Felejthetetlen - Cat Patrick: Forgotten

Mit szólnál, ahhoz, ha reggel felébredve nem emlékeznél semmire az elmúlt napból? Vagy az elmúlt hónapból, évből? Az egyetlen emlék a holnap lenne, a következő hét, hónap, év, az egész élet? Mit tennél, ha nem hoznának a napok újabb csodákat és meglepetéseket? Ha előre tudnád, hogy ki lesz számodra fontos? Adnál esélyt, törődnél másokkal akkor is, ha nem szerepelnének a jövődben? Vagy talán csak addig nem szerepelnek benne, amíg nem foglalkozol velük? De honnan tudod, hogy mikor cselekszel jól, és mikor rombolsz le mindent magad körül? Biztonságban éreznéd magad, vagy rettegnél a holnaptól?

Honnan:

Borítómánia! Megtetszett a külföldi, beleestem az itthoniba és elvesztem a fülszövegben. J

Pro:

Üdvözöllek London Lane titkos világában. Hogy miért titkos? Egyrészt, mert rajta kívül csak két ember tud apró kis „defektusáról”, másrészt, mert számára is teljesen ködbe vész az élete, a múltja. London előre emlékezik, és visszafelé felejt. Mindent és mindenkit elfelejt, akik nem játszanak szerepet a további életében, a jövő eseményeire is csak addig emlékszik, amíg azok be nem következnek, ezt követően minden a ködbe vész. Ezzel az alapötlettel az írónő teljesen levett a lábamról, újszerű, nincs megtöltve semmilyen fantasy elemmel, nincs túlmagyarázva és elhúzva, mint a rétestészta. Egy önálló regény, amivel manapság a trilógiák és mini sorozatokkal tarkított könyves világban igen ritkán találkozunk. De pont ez a jó benne épp elég adalékanyaggal és fűszerrel van elkészítve, nem üli meg az olvasó gyomrát, és nem is távozik korgó hassal.

„A sok ellentétes érzelem közt valahogy mégis elkap az álom, és magával ragad a mélybe.

És ezzel minden, amit nem írtam le, örökre elvész…”

Ami kifejezetten tetszett a történet során azok London feljegyzései voltak. Emlékeztetett arra, hogy mennyi apróság szövi át a mindennapjainkat, aminek nem is érezzük a fontosságát, csupán csak vannak, így nem is foglalkozunk velük. Persze, egy-egy találkozót mi is felírunk magunknak, hogy ki ne menjen a fejünkből, de általában emlékszünk, hogy mi volt rajtunk tegnap, ki mivel borított ki, milyen kellemetlen helyzetbe is kerültünk.

Patrick felveti annak a gondolatát, hogy milyen is lenne, ha egy kellemes alvás során kitörölhetnénk minden rosszat a fejünkből. Ha kudarc ér egyszerűen elfelejted, nincsenek rossz érzések, hibák, kellemetlen pillanatok, amikor visszagondolsz rájuk, hiszen nincs mire visszaemlékezni. Egyúttal viszont annak képességét is elveszíted, hogy tanulj, vagy fejlődj általuk, mert ha nem írod fel magadnak - és miért is írnád fel, amikor épp az a cél, hogy elfelejtsd- minden elvész. Az írónő kifordítja ezt a gyakorlatot főhőse által nem a múltból, hanem a jövőből próbál meg tanulni és hasznosítani azt a jelenben. Elgondolkodik a jövő alakításán, megváltoztatásán, hiszen a jövőbeli „emlékeket” felhasználva a jelen problémáin próbál javítani, és ez által a jövőt jobbá tenni. Elég nyakatekert? Igen, de mégis ettől nagyon élvezetes. Elgondolkodtat, miközben szórakoztat, és legyünk őszinték egy jó regénynek ez a célja, vagyis ennek kellene lennie.

Szerettem Luke és London párosát, akiknek kapcsolata nem egyszerű „meglátlak és megszeretlek” történet. A lánynak minden egyes nap fel kell töltenie magát az emlékeivel, vagyis azok egy részével, amit papírra vetett, és mesterien át kell ugrania a mentális kátyúkat, amikor az egyes szituációk úgy hozzák. Az ő szerelmük egy hosszú, mégis rövid folyamat. Luke számára egy hónapok óta tartó kapcsolattá érik, tele kedves és meghökkentő pillanatokkal, míg Londonnak minden egyes nap bele kell szeretnie a fiúba, akit ismer és mégsem. Talán ennek is köszönhetik, hogy folyamatosan fennmarad az izgalom és az újdonság ereje a kapcsolatukban.

„- Hát nem lenne csodálatos, ha olyasvalakivel járhatnál, aki emlékszik is rád reggelente?

- Dehogynem – feleli Luke. – De így legalább sosem unsz meg.”

A kapcsolatuk nem merül ki egymás magasztalásában vagy a szerelmük kivesézésében, hogy melyikük halna meg hamarabb a másikért. Komoly témákról beszélgetnek, titkokat osztanak meg egymással és válnak teljes mértékben őszintévé a másikkal. Megbocsátás és teljes elfogadás jellemzi a kapcsolatukat, ilyen tini szerelemről pedig ritkán olvashatunk. Szemtanúi vagyunk az első pillanatoktól kezdve, a kibontakozásig. Miénk lesznek azok a pillanatok, amikre London nem emlékezhet, és közben mosolygunk, ha valami felett elmereng, pedig emlékeznie kellene rá.

„Egy pár percig mindketten csendben maradunk. Végül Luke töri meg a hallgatást. – Azt hiszem, a haláltémával legalább a harmadik randiig illik várni.”

Az írónő újszerű megközelítése mellett pedzeget mindennaposnak mondható témákat is pl.: egy diák és tanár viszonya. Felveti a kérdéseket és a megoldásokat arra az esetre, amikor a legjobb barátnő tudja, hogy egy kapcsolat nem tesz jót az embernek, és nem csak jövőbeli emlékeinek köszönhetően. Teret adni, vagy folyamatosan rágni a fülét, esetleg megkerülve a dolgokat beavatkozni a kapcsolatba? London körbejár majdnem minden alternatívát és végül talál egy köztes megoldást, miközben nyomoz, kutat és a jövő birtokában próbál változtatni azon, és beleszőni olyan embereket is, akik addig nem szerepeltek benne. Izgalmas nyomozási szál, baljóslatú álmok és titkok teszik még izgalmasabbá a történetet, ahogy az a végkifejlet felé halad. A véggel pedig nem csak a főhősöktől búcsúzunk el, hanem egy kicsit az addigi élménytől is.

Kontra:

Gondolható volt, hogy London „állapota” mögött meghúzódik valami sötét és veszélyes dolog, ami a múltba vész és ezáltal a főhősnő számára teljesen homályba burkolózik. Amíg a súlyos múlt fokozatosan összerakódik a szemünk előtt, együtt izgulunk és gondolkodunk a szereplővel, élvezzük a kutatást a feszítő kíváncsiságot, ami tombol bennünk. A kivitelezés kiváló, azonban számomra ennek az egész szálnak a lezárása csökkentette a könyv értékét. Számomra Patrick túl habos és meseszerűvé tette az addig a saját környezetéből kiemelkedő a maga borús és kicsit sötét mellékzöngével bíró kötetét. Kicsit rózsaszín rágógumi reklámszerű lesz a befejezés, ami azoknak, akik ezt szeretik tökéletes ending. Akik viszont a drámákra, sőt a tragédiákra voksolnak, mert az árnyakat is látják egy napsütéses napon csökkentheti a történet értékét.

A könyvért külön köszönet a Könyvmolyképző kiadónak!

Értékelés:

Kedvenc rész: 

„Egy olyan emberre számít a kezdetnél, aki látja a dolog végét.”

„-Nem tudom, London – feleli, és az oldalára gördül, hogy a szemembe nézhessen. A fejét megtámasztja a kezével. – Mindent. Nem akarlak ízekre szedni. Téged szeretlek, úgy ahogy vagy. Azt hiszem, mindig is szerettelek.”

