, izgató, elérhetetlen, erkölcsös, szerelmes gyakornokkal, vagyis Weselyvel. Díszítsük egy titokzatos, szadistával, aki a kettősség fogalmának fizikai megtestesülése, és egyben Nora volt domja, a misztikus Søren. Bolondítsuk meg egy kis dominanciával, hittel és vágyódással. Keverjük meg lovaglópálcával, csak a hatás kedvéért, és jó keményen rázzuk össze, próbálva nem okozni sérülést, csak mámoros pillanatokat. Ez mind A szirén. Egy könyv, ami túlmutat mindenen és mindenkin, ami, vagy aki az erotika műfajába tartozott vagy írt.

Honnan:

Sok jót hallottam róla. Angelika beszámolója pedig véglegesen megadta nekem a végső lökést.

Gondolatok:

A könyv, ami megér egy misét, sőt ha rákapsz az ízére hithű hívő válik belőled. Mi a titka Tiffany Reisznek, hogy fanatikussá változtatott? Az, hogy a tömegtermelés korában tudott egy zseniálisan összetett, érzelmileg mély, bódítóan dögös és ostorcsapásszerűen sokkolót alkotni. Én személy szerint már csak húzom a számat, amikor az újabbnál újabb „erotikus” könyvek gombaszerű szaporulatáról értesülök. Aki ismeri az olvasási igényeimet, amik nagyobbak mint a Grand Canyon tudják, hogy nem villog a fejem felett a felirat, hogy CÉLKÖZÖNSÉG, ha erotikus irodalomról van szó. Nekem szükségem van valami plusz betétre, ahhoz, hogy el tudjak merülni ebben a műfajban. Azonban Reisz buja és elszánt főhősnőjével megnyert magának.

„- Én a könyveimben mélységet keresek, szenvedélyt, tartalmat.

- Szenvedély van nálam.”

Maga a történet is unikumnak számít, főleg a magasfeszültséget kiváltó fordulatoknak köszönhetően. Ez mellett viszont annyi rejtett apró, és olvasói lelket simogató részletet épít be a történeti szálba, hogy önkéntelenül is dorombolni kezd a könyvmoly piciny lelke. A kidolgozottság az első ezek közül a sorban. Tökéletesen árnyalt jellemeket kapunk, egzakt helyzetleírásokat, nem túl sok és nem túl kevés helyrajzzal, ami pont elég ahhoz, hogy szellemalakként egy fotelbe telepedj és onnan hallgasd a szereplők párbeszédeit. Annyira magába ragad a könyv, hogy könnyedén materializálódsz a cselekmény láncolatában. Másrészt az írónő eléri, azt, amit mások nehezen, vagyis nem árulja el túl korán magát. A burkolt utalások csak a történet végén nyernek értelmet, ezeket csöppenként adagolja, mint mérget a véráramba egy kegyetlen királykobra. Túl részletes olvasóként (ami sokszor inkább átok, egy nem jól felépített regénynél) nagyon sok nüansztnyi dologra is felfigyelek, és raktározom. Ilyen például a Nora határidőnaplójában kotnyeleskedő Zach vizslatásának eredménye: G.F. Miami, ami néhány fejezettel később a „toleráns” Nora és a nagyszájú Griff közötti beszélgetés során értelmet nyer. De hozhatnék ezernyi más példát, amelyek a történetet élővé, mindennapossá és logikailag helytállóvá varázsolják. Az utalások és a szimbólumok játéka csábító elegy. Úgyhogy ezért hatalmas piros pont jár, vagy virgács, attól függően minek örülne jobban Reisz. ;)

„És bár két ember mélyen képes szeretni egymást, néha maga a szerelem nem elég. Csak addig áldozhatjuk fel magunkat egy kapcsolatban, amíg a végén már nincs mit szeretni, és nincs miért szeretni.”