„Azon kezdek tűnődni, vajon a szívem megőrzi-e az emlékeket, ha a fejem nem is. Ez jó magyarázat volna rá, hogy miért is érzek ekkora szeretetet Luke iránt most, miközben – mentális értelemben- csak ma reggel a tanulószobában találkoztam vele először.”

Irodalmon innen és túl - Nyáry Krisztián: Így szerettek ők

Nyáry Krisztián könyve balzsam a léleknek a mindennapok forgatagában. A fáradt utazó leteheti nagy puttonyát, kinyújthatja elgémberedett tagjait, egy nagyot sóhajtva megadhatja magát a múltnak, életeknek, szerelmeknek, csalódásoknak és halálnak. Napjaink bulvárlapjai, napi botrányai mellett megnyugvást talál az ember, hogy voltak/vannak még szép életek, és akárhogy is próbálják leplezni megrendítő, furcsa esetek is, amik nem korunk „friss” termékei.

„Fedák Sárival kötött házassága alkalmával sportzakóban jelent meg az anyakönyvvezető előtt, amiért az egyik tanúja megrótta. A válasz így hangzott: „Szmokingot csak premierre öltök.””

Fedák Sári és Molnár Ferenc

Az olvasó egy mély fejesugrással veti bele magát már az első oldaltól kezdve a költők, írók életébe, és csak szeli a hosszakat lankadatlan, mert a következő oldalon egy még szívszorítóbb, még humorosabb, még megrendítőbb történet bontakozik ki a sorok kusza szövedékéből. A végén pedig megdöbbenve nyugtázza, hogy biz elfogytak a lapok és ezzel a történetek is. Az embereket belülről fűtő késztetés, hogy minél jobb belátást nyerjenek mások életébe nem új keletű dolog. Régen pletykáltak, leveleket írtak barátaiknak a botrányokról, megrettentő társasági eseményekről, ma ezek tisztjét átvették a szennylapok és a bulvárműsorok, amelyek valóságtartalma igen vitatható. Irodalmi bulvárnak emlegetik a szerző könyvét, de nem az. Igaz régen volt neves emberek életébe enged bepillantást nyerni, de mégsem szemérmetlen módon, mint ahogyan azt napjaink riporterei teszik. Nyáry tisztáz, kiemel, nyugtáz, megerősít, és sok esetben leszedi a hályogot az emberek szeméről, eltörli a több évtizeden át belénk vert tanmeséket. Ezzel újfajta emlékművet emelve a kötetben szereplő alakoknak és azok életének.

„Hogyha még nem ment férjhez, én most még egyszer feleségül kérem magát.”

Mikszáth Kálmán és Mauks Ilona

Az olvasó még inkább a szívébe zárja az eddig általa csak műveik alapján ismert embereket, akikről talán még néhány életrajzi adat is dereng. Akik hasonlóan éltek, szerettek csalódtak és szenvedtek, mint minden más halandó, hiszen ők is csak emberek voltak. Közelebb hozza őket, életet lehel a már halott alakokba, mozgással, dinamikával töltve meg az életüket, amik mint apró színdarabok kerülnek a szemünk elé. Olyan korszakokba csöppenünk, ahol naponta többször is írtak egymásnak levelet a párok, azok eljuttatása a másikhoz viszont bonyodalmakkal, szervezéssel és szemfülességgel járt. Egy kapcsolat történetét több száz levél hordozta magában, amelyekkel volt, aki a feje alatt került végső nyughelyére. Ahol még számított, és volt értéke, hogy megszerezzék a diplomát, egy jó helyet, havi tisztességes keresetet, és csak ezt követően ugrottak bele a házasság intézményébe, vagy csak ennek meglétével ugorhattak abba.

„Zelket a tragédia élete legszebb versének megírására ihlette. Irén emlékére íródott elégiája, a Sirály az örök gyász vallomása. Évekig nem írt más verset, de ezt sem engedték kiadni ezért a két sorért: „nem láttam holt arcodat, /kifosztották a gyászomat”. 1981-ben halt meg, sírkövére Borsos Miklós egy fehér márványsirályt faragott.”

Bátori Irén és Zelk Zoltán

Az olvasónak meglesznek a maga kedvenc történetei. Molnár Ferenc házassággal lezárt kapcsolata, Karinthyék „olaszos”, veszekedésekkel és viszonyokkal tarkított házasélete, Mikszáth-ék és Benedekék tiszta több évtizedes szép házassága, ami csak a sírba szállással ért véget, vagy még azzal sem. A szétszakított szerelmesek, akik soha többé nem láthatták egymást mások kegyetlensége miatt: Radnóti, Szerb Antal, Sárközi György, Zelk Zoltán. Babits Mihály és Szabó Lőrinc furcsa éjszakai megállapodása, ami Török Sophie további sorsáról döntött. A könyv negyven szerelmi történetet és életet követ nyomon és zár le, az olvasó viszont több ezerben is el tudna veszni. Nem csoda, hogy a könyv meghozza az olvasó „étvágyát” a szereplők művei iránt és azok válnak „hiánycikké” a kor bestsellerei helyett. Újfajta reneszánszt indíthat útjára. Nekem pedig csak egy kérésem van Önhöz kedves Nyáry úr, még többet, ha lehet mielőbb!

Értékelés:

Kedvenc rész:

„Mikor megkérdezték, miért csap patáliát a férje félrelépései miatt, amikor ő maga sem hűsége, ezt válaszolta: „Elég gyalázat, hogy tűri, én nem tűröm.””

„Sok nyilvános botrány után az írót megkérdezték: a sok veszekedés, hűtlenség ellenére, mi köti Arankához? „ A kíváncsiság” – mondta az író. – „Az, hogy kiszámíthatatlan és sohasem unalmas. Hogy nem tudható, mi lesz a következő lépése. Mint amikor egy vadász párducra vadászik, és ráfogja fegyverét, de az csütörtököt mond. És a vadász utána ugrik egy késsel a kezében. Ott harcolnak életre-halálra, menekülés nincs. Az egyiknek bele kell döglenie, különben nem érdekes a játék.” „

Böhm Aranka és Karinthy Frigyes

Amihez még meghozta a kedvet a könyv…

Sárközi Mátyás: Párban magányban

„Csak másvalaki jelenlétében tudunk magányosnak lenni? Előfordulhat, házasságra azért választ az egyik fél olyan személyiséget, hogy mellette lehessen egyedül? Mekkora fokú intelligencia kell ahhoz, hogy elviselje a másik magányra vágyódását? Furcsa párokat alkot a sors. De lehet, hogy ennek a párnak a tagjait nem a sors, hanem a saját menekülésvágyuk, identitáskeresésük, a többségi társadalom béklyói kötözték egymás mellé, hogy most már egy harmadik utat, a közös utat, a férjét mindenben támogató és előnyben részesítő írófeleség és a zseniális költő közös útját teremtsék meg az utókornak: Babits Mihály és Tanner Ilona házaséletének útját.
Többféle dokumentumból, naplókból, magánfeljegyzésekből, memoártöredékekből és versekből formálta meg, rakta össze Sárközi Mátyás ennek a párnak közös történetét. Ami bár egyedi, de ha végigolvassuk, látjuk, hogy általános érvényű is. A szerepek felállítása, elfogadása és eljátszása kötelező kompromisszumokkal – ez minden páros játék alapszabálya.”

Cat Clarke – Entangled

Egy olyan történet ez, ahol nem lopják az egyes szereplők, beszélgetések vagy helyzetek a szívedbe magukat. Ahol folyamatosan zakatol az agyad, és azon dolgozik, hogy elfogadd a gondolatokat, érzéseket, és életstílust. Sokszor sikertelenül. Te is összekuszálódsz, mint ahogy a főhős gondolatai, az érzelmi szálak, az egyes szereplők, és végül egy kibogozhatatlannak tűnő szálhalmaz lebeg előtted, amin nem lehet másképp áthatolni csak egy jól irányzott vágással. Vagy mégsem?