Érdekes dolog, hogy nekem néha a megszakadt jelenetek kimenetele izgatóbban beindítja a fantáziámat, mint a kitöltött pillanatok és sorok, amik szintén nem arcpirítóak, hanem heves klimaxos hőhullámokat idéznek elő. Sokféle buja, hardcore vagy brutális jelenettel szembesülünk a történet során, de mégsem a mostani trendszerű folyamatos „párzási rítusokkal” telített a kötet. Összességében 2 vagy 3 ilyen jelenetet tudtam összeszámolni, de még ezek sem teljesek. Sejtető, provokatív, vagy éppen érzelmi katarzist körülölelő jelenetek ezek, amelyek funkcionálisak, és nem csak a lapokat zabálják, hogy meglegyen a fix oldalszáma a történetnek. Az is érdekes volt számomra, hogy nem éppen a BDSM jelenetei voltak számomra a legkedvesebbek, bár fűszeres és vad hatásukat még sokáig nem tudtam a külön bejáratú házi mozim cséplőjéből kiiktatni, mégis Nora és Wes jelenetei dobogtatták meg hevesebben a szívemet. És kijelentem nem azért mert Wes vanília. Nekem ez a könyv a veszteség, a vágyódás, a bűntudat, és a szeretetéhség regénye, a szex csak másodlagos. Nem csak a szexről kellene szólnia a történetnek Nora, ahogy Zach mondaná, és Reisz is tartja magát az általa megalkotott morózus szerkesztő utasításához. 

A legjobban és leglekövethetőbben pedig Nora és Wes kapcsolatán járhatjuk nyomon ezeket a lélekre mért kegyetlen ütéseket. Az ő kapcsolatuk a „lehetett volna” címkét viseli, és ezzel az írónő az olvasó kezébe adja, nem pedig továbbképzelteti vele a „mi lett volna ha” pillanatokat. Tárcán nyújtja Nora elé a közösség által elfogadottnak titulált kapcsolatot, és ezzel egyúttal útvesztőbe is sodorja főhősnőjét, aki enélkül is tipródik eleget. Az ő jeleneteik finomak, eszméletlenül intimek, bensőségesek, így elsősorban az érzelmi oldal motivál. Ami frusztrációt vált ki Norában, ergo le kell vezetnie. De ha még meg is kapná ennek lehetőségét a fiútól még inkább kétségbe ejtené, mert nem az a mód lenne, amihez hozzászokott, vagy Wes veszítene magából egy darabot. Folyamatos kettősség marcangolja nem csak a főhősnőt, de Zachet és West is, ami szélsőséges cselekedetekhez sodorja őket. Hányódnak, szenvednek, elvesznek és ismét a felszínre törnek, mint minden ember. A szereplők tömör, fizikai megjelenésével érezzük kicsit magunkénak is az életüket, mert egyben hétköznapiak maradnak, nem rendelkeznek szuper képességekkel, nem olyannyira domináns és kirívó az anyagi helyzetük, hogy ne tudnánk egy-egy érzelmi helyzetükbe vetíteni önmagunkat.

„- Akkor miért írsz rólam, rólunk, ha megsemmisíted a saját szavaidat?

- Azok nemcsak szavak. Emlékek. Szeretem olvasni, a kezemben tartani őket. Aztán elengedem. Legalábbis egy kicsit.”

Imádtam a könyvet a könyvben. Nem csak említve van benne Nora regénye, hanem részleteket is kapunk belőle, ami memoár, fantázia és egy csöpet hazugság. Becsap, megvezet, az orrunknál fogva rángat Reisz, azt hisszük, hogy a regény Nora múltja, nem pedig a jelene vagy éppen a lehetséges jövője. És mégis bennem maradt egy kis motoszka kérdés: lehet, hogy mégis ezeknek a szövedéke? Mély emberi érzésekkel teli, amik meglapulnak a gondolatok útvesztőiben, és tovább élnek a könyv becsukása után is. Érdekes látásmóddal gazdagítja az olvasóközönséget az írónő. Nekem speciel rendkívül meghatározó élményt adott Nora Jézussal kapcsolatos elmélete. Eszméletlenül mellbevágó. Bár maga az a tény is, hogy egy játszótérre engedte a katolicizmus és a BDSM témáját, és hagyja őket barátkozni és játszadozni egymással. Számomra meghatározó írót és könyvet ismerhettem meg, amelyek felállították bennem a mércét, amiből mostantól nem engedek. Úgyhogy ezzel azt hiszem, hogy 99,9%-ban szűrhetem is az adott témában az olvasható irományok sorát.