Honnan: A kiadó honlapján láttam meg és tudom, hogy nagyon sekélyes vagyok, de mint borítómániás molynak nagyon megtetszett a külcsín. A fülszöveg pedig végképp meggyőzött, hogy nekem való: egy elrabolt, bezárt lány, aki papírlapokkal és tollakkal vívja meg a maga csatáját az emlékei felett. 

A BEJEGYZÉS HELYENKÉNT SPOILERT TARTALMAZHAT!

Pro:

Ennek a történetnek a pozitív oldalát nem a jól kidolgozott, nett karakterektől, vagy azok világrengető párbeszédeitől kell várni. Talán nem is a pozitív a legjobb szó, hanem inkább a kegyetlen nyíltság a helyénvaló.  

A könyv sok olyan szegmensére rámutat a fiatal tizenévesek életének, ami sokszor a szülők és a szoros környezet számára is ködbe burkolózik, és nem is tudnak róla mindaddig, amíg a legnagyobb baj be nem következik. A kötet több ilyen problémát, is boncolgat és felveti az azokra adott leggyakoribb reakciókat is. Elsőnek vegyük azonnal Grace-t, aki folyamatosan vagdossa magát. Nem feltűnési viszketegségből, vagy azért, hogy törődjenek vele, esetleg e miatt kezdjenek el foglalkozni vele. Egyszerűen a rossz érzéseket, gondolatokat, magával a fizikai fájdalommal próbálja „elmulasztani”, mintegy kivágva magából a rosszat, és ezzel eltörölve azt. A barátnőjének első reakciója törődő, megpróbálja rávenni, hogy ha olyan állapotban érzi magát, hogy újra a késhez akar nyúlni szóljon neki, beszéljenek. Ami nem csak azért tesz jót Grace-nek, mert úgy érzi, hogy valakinek fontos és gondot visel rá, hanem a negatív gondolatokat, nem vér és fájdalom útján, hanem szavakban is kifejezheti. Nem vagyok híve magunk szabdalásának, de elfogadom, hogy egyes emberek másként vezetik le a lelki fájdalmukat, frusztrációjukat, egyesek elmennek futni, mások rosszullétig tömik magukba az édességet; így ezért nem ítéltem el a főhősnőt ezért a tettéért. Felfogtam, hogy miért teszi, amit tesz, és hogy egyik pillanatról a másikra nem tudja abbahagyni, hiába is bizonygatja, hogy nem teszi többé. Rossz szokás, ami már tényleg napi rutinná szürkült a hétköznapokban, mint a fogmosás, vagy a reggeli készítés. Sal azonban nem fogja fel, hogy ezen egyik napról a másikra nem lehet változtatni, sőt mint támasz egy idő után -amikor neki is nehézzé válik az élet- eltűnik, majd felháborodik, mikor a barátnője újra visszatér „mocskos” szokásához. Érdekes kettősség, ami szinte mindenkit jellemez, a segítő szándék, és a cselekvőképtelen bénultsággal karöltött elutasítás kettőse. Jól érzékelteti az írónő ezt a mindennapi baleseteknél is lezajló jelenetet, vagyis az „Annyira szeretnék segíteni, de nem is tudom, hogy kezdjek hozzá!” szindrómát. Amikor lehet, hogy a legjobb megoldás az lenne, hogy ha tényleges segítséget hívna, és nem dilemmázna, hogy megpróbálja vagy se, képes-e rá vagy se. Nat reakciója egy másik végletet világít meg: elfogadom, hogy ezt teszed, nem ítéllek el, de ennyivel le is zárom, nem segítek legyőzni, de nem is tartom neked a pengét, hogy elővedd, amikor úgy érzed.

„Vágj! Vágd ki őket! Mélyebben. Ez az egyetlen megoldás.

A méreg erősebb volt, mint én. Képtelen voltam ellenállni. Vágtam.”

A másik kényes és egyben kemény téma, amit a történet érint a fiatalkori nem kívánt terhesség kérdése. A kétségbeesés, a bizonytalanság és a meggondolatlan cselekvés. Mindig meglepődöm, amikor szembesülök vele, hogy Nagy Britanniában mennyi a tini mama, valahogy sosem tudom feldolgozni, hogy egy elvileg fejlett nyugati országban, hogy dobhatják az emberek a hátuk mögé könnyedén a védekezés kérdését. Az írónő részletesen bemutatta a bulik, a könnyű italszerzés, a délutántól elkezdődő ivásra való „bemelegítés” és az alkalmi egy éjszakás kalandok fékevesztett sorát, ami a mostani fiatal angolokra jellemző (bár a nemzetiség mellékes). Tőlem az egész életstílus idegen, nem értem meg miért érzi magát valaki attól jól, hogy halottra issza az agyát, annyira, hogy ne tudjon gondolkozni, mindezt azon magasztos cél eléréséért, hogy szórakozzon és jól érezze magát. Természetesen a jó hangulatot fokozza az alkohol, de nem ekkora töménytelen mennyiségben, mint, ahogy a könyv szereplői is teszik. Ezt követően meg nem emlékeznek arra, hogy kivel, mikor és hol feküdtek le.

A főhős Grace oldaláról érthető a menekülés a felejtés homályába, egyik fiútól a másikhoz csapódva megmelegíteni magát arra a néhány órára, hogy felmelegedjen annyira, hogy egy újabb sivár napot túléljen. A könyvet körüllengi a szülői elhanyagolás fellege, aminek kimenetele nem minden esetben pozitív, és gyorsítja fel a korai felnőtté válást. Sok esetben kisiklatja a fiatal életét, és ezzel olyan nem kívánt pályára helyezi, amiről lehet, hogy soha nem lesz letérő sáv.

„Amikor egyedül vagyok, kételkedni kezdek. Már évek óta így megy. Amíg van valaki körülöttem, addig el tudom játszani, hogy minden oké. De kell hozzá a közönség, különben nem működik. Egyedül nem olyan könnyű becsapni magunkat.”

Grace nyomás alatt van, amit egy ideig megpróbál kontrollálni, amennyire bírja, a maga eszközeivel próbálja túlélni a mindennapokat. Körbeveszi magát tüskékkel, hogy védje a lágy, sérülékeny részeit. Viszont, mint kiderül, nem teljesen véd a páncélja, egyes részeit kiteszi a jó szerencsének, bizalmat oszt másoknak, és bízik a legjobbakban.  Végére magát a reményt veszti el, és ebből az állapotból már csak egyetlen menekülési és egyben megoldási lehetőséget talál, az öngyilkosságot. Ennél a pontnál kapcsolódunk be a történetébe és kezdjük azt megismerni az általa írt lapról lapra és közben összerakni a darabokat. Folyamatosan kérdésekkel van tele nem csak az ő, hanem a mi fejünk is. Miért van ott? Miért kell írnia? Ki Ethan? Egyáltalán létezik a fiú? Az írónő rendkívül jól kivitelezte a történetnek azt a szálát, ami a végére az összekuszálódott gondolatok ellenére is összeáll. A mély zaklatottság, a düh, a belső vívódás és a külvilággal szembeni konfliktusok őszinte, és kendőzetlen ábrázolása, és magának a végkifejletnek a megálmodása, felépítése és kivitelezése az, ami erőssé teszi a történet gerincét. Ezekért pedig hatalmas piros pont illet meg Clarke-ot.