Bármit is tett a kötettel drága Tiffany a szerkesztőd, megmaradt pulzáló és élettel telien dobogó szívnek, ami büszkén viseli a sebeit.

A könyvért külön köszönet az Egmont Kiadónak!

Értékelés:

Kedvenc rész:

„Rég volt, mikor utoljára hagytam, hogy egy férfi uralkodjon fölöttem. Mondhatni, hiányzik. „

„Olyan típusú nőnek látszott, aki elfeledteti veled a fejfájásodat azzal, hogy felgyújtja az ágyadat.”

„Szólj rám, ha már hallottad. Egy pap, egy rabbi és egy griffmadár bemegy egy szado-mazo klubba...”

„Vagy megfújhatom a kürtödet.”

Game on, bitches. Kisses 'A'

Pretty Little Liars - Season 3

Van egy csendes kisváros Rosewood, ahol a kedélyeket egy néhány éve elveszettnek hitt lány Alison DiLAurentis holttestének megtalálása a sarkaiból fordítja ki. Ali négy legjobb barátnője Aria, Emily, Hanna és Spencer újra egymásra talál a gyász pillanataiban. És a köztük lévő kapcsolatot még szorosabbá válik, hála a váratlan helyről érkező kegyetlen módszereknek. A lányok sorra kapják az egyre rémisztőbb üzeneteket ’A’-től, aki olyan titkokat tud róluk, amit rajtuk kívül senki más, talán csak Alison. De Ali halott. Akkor viszont ki a titokzatos ’A’? Mit akar? Miért? És hogyan álljanak ellen neki? Egyáltalán megéri ellenállni? Egyre szaporodó gyilkosságok, újabb és újabb titkok, meglepő igazságok és balesetek tarkítják a lányok életét. Miközben pedig azt hiszik, hogy egy lépéssel közelebb kerülnek a rejtély kulcsához rá kell döbbenniük, hogy az előttük álló út még borzalmosabb, ismeretlenebb és kesze-kuszább, mint hitték. A botrányoktól nem mentes második évad után a nézők egy pillanatig fellélegezhettek, hogy minden megoldódott. Az utolsó egy perc azonban eltörölte minden addigi nyugalmukat. A válaszok keresése pedig a harmadik évadban folytatódott.

Hogy mit szeretek a Pretty Little Liarsba? Olyan mintha, és mégsem az… Olyan mintha egy szokványos tini sorozat lenne, tele jó csajokkal és helyes pasikkal, akiket csak a partik, a flört és a ruhák érdekelnek – egy csöppet ez is megvan benne – DE, - és itt a nagy betűs szó fontos- mindez csak máz. Olyan mintha mindent tudnál az első perctől kezdve, utána elbizonytalanodsz, majd teljesen elveszel. Olyan mintha már minden egyes lehetőséget eldurrantottak volna, de a közvetkező pillanatban mégis leesik az állad. Olyan mintha már kezdene összeállni a kép, majd rájössz, hogy még alig van hozzá puzzle darabod. Olyan mintha már tudnád ki a tettes, majd mégse, ezután elbizonytalanodsz, és teljesen kétségbe esel, hogy MI VAN???

Tömören az egyik legpörgősebb, innovatívabb és megunhatatlanabb sorozat, amit az elmúlt években volt szerencsém látni. Hétköznapinak látszó amerikai tinik mindennapi élete, amit a szuperhősös, fantasys kortárs sorozatokban megpróbálnak becsempészni, itt premier plánban tündököl. És míg ott a szereli afférok erőltetettek és unalmasak addig csinos Kis Hazugjaink élete a drámai hangsúlyt könnyedén meg tudja ütni, könnyet tud varázsolni a szemek sarkába, szíveket tud tépni, vagy éppen megdobogtatni. Egyszerűen jó és kész. A háttérben zümmögő normális élet mellett azonban ott van ’A’ aki csak nem akarja feladni a mindennapos kínzást, a folyamatos megdöbbentőbbnél megdöbbentőbb akciókat, vagy éppen felfedni magát.