„Olyan könnyű azt gondolni, hogy azoknak az embereknek, akik fontosak nekünk, valahogy felfüggesztődik az életük, ha nem vagyunk a közelükben. Hogy valójában csak akkor kelnek életre, amikor velünk vannak, és igazából nem léteznek nélkülünk. „

Kontra:

Vannak azonban olyan elemei is a könyvnek, amik elvettek a történet értékéből. Már említettem, hogy számomra nem voltak kedvelhetők a szereplők. Önmaguknak ellentmondóak a karakterek, vannak kedvelhető megmozdulásaik, amit ezt követően egy csomó ellenszenves megnyilvánulással rombolnak le. Vegyük például Grace-t aki segíteni akar Salnek a terhességével kapcsolatban. Nagyon pozitív a hozzáállása, majd azon kezd el nyafogni, hogy miért nem mondja el neki a barátnője, hogy kivel feküdt le? Ez a legfontosabb ebben a percben? Ezzel tudja a leginkább támogatni az összetört elvileg legjobb barátnőjét? Vagy a másik unszimpatikus megnyilvánulása, amikor Salt pasizásra, és etye-petyére bíztatja annak abortusza után. Mi van? o.O

Nate számomra nem vonzó, inkább taszító tényező volt. Nem hittem el a szerelmüket, túl kényszeres volt az egész. A kapcsolatuknak nincs tartópillére, csak azért vannak együtt, hogy elmondhassák, hogy együtt vannak. Nem értettem, hogy Grace-nek ez hogy lehet csodálatos kapcsolat, amikor elmondása szerint szinte nem is tudnak semmit a másikról. Egyértelműen csak a testiségen alapszik az egész viszony.

„Ennyire akartam, hogy legyen valaki, aki törődik velem. Aki belesúgja a fülembe, hogy minden rendben lesz. Aki átölel, megsimogat, és jobb kedvre derít.

(…)

És ezzel elkezdődött az egyetlen és egyedüli kapcsolat az életemben, ami jelentett is valamit a számomra.”

Sokszor nem tudtam életkorilag elhelyezni a karaktereket, hiába jelenti ki Grace, hogy 17 éves. Sokszor éreztem úgy, hogy inkább egy megfeneklett életű középkorú nő, aki foggal és körömmel ragaszkodik bárkihez, aki csak egy kicsit is rámosolyog. Túlképzeli a helyzeteket, de a nyilvánvaló jeleket nem veszi észre. A fő problémára még a főhősnő előtt rájövünk, ami nem minden esetben baj, itt viszont kicsit frusztrált, hogy nem világosodik meg az amúgy annyira fantasztikus érzékekkel bíró hősnő.

Nagyon vegyes érzelmekkel tettem le a kötetet. A vége az a zaklatott, kattogó, őrült zsongás sokat lendített az értékén. Ha valaki vevő az összekuszálódásra és szívesen bogozgat is problémákkal, drámákkal teleszőtt szálakat annak ajánlom.

A könyvért külön köszönet a Könyvmolyképző kiadónak!

Értékelés:

Kedvenc rész:

„Miért kell mindent megmagyarázni? Bizonyos dolgok egyszerűen csak vannak.”

De szeretnék moziba menni!

Igen voltam már a héten és megnéztem a Pi életét teljes harci díszben, 3D-ben úgy, ahogy azt egy ilyen fantasztikusan kivitelezett történet megérdemli, de nem volt elég. A mozik egyik csábító és átkos tulajdonsága, hogy mielőtt levetítenék a nézendő filmet bemutatnak egy csomó mást is, amit már vagy még nem, de hamarosan adni fognak. Ilyenkor találják el az én gyámoltalan kis szívemet nem nyílvesszővel, hanem vasmacskával, hogy jó mélyen lehorgonyozzon és az agyamba ezután már csak az AKAROM és a MOST szócskát pumpálja. Ez történt most is. Csak jöttek, és jöttek a filmek, amik már, vagy majd 2013-tól dübörögnek a mozikban, és én nem tudok ellenállni nekik. Te csalfa, botor nőszemély, még meg se nézted, amire a jegyet megvetted, már elhagynád…

Nyomorultak

Bemutató dátuma: 2012. december 27.

Őszintén már itthon kinéztem magamnak az új musical változatot, de a mozis élmény nyomába sem érhet a youtube-on megnézett előzetes. Dübörögve, az összes sejtemet összerázta az a majdnem két perc, amivel promotálták Victor Hugo örök klasszikusát. Borsódzik az ember háta miközben Anne Hathaway énekli az ‘I Dreamed a Dream’ című dalt miközben a szereplők a háttérben szenvednek és küzdenek. Még az sem tántorít meg, hogy Cosett szerepében az általam nem annyira kedvelt Amanda Seyfriedet bújtatták. Igazolt, hogy énekelni tud (lsd. Mamma Mia), azonban a szívembe nem lopta be magát. Hátha most sikerül neki.

„A XIX. századi Franciaországban játszódó történet az összetört álmokról, a viszonzatlan szerelemről, a szenvedélyről, az áldozatról és a megváltásról szól - az emberi lélek túlélésének időtlen testamentuma. Jackman alakítja Jean Valjeant, az egykori elítéltet, akit évtizedeken át üldöz a könyörtelen Javert felügyelő (Crowe), miután megszegi a próbaidejét. Amikor Valjean vállalja, hogy gondoskodik Fantine, a munkásnő leányáról, Cosette-ről, az életük örökre megváltozik

A romantika legnagyobb francia képviselőjének regényeposza egy volt fegyenc testi-lelki nyomorúságáról, egy közönyös, ellenséges társadalommal vívott harcáról, emberi, erkölcsi felemelkedéséről szól. A gazdag képzelettel megfestett, lebilincselő kalandok háttere a múlt század első fele, a forradalmakkal vajúdó francia társadalom válságos korszaka. A finom lírával árnyalt hatalmas történelmi tablóban Hugo a bűn és bűnhődés, morál és társadalom nagy kérdéseit feszegeti és szenvedélyesen hirdeti a törvény betűjénél is erősebb emberi igazságot, az ember javulásába vetett hitét.”

Lopottszavak

Bemutató dátuma: 2012. november 8.

Első látásra megvett magának a történet, azzal, hogy két különböző, de mégis hasonló szálon fut a múltban és a jelenben. Mindkét férfi élete kilátástalan, menekülni belőle csak az írásba tudnak és látszólag az egyikük neki köszönhetően meg is menekül belőle. De mégis melyikük? Újszerű ábrázolása ez korunk egyik rákfenéjének, méghozzá a könnyen jött, mások által kitaposott sikerhez vezető ösvényén végiggaloppozni, és bezsebelni a meg nem érdemelt elismerést. Mély drámák, válságok és összebogozódott szálak. Nem egy üde délutáni matiné, aminél az ember egyszerűen csak kikapcsolja az agyát és valahol a termen kívül hagyja.

„Rory Jansen (Bradley Cooper) élete első kötetének kiadása rendkívüli esemény, ami az irodalmi életben és az átlagolvasók körében is nagy visszhangot kelt. Az utca embere is odavan a könyvért, a kritikusok is ódákat zengnek róla: a regény a könyvkluboktól kezdve a reptereken át a főiskolai kampuszokig mindenhol hódít. Friss hangjával és időtlennek tetsző bölcsességével Rory hamar az irodalmi élet egyik sztárjává válik. A karizmatikus, tehetséges, intelligens és fiatal szerzőnek mintha mindene meglenne: a siker mellett gyönyörű feleség (Zoë Saldana) várja otthon, a világ a lábai előtt hever - és mindezt pusztán a szavainak köszönheti. De kinek is a szavai ezek? És pontosan ki is írta a hírnevet hozó történetet? A sikerben fürdő Rory-t egy nap felkeresi egy rejtélyes öregember (Jeremy Irons), aki azzal a döbbenetes állítással szembesíti, hogy valójában ő a könyv szerzője. A férfi mesélni kezd fiatal korának gyönyörű, ám tragikus emlékeiről, amelyek ihletésére papírra vetette a történetet. A találkozás hatására Rory kénytelen számot vetni a kreativitás és az ambíció kérdéseivel, és elgondolkodni azon, hogy a sikere mögött álló döntés kapcsán vajon mennyire tiszta a lelkiismerete.”