Immár két éve, hogy megfertőződtem a PLL szériával, újra és újra előkerülnek a régebbi részek, az év elején véget érő 3. évad pedig eddig a legmozgalmasabb, legbrutálisabb és legmegdöbbentőbb dobásokkal taglózta le a lelkes közönséget. A negyedik szezon még csak három hete dübörög, de eddig úgy tűnik, hogy hozza az előző évadban megszokott fenomenális hangulatot, amit a Kis Hazugjaink prezentálnak. De vegyük górcső alá, hogy mi is az, ami annyira magával ragadott az utolsó teljes évadban.

Imádom a sorozatban a kiszámíthatatlanságot. Minden egyes rész előtt arra számítunk, hogy az előző részben felcsipegetett morzsákra hagyatkozva az azokból szőtt elméletünk megerősödik a soron következő epizód történései folyamán. Azonban ez soha nem következik be. Általában van egy gyanúsítottunk, vagy esetleg több egyszerre, akikről sorra kiderül, hogy mégis félreismertük őket. Azok, akik az első szezonban felmentést nyertek nem menekülhetnek az alól, hogy újra a tettesek listájára kerüljenek. Szinte visszatérő eleme a sorozatnak, hogy a korábbi gyanús elemek ismét felbukkannak, magukra terelik a figyelmet, majd felmentést nyernek, míg néhány rész múlva megint szúrósan nézünk rájuk. Ebben az szezonban ilyen

elemekben bővelkedhettünk, amin az amatőr detektívek, köztük én is igazán kiélvezkedhettük magunkat.

Már az évad elején sejteni lehetett, hogy az új ’A’ nem csak babázni, hanem vérre menő hadjáratot indít kedvenc négyesünk ellen. ’A’ kijelentése, miszerint ő nem babákkal játszik, hanem testrészekkel megerősítést nyert az évadnyitányt követően, ami teljesen kihúzódott a felező szünetig. A rajongók megszokhatták már, hogy a szezon felénél van egy kisebb nagyobb szünet, aminek köszönhetően nem kell azt a borzalmas, és sokszor unalmas várakozást kivárnunk, mint, amit mondjuk a CW sorozatok esetében rákényszerítenek a nézőközönségre. A várakozások közepette októberben jön egy Halloween-i külön rész, ami eddig színesítő jelleggel épült bele a történetbe, a mostani csokit vagy csalunk epizód viszont már a morbiditás határait súrolva volt vérfagyasztó. Az alkotók olyat tettek, amit nem hittem volna, hogy a sorozat történetében előfordulhat. A hullák számának növelése, Aria megpróbáltatásai, a gyilkossági kísérletek, és Ali holttestének váratlan nem várt helyen való felbukkanása elérték, hogy a nyugodt szórakozásra kész nézők lúdbőrözve, és égnek meredő hajjal kapcsolják ki a készüléküket. Már az elővezetés, az addigi szezonokból hiányzó webisode-ok is megteremtettték az alaphangulatot, hogy mire is számíthatunk a Halloweene részben, amit követően pedig nem hogy mélyrepülésbe, hanem még inkább szárnyalásba kezdtek a lányok, és a történet is.