Csontváros

Bemutató dátuma: 2013. augusztus 23.

Tudom! Minek akarok már ennyire előre rohanni, amikor még csak új évet sem írunk… De én már annyira, de annyira szeretném nézni! Ahogy a legtöbb Csontváros megszállott, aki legalább egynél többször olvasta a könyvet, és már kívülről fújja az előzetes minden egyes szavát. Először, még fenntartásaim voltak a színészekkel, de mostanra megbarátkoztam velük. Hiába nem tudnak minden igényt kielégíteni az alkotók. Hiszen ahány olvasó, annyiféleképpen képzeljük el a saját Clarynket, Simonunkat vagy Jace-ünket, hiába skiccelte fel Clare nagy vonalakban azok körvonalait, részletekkel mi töltjük fel a saját képzeletünkkel. Ha rajtam múlt volna soha nem választottam volna Simon szerepére a Misfitsből megismert Robert Sheehant. De sokszor az üt a legjobban, amit sose párosítanál össze. Úgyhogy igen várjuk nagyon augusztust!

„Amikor a tizenöt éves Clary Fray elindul a Pandemonium nevű New York-i klubba, aligha számít rá, hogy egy gyilkosság tanúja lesz – amit ráadásul három, különös tetoválásokkal borított és bizarr fegyverekkel hadonászó tinédzser követ el. A holttest aztán eltűnik a semmiben. Nehéz kihívni a rendőrséget, ha a gyilkosok mindenki más számára láthatatlanok, és semmi – még egy vércsepp sem – bizonyítja, hogy egy fiú meghalt. De fiú volt-e az áldozat egyáltalán?
Így találkozik Clary először az Árnyvadászokkal, akik azért küzdenek, hogy megszabadítsák a földet a démonoktól. Közülük való az angyali külseje ellenére igazi bunkó módjára viselkedő Jace is. Clary egyetlen nappal később, akarata ellenére már bele is csöppen Jace világába: édesanyja eltűnik, őt magát pedig megtámadja egy démon. De miért érdekelne egy démont két olyan hétköznapi mondi, mint Clary és az édesanyja? És hogyan tett szert Clary egyszer csak a Látásra? Az Árnyvadászok tudni szeretnék…
Cassandra Clare lendületes, sziporkázó és végtelenül lebilincselő regénye szórakoztató, vad utazásra viszi az olvasókat, akik azt fogják kívánni, bárcsak sose érnének az út végére.”

 

Klasszikusok új köntösben

 

Boszorkányvadászok

Bemutató dátuma: 2013. február 7.

Nem is olyan régen írtam egy hosszabb bejegyzést a B&B kapcsán, hogy a rendezők mennyire ki vannak fogyva az ötletekből, és a klasszikus gyermekmesék világához fordulnak inspirációért. A 2013-as év sem fog hiányt szenvedni gyerekkorunk kicsit feltuningolt történeteiből. Már az éve elején jön Jancsi és Juliska, akik megváltják a világot a boszorkányoktól. Nem, nem özönlik el Salemet a banyák csak kicsit másképp szabott bőrruhába bújtatják hőseinket a kezükbe balta helyett pedig automata fegyvereket adnak. Ha hasonlítanom kellene látványvilágát tekintve a Sucker Punch-hoz tudnám, felturbózottságán pedig az is dob egy lapáttal, hogy mindezt 3D-ben élhetjük át. Úgyhogy nem egy habos babos filmre számíthatunk, amire a pasink csak ímmel-ámmal jönne be. Inkább ő húz majd be a lengőajtón és ül be a terem közepére, hogy minél jobb helyről vegye szemügyre a high tech mütyüröket. Ami miatt aggódok, hogy a hivatalos magyar szinkronos előzetesben Hansel és Gretel nevét magyarosították Jánosra és Júliára. Khmm… Úgyhogy számomra nem megrázó, inkább nevetséges, mikor egymás nevét kiabálják, miközben a másik a halál torkában lebeg.

 

„Miután gyerekként rákaptak a vér ízére, János (Jeremy Remner) és Júlia (Gemma Arterton) önbíráskodó bosszúállók lettek, a megtorlás elszánt angyalai. Ám sejtelmük sincs róla, hogy most ők válnak prédává, és a boszorkányoknál sokkal hatalmasabb gonosszal kell szembenézniük… a saját múltjukkal. A klasszikus mese modern fantasybe oltott új adaptációja lenyűgöző látványvilággal, pergő akciókkal és hátborzongató feszültséggel garantál remek szórakozást a műfaj és a felnőtt mesék kedvelőinek.”

Óza hatalmas

Bemutató dátuma: 2013. március

Szintén a mozis bemutató hatására márciusban biztosan a moziban csücsülök 3D-s szemüvegem pedig az orromon. A Pókember trilógia és Alice csodaországban rendezőinek keze közül kerül ki Óz története, amit remélem, hogy nem rontanak el, és a mostanára már rutinossá váló „legjobb jeleneteket kivágjuk és bedobjuk az előzetesbe” taktikát követték. Nagyon szimpatikus számomra, hogy Kansas porlepte, unalmas napjait fekete fehér filmkockákkal, míg a csodaországban töltött időt vadul tomboló szinte a dobozból felrobbanó színekkel és extremitással jelenítik meg. Alice-el nem csábítottak el, sőt hiába gyönyörű a képi világa nem tudtak még rávenni, hogy még egyszer megnézzem, hiába imádom az Őrült kalapost. Egy biztos eddig nem féltem a repülő majmoktól, azonban van egy sejtésem, hogy a film után fogok. :o)

„A Walt Disney Pictures fantasztikus kalandfilmje, az Oz The Great and Powerful Sam Raimi (Pókember 1-3., Gyorsabb a halálnál) rendezésében L. Frank Baum hőn szeretett karakterének, Óz, a nagy varázsló történetének kezdetét hivatott bemutatni. Amikor Oscar Diggs (James Franco), az igencsak gyanús, piti kis cirkuszi bűvész sietve távozik a porlepte, unalmas Kansas-ből az izgalmas Óz birodalmába, úgy tűnik, megütötte a főnyereményt: hírnév és gazdagság vár reá. Egészen addig gondolja így, amíg nem találkozik a három boszorkánnyal, Theodora-val (Mila Kunis), Evanora-val (Rachel Weisz) és Glinda-val (Michelle Williams), hiszen ők hárman nem egészen biztosak abban, hogy ő lenne a várva várt nagy varázsló.”

/Forrás: www.moly.hu; http://mozifilm.x3.hu/; www.port.hu /

A 24-es bűvöletében

A Lobo által szervezett Csökkentsd a Várólistádat 2012-es mezőnyében csúnyán megbuktam. A kiszemelt 12 könyvből mindösszesen csupán négyet olvastam el az év folyamán, méghozzá Andrea Cremer - Nightshade – Az őrzők, Janet Evanovich - A szingli fejvadász 2., George R. R. Martin - Kardok vihara és végezetül a kifilézett Sarwat Chadda - Az ördög csókja című „remekművét”. Bukásom okát egyértelműen abban látom, hogy nem készítettem alternatív olvasási polcot magamnak. Nagyon bíztam önmagamban, sajnos nem kellett volna. Pillanatról pillanatra változik, hogy éppen mihez van kedvem, és ez nincs másként az olvasás terén sem.
Így az idén újult pozitív hozzáállással csatlakoztam a Csökkentsd a Várólistád 2013 kihívásához. És most nem bízom magam a Sors Istennőinek és a saját hülyeségeim kényére, kedvére. A fő és alternatív polcomat feltöltöttem két tucat ínycsiklandó túlélő könyvvel a 2013-as évre. Összességében látva a két polcot kicsit nagyra nőttek a szemeim. Miért is? Mert mindkettő zömében fantasy vagy YA kötetet tartalmaz, tisztelet az egy-két kivételnek. Hogy mennyire lesz ez szerencsés? Majd jövő decemberére kiderül. De most nézzük a könyveket és a miérteket?

A 2013-as fogyókúra Főpolca

Laurell K. Hamilton: Haláltánc
Miért? Mert itt akadtam el a sorozatban. A Lidérces álmok nem csak hosszúsága miatt, hanem a benne lévő erotika és töménytelen szex miatt is sokáig megülte a gyomromat. Főleg úgy, hogy másodszori nekiugrásra gyűrtem le, így a két kötet ¾ részét kétszer olvastam. Sok volt na! Az előrejelzések alapján viszont ez a kötet nem a töménytelen hancúrtól, hanem az érzelmektől lesz terhes. Fel kell készítenem erre a lelkem, hiába szeretem Anitát és a fiúkat annyira.
Ally Condie: Matched Egymáshozrendelve
Miért? Tavaly karácsonykor a disztópiás karácsonyom részét képezte ez a kötet, és még azóta is a polcomon árválkodik. Külsőre vonzó, az őt ért kritikák alapján viszont ugyan ilyen erővel taszít is magától a kötet. Nagyobb nyomásra kicsivel jobban teljesítek, úgyhogy ő is felkerült a fogyókúrás listámra.
Kerstin Gier: Rubinvörös
Miért? Már régóta szemezünk egymással, de mindig jön valaki más, aki elcsavarja a fejem. Könnyen elcsábulok sajnos. Viszont most nagyobb fokozatba kapcsolt a könyv, nő a csábereje, köszönhető ez a megfilmesítésének, ami jövőre várható remélhetőleg a hazai mozikba is.
GailCarriger: Soulless – Lélektelen
Miért? Mert viktoriánus, kékharisnyás, tele többfunkciós kütyükkel, zord vérfarkasokkal és otromba kalapokkal, kényelmetlen krinolinokkal és fűzőkkel. Sziporkázó párbeszédeket, pikírt humort és csípős beszólásokat ontanak magukból a könyvből származó idézetek. Már egy nyár óta csak rám vár a polcról verdesve bájosan a szempilláit felém, de eddig még nem került a kezeim közé. Sajnos.
Stephenie Meyer: A burok
Miért? Mert az idei csökkentésen is szerepelt, de mégsem sikerült elfogyasztani. Szomorú, igen-igen szomorú.

Rick Riordan: Csata a labirintusban
Miért? Az egyik legjobb ifjúsági könyv, amihez az utóbbi időben volt szerencsém. Az író annyira jól kezeli a mitológiát, és ülteti a huszonegyedik századi rohanó Amerikájának egy eldugott szegletébe, hogy tényleg elhisszük, hogy az Olimposz az Empire State Building tetejére költözött, és ha valaki diszlexiás az csak azért van, mert félvér. A sorozat ezt megelőző darabjaihoz már kétszer is volt szerencsém. Ideje lenne már folytatni és befejezni az utazást ifjú főhősünkkel. Talán ez is az oka, hogy még nem került sorra ez a kötet, mert egy lépéssel még közelebb visz a befejezéshez. Azt meg nagyon nem akarom!!!
Maggie Stiefvater: Linger – Várunk
Miért? Őszintén már az idén hozzákezdtem, de félbehagytam. Nem voltam ráhangolódva ahhoz az érzelmi miliőhöz, amiben a történet mozog. Mindenkinek van valami baja, hatalmas veszteségek, érzelmi torzulások, mély depressziók és újabb, még rosszabb érzelmi sokkokkal van tele a könyv. Persze ez nem baj. Csak nem akkor kell olvasni, amikor valami kis könnyed tingli-tangli történetre vágyik az ember lánya. Eljön még a mi időnk, remélhetőleg jövőre.
Yann Martel: Pi élete
Miért? Amióta láttam a filmet még jobban megerősített abban, hogy nekem el kell olvasnom ezt a történetet. Brutális, kegyetlen, megkapó és csodálatos látványvilággal dolgozik Ang Lee, hogy átadja a könyv érzéseit, ami működik is. Kíváncsi vagyok, hogy a kötet mennyire mélyíti el ezt az élményt.
Lauren Oliver: Delírium
Miért? Mert egyszer már csak kicsivel több, mint 100 oldal választott el, hogy befejezze, ami, azóta sem történt meg. Szégyellem is magam érte. Nem volt annyira rossz, de annyira jó sem, hogy ledöntsem seperc alatt a 100 oldalas akadályt és csukjam be a fedőlapot. Ezt a hiányosságomat remélem, nemsokára pótolom.
Charlaine Harris: Lidércfény
Miért? Mert szeretem Sookie kalandjait. Másabb, és gyakran jobb, mint a sorozat. Azonban itt megfeneklettem, és azóta se kapott a hajóm akkora szelet, amitől a vitorlák életre keltek volna, és csak száguldanék a cél felé. Hajtó erőként kellene szolgálnia annak, hogy már jócskán van folytatás, amibe belemerülhetnék. Nyárra tervezem, hogy visszatérek Bon Tempsbe.
Jeaniene Frost: Félúton a sírhoz
Miért? Mert nagyon szimpatikus Bones és Cat, és idén még nem jutottam odáig sem, hogy messziről intek nekik, pedig ők is szerepeltek a 2012-es listámon.
J. Goldenlane: Isteni balhé
Miért? Mert imádtam azt a részletet, amit immár vagy 7 éve olvastam belőle az egyik volt osztálytársam hatására. És a listán szereplő két kötethez hasonlóan ő is szerepelt azon a bizonyos listán, amin megbuktam…

Alternatív polc
SimoneElkeles: PerfectChemistry – Tökéletes kémia
Miért? Szimpatikus karakterek, megkapó, szexi történet, ami nem csak arra épül, hogy meglátlak, és megszeretlek, hanem a két főszereplő kapcsolata mély, és szilárdan megalapozott hátteret kap. Szeretném, és kész!
George R.R. Martin: Sárkányoktánca
Miért? Mert imádom a sorozatot, és szívem szerint kihagytam volna a Varjak lakomáját, és vele folytattam volna inkább a Kardok viharát. De szabálytisztelő leány lévén nem hágtam át a sorrendet, így most megakadtam a negyedik kötettel. Sajnálom, de tele van olyan szereplőkkel, akiket már rég kardélre hánytam volna, vagy még jobban örültem volna annak, hogy ha Martin bácsi rájuk küld egy rakat Mást. Addig is csillogó szemmel nézegetem a polcon, és gyűjtöm az erőt, hogy megküzdjek a varjakkal.
LaurellK. Hamilton: Árnyakcsókja
Miért? Mert nagyon, de nagyon szeretem az írónőt, és szeretnék belekukkantani egy olyan világba, amelyik nem Anitás, ahol nem a vámpírok és a vérállatok állnak a középpontban. És így a Tündérkrónikák után igen rám férne, ha nem is ugyan olyan, de egy kicsit hasonlóan jó tündéres történet!
Andrea Cremer: Wolfsbane – A keresők
Miért? Mert azt hallottam, hogy az első kötettel szemben ez jó. Nem játszódik iskolában, aminek én már az első részben sem nagyon értettem az értelmét. A főhősök kikerülnek a való világba, ami tele van harccal és versenyfutással a saját és a szeretteik életéért is. Remélem a szereplők itt már értelmesebbek lesznek, és átlátják az amúgy is átlátszó szituációkat. Kap egy sanszot.
RachelVincent: Stray –Kóborok
Miért?  Mert még akkor kinéztem magamnak, amikor még szóba sem került az itthoni kiadása. Tetszik, hogy végre nem vérfarkasokról szól, akikkel már tömve a piac. Másik jó pontja, hogy nem éppen a fiatal korosztályt célozza meg. A borítója pedig… hmmm… borítómániás molyt csábító!