A titkok, csalások és árulások mögött nagy hangsúlyt kap a főszereplők magánélete, amiben örömöt, támaszt, segítséget és menekülő utat nyerhetnek a lányok. Ezek a kapcsolatok egyben viszont a legnagyobb gyengeségük is, hiszen táptalajt adnak vele ’A’ kisded játékaihoz, aki természetesen él a lehetőségekkel. Aria és Ezra nem épp a kedvenc párosom, viszont engem sem hagyott hidegen a köztük kialakuló dráma. Eleinte még vártam Mrs. Fitz megjelenését, majd inkább kívántam, hogy a Chanelbe burkolt matróna inkább maradt volna otthon a gyémántjait számolgatni. Ezra nagy magánéleti titkának felszínre kerülése után pedig a páros kapcsolata mélyrepülésbe kezd, amit a volt irodalomtanár eleinte még nem is vesz észre. Aria, aki a békés, boldog és harmonikus családi életből egy villámcsapással került a kegyetlen sorsszerűségek áldozatává, újabb fordulópont előtt találja magát, ahol csak ő tudhatja egyedül, hogy melyik utat is válassza. A döntésének következményei már csak a negyedik évadban ismerhetjük meg, igen izgalmas lett a karaktere jelenleg. Emily barátnője Maya az előző szezon végén lett egy titokzatos gyilkos áldozata. Így Emily karaktere igen nagy átalakulásokon megy végbe. Ő lesz az összes lány közül a legerősebb jellem, az egykori gyenge láncszemre nem is lehet ráismerni. Életveszélyes helyzetekbe is leginkább ő keveredik, a már meglévő lelki traumák mellé pedig még szerez egy párat, ezeknek köszönhetően pedig még inkább eltántoríthatatlanná válik attól, hogy leszámoljon ’A’-el és végre normális kapcsolatban és félelem nélkül élhessenek együtt Paige-el a középiskola után. Kérdés, hogy ez mégis hogyan fog nekik sikerülni. Egyik kedvenc párosom Hanna és Caleb, akik éppen a boldog korszakukat kezdik élni, bár ez az állapot nem tart sokáig. Ők a két elveszett, sokszor bántott páros, akik a különbözőségeik ellenére mégis lelkük sötét bugyraiban a legjobban hasonlítanak egymásra. Az összes kapcsolat közül az övékben a legnagyobb az őszinteség Hanna beavatja a fiút, mondjuk az nem is hagy neki esélyt, hogy ne tegye meg. Caleb segítségével pedig egyre közelebb kerülnek a megoldáshoz, vagyis leginkább így érezzük, majd megint pofára esünk. Az amúgy is zaklatottabban megkomponált részek tengerében ők sem ússzák meg a drámai  felhangokat, ami csak még inkább megerősíti a kapcsolatukat.  

Troian Bellisario évad végi alakításáért véleményem szerint nem csak az én fejemben fordult meg, hogy kaphatna egy Oscar szobrocskát. Az addig kiegyensúlyozott Spencer szerepében tetszelgő színésznő olyan mélységeket élt meg a „vásznon”, amit nem egy főműsoridős sorozattól várnánk. Spencer és Toby kapcsolata a legárnyaltabb mindközül. Számomra ők a kedvencek, azóta, amióta összehozta őket a Scrabble. :) A már magában is furcsa pár felborzolta jócskán nem csak a szülők, de a közvélemény kedélyeit is. Minden ellenére a kapcsolatuk kiegyensúlyozottnak tűnt. Toby harmadik évad végi akciója pedig még azoknak is a szívébe zárta őket, akik addig nem igazán kedvelték őket. A mostani fejleményektől viszont majd leszakadt az állam. Spencertől a profizmus elvárható még a legsúlyosabb időkben is. Most viszont összetört, darabjaira hullott, és az értelem helyét felváltotta a kusza zűrzavar. Emilyvel ellentétben ő lett a gyenge játékos, majd üldözöttből üldözőként irányító.

Folyamatos átalakulások, újabbnál újabb titkok és mint megszoktuk egy atombomba robbanásszerű befejezés, ami tucatnyi megválaszolatlan kérdést hagyott maga után. Tökéletesen megkomponált évadot tudhatunk a hátunk mögött, és már nem kell várnunk, hogy kiélvezzük a folytatást, hiszen dübörög a negyedik évad, úgyhogy készüljetek, mert jönnek a blokkolt hívások, és csipognak a telefonok. Itt van újra ’A’!

Az évad számomra: 5*/5

Jelen által megidézett halhatatlan szavak

Nem is olyan régen a közelgő filmes megjelenések ecsetelgetése közben ejtettem pár szót az új Rómeó és Júlia adaptációról, és mint ahogy már megszokhattátok természetesen idézettel tűzdeltem meg a bejegyzésemet. Csak mert én egy ilyen idézetmániás csajszi vagyok. :) A kis szösszenetemben kitértem, rá, hogy a:

„Szilaj gyönyörnek vége is szilaj,
Lázába pusztul el, mint tűz s a lőpor,
Mely csókolódzva hal meg.
A méz is csömörletes, mihelyt túlontúl-édes.”

idézet esetén senki se gondoljon mára csakis Shakespeare bácsira. Hogy miért is volt erre külön szükség? Azért mert ez a négy soros annyira az emberekbe ivódott a Twilight Saga hatására, hogy a rajongók szinte már szerves részeként kezelve megfeledkeznek drága Williamről.  Hogy ez rossz vagy sem arra most nem térnék ki. Akár rázzuk a fejünket, vagy csak egyszerű fránciás vállrándítással lerendezzük a kérdést nem lehet tagadni, hogy a klasszikusok szerves részét képezik a jelenleg aktuális bestsellerek mondathalmazainak.