Nicholas Sparks: Szerelmünk lapjai
Miért? Évek óta tervezem, hogy olvasok Sparktól valamit. Aki ismer, tudja nagyon jól, hogy nem vagyok annyira romantika párti. Csak a klasszikus és a történelmi regényekben tűröm meg, vagy ha bő fantasy, vagy nyomozási szál is kapcsolódik hozzá. Azonban itt leadok az elveimből. Barátnőm pedig volt olyan kedves és kölcsön adta, most már csak a táncrendembe kell beillesztenem.

CeliaRees: Farkasszem
Miért? Mert már évek óta szeretném olvasni a folytatást, de valahogy csak nem jött össze. Mostanra beszereztem, úgyhogy bármikor neki lehet fogni. Előtte viszont le kell vadászni a könyvtárból az előzményt!
KamiGarcia – Margaret Stohl: Beautiful Creatures – Lenyűgöző teremtmények
Miért? A múltkori posztomban már írtam, hogy talán azért vonz, mert ennyire megosztja az olvasóközönséget. Kíváncsi vagyok, hogy melyik táborba fogok esni? Ha most kellene megsaccolnom… szerintem csúnyán megbukna, mint én a 2012-es csökkentésben…
CatherineFisher: Incarceron
Miért? Annyira, de annyira újszerű, érdekes és izgalmas. Steampunk, tele ketyerékkel, mütyürökkel, egy elképzelt disztópiás kis csoda, amit nagyon szeretnék nem csak olvasni, hanem itthon a polcomra is feltenni.
LaurenKate: Torment – Kín
Miért? Mert kínzás helyett végig akarom röhögni ezt a könyvet. Molyra írtam nem is olyan régen a következő kis karcot, aminek köszönhetően felkerült a kötet az alternatív listámra. Szerintem nem kíván több magyarázatot.
„Nagyban olvasgatok goodreads-en, és voltam olyan mazochista, hogy elolvastam ennek a „csodálatos” irodalmi „alkotásnak” a fülszövegét, majd az értékeléseket róla.
Ezen megakadt a szemem, és azóta is könnyeket potyogtatva röhögök:
"Luce: So, Daniel, why did we ever fall in love in the first place? What ever happened with the first me and you? How'd we meet?
Daniel: Oh, you know, just…stuff. This thing happened; you know, the thing with me and you and all the…love. Then everyone was like, „aaahhh!” and I was like, „nooooo!” and God was like „hmmm” then you were all like „aaahhh! It burns! It burns!” and that's it!
Luce: Oh.
Daniel: Yeah, like always and forever and destiny and all that stuff."
Annyira értelmesek ezek a szereplők! Eddig úgy voltam vele, hogy elég volt nekem az első kötet és nem kínzom magam vele. De ha ennyire röhejes az egész, feldobom vele a most amúgy is vacak hangulatomat!”
TonyaHurley: Szellemlány
Miért? Először is: szép a borítója. Másodszor: *miután kupán vágtam magam az első kijelentésem miatt* mert szeretnék már egy igazán jól megírt „problémás” könyvet. Az idén a 13 okom volttal kicsit befürödtem, azon olvasók hosszú sorát erősítem, akiknek nem tetszett. Úgyhogy lehet, hogy kicsit nagy elvárásokkal indulok ennek a kötetnek, és majd kiderül, hogy tudja-e hozni az elvárásokat.
AnnBrashares: Négyenegy gatyában
Miért? Tipikusan az a könyv, ami azért kerül fel az olvasandóid listájára, mert szeretted a belőle készült filmet. Remélem ezt a formát is nagyon fogom!

Brunonia Barry: A csipkeolvasó

Nehéz erről a könyvről értelmesen beszélni és írni, de megpróbálkozom vele. Tipikusan azok közé a történetek közé tartozik, amikről nem tudod rendesen elmondani, hogy miért is szeretted, vagy miért tett rád ekkora, és mély benyomást. Miután becsuktam az első nem túl értelmes szó, amit kiadtam magamból a Tyűha volt. Meg kell hagyni, kicsit idétlen és régimódi kifejezés, de mással az adott pillanatban nem nagyon tudtam kifejezni azt az érzést, amit okozott. Hogy milyen is ez a kötet? Nehezen lehet megragadni és szavakban megfogalmazni. Eredetileg csak véletlenül került fel a listámra, amit a könyvtárunkban hagytam, és mintegy véletlenül be is szerezték. Funkcióját tekintve, mivel nem túl vastag és nem túl súlyos csak annyi lett volna, hogy elterelje a figyelmemet a mindennapi haza és iskolába való utazgatás során. Így mint minden egyes utazó könyv sokáig hányódott vetődött a táskámban, akinek hasonló eszement szokása van, úgyis megérti miért. Vagy tele a busz, és nem lehet nyugodtan belemerülni a regénybe, vagy jön egy ismerős, aki annyira eltereli élete apró részleteinek ecsetelésével a figyelmem, hogy teljesen megfeledkezek róla, hogy más is lapul a táskában, mint félig rágott alma és egy üveg víz.

Gondolatok:

Szó mi szó az elején elvarázsolt a történet, és a mesélő Towner. Bepörgette az agytekervényeimet és a képzeletemet rendesen, mikor kijelentette, hogy „Egy szavamat se higgyék, mert én mindig hazudok.„. Azonnal felmerül a kérdés, hogy miért teszi ezt? Mit titkol el? Mi lehet az igazság? Elbeszélését követően viszont jönnek mély pontok a történetben, ez köszönhető a fejezet és nézőpontváltásoknak és a sokszor összekuszálódott szálaknak. A történet közepére mindenesetre elálmosodtam, mint egy macska a nyári forróságban, aki elnyúlik lábát lelógatva egy hintaágyról. Itt kevesebbszer került a kezembe a kötet és gyorsan ki is került közüle. A végét viszont már egyben szippantottam magamba, hiszen másképp nem is lehet. Nem akartam, hogy bárki megzavarjon, bármi elvonja a figyelmem, vagy bármi mást kelljen csinálnom. Ebből is látszik, hogy milyen megosztó a könyv. És ennek vagy éppen ennek ellenére köszönheti nálam a sikerét.

Ami már az első perctől kezdve magával ragadt, az a főszereplő Towner. Akinek tanácsa még az első 50 oldalnál a fülünkben cseng, ezt követően azonban valahogy megkopik. Talán annak köszönhető, hogy mindenhol megerősítést nyerünk a gondolataira, és az emlékeire, így nem hisszük el, hogy tényleg hazudik. A történet Eva halálával kezdődik, vagyis inkább Eva halála indítja útjára Towner történetének szálát vissza Salembe, a boszorkányok és azok pereinek otthonába. Ezzel mi is útra kerekedünk vele együtt, és hallhatunk néhány töredéket a régi életéből, hogy miért menekült el innen, és miért nem akart soha visszatérni. A történet elején még csak annyit tudunk, hogy Townernek, akit egyébként Sophyának hívnak egy iker húga Lyndley és egy fiú öccse van Beezer valamint egy kissé mogorva és furcsa anyja May, aki a Sárga kutya szigeten él a mai napig bántalmazott nőket támogatva. Élete egy részét Eva nagynénjénél élte le, akit anyjaként szeretett és ez viszont is igaz. Az ő történetük szépe lassan bontakozik ki lapról lapra, utalások, emlékképek formájában. Az olvasóra van bízva, hogy hogyan is rakja össze ezeket a darabokat, vagy, hogy a könyvhöz hűek legyünk a holt pontból kiindulva hogyan tudunk a csipkében olvasni? Előrébb haladva a történetben egyre inkább világossá válik, hogy több szörnyű dolog is keresztezte Towner életét, amíg Salemben lakott, és nem egy szerető és békés családban nevelkedett fel. Megtudjuk, hogy anyja May mikor kiderült, hogy iker lányai lettek Lyndley-t „elajándékozta” a nagynénjüknek Emmának és annak férjének Calnak, akiknek nem lehetett közös gyermekük. A meg nem értett Lyndley pedig 18-ik születésnapjuk után öngyilkos lett. A miértekre nem kapunk választ. A szereplők múltbéli alakja nem materializálódik előttünk, és a történet, Towner története helyenként megszakad. A múlt árnyain keresztülvág a jelen és annak problémái.