Már annak idején Meyer esetében felmerült a kereslet a Twilight mellett a benne említett könyvekre. Gondoljunk csak bele, Bella Jane Austen összest olvas, Shakespeare-ből készülnek fel, és Edward Rómeót idéz vagy éppen az Üvöltő szelek szereplőinek realitásáról vitáznak. Ennek nyomán példának okáért a könyvet piacra dobó hazai kiadó párhuzamosan új köntösben ki is adta az említett műveket. A fiatalokat elkezdte érdekelni, hogy mégis mi az, amin a kedvenc szereplőik ellamentálnak, kik azok az alakok, akikkel párhuzamot vonnak saját magukra a főhősök, vagy éppen mi állt az idézet mögött eredeti gondolatként. Nem tagadható le, hogy elindított valamit, méghozzá az olvasási kedvet, amit az író kortársak sora még jobban támogatásba vett, tudatosan, vagy tudattalanul.

Sokszor említett kedvenc írónőm Cassandra Clare rendkívül ügyesen alkalmazza a versekből, regényekből vett idézetek láncolatát regényei egyes fejezetei előtt. Ezek nem csak rövid elővetítést jelentenek a következőkben kibontakozó cselekményre, hanem mintegy mézesmadzagként is hatnak a fiatal olvasókra, csöndesen duruzsolva a fülükbe, hogy olvassatok a holt szerzőktől is örök érvényű gondolatokat. Ugyanez a szisztéma megjelenik új kedvencem Kerstin Gier esetében is, aki a lágy, érzelmes de mégis szívet széttépő Emily Dickinson költeményeiből használt fel több esetben is sorokat. De hozhatnék még rengeteg hasonló példát.

Clare egyes szereplőit, kifejezetten a Pokoli szerkezetek trilógiában nem lehet elképzelni Dickens, Austen, Brontë nélkül. A Végzet ereklyéiben pedig annyi Shakespeare utalást találunk, Milton: Elveszett paradicsoma mellett, hogy azonnal fel akarjuk idézni a régi megporosodott ismereteinket az öreg mestertől. Összeforrt a Két város regénye és Tessa személye, olyannyira, hogy a rajongók által készített olvasási

listán a dobogós első helyet szerezte meg magának. És nem, nem viccelek, hogy elkészülnek a kedvenc könyvek karaktereinek olvasási listái, és az ezekhez kapcsolódó kihívások, mint „Olvassuk el egy év alatt XY olvasmányait!”. És ez nem csak külföldi szerzők művei esetében dívik. Leiner Laura minden képzeletet felülmúló, átütő sikere a kortárs ifjúsági irodalomban évtizedek óta az egyik legnagyobb atombombaszerű robbanás a hazai irodalmi életben, és a könyvpiacon is. A köteteket viszik, mint a cukrot, sok esetben hiánycikk – én is várakozó állásban vagyok, hogy végre megkaparinthassam a saját még hiányzó darabjaimat – szereplőitől idéznek, és igen Reni olvasmányai is megmozgatták a fiatalokat. A kötetek hátoldalán többen is arról nyilatkoznak, hogy Laura szerettette meg velük az olvasást, de szerintem maga Reni karaktere is közvetve de befolyással hat/ott az olvasók addigi könyvbogarászással kapcsolatos szokásaikhoz.