„Változik az ember, változnak a lehetőségei.”

Az olvasó nem csak a főszereplő életébe kap bebocsátást, hanem Salem mitikus csipkeverő nőinek múltjába és talentumába is bebocsátást nyer, hiszen minden egyes fejezet elején található részlet A csipkeolvasó útmutatójából, ami mesél a csipkéről, az őt olvasóról, múltról és jövőről. Engem ezek a részletek varázsoltak el, és sokszor tartották bennem a lelket azoknál a részeknél, amikor már feladtam volna a könyvvel való „küzdelmet”. A csipke motívuma, és a benne való olvasás képessége átjárja az egész kötetet, ezzel adva neki egyfajta misztikus bájt, amivel valahogy Alice Hoffmann és Joanne Harris által megalkotott világot juttatta az eszembe. Azonban a könyv sokkalta érdekesebb bonbonos doboznak ígérkezik, amelyben az utolsó darabok okozzák a legnagyobb kulináris „orgazmust”. Towner E/1-eit felváltja az E/3, ami sokszor jól jött, máskor pedig feleslegesnek tartottam. Természetesen meg kell ismernünk azokat az eseményeket is, amikbe a főhős nem nyerhet betekintést, viszont a kelleténél többször éreztem úgy, hogy elhúzta őket az írónő, mint a rétes tésztát. A jelenben küzdenek a „megtért” Cal és annak szektája ellen a városiak, és keresnek egy eltűnt terhes lányt. Mivel Towner emlékeiből és a városlakók elmesélése alapján is megtudjuk, hogy milyen kegyetlen és szadista ember is volt a nagybátyja hihetőnek tűnik, hogy Angela eltűnéséért is ő a felelős.

Számomra a meghatározó fordulatot az a rész hozza, amikor a regénybe beékelődik Towner novellája, annak magyarázataként, hogy mi történt az azt megelőző évben és akkor, amikor a testvére öngyilkosságot kövezett el. Ezt megelőzően is voltak utalások a családon belüli brutális erőszakra, és az azokra adott válaszokra. Az írónő Towneren keresztül pengeti meg a hitetlenség húrját, hogy egy bántalmazott nő, hogyan is képes megbocsátani és folyamatosan visszamenni az őt verő férfihoz? Mik a mozgatórugók? Miért nem lehet ezeket a marionett szálakat elvágni? Mit tehet a családtag, aki segíteni akar, de szavai süket fülekre találnak? Mi a teendő, ha a megmentendő személy nem akarja, hogy megmentsék? Mit vált ki mindez másokból? Mellette az alkoholizmus, a gyermekelhanyagolás, a mély depresszió és a családon belüli nemi erőszak is megbújik és halk szinte hallhatatlan sikolyok kíséretében dörömbölnek apró ökleikkel az olvasó fülének, agyának és szívének ajtajain. Megráz, felháborít, megfélemlít és a végén magadra hagy vele az írónő, hogy dolgozd fel, és lásd, hiába vannak szabályok, ellenük küzdő emberek, sokszor még ez sem elég ahhoz, hogy megállítsa a lavinát. Az egész regényt áthatja az önmarcangolás és az önhibáztatás érzése, ami elől a főhősünk menekülni akar. És a miértekre a végén egy atombomba robbanás erejű befejezéssel választ is kapunk.

„Nem volt dugóhúzója, ezért keresett egy ócska kötélfeszítő pálcát, és benyomta a dugót a palackba. Az ital kicuppant a palackból, jutott belőle Lyndley pólójára is, amitől begurult, de aztán az ablakhoz ment, és az össze bort beleöntötte a tengerbe. Figyeltem, ahogy a sötétpiros elsápad rózsaszínné, majd szürkévé, végül eltűnik nyomtalanul. Valahogy jólesett nézni, amint a bor elveszíti hatalmát; úgy gondoltam, talán egyfajta gyógyító rítusnak vagy valami hasonlónak vagyok tanúja: Lyndley megfosztja hatalmától az alkohol démonát, amely uralkodott a családja életén. Ilyesmi lehetett. Ám aztán letelepedett a matracra, sodort magának egy füves cigarettát, és az én elméletem követte a bort a semmibe.”

SPOILER! AZOK AKIK NEM OLVASTÁK ÉS NEM SZERETNÉK A VÉGSŐ KATARZIST ELŐRE LELŐNI NE OLVASSÁK!

A könyv végén mindenre választ kapunk, pedig a válaszok előttünk voltak már az elejétől kezdve elszórva, mint Jancsi és Juliska előtt a hazafelé vezető morzsák. Miért hazudik Towner? Már az elején közli, hogy hézagos az emlékezete, mert a húga halála után önkéntesen tért be egy szanatóriumba, ahol elektrolízisen vett részt. Így vannak előtte és utána emlékei, valamin olyan lyukak, amiket így vagy úgy befoltozott. Felmerül a novellája során is, hogy fikció, amit viszont nem ért az olvasó, hogy miért is lenne az, hiszen olyan szépen illeszkedik az addig elmesélt történet láncolatába, hogy érthetetlen miért lenne hazugság. Sajnos beleesünk ebbe a hibába, mert a családra vonatkozó apró tényekről és eseményekről csak Townertől kapunk információt. Ezeket azonban senki sem erősíti meg! Csak utólagosan világosodunk meg, hogy senki nem említi meg Lyndley halálát, csak azt, hogy Towner otthonba került. May soha nem nevezi a lányának Townert, csak ő hívja gondolatban az anyjának, és ez az öccsére is igaz. A végén világosodunk meg, hogy soha nem volt Towner mellett Lyndley mert ő még csecsemőként meghalt. Hogy nem May gyereke, hanem a veréseknek köszönhetően rengeteg sebet és károsodást elszenvedő Emmáé. És az apja pedig az őt megerőszakoló Cal. Towner 18 évének szörnyű emlékei elől a hazugságba menekül, vagyis olyan emlékeket gyárt, amelyekkel az elektrolízis sötét lyukait könnyebben kezelhetően feltöltheti. Nem szabadul meg végérvényesen ezektől az emlékektől, csak olyan személyre hárítja őket, aki félig mégis ő, egy darabja önmagának, az ikertestvérére. Egyfajta büntetés és menekülés is számára az elferdített múlt. Bünteti magát, mivel úgy érzi a testvére miatta halt meg, így hogy emlékeiben látja a felnőtt Lyndley-t, olyan tulajdonságokkal, képességekkel és bájjal felvértezve, amely soha nem lehetett az övé. Másként megkomponált halálával pedig megerősítést nyer, hogy ő mindez az ő hibájából történt, amiért még jobban ostorozhatja önmagát. Másrészt pedig mivel rá vetíti a kínokat, mentesül azok elviselhetetlen terhe alól. Halálával pedig a rossz emlékek is meghalnak. Szembesülni a valósággal nem csak neki jelent traumát, szenvedést és sokkot, ebbe az állapotba az olvasót is magával rántja a feneketlen mélységbe, hogy onnan együtt másszanak ki apró léptekben.

Megrázó ez a kötet a maga apró rezdüléseivel, mély drámáival és megbúvó mondani valójával. Közben körbeöleli a csipke, ami megmutat múltat, jelent és jövőt, azért, hogy ha az első kettőn nem is, de az utóbbin tudjunk változtatni.

Értékelés:

Kedvenc rész:

„Csipke van mindenben, ami él: a téli tar ágakban, a felhők mintájában, a víztükörben, ahogy fodrozódik a szellőtől… Még a kóbor kutya csapzott szőrében is meglátjuk a csipkemintát, ha elég figyelmesen nézzük.”