Személy szerint egy nagyon erős pozitív hatást érzékelek a kortárs „felkapott” szerzők részéről, akik az olvasás szeretetét nem csak a jelenleg futó, az aktuális trendnek megfelelő könyvekre hívják fel, hanem a klasszikus, örökzöldekre is irányítják a reflektorokat, amik ennek köszönhetően régi formában kerülnek egy őrületes friss vérkeringésbe. Hála az égnek úgy tűnik, hogy a megfilmesített könyvek mellett újra felfigyelünk a kicsit megporosodott, szuperképességekkel nem rendelkező, mégis örökéletűt alkotó szerzők tollából származó sorok után, ami a jelen betűvetőinek is köszönhető.

Elmélkedés könyvekről, kiadásról, szokásokról és elszakadásokról

Néhány hete volt egy kellemes délutáni traccspartink Francicával, és mivel rólunk van szó természetes, hogy elmélkedtünk egy keveset könyvekről, megjelenésekről, várólistákról, és úgy mellékesen a könyvkiadásról. Míg ő az olvasási beosztásán ügyködött, én sóhajtoztam, hogy de jó lenne végre úgy leülni olvasni, hogy nem kell az órát néznem, hogy mikor térjek vissza az államvizsga tételeim közé. A sok új, és észbontóan jó megjelenés között csak kapkodtuk a fejünket, miközben számba vettük, hogy melyik kötetnek mégis mi a vonzó ereje, vagy éppen a buktatója. Ez a nyár előtti dömping, sőt inkább hadjárat az olvasó védőbástyái ellen felvetette bennem a kérdést, hogy miért nem lehet a köteteket a nyár folyamán kisebb turnusokban kiadni, és nem okozna ekkora összeomlást az olvasók rendszerében. A vérmes könyvmolyoknak nem kell bemutatnom, az ilyenkor fennálló veszélyeket a hörcsögmódra mindent egyszerre akarok elolvasni „viszketitisz” kialakulását, vagy éppen az egyszemélyes gazdasági válságot, amit maga után vonz egy-egy könyvkiadási tornádó, a hetekig tartó derékfájásról pedig ne is beszéljünk, ami a cipekedést követheti. :)

Erre drága blogger barátnőm közölte velem, - ami elsőre komolyan szíven ütött - hogy nem éri meg nyár közepén kiadni, hiszen alig van valaki, aki ilyenkor könyvesboltba megy. Erre vérmesen szembe akartam szállni vele, hogy de igen is megérné, és igen is járnak, és, hogy ezt alátámasszam, mint minden értelmes ember magamra akartam hivatkozni. Már nyitottam volna a szám, de mégse tettem. Hogy miért nem? Mert igaza van. És magamat mérlegre téve kisebb eszmefuttatásba és vitába kezdtem önmagammal. Remélem, hogy nem vagyok kóros eset még. :)

Szóval, amire jutottam. A néhány évvel ezelőtti üdítő könyvesbolti látogatásaim, amikor már az eladók kinéztek az üzletből, mert csak tapogattam, szimatoltam, simogattam és beleolvastam, de elmenni ugyanúgy üres kézzel mentem, mint ahogy érkeztem enyhén szólva megcsappantak. Az ilyen akciók elsődleges célja a helyzetfelmérés volt. Mégis milyenek az új könyvek? Olvassunk bele, hogy tényleg olyan jó-e mint, amilyennek a fülszöveg mutatja. Tényleg olyan a borító, mint az interneten, vagy a valóságban teljesen más? Mindeközben telítődünk a könyvek illatával és a tudattal, hogy milliónyi gondolat, történet kering körülöttünk, és csak arra várnak, hogy közülük egyet elkapjunk, magunkhoz vonjunk, hagyva, hogy a kis hamis azonnal magába is szippantson. Igen gonosz kis természetűek ezek a könyvek meg kell hagyni. :) Nosztalgikus élmény meg kell hagyni.

Ha a mostani könyves szokásaimat veszem számba körülbelül úgy néz ki, hogy felmérem az online könyvesboltban a várható megjelenések jegyzékét, elolvasom a fülszöveget, rákeresek a kiadó oldalán, ahol már elég sok esetben megtalálni a könyv első 20-50 oldalát, hogy magamba szívhassam a második benyomást is, és eldönthessem, hogy kell-e hosszú távra vagy sem. Ha ennyivel nem elégszem meg, mert nem bízom az előételben, nekem azt is tudnom kell, hogy mi történik a desszert után, és a panaszkönyvért kell-e kiáltani vagy esetleg köszöneetet mondhatok a főszakácsnak, no ezekre az esetekre vannak: A blogok. Az új megjelenések sok bloggertársamnak már „lerágott csont”, hiszen eredeti nyelven nem csak hónapokkal, sok esetben már éves távlatban olvasták a köteteket. Így a tanácstalan moly az általa ízlésben preferált blogger által írt értékelésre is támaszkodhat, annak eldöntésére, hogy vásárol-e vagy sem. Végiggondolva ezt, olyan személytelennek, elgépiesedettnek és kiüresedettnek tűnik, az amúgy életünk kis szegletét érintő procedúra, ilyen vetületben szemlélve. A fontosabb dolgokat nem is említve…

A másik alternatíva, amiben az inputok helyett egy kis vér és élet is lüktet a könyvtári felmérés, becserkészés, vadászat és áldozatejtés. Természetesen ez is csak akkor működik jól, hogy ha az adott általunk látogatott könyvtár követi az „aktuális trendet”, és széles olvasóbázist szolgál ki, nem csak egy-egy meghatározott csoport ízlésének kedvez. Esetemben ez utóbbira nagy szükség van, mert elég szerteágazó az ízlésem, és nem mindig tudni, hogy éppen milyen őrület tör rám, és mit kívánok meg, mint egy félidős terhes nő. Probléma csak akkor akad, mint ahogy egyik kedves könyvtáros barátnőm is említette, hogy ha a könyvtárnak se anyagi forrása, se érdeklődő bázisa nincsen, így nem tudnak beszerezni, amit pedig igen inkább a meglévő bázis kívánságait fedi le ezért nem éri meg nekik az új kötetek beszerzése. Így viszont nincs, ami útján felmérjük a terepet.

Úgyhogy marad a kiadók által üldözött szörnyeteg az „illegális” e-könyvek, és rajongói fordítások. Bevallom bűnöm, sokszor esik meg, velem is hogy előbb felmérek, és utána döntök a hosszú távú viszonyról. Megértem a kiadók álláspontját is, de a magam ellensége se vagyok. Valljuk be őszintén, hogy a könyv mostanra luxuscikké vált. És ha valaki egy jobb sorozatba botlik annak beszerzése, ha azonnal kívánja magáévá tenni igen nagy szívrohamot okoz az ember pénztárcájának. (Nyögjük is őrületünk szelét Francicával, a Szent Johanna Gimi nevű addict után. :)) Egységes, mindenkinek jó megoldás nem létezik, ami mindenki igényeit kielégíti. Sajnos.

Az utazókönyvek rendszere is tökéletes trükk a paraméterek bemérésére, ami viszont egy igazi bizalom játék. Az új, ropogós, és tökéletes köteteikre sokan, köztük én is őrülten vigyázok. Őszintén szinte már betegesen. Úgyhogy számomra egy igazi horror show-nak számítana, ha elkerülne egy szeretett könyvem hazulról, és addig sokkban ülnék egy sarokban, a még meglévő hajam csavargatva, amíg vissza nem kapom épen egészségben. Nevessetek ki, de így igaz.  Szóval maradok ezen a fronton a barátokkal való csereberében, ahol a megkívánt finom falatokat meglepetések nélkül, teljes nyugalomban falhatom be. :)

De hogy visszakapcsoljak a szösszenetem kiindulás pontjához, csak a saját példámon bemutatott vásárlási, és érdeklődési szokásaimat nézve elég elkeserítő, hogy mekkora táptalajt adok többek között én is ahhoz, hogy tornyozzam azok negatív statisztikáját, amire a kiadók a megjelenéseik ütemét tervezik. Összességében csak az elmúlt 3-4 év engem érintő változásait számba véve, bele sem merek gondolni, hogy a még inkább elgépiesedett 21-ik század milyen habitusokat vált majd ki az olvasóközönségből, és erre milyen reakciók érkeznek a kiadók részéről? Lehet, hogy a 22-ik században már csak virtuális nosztalgiautazásokat tesznek egy-egy régi könyvesbolt romjai között? Ki tudja?